1958. október 23-án halt meg Eiben István, a kiváló magyar operatőr. Igaz, hogy elhunyta a forradalom napja után pontosan két évvel következett be, de temetése november elején volt.

Az a magyar képalkotó, aki talán pályatársai közül a legtöbb filmet forgatta, szám szerint több mint 150-et, 1902-ben született Budapesten. Sok film, rövid élet. Aki ismerte, a magyar filmtörténet kezdetektől a szakmában dolgozó élő történelmét tisztelhette benne. Eiben István 14 évesen már filmezett, Fröhlich János és Fodor Aladár alapította Kinoriport-nál volt laboráns, 1919-től már operatőr. Első önálló filmje is ebben az évben született a Lélekidomár címmel. A neves képművész sok mindenben első volt. Ő fényképezte 1931-ben az első magyar hangosfilmet, a Kék bálványt, a II. világháború után pedig az első, a Tanítónő című játékfilmünket.

A Dauphin című film stábja 1922-ben. A film rendezője Korda Zoltán volt, az operatőr Eiben István a kép jobb szélén áll.

Pályaíve, mondhatni, töretlen volt. 1929-től a Hunnia Filmgyár operatőreként, 1942-től ugyanitt főoperatőrként dolgozott. A korra jellemző őrületet mutatja az a tény, hogy 1944-ben mint jeles magyar filmkészítőt Nemzetvédelmi Kereszttel tüntették ki, ezt azonban három hónap múlva zsidó felesége miatt visszavették tőle. Túlélték a háborút, 1945-ben a háborús időket vizsgáló igazoló bizottság feddésre ítélte Eibent a kereszt miatt.  Rövid élete utolsó éveiben, 1952-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított.

Minden ember, akinek ép a látása, elsősorban képekben érzékeli a világot. Természetesen ugyanazt az eseményt, jelenséget ki-ki másképpen láthatja, a belső képalkotásunk igen erősen személyiségfüggő. Műveltség, pillanatnyi hangulat, az összefüggések felismerése, okosság vagy éppen butaság, szóval, igen sok tényező formálja a milliárdnyi ember agyában a milliárdnyi képet.

A filmművészet, vagy a mozgóképet megelőző kor állóképei azzal a csodával ajándékoztak minket, hogy azt hihetjük, sikerült megfogni és megőrizni a pillanatokat. Képekben. Ám ez nagyrészt illúzió. A családi fotók előbb utóbb a szemétre kerülnek, a filmeket elfelejtik. Az időt nem lehet becsapni. Még akkor sem, ha az ember némelykor úgy érzi, sikerült feltérképeznie az idő mellett a teret.

Ahhoz, hogy egy-egy történet képei a maguk eredetiségében megmaradjanak, tíz évig, száz évig, ezer évig, csak a filmezés feltalálása óta van lehetőség. A képsorokat az operatőrök rögzítik, azaz viszik filmre. Érdekes, és némiképp elgondolkodtató ellentmondás: rögzítik azt, ami mozog. És mivel a világ és a világban minden mozog ez meglehetősen bonyolult mutatvány.

Eiben István operatőri nagysága éppen abban mutatkozik meg leginkább, hogy a fény jó ismerőjeként, ismerőseként, később kimondhatjuk, a fény barátjaként sokkal többet meg tudott mutatni a világból, mint mások. A kezdeti korszak, a némafilmek időszakában, mivel nem volt beszéd, a fény, a fénykezelés volt a fekete-fehér nyersanyagon a közlés egyik legfontosabb eszköze. Eiben Istvánt premier plánok, a közeli képek nagymestereként idézik meg a filmes iskolákban.

A rengeteg film közül, melyeket Eiben István kamerája rögzített csak a legismertebbeket idézzük meg: Hyppolit, a lakáj (1931), Lila akác (1934), Légy jó mindhalálig (1936), Elnémult harangok (1940), Bob herceg (1941), Beszterce ostroma (1948), Mágnás Miska (1949), Janika (1949), Úri muri (1950) és a Dollárpapa (1956).

