…a német hadsereg legújabb találmányának, a kétéltű autónak hidakra sincs szüksége.” – írja a Popular Mechanics Magazine 1938 novemberi kiadása. Hans Trippelnek, az „úszóautók atyjának” köszönhetően már évtizedek óta állnak nem csak a hadseregek szolgálatában a kétéltű járművek.

Versuchswagen-5 1936

Trippel az első úszó járművét (Trippel, 1932) 1934-ben mutatta be, egy versenyautóból alakította át, s propellert helyezett a hátsó részére a vízben való haladáshoz. A Trippel továbbfejlesztett változata a Trippel SG2/Land-Wasser-Zepp 3 neveket viselte, ugyanis a mérnök második úszó, de összességében harmadik autója volt. Az SG2 (azaz röviden és lényegretörően: Schwimm & Gelande Wagen 2) 1935-ben került tesztelésre, a vizen 21 km/h-val haladt, míg szárazföldön 125 km/h-val. Ugyan ennek a prototípusnak is voltak még hiányosságai (például nem voltak ajtói), ám felkeltette a hadsereg érdeklődését. Trippelt ezután évekig támogatta a Wehrmacht, s 1938-ra készült el az SG6, melyen már ajtók is voltak és kemény tetővel is rendelkezett. Ezt ünnepélyes keretek közt mutatták be Olaszországban, melyről magyar filmhíradó is maradt fenn.

Trippel később még rengeteg változatot tervezett, mind civil-, mind katonai célokra. A második világháború után francia fogságba került, három év börtönre ítélték, szabadulása utáni első autója nem aratott nagy sikert, így átalakította egy kis kupévá, ami szárnyas ajtókkal rendelkezett. Ez sem aratott kitörő sikert, így Trippel visszatért a kétéltű autók tervezéséhez, mely egészen 81 éves koráig foglalkoztatta. Az utolsó tervét 1990-ben készítette el.

Trippel IWK Amphicar 1960

Adolphus Busch a világ egyik legnagyobb sörbirodalmának megalapítója 100 évvel ezelőtt, 1913. október 10-én halt meg. A puszta név a sörivók millióinak semmit nem mond, ám ha meghallják a Budweiser  márkanevet azonnal felkapják a fejüket, és tudják, hogy miről is van szó. Mielőtt elmerülnénk a Budweiser-tengerben, nézzük ki volt az, aki lehetővé tette, hogy a sörbirodalom ilyen hatalmassá váljon.

Adolphus Busch 1839-ben, a németországi Kastelben született. Akkor még nem voltak nagycsaládos egyesületek, csak nagy családok, mint a Buschéké: Adolphusnak 21 testvére volt. Manapság ez fordítva van: gyerek nincs, egyesület tömegével.  A család borkereskedésből, szeszipari, főleg sörgyári szerszámok, kellékek előállításából élt. Volt tehát honnan beszereznie söripari alapismereteit.

Mint a mesékben, Adolphus Busch 18 éves korában, 1857-ben világgá ment, Amerikába költözött. Fiútestvérei közül jó néhány már akkor St. Louisban élt. A Mississippi és a Missouri folyók partján 1764-ben alapított város igen fontos szerepet töltött be az Egyesült Államok történetében. A bluesról, a ragtime-ról és a söréről ismert város ma is fontos színtere Amerikának: közel 3 millióan laknak itt, ez a 16. legnagyobb településcsoport az országban. 1904-ben még olimpiai játékokat is rendeztek itt.

Adolphus Busch

Adolphus Busch tehát ebben a városban talált otthonra. Apja Németországban két év múlva meghalt. Nyilván nem volt szegény ember, hiszen örökségéből mindegyik gyerekének jutott. Adolphusnak annyi, hogy Ullrich nevű testvérével sörfőző felszereléseket áruló önálló boltot nyisson St. Louisban. Kitűnő vevőik voltak. Közülük minden szempontból a legjelentősebbnek mondható egy bizonyos Eberhard Anheuser, bajor serfőző volt. A kedves papa addig járt Buschék boltjába, mígnem 1861-ben a két boltos Adolphus és Ullrich kettős esküvőt csapott, feleségül vették Anheuser lányait, Lillyt és Annát. Adolphus Busch felesége, Lilly tizenhárom gyerekkel tette teljessé a családot, nyolc fiuk és öt lányuk született.

Amikor apósa Eberhard Anheuser 1879-ben meghalt Adolphus Busch negyven évesen átvette kis sörfőző üzemét, amiből néhány év alatt a világ egyik legnagyobb sörgyárát fejlesztette ki. Ehhez jó néhány kísérletező év kellett, például új pasztörizáló eljárást vezettek be, ez lehetővé tette, hogy a sört hűtés nélkül is messzire tudják szállítani. Egész Amerika az Anheuser-Busch sörök piacává vált.

Legsikeresebb termékük a Budweiser volt. A könnyű és az akkor gyártott söröknél édesebb sörfajta szinte pillanatok alatt meghódította Amerikát. Ehhez persze Adolphus Busch szinte megszállottságnak is nevezhető elszántsága kellett: „Az a célom, hogy megtérítsem az amerikaiakat, hogy átpártoljanak a mi oldalunkra és mindnyájan sörivókká legyenek.”.

Budweiser 1910-es évek

Így is történt. St. Louis, ahová Busch-sal egyidőben rengeteg bevándorló érkezett Európából, de igen sok fekete jött délről is, kitűnő helyszíne volt a sörgyártásnak és a blues éneklésnek. Volt itt gabona és nagy vízkészlet, kiváló közlekedési lehetőségek: közút, vasút, folyók, ráadásul a város alatt nagy barlangrendszert találtak, amiből ideális sörpincék válhattak. Néhány év elteltével az Anheuser-Busch sörgyár Amerika legnagyobb sörüzemévé fejlődött. Egy egész város alakult ki, ennek 110 épületében 6000 munkás dolgozott, évi összbérük 10 millió dollárt tett ki. A gyár egy évben hatalmas mennyiségű sört állított elő - 1,6 millió hordót. Busch azonban nem elégedett meg ennyivel. Egyre szaporodó tőkéjét a sörgyártással kapcsolatos iparágak beruházásaira, megvásárlására fordította. Üveggyárakat, jéggyárakat vett, saját hűtővagonparkot szervezett, aztán vasútvonalakat is vásárolt. Később kizárólagos gyártási jogot szerzett a korai dízelmozdonyok előállítására. Mindezek közben beszállt az ingatlan üzletbe és részt vett a különféle banki pénzgyártó műveletekben.

Budweiser 1960-as évek

Adolphus Busch, Amerika és a világ söriparának egyik legnagyobb, meghatározó birodalmát teremtette meg. Sörgyártó dinasztia alapítónak is nevezhetjük, hiszen halála óta már a sörös Buschok ötödik generációjának tagja III. August A. Busch a cég mai vezetője.

Budweiser 1989

Adolphus Busch halálakor az örökség 50 millió dollár volt. Ma a sörgyártó család vagyonát másfél milliárd, azaz 1500 millió dollárra becsülik. A sörgyár meg ott van a világ négy legnagyobbja között.     

Dippold Pál          

Ha a világ szerencsésebbnek mondott tájain született volna, mármint ha szerencsésségen a rendkívül hosszú életkort értjük, Kaukázus, Himalája, Andok, ahol vidám matuzsálemek pipáznak, és azt mondják, hogy ők már 200 évesek, igaz, ezt semmiféle dokumentum nem bizonyítja, szóval, ha Falk Miksa magyar író, újságíró, politikus nem Pesten, hanem az előbbi vidékeken születik, október 7-én lenne 185 éves.

A 19. század elején azonban egy kereskedő családba született bele Falk Miksa. Apja Falk József, anyja Preisach Borbála. Akkortájt sem volt ritka, hogy valaki elveszíti a vagyonát, így történt ez Falk Józseffel is. Falk Miksa ezért 14 éves korától egyszerre tanult és dolgozott. Már egészen fiatalon, 1843-ban fordításokat és színi bírálatokat közöltek tollából, majd publikációi színterén az Ungar című lapban segédszerkesztőként tevékenykedett. 1847-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett Pesten, ezután Bécsben műegyetemi előadásokat hallgatott. A császárvárosban sem volt könnyebb dolga, mint itthon. Kis túlzással, nyomorgott. 1848-ban hazajött, aztán újra visszament, és a forradalom napjaiban már gyújtóhangú politikai vezércikkeket írt, melyek lényegében megalapozták népszerűségét.

