Békés megyének, közelebbről a Kőrösök vidékének, még közelebbről Endrőd falunak a szülötte nagy színészünk, Rózsahegyi Kálmán. 1873-as születésnapja családjának nyilván ünnepnap volt, ám ez a nap másról is nevezetes: az aradi vértanúk emléknapja, október 6.
Endrőd jó néhány neves embert adott az országnak: Endrődi Szabó Ernő költőt, Varjú Vilmos olimpikon súlylökőt, a ma politikusai közül Latorczai Jánost és Túri-Kovács Bélát, és az elismert költői tevékenységét állhatatosan gyakorló Gergely Ágnest. Endrőd, mint önálló település ma már nincs. Összevonták Gyomával. Elgondolkodtató, hogy a legújabb kornak mind a kettő település egy-egy színészóriást adott, Rózsahegyit Endrőd, Kállai Ferencet pedig Gyoma. A polgári, jelentős ipart is magáénak tudó Gyoma, és a paraszti hagyományaira, a minőségi mezőgazdálkodásra joggal büszke Endrőd erőszakos összekötése a szocializmus számlájára írható.
A szülőföld nem felejt. Rózsahegyi Kálmán nevét Endrődön, pontosabban immáron Gyomaendrődön a kistérségi általános iskola és a magyar kultúrtörténet utóbbi öt évének egyik legfurcsább nevű, ám igen fontos intézménye, az Integrált Közösségi Szolgáltató Tér (IKSZT) őrzi. A nyakatekert nevű, Európai Uniós támogatással megépített, az ország hatszáz új, hasonló közösségi művelődési házához kötődő IKSZT a helyieknek Rózsahegyi Ház.
Rózsahegyi Kálmán Uhrin József és Grósz Zsani gyermekeként született bele abba a paraszti világba, ahol megtanulhatta mindazt, ami a küzdelmes parasztléttel együtt jár, és amiről földijei, Sinka István és Szabó Pál később megrázó hitelességgel tudósítottak írásaikban. Miután nevelőapjától, Rózsahegyi Ödöntől nemcsak a nevét, hanem a szakmáját is megkapta, azaz tudatosan készítették fel a színészi mesterségre, hivatalos tanulmányai előtt vándorszínészként olyan tapasztalatokat szerzett, melyek híján nem válhatott volna azzá, aki lett. Így vallott életének erről az időszakáról: „Faluról falura jártunk – szép időben, rossz időben, hol szekéren, hol gyalog, fagyban, sárban, hóban, hordókra épített színpadon – kocsiszínben, kocsmák ivójában – nagy nélkülözések között, de rendíthetetlen hittel hintettük a magyar szót. A színészetnek minden lépcsőjét bejártam… játszottam, színlapot árultam, összeszedtem a kellékeket, széket, padokat, lócákat cipeltem, lámpát pucoltam, színpadot söpörtem, és sokat, nagyon sokat koplaltam, és nagyon keveset aludtam.”
Forrás: Határ Győző Városi Könyvtár (A gyomaendrődi könyvtár méltóan ápolja Rózsahegyi Kálmán emlékét, rengeteg digitalizált fotót, dokumentumot találunk az adatbázisukban.)
Rózsahegyi Kálmán 1893-ban fejezte be színiakadémiai tanulmányait. A fiatalember tehetségének híre ekkorra már szétszaladt az országban, több színház kínált neki szerződést. Rózsahegyi pályája immár hivatalosan is elkezdődhetett, Debrecen, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad közönségének rajongása övezte. A második állomás, a Kolozsvárott töltött két év jelentette színésszé érésének idejét. Ekkor találta meg egyéni stílusát, és ekkor tett szert országos hírnévre. A népszínművekben megformált alakításai életre szóló barátságokat is hoztak neki, egész életében ragaszkodott Gárdonyi Gézához, Mikszáth Kálmánhoz, Móricz Zsigmondhoz, Herczeg Ferenchez és Dankó Pistához.
A színész 1898-ban Pestre, a Magyar Színházhoz szerződött, itt gyorsan megszerették operett szerepeiért. 1900-ban került a Nemzeti Színházhoz. ”Minden színész mindenkori álma, és az én álmom teljesült. Ott szívtam magamba a színjátszásnak azt az előkelő stílusát, nemességét, komolyságát és alázatát, amely aztán véremmé vált… Kitárultak a színház ablakai, s a poros, dohos levegő helyébe a magyar falu egészséges, friss szénaillata áradt be” – írta visszaemlékezéseiben. Rózsahegyi Kálmán hűséges volt a Nemzeti Színházhoz, 1935-ös nyugdíjazásáig itt maradt.
1909-ben alapította meg feleségével, Hevesi Angélával – akivel példás családi életet éltek, és tisztességgel nevelték három lányukat – színiiskoláját. Nagy hatású tanár volt, tanítványai között igen sok kiválóságot találunk, hogy csak egy rövid névsorral érzékeltessük: Mezei Mária, Komlós Juci, Görbe János, Ráday Imre, Rátonyi Róbert, Sztankay István, Mécs Károly, Koncz Gábor, Hofi Géza és Szuhay Balázs.
A második világháború éveiben nem léphetett színpadra, 1945 után pedig Major Tamás nem engedte, hogy visszatérjen a Nemzeti Színházba. Ám mivel minden műfajban otthon volt, szívesen foglalkoztatták a neves magyar színházakban, játszott a Pesti, a Víg-, a Magyar, a Fővárosi Operett és a Madách Színházban is. Talán legemlékezetesebb szerepe a Bánk bán Tiborca.
Pályája delelőjén, 1932 és 1956 között a filmsikerek is elérték. Néhány címet ezek közül is felsorolunk: Légy jó mindhalálig (1936), Az én lányom nem olyan (1937), Állami áruház (1952), Liliomfi (1954), Mese a 12 találatról (1956).
Életművét sokféle kitüntetéssel ismerték el, de Rózsahegyi Kálmán legbüszkébb talán szülőfaluja, Endrőd díszpolgári címére volt. Egészen 1961-ben bekövetkezett haláláig gyakran visszatért ide, ahol egykori iskolatársai mindig nagy szeretettel fogadták. Egyikük, aki láthatta Rózsahegyit a fővárosi színházban a Bánk bán Tiborcaként, a következőként emlékezett: „Halálos csend volt a teremben. Azonban nem csupán a szomorú, szívfájdító keserűség miatt, hanem azért is, hogy a sok előkelő, szép ruhás úri szereplő között Endrőd legnevezetesebb embere volt a legszegényebb, a legelesettebb. Mintha a gyomavégi meg öregszőlősi kubikusokat, béreseket, napszámosokat láttam volna. Soha így még nem fájt nekem a szegénység, mint akkor.”
Rózsahegyi Kálmán élete, munkássága és magyarsága hiteles volt.
Dippold Pál