Eiben István, láthatjuk és tudhatjuk, a magyar filmművészet meghatározó alakja. Nélküle, szakmai tudása, oktatói tehetsége, egészen sajátos látásmódja nélkül nem büszkélkedhetnénk azzal, hogy a magyar filmesek újra és újra világsikereket érnek el. Hogy messzebb ne menjünk, csak Hollywoodig, meg az Oscar-díjig, hát milyen operatőri iskolán nőtt fel Zsigmond Vilmos vagy Koltay Lajos? És közben azért legyünk büszkék azokra is, akik nem mentek el, hanem Magyarországon dolgozva értek el kitűnő, külföldön kamerázó kollégáikhoz hasonló sikereket. Csak egy közülük, a most 80 éves Sára Sándor. Ritka az olyan nép, ahonnan annyi kitűnő képlátó, képláttató ember származik. Legyünk büszkék rájuk.

Dippold Pál

1968. november 13-án mutatták be a Beatles Sárga tengeralattjáró című rajzfilmjét. Ezt az évet igen sok, jelentős esemény teszi emlékezetessé. Ekkor söpört végig a világon a virággyerekek álforradalma, diáklázadásnak vagy hippicirkusznak nevezték. Kitört a féktelen szabadság, ami durván annyit jelentett, hogy az addig így-úgy féken tartott szexualitás ellepte a világot. Azt is mondták erre az évre, hogy ekkor kezdődött a szexuális forradalom. Párizsban a megfoghatatlan szabadságra vágyó diákok törtek-zúztak, autókat borogattak, és repült az a rengeteg kockakő. A konzervatív világ értékei ellen elsöprőnek látszó támadás indult, a fiatalok elutasították szüleik életmódját, világképét és azt a társadalmi rendet, amiben felnőttek. Elutasították az idősebbek öltözékét, ekkor vált szinte kötelező viseletté a valamikori munkanadrág, az indigókék farmer. Lidércnyomásos élmény volt 1968 után két évvel Budapesten megtapasztalni, hogy a Jethro Tull MTK-pályán rendezett koncertjén mindenki farmeregyenruhában volt. Csupa kék tömeg az alkonyatban: jeans ing, jeans nadrág, jeans zakó, sőt sokakon jeans nyakkendő és jeans cipő.

1968, a világ nyugati felében a virággyerekek forradalma volt, itt nálunk keleten azonban, ha forradalom volt, az nem peace-jelvényes ordibálást jelentett, hanem katonák tízezreinek hadba indítását és például Csehszlovákia megszállását. A csehek is lázadtak, kedvesen, derűsen kelet-európai módra, és jöttek a testvéri tankok és piros volt a vér a prágai utcákon.

A Beatles ebben az évben volt sikerei csúcsán. A négy liverpooli zenész lényegében minden erőszakosság nélkül hódította meg a világot és dalaik bizonyos értelemben szorosan a korszellem kifejezői voltak. A rockzene a lázadás zenéje. A Beatles sem csinált mást, mint fellázadt az őket megelőző generációk zenei világa ellen. Szó szerint betörtek arra a piacra, ahol addig kövér, öreg sztárok túlédesített giccsei voltak a legfontosabb polcokon. A rock and roll felborította a világ poshadt álrendjét.

Ennek egyetlen apró eleme a zenészek által meghonosított gombafrizura, a korábbinál hosszabb férfiúi hajviselet. A lázadás frizuraügyi kifejezése szinte hihetetlen módon felbőszítette Magyarországon a hatalmat. A hosszú-hajúakat rendőr vitte a borbélyhoz. Az apák szinte kényszeresen cibálták fiaik Lennon-pajeszait. A szakállviselet meg egyenesen be volt tiltva.

A Sárga tengeralattjáró című rajzfilm egy kedves, szórakoztató történet a Beatles fiúk mesés világáról. Érdekessé a már korábban megalkotott és már világsikerre jutott dalai teszik. Elsősorban a címadó a sárga tengeralattjáró. Még ma is éneklik az angol focibajnokság nagyobb meccsein. Vagy a film Eleanor Rigby balladája, a Polipok kertje fülbemászó, nagyon hatásos dallama újabb sikert hozott a Beatlesnek. A hippikor minden vizuális kellékét felvonultató látványvilág hihetetlenül népszerűvé tette a világ minden táján. Az angol animációs filmek legkiválóbb képviselői öltöztették hippi ruhába – virágos ingbe, trapéz gatyába – John Lennont, Paul McCartneyt, George Harrisont és Ringo Starrt. A divatból csináltak egy újabb divatot, egy ideig mindenki sárga tengeralattjárósan öltözködött.