Forrás: OSZK

A pesti német és magyar nyelvű lapokban indult pályafutása, méghozzá nem is akárhogyan, az Ungar-ban már 1844-ben nagy elismeréssel írt Petőfi Sándor költészetéről. Ugyanitt tette közzé a magyar költők műveiből készített fordításait is. A Pest-Bécs közötti ingajárat közben alakult ki a jellemzően Falk Miksa-i stílus. A Wanderer-ben, az osztrák liberálisok vezető lapjában külpolitikai cikkeket írt, a magyarországi lapoknak – a Figyelmezőnek, a Magyar Sajtónak és a Pesti Naplónak – is küldött írásokat. Ezek sikere sokunknak, akik túléltük a szocializmust, ismerős. Falk Miksa ugyanis a sorok közé rejtett írásmód nagymestere volt. Külpolitikai dolgozataiban lényegében az osztrák neoabszolútizmus rendszerét támadta.

Az újságíró is ember. Családja van, gyerekei. Pénzt kell keresnie. Falk Miksa különös, szinte tudathasadásos módon oldotta meg a pénzkeresést: az Ausztriát támadó liberális sajtótermékekbe is írt, de a kormányzat eltartotta Budapesti Hírlapnak is névtelen külpolitikai szemlecikkeket készített. Ezekben természetesen igazodott a hivatalos állásponthoz.

Falk Miksa publicisztikája mindezekkel együtt határozott és átgondolt politikai irányvonalat képviselt. A magyar alkotmányosság helyreállítását nem a birodalomtól elszakadás útján képzelte el, hanem az alkotmányos, liberális alapra terelendő Habsburg-monarchiában. Falk Miksa nézetei a magyar politika vezetői között, mivel ők is nagyjából így gondolkodtak hamar befogadásra találtak. Felismerték az újságíróban a hasznos, mondhatni nélkülözhetetlen segítőtársat. Deák Ferenc például a tudományos munkával nem foglalkozó Falkot 1861-ben az Akadémia levelező tagjának javasolta, majd 1863 végén érkezett Pestre akadémiai székét elfoglalni a Menedékjogról írt értekezésével. Eötvös József Falkot bízta meg több művének németre fordításával.

1867-ben, a kiegyezés évében Falk Miksa megkapta a Pester Lloyd főszerkesztőségét. Az újság, addig a pesti kereskedő polgárság belterjes orgánuma volt, azonban Falk több évtizedes főszerkesztősége idején akár a Monarchiában, akár annak határain túl nagy tekintélyt szerzett magának. A Pester Lloyd színvonalas, egyértelműen szabadelvű, Ausztria és a külföld számára az 1867-es magyar liberalizmus sajátos szempontjait és igényeit képviselő-közvetítő lap volt.

Falk Miksa életének talán legjelentősebb eseménysora a legnagyobb magyarhoz, Széchenyi Istvánhoz kötődik. Széchenyi 1859-ben kérette magához Döblingbe Falk Miksát, aki ettől fogva hetente többször is meglátogatta. Ahogy bizonyos szaklapok írják az elmebajából föltisztuló Széchenyi élete utolsó éveiben minden energiáját az önkényuralom elleni küzdelemnek szentelte. 1859-60-ban a döblingi elmegyógyintézetben illegális ellenzéki sajtóközpont jött létre, a Bach-rendszer elleni röpiratok és újságcikkek itt készültek. Széchenyi abszolutizmus-ellenes gerillaharcos csapatának Falk Miksa volt az egyik legtevékenyebb tagja. Mint írják, Széchenyinek fontosak voltak Falk információi és kapcsolatai. Hogy aztán ki kivel volt ebben a történetben máig titok.

A Széchenyihez kötődő személyes kapcsolat volt az oka annak, hogy az Österreichische Revue című folyóirat 1866-ban felkérte Falk Miksát egy Széchenyiről szóló életrajzi esszé megírására. A terjedelmes munka eredeti, német szövege, ami egyedül ebben a lapban jelent meg, lényegében az első részletes Széchenyi-életrajz. A szakemberek azt írják, hogy a mű legértékesebb része a döblingi évekről szóló zárófejezet. A forrásokból az is kiderül, hogy ez nem véletlen, hiszen Falk Miksa a Széchenyi Istvánnal folytatott beszélgetésekről azok lezajlása után feljegyzéseket készített. Az 1866-os osztrák lapbéli életrajz 1868-ban magyarul is megjelent Gróf Széchenyi István és kora címmel.

Falk Miksa 1863-tól Ferenc József feleségének, a magyarok körében rendkívül népszerű, Sissi néven becézett Erzsébet királyné magyar nyelvtanára volt. Ezt az állást a Habsburg-ház elismerésként adta addigi szolgálataiért. Az ügyesen mozgó újságíró aztán élete végéig igen sok szerepkörben felbukkant a magyar közéletben. Volt országgyűlési képviselő, parlamenti bizottsági tag, vasúti igazgatósági elnök, a lipótvárosi kaszinó elnöke, banktársaság igazgatósági tagja, sőt, Szeged tiszteletbeli főjegyzőjévé is megválasztották.

Falk Miksa házasságában hűséges volt és kitartó, feleségével, Schindler Klementinával 54 évig éltek együtt.

Újságírói pályája meglehetősen ellentmondásos volt, hiszen egyidejűleg írt a Monarchia ellen, valamint császárpárti cikkeket. Nevét ma Budapesten utca őrzi, a legújabb kori népemlékezetben pedig az a bizonyíthatatlan legenda él, miszerint a híres amerikai színész, Peter Falk – Columbo hadnagy – az ő rokona.

Dippold Pál

Békés megyének, közelebbről a Kőrösök vidékének, még közelebbről Endrőd falunak a szülötte nagy színészünk, Rózsahegyi Kálmán. 1873-as születésnapja családjának nyilván ünnepnap volt, ám ez a nap másról is nevezetes: az aradi vértanúk emléknapja, október 6.

Endrőd jó néhány neves embert adott az országnak: Endrődi Szabó Ernő költőt, Varjú Vilmos olimpikon súlylökőt, a ma politikusai közül Latorczai Jánost és Túri-Kovács Bélát, és az elismert költői tevékenységét állhatatosan gyakorló Gergely Ágnest. Endrőd, mint önálló település ma már nincs. Összevonták Gyomával. Elgondolkodtató, hogy a legújabb kornak mind a kettő település egy-egy színészóriást adott, Rózsahegyit Endrőd, Kállai Ferencet pedig Gyoma. A polgári, jelentős ipart is magáénak tudó Gyoma, és a paraszti hagyományaira, a minőségi mezőgazdálkodásra joggal büszke Endrőd erőszakos összekötése a szocializmus számlájára írható.

A szülőföld nem felejt. Rózsahegyi Kálmán nevét Endrődön, pontosabban immáron Gyomaendrődön a kistérségi általános iskola és a magyar kultúrtörténet utóbbi öt évének egyik legfurcsább nevű, ám igen fontos intézménye, az Integrált Közösségi Szolgáltató Tér (IKSZT) őrzi. A nyakatekert nevű, Európai Uniós támogatással megépített, az ország hatszáz új, hasonló közösségi művelődési házához kötődő IKSZT a helyieknek Rózsahegyi Ház.

Rózsahegyi Kálmán Uhrin József és Grósz Zsani gyermekeként született bele abba a paraszti világba, ahol megtanulhatta mindazt, ami a küzdelmes parasztléttel együtt jár, és amiről földijei, Sinka István és Szabó Pál később megrázó hitelességgel tudósítottak írásaikban. Miután nevelőapjától, Rózsahegyi Ödöntől nemcsak a nevét, hanem a szakmáját is megkapta, azaz tudatosan készítették fel a színészi mesterségre, hivatalos tanulmányai előtt vándorszínészként olyan tapasztalatokat szerzett, melyek híján nem válhatott volna azzá, aki lett. Így vallott életének erről az időszakáról: „Faluról falura jártunk – szép időben, rossz időben, hol szekéren, hol gyalog, fagyban, sárban, hóban, hordókra épített színpadon – kocsiszínben, kocsmák ivójában – nagy nélkülözések között, de rendíthetetlen hittel hintettük a magyar szót. A színészetnek minden lépcsőjét bejártam… játszottam, színlapot árultam, összeszedtem a kellékeket, széket, padokat, lócákat cipeltem, lámpát pucoltam, színpadot söpörtem, és sokat, nagyon sokat koplaltam, és nagyon keveset aludtam.”

Forrás: Határ Győző Városi Könyvtár (A gyomaendrődi könyvtár méltóan ápolja Rózsahegyi Kálmán emlékét, rengeteg digitalizált fotót, dokumentumot találunk az adatbázisukban.)

Rózsahegyi Kálmán 1893-ban fejezte be színiakadémiai tanulmányait. A fiatalember tehetségének híre ekkorra már szétszaladt az országban, több színház kínált neki szerződést. Rózsahegyi pályája immár hivatalosan is elkezdődhetett, Debrecen, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad közönségének rajongása övezte. A második állomás, a Kolozsvárott töltött két év jelentette színésszé érésének idejét. Ekkor találta meg egyéni stílusát, és ekkor tett szert országos hírnévre. A népszínművekben megformált alakításai életre szóló barátságokat is hoztak neki, egész életében ragaszkodott Gárdonyi Gézához, Mikszáth Kálmánhoz, Móricz Zsigmondhoz, Herczeg Ferenchez és Dankó Pistához.

A színész 1898-ban Pestre, a Magyar Színházhoz szerződött, itt gyorsan megszerették operett szerepeiért. 1900-ban került a Nemzeti Színházhoz. ”Minden színész mindenkori álma, és az én álmom teljesült. Ott szívtam magamba a színjátszásnak azt az előkelő stílusát, nemességét, komolyságát és alázatát, amely aztán véremmé vált… Kitárultak a színház ablakai, s a poros, dohos levegő helyébe a magyar falu egészséges, friss szénaillata áradt be” – írta visszaemlékezéseiben. Rózsahegyi Kálmán hűséges volt a Nemzeti Színházhoz, 1935-ös nyugdíjazásáig itt maradt.

Forrás

1909-ben alapította meg feleségével, Hevesi Angélával – akivel példás családi életet éltek, és tisztességgel nevelték három lányukat – színiiskoláját. Nagy hatású tanár volt, tanítványai között igen sok kiválóságot találunk, hogy csak egy rövid névsorral érzékeltessük: Mezei Mária, Komlós Juci, Görbe János, Ráday Imre, Rátonyi Róbert, Sztankay István, Mécs Károly, Koncz Gábor, Hofi Géza és Szuhay Balázs.

A második világháború éveiben nem léphetett színpadra, 1945 után pedig Major Tamás nem engedte, hogy visszatérjen a Nemzeti Színházba. Ám mivel minden műfajban otthon volt, szívesen foglalkoztatták a neves magyar színházakban, játszott a Pesti, a Víg-, a Magyar, a Fővárosi Operett és a Madách Színházban is. Talán legemlékezetesebb szerepe a Bánk bán Tiborca.

Pályája delelőjén, 1932 és 1956 között a filmsikerek is elérték. Néhány címet ezek közül is felsorolunk: Légy jó mindhalálig (1936), Az én lányom nem olyan (1937), Állami áruház (1952), Liliomfi (1954), Mese a 12 találatról (1956).

Életművét sokféle kitüntetéssel ismerték el, de Rózsahegyi Kálmán legbüszkébb talán szülőfaluja, Endrőd díszpolgári címére volt. Egészen 1961-ben bekövetkezett haláláig gyakran visszatért ide, ahol egykori iskolatársai mindig nagy szeretettel fogadták. Egyikük, aki láthatta Rózsahegyit a fővárosi színházban a Bánk bán Tiborcaként, a következőként emlékezett: „Halálos csend volt a teremben. Azonban nem csupán a szomorú, szívfájdító keserűség miatt, hanem azért is, hogy a sok előkelő, szép ruhás úri szereplő között Endrőd legnevezetesebb embere volt a legszegényebb, a legelesettebb. Mintha a gyomavégi meg öregszőlősi kubikusokat, béreseket, napszámosokat láttam volna. Soha így még nem fájt nekem a szegénység, mint akkor.”

Rózsahegyi Kálmán élete, munkássága és magyarsága hiteles volt.

Dippold Pál

Szinte hihetetlen az a számokkal is leírható siker, amit a Agatha Christie (1890. szeptember 15. – 1976. január 12.) angol írónő, a krimikirálynő elért. Mary Westmacott álnéven romantikus regényeket is írt, de az utókor számára inkább 80 detektívregénye és színpadi darabjai miatt őrzi nagy tisztelettel emlékét. A Guinness Book of World Records szerint Agatha Christie a világ minden idők legtöbb eladott könyvét elérő író címének birtokosa. Színdarabja, az Egérfogó tartja a leghosszabb időn át játszott előadás rekordját, elsőként 1952-ben mutatták be az Ambassadors Theatre-ben Londonban, és még ma is ott van a színlapon.

A krimikirálynő életművének egyik legismertebb darabja a Gyilkosság az Orient expresszen. Idén már írtunk a híres szerelvény történetének legérdekesebb részleteiről, ám a vonatot, mint jelentős és kevésbé ismert, nem éppen  jó filmek színtereként, a filmtörténetben is előkelő helyen szereplő tényezőként még nem mutattuk meg.

1883. június 5-én indult első útjára az Orient expressz Párizsból Konstantinápolyba, de teljes hosszában, vagyis a Gare de l'Est  pályaudvarról, Münchent és Bécset érintve a romániai Giurgiuig, az akkori végállomásig 1883. október 4-én közlekedett először. A csillogó-villogó szerelvény reklámszlogenje nem véletlenül volt „a vonatok királya, királyok vonata”. A fényűző külső és belső akkor is, ma is elkápráztatja azokat, akiknek szerencséjük van találkozniuk a méltóságteljes közlekedési eszközzel. Kezdetben a szerelvényeket öt kocsiból állították össze. Az elején és a végén volt a poggyászkocsi, köztük két hálókocsi és egy étkezőkocsi. 1883 és 1888 között a keletet és nyugatot összekötő vasútvonal királyi vonata igen szép városokat érintve szelte át Európát és ért el a török fővárosba. A Párizs-Strassburg-Stuttgart-München-Bécs-Pozsony-Budapest-Szeged-Temesvár-Orsova-Bukarest-Ruszcsuk-Várna útvonalra sok minden elmondható, de az nem, hogy rajta nincs mit nézni és látni.

Forrás

De volt mit megcsodálni magán a vonaton is.  Az akkortájt a mainál jóval drágább teakfával burkolták a kocsikat. Csupa kristálytükör, csillogó réz, politúrozott berendezési tárgyak, világhírű gyárakból kikerült étkező eszközök és szinte mindent felülmúló kényelem jellemzi az Orient expressz darabjait. Európa legszebb vasúti kocsijaiként emlegetik ma is.

1889-ben megépítették a közvetlen összeköttetést szolgáló teljes vonalat Párizs és Konstantinápoly között, az utazás 67 és fél óráig tartott.

Hogy mi az, ami beindítja egy-egy író alkotókedvét, az nagyrészt titok. Vagy utólagos belemagyarázás. Esetünkben ez nem így van. Most tudni lehet, milyen események indították világhódító útjára a történetet. 1929-ben a magas hóban elakadt a vonat, az élelem és a tüzelőanyag elfogyott és csak 11 nap után sikerült a hó fogságából kiszabadítani a szerelvényt. Ez az eset fogta meg Agatha Christie fantáziáját és született meg a Gyilkosság az Orient expresszen című regénye.

Több film készült ebből a népszerű műből. Kezdjük a legjobbal, az 1974-es színes, angol alkotással. A neves rendező, Sidney Lumet forgatott filmet hihetetlenül rangos szereposztással. A film világsikert aratott, ráadásul a szerző is nagyon elégedett volt vele.