A 45 évvel ezelőtti időszakban eszmélkedők ma már öreg emberek. Megszelídültek, akár az indiánok. A Beatlesből csak ketten élnek. Az a zene azonban, az a látványvilág a mi a Sárga tengeralattjáróban megmutatkozott nem tűnt el. Megmaradt, mert jó.

A valamikori lázadók öreg korukban Magyarországon csak egy kérdésre nem kapnak választ: hogy lehetett megtenni azt a kommunista diktatúra idején, hogy Ungvári Tamás könyvet írhatott a híres angol zenekarról, és ez a könyv 1969-ben Beatles Biblia címmel Magyarországon megjelenhetett?

Dippold Pál

Ötszázharminc évvel ezelőtt, 1483. november 10-én született meg a német Eisleben városában Luther Márton (németül Martin Luder), akinek személyében a keresztény egyháztörténet egyik jelentős alakját tisztelhetjük. Ha valaki a reformáció szót hallja, minden bizonnyal azonnal eszébe jut a neve.

Luther édesapja bányász volt, kilenc gyerekük közül nyolcadikként született meg a rákövetkező napon Márton névre keresztelt fiú. Az egykor, római légiósként Szombathelyt is megjárt Szent Márton védelmébe ajánlották tehát a kis Luthert. Márton egyébként Franciaország védőszentje is. Luther gyerekkora Mansfeld városában telt el. Kilenc évig, 1497-ig az itteni városi iskolában tanult, amelyet egy év magdeburgi tanulmányok követtek. 1498-ban szülei az eisenachi ferencesekre bízták. Az 1500-as évek elején az erfurti egyetemre járt. Igen sokféle tudományban szerzett jártasságot: latin nyelvtanban, retorikában, logikában, fizikában, zenében, matematikában és geometriában, csillagászatban is otthonosan mozgott. Az időközben kohómesterré előlépett és egyre vagyonosabb apja kérésére Luther Márton jogot kezdett tanulni. Ember tervez, Isten végez. 1505 nyarán ugyanis Luthert hazatértében hatalmas vihar érte, nagyon félt és a bányászok védőszentjéhez könyörgött: szent Anna, segíts, ha élni hagysz, szerzetes leszek. Túlélte a vihart, fogadalmát megtartotta, és hiába akart mást apja, ő Ágoston rendi remetének állt. A szerzetesi élet szabályait óriási önfegyelemmel betartotta, alig két év elteltével, 1507-ben pappá szentelték.

A nagy változásokat nagy válságok előzik meg. Nem volt ez másként Luther életében sem. A források arról vallanak, hogy szorongásait félelme az utolsó ítélettől és kételkedése a saját üdvözülésében okozta. Gyóntatója ennek gyógyítására elmélyült hittudományi kutatást javasolt neki, és áthelyeztette Wittenbergbe. Itt ismerte meg azt a teológiai irányzatot, amely az isteni szabadságot és az emberi szabad akaratot hirdette. Luther lelki válságából alig egy év múlva kivágta magát, a Biblia professzora lett. Korábbi tudása mellett már ógörögöt, hébert és erkölcsfilozófiát is oktatott.

1510-ben Rómába utazott, ekkor még nem vonta kétségbe a katolikus hitgyakorlatot, de felháborította az az erkölcsi hanyatlás, amelyet itt megtapasztalt. Wittenbergbe visszaérkezvén tovább folytatta egyre komolyabb tudományos munkáját, 1512-ben a teológia doktorává vált.

Máig vitatják, hogy mi is volt az az esemény, ami Luthert elfordította a katolikus egyháztól, majd annak megreformálására késztette. Luther megvilágosodásához Pál apostol szavai vezettek el, a rómaiakhoz írt levelét tanulmányozva jutott arra a gondolatra, hogy Isten örök igazsága tisztán kegyelmi ajándék, amelyet az ember a Jézus Krisztusba vetett hit által kap meg. Ha ez így van, márpedig Luther egyre erősebben hitt ebben, egészen más szerepet kell vinnie az egyháznak, mint amit Luther korában gyakorolt: az egyház intézménye – Luther szerint legalábbis - azt akarta elhitetni az emberekkel, hogy Isten kegyelmét egyedül csak az egyház közvetítheti az embereknek.