Forrás

Hogy valami olvasmányfélét is adjunk, fogjuk össze a történetet: Hercule Poirot, a híres belga magándetektív egy bűnügy sikeres megoldása után hazaindul Isztambulból Európába. Az Orient Expresszen már nincs szabad hely, ám a vasúttársaság tulajdonosa, Signor Bianchi elintézi, hogy Poirot mégis helyet kapjon a szerelvényen. Az utasok egyike a nyers modorú Mr. Ratchett, aki csinos summát helyez kilátásba Poirot-nak, és felkéri a detektívet, hogy derítse ki, ki ír neki fenyegető leveleket. Poirot elutasítja az ajánlatot. Ratchettet másnap holtan találják a fülkéjében: tucatnyi késszúrás végzett vele. Signor Bianchi kérésére Poirot megpróbálja felderíteni az ügyet, mielőtt a hóakadály miatt a nyílt pályán veszteglő vonat továbbindulna. Hamar kiderül, hogy Ratchett valójában egy Cassetti nevű veszedelmes bűnözővel azonos, akinek köze volt egy évekkel korábbi, tragédiával végződött gyerekrabláshoz. Poirot kihallgatja a kocsi utasait, akik közül néhányan valójában nem azok, akiknek mondják magukat, viszont mindegyiküknek volt valamilyen indoka a tett elkövetésére. Poirot-nak minden ravaszságára szüksége van ahhoz, hogy időben megoldja az ügyet, hiszen a vasúti pálya megtisztítására érkezett segítségnek köszönhetően a szerelvény rövidesen elindulhat a következő állomásra, ahol a hatóságoknak jelenteni kell a bűntényt.

Érdemes alaposabban szemügyre venni, kik is teljesítették ki mozgó képekkel az írónő mozdulatlan mondatait. Névsor következik. Forgatókönyvíró: Paul Dehn, zeneszerző: Richard Rodney Bennett,operatőr: Geoffrey Unsworth. A közönségnek azonban sokkal többet mond a minőségről a szereplők neve: Albert Finney – ő alakította Hercule Poirot-t, Lauren Bacall, Sean Connery, Ingrid Bergman, John Gielgud, Jacqueline Bisset, Anthony Perkins, Vanessa Redgrave és Michael York. A film sikere nyomán az elkövetkezendő években több Agatha Christie-regényt is megfilmesítettek világsztárok közreműködésével. Az ismertebbek: Halál a Níluson (1978), A kristálytükör meghasadt (1980), Nyaraló gyilkosok (1982), Az ártatlanság bizonyítása (1984), Randevú a halállal (1988).

Az írónő ezekről már nem mondhatta el véleményét. Talán az alkotók szerencséjére. 

A közelmúltban tévéfilmesítették az Agatha Christie-műveket, külön sorozat készült Poirot-történeteiből. Ezek főszereplője a különös mozgású, ám bizonyos körökben nagy népszerűségnek örvendő David Suchet. Az angol televíziós sorozat eredeti részeit a London Weekend Television készítette, majd a Granada Productions folytatta. Az első három évadban (1989, 1990, 1991) 28 Poirot-novellából és két regényből készült filmadaptáció. A későbbiekben - az 1993-as évad kivételével, amelyben nyolc novellából készült, egyenként 50 perces filmet csináltak - még huszonhét, egyenként 103 vagy 90 perces filmet mutattak be.

Napjainkra az összes Poirot-történetet filmre vitték. Nem vacakoltak, amit megvesznek az emberek, azt elkészítették. Így megy ez a filmpiacon is.

2001-ben újra játékfilmes átdolgozás áldozata a mű, rendezője Carl Schenkel, Poirotja Alfred Molina. Visszhangtalan, erőtlen film, a napjainkba áthelyezett történet keveseket érdekel.

Az Orient expressz azonban nem csak krimiszíntérként érdekes. Az Orient expressz című 1943-as magyar film, amit romantikusnak titulálnak, az alábbi történetre épül:Török Rozália, a ködörkúti földbirtokos lánya filmszínésznő akar lenni. Próbafelvételre jelentkezik Szilágyi Péter rendezőnél, de az rutinosan lerázza. Rozi nem hagyja ennyiben a dolgot, folyton Szilágyi nyomában van, elbújik az autójában, felmegy a férfi lakására, aki végül beleszeret a szemtelen vidéki fruskába, s randevúra hívja. Rozi azonban nem megy el, hanem a rendező távollétét kihasználva próbafelvételt készíttet magáról a segédrendezővel. A producernek nagyon megtetszik a lány természetessége, szerződteti az Erdészlány címszerepére. A feledésbe merült filmet Cserépy László rendezte, szereplői az akkori magyar színjátszás nagy alakjai voltak: Csortos Gyula, Vaszary Piroska, Ajtay Andor és Pethes Sándor.

Az amerikaiak majdnem fél évszázaddal később, 1985-ben készítették el a maguk romantikus Orient Expresszes drámáját Románc az Orient expresszen címmel A Jan Worthington rendezte film szereplőinek névsora nemigen hozza lázba az utókort: Cheryl Ladd, Stuart Wilson, Renée Asherson, Ralph Michael, John Gielgud és Julian Sands. A történet meglehetősen lapos: egy meggondolatlan szakítás után csak évek múlva, hosszú kutatás, keresés után sikerül megtalálnia Alexnek cserbenhagyott szerelmét. Az Orient expresszen bukkan rá, ahol együtt töltenek egy éjszakát. Mire felébred, a lányt sehol sem találja, már leszállt egy állomáson. Csak a véletlennek köszönhető, hogy később rájön, a szerelme kislánya a közös gyermekük.

Az Orient expressz ennél azért többet érdemel. De ne mérgelődjünk, már megkapta. Agatha Christie-től.

 Dippold Pál

2012 novemberében a Fővárosi Közgyűlés a Budapesti Vidámpark jelenlegi működésének megszüntetése mellett döntött. A vidámpark 2013 szeptember végén bezárta kapuit, az utolsó napon még egyszer fel lehetett ülni a hullámvasútra, a Körhintára, az Óriáskerékre, a dodzsemre vagy a Kanyargóra. Az utóbbi évtizedekben a látogatók száma radikálisan csökkent, ez megpecsételte a Vidámpark sorsát. A terület a Fővárosi Állat- és Növénykert tulajdonába került, helyén a Pannon Parkot építik fel a következő években, mely gazdagabb programokat és jobb szórakozási lehetőségeket kínál (kalandpálya, vízi szafari, állatkifutó, stb.). A műemléki oltalom alatt álló játékokat – így a lovas körhinta, a hullámvasút, a barlangvasút, a céllövölde hátsó falrésze és a dodzsem tetőszerkezete - az Állatkert megtartja.

A Vidámpark és elődjeinek történetének majd’ kétszáz éves múltjából szemezgettünk:

Most akkor hány éves is?

Sokáig úgy tartották, hogy a Vidámpark elődje, a Vurstli története 1838-ban kezdődött, amikor is Vexlechner Sebestyén engedélyt kapott arra, hogy sátrat verhessen a Városligetben, és mutatványokkal szórakoztassa a nagyérdeműt (ez akkoriban azt jelentette, hogy különböző képeket rakott ki sátrában tragédiákról, gyilkosságokról és hozzájuk kapcsolódó történeteket mesélt el). Száz évvel később fővárosunk nagy ünneplésre készült a centenárium alkalmából, s néhány újságíró utánanézett, mennyire pontos időpont 1838. Mutatványosok már a 19. század elején jelen voltak Pesten, főképp a Deák téren, ám innen 1808-ban elkergették őket a közelben épülő színház miatt, s az akkoriban felfedezett és már felújítás alatt álló Ligetbe települtek át. 1810-ben Grossinger Lajos (kocsmáros és trettor) bormérési jogot kapott a Liget egész területére, s kötelezettséget vállalt egy körhinta felállítására, tekintettel arra, hogy a Városliget legfőbb rendeltetése a közönség szórakoztatása. Néhány évvel később már a tóban lévő két apró szigeten hinta, csúszda és céllövölde is megvetette lábát. A Ligetben ekkoriban már valószínűleg szétszórtan nagyon sok mutatványos tevékenykedett: szemfényvesztők, bűvészek, kötéltáncosok, jövendőmondók és mindenféle artisták. 1829-ben került sor az első nagy népünnepélyre a területen, itt ünnepelte a város Szent István napját, 8 évvel később pedig tánchely épült Tauber Fülöp megbízásából.
Tehát már 1838 előtt komoly szórakoztató központ volt a Városliget, s csak évtizedekkel később nyílt meg az igényesebb szórakoztatás nevében az Állatkert (1866), majd az Angol Park (1910-1912). Előbbi és a Vurstli összeolvadásával jött létre aztán 1950-ben a mai értelemben vett Budapesti Vidámpark.