Luther új tanainak igazolását látta abban az eseménysorban, mely 1516-17-ben következett be, amikor is a mainzi püspök búcsúcédulákat árult, hogy összegyűjtse a ráeső pénzt a római Szent Péter bazilika felépítéséhez és ki tudja fizetni saját adósságait. Luther mindezek ellen tiltakozva levelet írt az Albert nevű püspöknek. Ehhez csatolta a búcsúcédulák hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Ám Luther nem akart szakítani a római katolikus egyházzal. Amit sok helyütt a 95 tétel wittenbergi vártemplomra szögeléséről olvasunk, az nem más, mint legenda. A köznép nem tudott olvasni, akkor meg mi értelme lett volna a latin szöveg közzétételének? Luther levelét minden esetre 1517. október 31-én megírta és elküldte, ezt a napot máig a reformáció kezdetének tartják, és minden évben ezen a napon ünneplik a protestáns egyházak.

Óriási botrány kerekedett a vitairatból, bár, érdemes megjegyezni, hogy Luther minden szempontból elérte célját, olyan vitát generált, amilyet addig nemigen élt meg a keresztény egyház. Volt minden, istenkáromlónak, eretneknek, tudatlannak, részegesnek titulálták, az inkvizíció elé akarták vinni, vissza akarták vele vonatni tételeit. Luther azonban maradt a helyén, és egyre erőteljesebben fordult szembe a katolikus egyház tanításával. Egészen addig eljutott gondolataiban, hogy a pápai trónon az Antikrisztus ül. A pápa sem hagyta magát, kiközösítette őt az egyházból, elítélte tételeit, melyek visszavonására hatvan napot adott neki. 1521-ben Bölcs Frigyes szász választófejedelem parancsára Luthert elrabolták és Wartburg várába zárták. Az uralkodó azt remélte, hogy ezzel megvédheti a kiátkozás következményeitől.

Luther tíz hónapot töltött itt, megszállottként dolgozott, röpiratokat készített és elkezdte az Újszövetség németre fordítását – a rákövetkező évben fejezte be, ezt 1522-ben kiadták, óriási mennyiségben kelt el. Mint utóbb kiderült, Luthernek ez a munkája vezetett a német irodalmi nyelv kialakulásához. Luther Mártonról sok mindent elárul, hogy Wartburg várában Junker Jörg (György lovag) álnéven élt, magabiztos pimaszságnak is minősíthetjük ezt, hiszen a vár alatti Eisenach város védőszentje Sárkányölő Szent György. Talán azt vizionálta, hogy ő majd a szavaival legyőzi a pápasárkányt?

Bóra Katalin

Pikáns elem élettörténetében, hogy 1525-ben egy szökött apácát, Bóra Katalint vette el feleségül. Hét gyermekük született. A volt szerzetesnek szokatlan volt a házasélet, hiszen korábban mindig egyedül élt. Azt írja:”Az ágyban, amikor felébredek, két copfot pillantok meg, amelyeket azelőtt nem láttam.”

Luther kora a nagy vallásháborúk kora volt. A katolikus egyházat megreformálni akaró legkülönfélébb nézetek képviselői csaptak össze időről időre egymással. Luther is folyamatosan harcolt, ám egyre jobban kidolgozott teológiai rendszeréhez életé végéig következetesen ragaszkodott. Igaz, a folyamatos harcokba nagyon belefáradt, utolsó éveiben betegségek is megtámadták szervezetét. Egy évvel halála előtt már teljesen a római katolikus egyház ellen fordult, ekkor írta Az ördög alapította Római pápaság ellen című művét.

Luther Márton földi pályafutása 1546-ig tartott. Nagy betegen, lázadásaiba belefásulva keserűségben halt meg. Halálos ágyán így imádkozott Krisztushoz: „Te váltottál meg engem, Te hűséges Istenem!”

Luther Márton sírja Wittenbergben

Luthert a wittenbergi vártemplomba temették el.

Dippold Pál

1928. november 7-én, 42 éves korában halt meg Budapesten Tóth Árpád. Nagy magyar költőnk, akit kortársai a második legjelentősebbnek mondtak – az első Ady Endre volt szerintük–, az országi keleti feléből, Aradról jött. 1886. április 4-én született ebben a városban. Apja, Tóth András szobrász volt, anyja Molnár Eszter.