Forrás: Fortepan

A munkaerőről a Vurstliban

Az 1860-as években nagy újdonságot jelentett a rázó medence, melynek fenekén aranyat helyeztek el, s aki hozzáért, megrázta a víz. A vízbe ugyanis gyengeáram volt vezetve, az áramfejlesztő generátort pedig gyerekek hajtották.

Az 1870-es években a területen már 5-6 körhinta helyezkedett el, melyeket természetesen emberek hajtottak. A városi legenda szerint a hintát toló emberek napi díja nem volt más, mint egy hordó sör. (1885-ben jelent meg a gőzerővel való mozgatás, majd 1909-ben a villanymotoros.)

A 20. század elejére új „foglalkozás” is kialakult a Vurstliban: műtolongás. A sok egymás mellé épült bódé és mutatványos nagy konkurenciát jelentett egymásnak, versenyezni kellett tehát a közönségért. Mikor a kikiáltó emberek már nem tudták egymást túlkiabálni, valakinek az az ötlete támadt, hogy bértolongókat kell fogadni. S amikor elkezdett gyűlni a közönség, néhány ember nagy tolongást és felhajtást csapott a bejáratoknál, meghozva az előadáshoz a kedvet, majd amikor elég nagy lett a tömeg, kiosontak s kezdték elölről.

Az első 100 év megünneplése

A már említett centenáriumi ünnepségre 1938. július 13-án került sor. Érdekesség, hogy ekkor tartották Budapesten a törpék világkongresszusát is, melynek apropóján Tolnay Magda regényírásba fogott a törpék életéről - a megírandó témák közt szerepelt például az, hogy engedélyezzék a törpék számára, hogy gyerekjeggyel vegyék igénybe a tömegközlekedést, hiszen nem foglalnak el több helyet.

A 100. évforduló alkalmából rengeteg nagy attrakcióra került sor, külföldről is hazaérkeztek mutatványosok, illetve a korábban hűtlen pesti közönség is megrohamozta a Vurstlit. Fellépett a három Latabár, Törökországból hazatért a kiváló magyar artista, Benjámin, Mezei Mária sanzonokat énekelt, volt hasbeszélő, La Chuana, a csontnélküli asszony pedig összehajtogatta magát a helyszínen. A közönséget versenyekkel is szórakoztatták, többek közt tehetségtelenségi vetélkedőn mérhették össze magukat.

Na de honnan a név?

A 20. század elején az Új Idők című lap egyik újságírója foglalkozott komolyabban a Vurstli történetével, s a név eredetének kutatása közben arra jutott, hogy már az 1830-40-es években így említették a mulató intézetet, viszont él egy olyan feltételezés is, hogy a terület sok pontján akkoriban vásárolható tormás virsliről – pontosabban annak német megfelelőjéről, a Wurst-ról – kapta a nevét. Ezektől eltér az a teória, miszerint a bécsi Wurstelről kapta a nevét, ami pedig Hans Wurstról, aki egyszerű színész volt az osztrák fővárosban, ám száműzték a jobb színpadokról.

Történt-e komolyabb baleset?

Három komolyabb baleset rázta meg a(z akkor már) Vidámparkot az 1960-as években. 1962-ben az óriáskeréknek menetközben eltört az egyik tengelye, aminek hatására ketten kiugrottak, s megsérültek. Három évvel később kigyulladt a Hullámvasút teteje, ám gyorsan eloltották a tüzet, 1966-ban pedig az étterem egy részét le kellett bontani, mert életveszélyes volt.

A baleseten kívül 1979-ben történt még egy komolyabb tragédia a parkban, egy piromániás látogató felgyújtotta az Elvarázsolt Kastélyt, mely olyan károkat szenvedett el a tűzben, hogy le kellett bontani.

Forrás: Panoramablog (csodálatos panorámafotók a vidámparkról itt)

 A Budapesti Vidámpark története ugyan itt véget ért, de pár éven belül egy újabb, - ha lehet ilyet mondani, és meg nem sértjük ezzel a Vurstlit, az Angol Parkot és hű utódjukat – színesebb és modernebb, a mai kor igényeit jobban kielégítő szórakoztató központot kapunk, kíváncsian várjuk, milyen is lesz!

Szemerey Janka

A rendkívül ismert és népszerű színésznő, Turay Ida születési évét illetően vannak ugyan eltérések az adatok között, ám a nap biztos. 1907. vagy 1908. szeptember 28-án született a magyar szín- és filmművészet egyik meghatározó alakja. Hosszú és tartalmas élete teli volt különleges fordulatokkal.

Eredeti neve Thurmayer Ida volt, Rákospalotán látta meg a napvilágot. 1916-ban elárvult. A kislány zárdába került, majd gimnáziumba. Érettségi előtt jelentkezett a színiakadémiára, felvették, de csak egy évig tanult itt. A végzősök vizsgaelőadásán statisztaként szerepelt, ekkor akadt meg rajta Bárdos Artúr szeme. Nem volt akárki Turay Ida felfedezője. A magyar színházi élet legnagyobb hatalmú emberének számított ezekben az években az író, rendező, egyetemi tanár, költő, dramaturg, szóval sok műfajban jelentős sikereket elérő Bárdos Artúr, színigazgató. Az ő támogatásával Turay Ida 1924-ben tizenhat évesen már óriási sikerrel szerepelt a Darázsfészek című darabban. A következő évtizedekben szinte mindegyik fővárosi színházban játszott. Népszerűségének oka mindig mosolygó, derűs lénye, szép hangja és mindent átütő humora volt.

Színpadi szerepei mellett – elsősorban a második világháború előtti időszakban – rengeteg filmben játszott. A kor igen gazdag, hozzá kötődő magyar játékfilmes listájából csak néhány közismert címet idézünk: Rákóczi induló, Ez a villa eladó, A kölcsönkért kastély, Péntek Rézi, Garzonlakás kiadó, A Gyurkovics fiúk, Pista tekintetes úr, Egy szoknya, egy nadrág. Ez utóbbi, 1943-as film közelmúltbéli újraforgatása a mai szereplőknek is hatalmas sikert hozott, címadó dala ma nagy sláger, ez a csacsacsa a mai emberek szívét is megszúrja. Turay Ida idősebb korában is ragyogott, elég csak felidézni a Te rongyos élet című, 1983-as sikerfilmjét.

A színésznő nem válhatott volna sztárrá, nem mondhatnánk például az utolsó magyar dívának, ha életéből hatvan évet nem élt volna boldog házasságban Békeffi Istvánnal, kora legnépszerűbb színházi szerzőjével. Minden megvolt a modern értelemben vett sztárélethez: híresek voltak, mindenki ismerte őket, sikert sikerre halmoztak, szép emberek voltak, ráadásul a siker akkortájt igen sok pénzzel járt.

Nézzük meg, ennek a legendás szerelemnek a történetét. Amikor először találkoztak, Békeffi azt mondta Turay Idáról, hogy helyes kislány, csak görbe a lába. Második találkozásuk azonban meghozta a szerelmet is. Békeffi taxival akarta hazavinni a színésznőt, aki közölte, hogy Rákospalota messze van a taxizáshoz. A legenda szerint ekkor Békeffi azt mondta, nincs gond, villamossal mennek. Az utazás olyan sokáig tartott Rákospalotára, hogy mire odaértek, már szerelmesek voltak. A házasságkötésre sem kellett sokáig várni, a házaspár pedig a Gresham-palotába költözött, ahol egy hatszobás lakásban éltek. A ma már szállodaként működő épület gazdái igen büszkék arra, hogy korábban itt lakott az ünnepelt színésznő, aki egyébként élete utolsó pillanatáig tiltakozott az ellen, hogy a Greshamból szálloda legyen. A szép, szecessziós házban Békeffi István bácsikája, Békeffi László volt a földszinti mulató igazgatója. Más hírességek is szerették az itteni lakásokat, élt itt Csortos Gyula vagy például Jávor Pál is.

Minden forrás, minden kortársuk nagyon jónak tartotta házasságukat, amelyben természetesen voltak veszekedések, volt féltékenykedés, de életük végéig jóban-rosszban kitartottak egymás mellett.

Közös sikereik csúcsát jelentették azok a darabok, melyeket Békeffi kizárólag a feleségének írt. Ilyen volt az óriási sikerű Janika, vagy a Méltóságos asszony.

A magyarországi sikerek után Turay Idának külföldön is filmszerepet ajánlottak. Berlinben azonban Turayt nem érdekelte a világsztárság lehetősége, mivel férjének zsidó származása miatt nem volt helye a német fővárosban. Turay férje mellett maradt, hazajöttek. Békeffi István ezekben az időkben nem jelentethette meg munkáit. Így feleségének kellett többet dolgoznia, de ez sem vezetett jóra. 1945 után eltiltották a szerepléstől, és háborús bűnösként a Népbíróságon perbe fogták, már csak azért is, mert a megszálló oroszok magyar kiszolgálói azt a tényt, hogy Turay Ida színpadra lépett, háborús propagandának minősítették. De Békeffi István színműírói tehetsége a kommunizmusban is kellett, ám csak névtelenül, négerként dolgozhatott.

Ez a tragikomikus élethelyzet nem tartott sokáig. Turay Ida 1946-ban már újra főszerepet játszott. 1952-ben óriási sikert aratott a Csárdáskirálynő átirata, melyben Békeffi István és Kellér Dezső főszereppé bővítette Honthy Hanna számára az egyik epizódszerepet.

1957-ben a házaspár - akiket a nácik és a kommunisták egyaránt bántottak -, elment az országból, nem úgymond disszidáltak, hanem hivatalosan kivándoroltak Asconába, Svájc olasz nyelvet használó részébe. Békeffi megírta a Kutya, akit Bozzi úrnak hívtak (1976) című darabját, és ezzel végre elért a világhírnévhez. A darabból film készült.

A hetvenes években költöztek haza, vissza a Gresham-palotába. A férj megírta a Négyes páholy című darabot, amelyet természetesen felesége főszereplésével mutattak be, a bemutató után újra rivaldafényben éltek. Békeffi István pedig sorra írta Turay Idának a remek szerepeket. Így került filmszalagra a Csínom Palkó (1973), a Házasság szabadnappal (1982) és a Szeleburdi vakáció (1987). Turay Ida sokat szerepelt tévéfilmekben is, közülük talán a legsikeresebb a Különös házasság sorozata volt (1984).

Hat évtizedes házassága 1977-ben ért véget, ekkor halt meg Békeffi István. Halála napja sem volt más, mint a korábbi vasárnapok. A Fészek Klubban kártyázott, egyszer csak felállt, kiment, beült az autójába, rádőlt a kormányra és meghalt. Ahogy Turay Ida mondta, nagyon úri módon ment el, úgy, ahogy élt.

Dusika – Turay Idát nevezte így mindenki – tudomásul vette az élet alaptörvényét, meggyászolta férjét, hiánya miatt érzett szomorúságát nem mutatta, dolgozott. Filmfelvételek és színielőadások egész sora következett. Még arra is maradt ideje, hogy a Gresham eladása ellen tiltakozók élére álljon: „Itt éltem, itt is halok meg” – mondta. Így is történt 1997-ben. Csak ezután alakították szállodává a Gresham-palotát.

Sokszor durrantjuk bele a világba a közhelyet, annyiszor, hogy nagyrészt már mindenki el is hiszi: Amerika a népek nagy olvasztótégelye. Amerika, annak legalábbis északi része valójában tele van mindenféle népekkel. Ki ezért, ki azért érkezett ide, talán inkább boldogulást, mint boldogságot keresve. A hatalmas országban alig kétszáv év alatt nagy-nagy erőfeszítéseket tettek a saját kultúrájuk megteremtésére. Nem volt könnyű. A kultúra akár kitűnő magyar parasztköltőnk Sinka István édesanyja az időbe van nőve. És balladát táncol.

Az amerikai kultúrát a semmiből kellett elővarázsolni. Hiába írtak, festettek, énekeltek, zenéltek a derék bevándorlók, Észak-Amerikában, történelme első másfélszáz évében minden más fontosabb volt, mint a kultúra. Például a szó szoros értelmében teret kellett szerezniük az életükhöz, ezt többek között az őslakos indiánok kiirtásával járt, a földet fel kellett töretni az Afrikából elhurcolt rabszolgákkal, vasutat építeni, hogy legyen mivel jönni-menni, nyersanyagot, készárut szállítani keletről nyugatra, északról délre. Polgárháborúztak is. Az amerikai kultúra valahogy úgy születhetett meg, hogy először megélték a saját múltjukat, aztán ebből, akár Jack London aranyásói kimosták a kultúra és a művészet értékeit. Amit a 19. századig művészet címszó alatt műveltek, az nem volt más, mint derék iparosok szorgalmas munkája. Akár például Mark Twaint is ideértve.

Mindezektől függetlenül a kultúra és a művészet teremtő ereje minden amerikaiban ott munkált, jórészt a hozott értékek jelentették ezt. Az írek, az angolok, a franciák, a spanyolok, a mexikóiak, a németek, a kínaiak, a magyarok, a feketék mind-mind, nemzedékeken keresztül őrizték és megtartották hagyományaikat, szokásaikat, dalaikat, zenéjüket.

Különös színt hoztak az amerikai kultúrába a 19. század végén nagy létszámban betelepülő kelet-európai zsidók. Zenében, a modern zene megteremtésében játszott vezető szerepük vitathatatlan. Hogy ne csak Észak-Amerikáról, hanem délről is hozzunk példát, a tangó például Argentínából a latin és a zsidó népzene elemeiből keletkezett és tartja hatása alatt ma is a világot.

George Gershwin, zeneszerző 1898. szeptember 26-án New York Brooklyn negyedében, azaz a zsidók lakta városrészben született. Szülei nem sokkal korábban 1891-ben vándoroltak ki Oroszországból. A zeneszerző eredeti neve Jacov Gershowitz. Erről amerikaisította Gershwinre. A zene nem nagyon érdekelte egészen addig, amíg a szülei 1910-ben nem vásároltak egy pianínót a bátyjának. Ettől kezdve az addigi, megszállottnak is mondható sportolást a zongorázás váltotta fel. Komolyabb zenei tanulmányokat nem végzett, de zongoramániája eredményeként 16 éves korára egy brooklyni kórus zongorakísérőjévé vált.

A fiatal Gershwin egy zeneműboltban dolgozott, ahol a kották mellett lemezeket és fonográfhengereket is árultak. Gershwin feladata látványos és hálás volt úgynevezett pluggerként tevékenykedett. Ez azt jelentette, hogy a slágereket zongorán eljátszotta és el is énekelte a vásárlóknak. Képzelhetni, hogy mennyi mindent tanult így, ismerte a slágergyártás minden fogását és a kor összes népszerű dalát. Talán éppen ebben keresendő, és meg is található annak magyarázata, hogy későbbi, világhírű művei miért maradtak minden korszerűségük ellenére, vagyis azzal együtt közérthetőek, sokakhoz szólóak és maradandóak. Semmi közük nincs az akkori és a mai kortárs zeneművészethez, amit félhangjai, disszonanciája, értelmezhetetlen ritmusváltásai és igen sok esetben dallamok nélkülisége befogadhatatlanná tesz. Macskazene, legyint a közönség.

A szinte teljesen a zenének élő Gershwin néhány év után 1915 és 1920 között már komoly tanulmányokba kezdett. Megtanult például kottát írni, zeneelméleti, hangszerelési és klasszikus zeneszerzési ismeretekre is szert tett. 1919-ben kezdődött önálló pályafutása, dalokat írt. A Swanee című dallal befutott. És ez szinte azonnal közismertté tette. Az ugyanebben az évben megírt Bölcsődal című vonósnégyesét pedig első komolyan vehető művének minősítik.

Gershwin népszerűségének, túl azon, hogy az amerikai musical színházak egyik legkeresettebb szerzője volt, azaz a Broadway, pontosabban a Broadway közönségének kedvencévé vált, az is oka lehet, hogy a jazz és az úgynevezett klasszikus zene egyesítésén dolgozott.  1922-ben megírta Blue Monday című jazz operáját, aztán rá két évvel a Rhapsody in Blue – magyarban Kék rapszódiaként ismert darabot. Bemutatója óriási siker volt. Zongorával – mögötte Gershwin – és jazz együttessel léptek színpadra. A nagyzenekari változat csak két év múlva készült el.

Közben Gershwin Párizsba utazott, itt többek között Raveltől és Prokofjevtől lesett el néhány fogást, de az Európában akkor dúló avantgárd zeneőrülettől idegenkedett. Jól látta, hogy az a mű, amit nem értenek és amit nem élvez a nagyközönség, az ettől még nem modern és egészen biztosan nem jó. Mindenesetre életműve Egy amerikai Párizsban című újabb remekművel gazdagodott. Ebből később, 1951-ben Gene Kelly főszereplésével egy világsikeres filmet készítettek, ami 6 Oscar-díjat kapott.  

Visszatérve Gershwin pályájának kezdetéhez, már akkortól kezdve foglalkoztatta egy opera megírása. El is kezdett egy darabot, amit egy revü részeként bemutattak. A feketék életéről szólt a mű, ám nem az akkortájt divatos viccelődő, lekezelő formában. A nagy olvasztótégelybeli deklarált demokráciában akkortájt nyoma sem volt semmiféle egyenjogúságnak. Gershwint igen érdekelte ez a társadalmi feszültségeket időről időre fellobbantó tény, ezért addig keresett egy ezzel foglalkozó történetet, amíg meg nem találta bizonyos DuBose Heyward regényét, ami egy megtörtént eseményen alapult, és egy Samuel Smalls nevű fekete ember története adta az alapját. Gershwin hosszú tárgyalások után megszerezte a regényből készült színdarab jogait, és nekiállhatott az operazene komponálásának. A librettót DuBose Heyward és George Gershwin bátyja Ira Gershwin készítette el. A Broadway-n tartott nagy sikerű bemutató után 124 előadás következett, majd az előadás amerikai vándorútra kelt. Magyarországon 1970-ben az Erkel Színházban volt a premierje: Radnai György és Házy Erzsébet énekelték a főszerepeket.

A Porgy és Bess zenéjét Gershwin hallatlan műgonddal építette fel: „Amikor elkezdtem a komponálást, úgy határoztam, hogy eredeti népi anyagot nem használok fel, mert azt akartam, hogy a zene tökéletesen egyöntetű legyen… A Porgy és Bess-ben a songok az egésznek csak egy részét képezik.”. Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy ez talán az első közérthető amerikai zenei remekmű: ott van benne az afroamerikai jazz, a fekete zene, előbukkannak az indián zene motívumai is. Gershwin párizsi évei is benne vannak az operában, Debussy és Ravel hatása vitathatatlan. Végül is Gershwin véghezvitte azt, amit elhatározott, eggyé ötvözte a jazzt és a klasszikus zenét.

Az opera dalai önálló életre keltek. Igen sok neves előadó énekelte el azokat, és a ma felnövekvő énekesek is előbb utóbb műsorukra veszik őket. A legismertebb közülük talán a Summertime, amit, hogy csak néhány nagy nevet mondjunk Ella Fitzgerald, Frank Sinatra, Miles Davis, Judy Garland és Louis Armstrong is a szívünkig elérően énekelt.

George Gershwin Hollywoodot is meghódította. Óriási mennyiségű filmzenét írt. Sikerei és hatalmas vagyona ellenére nem sikerült boldog életet élnie. Depresszióban szenvedett. Ráadásul 1936-ban beleszeretett Charlie Chaplin feleségébe. Reménytelen szerelem volt ez, az asszony visszautasította. Gershwin depressziója mélyült. 1937-ben egy koncerten, miközben zongorázott, rosszul lett. Ezután néhány hónappal meghalt, ennek oka agydaganata volt.

A viszonylag rövid életet megélt George Gershwin pályája azt példázza, hogy múlt nélkül nincs sem jelen sem jövő, alázatos, kitartó és hosszú munka nyomán születhet csak maradandó értékű művészeti alkotás, és az is bizonyossá válik, hogy az úgynevezett kisebbségekkel szembeni lelki és fizikai erőszak semmiféle materiális előnyhöz nem vezethet hosszú távon. Ha ez máshogy lenne nem maradt volna más a modern zenéből csak az avantgárdnak hazudott macskazene.

A fekete, indián, zsidó és más kulturális örökség pedig nem ötvöződhetett volna olyan páratlanul népszerű és igen magas művészi minőségű alkotásokká, mint amilyeneket George Gershwinnek köszönhetünk.  

Dippold Pál

1878. szeptember 19-én született Miskolcon idősebb Latabár Árpád, a talán legnagyobb létszámú magyar színészdinasztia tagja. Rá emlékezvén soroljuk fel ki mindenki tartozott/tartozik az ország még ma is egyik legnépszerűbb családjához. A dinasztiaalapító Latabár Endre 1811 és 1873 között élt. Fiát, II. Latabár Endrét, lázadónak is nevezték. A kezdeti viszonylag kisebb ismertség után aztán napjainkig ott csillognak a magyar színháztörténetben a Latabárok: Rezső, Dezső, ifj. Latabár Endre, id. Latabár Kálmán, id. Latabár Árpád, ifj. Latabár Árpád és talán a legismertebb, legnépszerűbb ifj. Latabár Kálmán, a Latyi.

Kálmán sikerei, népszerűsége és azonnal felismerhető sajátos személyisége talán mintha kissé háttérbe szorítaná minden családtagja emlékét. Idősebb Latabár Árpád 1926-ban így vallott életéről: „Negyedik realista koromig simán folyt az életem, egészen addig, amíg egy szép napon, mint igazi néző meglátogattam Feld papa gyermekszínházát. Rögtön végem volt. Tekintve, hogy édes atyám a Nemzeti Színház tagja volt, oda szabadon mehettem be. Jó atyám felismert, meghúzta a fülemet és haza zavart. Elég simán megúsztam azonban az első művészeti fellépésemet, mert mire édesapám hazajött, haragja már lelohadt.” A kisfiú életét azonban meghatározta látogatása a gyermekszínházban.

Feld Zsigmond kora neves színésze, színidirektora nem csak Latabár Árpád pályáját jelölte ki. Pártfogoltjai között sok későbbi jeles színész volt: Niko Lina, Nyárai Antal, Beregi Oszkár és Góth Sándor. Feld 1879-től bérelte a Városligeti Színkört, 1888-tól rendszeresen rendezett gyermekelőadásokat. Öt éven át, 1889-től 1994-ig vezette a Rottenbiller utcai Fővárosi Gyermekszínházat.

Latabár Árpád 18 évesen, a millennium évében indult neki a színészek vándoréletének. A zombor-bajai színi kerületben kezd, aztán Szolnokra kerül, Kunhegyesi Miklós társulatában kap szerepeket. Pécsett majd Temesvárott játszik. Aztán Beöthy László Budára szerződteti, 1903-tól pedig Kövesi Albert társulatával Kecskemét, Újvidék és Nagykanizsa közönségének mutatja meg magát.

Latabár Árpád 1903-ban Szolnokon nősült meg, Déry Ilonát (Deutsch Honort), a szolnoki társulat színésznőjét vette feleségül. Ebből a házasságból született Kecskeméten Latabár Kálmán (1902-1970) a legismertebb és legkedveltebb Latyi, majd öccse, Latabár Árpád (1903-1961) Sátoraljaújhelyen látta meg a napvilágot.

id. Latabár Árpád két fiával: Árpáddal és Kálmánnal

Az I. világháború előtt a színészmesterséget kitanult Latabár Árpádot békebeli komikusnak tartották. A jó kedélyű, viccelődő tipikus figurája volt, már pályafutása kezdetén a közönség kedvencévé vált. Főbb szerepeit mind óriási életelevenséggel formálta vidámmá, humora rögtönzöttnek tűnt, ám komoly tudatossággal készült minden feladatára. Latabár Árpád kitűnően tudott utánozni. Emlékezetes szerepei: Csörsz A madarászban, Ferkó Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében, Populescu a Marica Grófnőben és Dorner Zerkovitz Béla A legkisebb horvát lány című darabjában. Élete végének jelentős sikereit a fővárosi Operettszínházban és az Új Színházban érte el.  

Jelentős filmszerepeket is kapott, így láthatjuk A selejt bosszúja, a Könnyű múzsa című filmekben, de ezt megelőzőleg 1920-ban, A tizennegyedik című némafilmben is szerepet vállalt. A 2002-ben készült operettfilmből, Az ördöglovastól a Csárdáskirálynőig című alkotásból ismerhetjük meg talán a legteljesebben alakját. De nagy sikerű játékfilmekben is rendszeresen kapott feladatokat, ezek közé tartozott az Álomkeringő, A varieté csillagai és a Garszonlakás kiadó.

Túl azon, hogy a rendkívül népszerű Latyik édesapját tisztelhetjük személyében, színészi pályafutása és 1951-ig tartó élete tanulságos lehet minden művészetet szerető ember számára. 

Dippold Pál

1963-ban, azaz ötven évvel ezelőtt ünnepelték meg Budapesten a taxiforgalom ötvenedik születésnapját. Ha újra előszedjük ezt a számot, és hozzáadjuk az 1963-ashoz, abból az következik, hogy a budapesti taxi idén száz éves.

A fentiekből pedig azt jelentik, hogy 1913-ban indította el az Autótaxi Rt. az első huszonöt darabos taxi flottát a magyar fővárosban. Ezután gyorsan követték egymást az események. Bizonyos Haltenberger Samu, a Marta Rt. (Magyar Automobil Rt. Arad) vezérigazgatója kétszáz darab Marta típusú bérautóval más nagyságrendbe helyezte a taxizást. Egy évvel később kitört az első világháború. Ám ez nem akadályozta meg Haltenberger Samut abban, hogy megvegye a hamburgi Drost Tivadar találmányának, a telefon-diszpécserközpontnak a szabadalmát. Negyven alállomást szereltetett fel a fővárosban, a világon az elsők közé tartoztunk, ahol ez a rendszer működött. Az utas telefonon megrendelte a taxit, azt pedig a legközelebbi taxiállomásról küldték el hozzá. Drost Tivadar telefonközpontjának forgalma lendületesen fejlődött. A kezdeti időkben napi tizennyolc hívással rendeltek taxit, ez a szám az 1940-es évek elejére négyezer-ötszázra emelkedett. Ekkortájt már a taxis cég száz utcai állomásról irányította autóit.

Forrás (Automobilizmus)

Ma is él a köznyelvben a derék hamburgi telefonmérnök neve, az utcai taxiállomásokat drosztnak nevezik. Haltenberger Samu folyamatosan fejlesztette cégét, 1925-ben egyen színre festette autóit, 1930-ban már hétszázötven szürke taxi járta Budapest utcáit. Az első világháború után a Magyar Általános Gépgyárban (MÁG) készített autókkal taxiztak, a Magomobillal és a Magosixszal, majd később a Magotaxszal. A Magomobil egészen 1938-ig uralta a taxi ipart. Eddig volt érvényben az a törvény, amely a magyar ipar védelmében tiltotta a külföldi autók behozatalát. Ekkor importáltak néhány Fordot, ám ezek nem bírták a gyűrődést, gyorsan kiestek a sorból.

A második világháború után a budapesti taxi vállalat MOGÜRT Autótaxi Nemzeti Vállalatként százhúsz kocsival dolgozott. 1951-től aztán a Fővárosi Autotaxi nevet viselte a cég, amelyet aztán FŐTAXI-ként ismert meg a nagyközönség.

Elérkeztünk 1963-hoz, az ötvenedik születésnaphoz. Az ezt megelőző évtizedekben a magyar fővárosban jellemzően a szovjet Pobjedák és ennek lengyel változatai, a Warszawák alkották a budapesti taxi flottát. A korabeli képeken és filmeken felbukkanó, bogárhátú, szürke ablakvonaluk alatt fekete-fehér kockás csíkkal ellátott Pobjedák a kor igen jellemző termékei voltak. Az oroszok, mint általában iparcikkeik egyikéből sem, ebből sem sajnálták az anyagot. Nagy, nehéz autók voltak az 1946 és 1958 között gyártott Pobjedák. Hivatalos nevük a GAZ-M-20 , ami azt is elárulta, hogy a Gorkiji Autógyárban készültek. A Pobjeda név egyébként győzelmet jelent, az oroszok a második világháborús sikerükre akartak emlékeztetni nevével. Kicsit csaltak is a gyártás kezdetének időpontjával, azt mondták, hogy 1945-ben indult.

Pobjeda (Forrás: Fortepan)

A maga idejében egy korszerűnek számító, megbízható autót hoztak létre, melynek különös sajátossága, hogy nem valami már ismert márka másolata, hanem önálló szovjet fejlesztés eredménye. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy angol cég vádolta meg az oroszokat azzal, hogy lemásolták Vanguard nevű modelljüket, a valóságban ez éppen fordítva történt, az angolok koppintottak. A Pobjeda tervrajzai ugyanis már 1943-ban készen voltak, a Vanguard viszont csak 1947-ben jelent meg a piacon.

Warszawa (Forrás: Fortepan)

Érdekes a Pobjeda utóélete is. Tizenhárom év alatt közel negyedmillió autót gyártottak a Szovjetunióban, majd Varsóban felépítették az FSO nevű gyárat, ahol szovjet licenc alapján a Pobjedát Warszawa néven állították elő. Ebből a típusból is kétszázötvenezer darabot hoztak forgalomba.

Az ötven lóerős, kétezer köbcentis motorokkal szerelt Pobjedák és Warszawák ezerháromszázötven kilogrammot nyomtak.  A Szovjetunióban a Volga vette át a helyét, amelyből később egyébként néhány a magyar taxik között is megjelent. Ám rajta kívül csak néhány vendég típus bukkant fel a budapesti taxik között, a Wartburg és a Skoda.

Az 1950-es években egészen biztosan nem számított Magyarországon rokonszenves autónak a Pobjeda taxi, hiszen ez a típus volt a jellemzően ÁVÓ-s autó is.

Így állt tehát a taxitörténet ötven évvel ezelőtt. A rendszerváltásig két jelentős eseményről tehetünk említést, az egyik a bezsigulisodás ténye. Az 1967-ben az év autójának választott Fiat 124-es licence alapján gyártott szovjet Zsigulik 1971-től egyeduralkodóvá váltak a magyar taxizásban. Húsz évig tartott hatalmuk. Közben Droszt Tivadar találmánya is lassan feleslegessé vált, bár 1963-ban még impozáns telefonközpont szolgálta a budapesti taxizókat, később az URH rádió, a CB telefonok, majd a mobiltelefonok megjelenése eltüntette a drosztokat.

1982-ben színre léphettek a maszek taxisok. A magántaxizásban már nem kizárólag Zsigulikat vagy más néven Ladákat használtak, mindenféle autótípus megjelent közöttük. Ha harminc évet ugrunk az időben, és kihagyjuk a magyar taxitörténet ekkorra datálható jelentősebb eseményeit, újra valamiféle rend és egységesítés részesei lehetünk. A magyar fővárosban szigorú rendelettel szabályozták újra a taxis életet, bevezették az egységes tarifát, és az autókat – típustól függetlenül – sárgára festik. Limitálták a taxiszámot, nem lehet több négyezernél. Az autók műszaki állapotát folyamatosan és szigorúan ellenőrzik. A taxizó nagyközönség jó része mosolyogva bólogat, ez igen, tiszta Amerika. Haltenberger Samu és Droszt Tivadar száz évvel ezelőttről pedig átinteget az időn, és azt mondja, ami jó az megmarad.

Dippold Pál