A 19. század végére nagyon jellemző tolerancia jegyében, Ferenc József uralkodása fénykorában, a szobrász apa rengeteg szobrot készíthetett Kossuth Lajosról. Az országot elárasztották a Tóth András-féle Kossuth szobrok, ezért a Tóth család, ha nem is gazdagnak, de jómódúnak számított. A Kossuth-fénykor azonban a 20. század első évtizedében véget ért. Tóth András debreceni Szabadság szobrát kontár munkának minősítette a szakma és a hatóság, ezért lerombolták a művet. A szobrász ekkortól búskomorrá vált, nem kapott újabb megrendeléseket, és ez az egész család életére is hatással volt.

Jóval korábban, 1889-ben költöztek Tóthék Debrecenbe, Tóth Árpád itt tanult a reáliskolában, szorgalmas, okos gyereknek tartották. Az egész későbbi életét meghatározó melankólia azonban már korábbról származik, gyenge alkatú, gyakran betegeskedő, már akkor tüdőbajra hajlamos fiú volt.

1905-1909 között Budapesten volt magyar-francia szakos bölcsészhallgató. Mondani sem kell, hogy első kézből értesült a legújabb irodalmi irányzatokról. Versei 1908-tól jelentek meg a vezető irodalmi lapokban, többek között a Nyugatban, melynek munkatársa volt.

Amikor azonban apja munkáját lerombolták, Tóth Árpád ott hagyta a fővárost, visszaköltözött Debrecenbe, hiszen neki kellett eltartania a családját. Újságírónak állt, a Debreceni Független Újság színikritikusaként dolgozott. 1911-ben a Debreceni Nagy Újsághoz szegődött, ahonnan két évvel később – többek között pénzügyi okokból - eljött, és Budapesten vállalt házitanítóságot. Ekkor vált végképp bizonyossá, hogy tüdőbeteg. 1918-tól aztán segédszerkesztői állást kapott az Esztendő című újságnál. Eseményekben gazdag év volt ez életében, feleségül vette Lichtmann Annát, és a Vörösmarty Akadémia titkárává is megválasztották.

Sok művésztársához hasonlóan ő is az új idők, új dalait akarta énekelni, a proletárdiktatúra köszöntésére például írt egy ódát. Aztán a tanácsköztársaság bukása után Tóth Árpád költészetére még jobban ráült a szomorúság, mint korábban. Az sem mellékes körülmény melankóliája elhatalmasodását illetően, hogy nehezen éltek, annyira, hogy többször gondolt az öngyilkosságra is. 1921-ben aztán Az Est című lapban kapott munkát, híreket és glosszákat írt.

1920-ban megszületett lánya a költő édesanyjának nevét kapta, Tóth Eszterként ismert az irodalombarátok előtt. Költő volt, 2001-ben halt meg.

Tóth Árpád az 1920-as évek második felében sokat küzdött egyre súlyosabb tüdőbajával. Gyakori vendég volt Újtátrafüreden.

Költészetének értékeit soha, senki nem vitatta. Arról azonban, hogy Ady után ki a második legjelentősebb, már sokat lehetne beszélni. Tóth Árpád megbecsültségét jelzi mindenesetre, hogy a Nyugat nagy nemzedéke, a sírjánál búcsúbeszédet mondó Babits Mihály és kortársai, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes nagy tisztelettel figyelték és segítették haláláig munkáját.

Tóth Árpád költészetének legjellemzőbb műfaja az elégia. Azt írják róla, pontosabban költeményeiről, hogy bús, lomha, méla, beteg. Meg azt is írják, hogy stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző. Ezeken a mai, de vélhetően a kortárs olvasó is hosszasan gondolkodhatott, megfejtésük tetszőleges.

Szerencsére az olvasók nem irodalomtudósok, így nem agyalnak a nyakatekert elméleteken, hanem őszintén, tiszta szívvel rácsodálkozhatnak azokra a képekre, melyeket Tóth Árpád a maga utánozhatatlan, egyszeri és megismételhetetlen módján, nagy tehetségével megalkotott és ránk hagyott.

Mint minden komoly költőről, Tóth Árpádról sem érdemes sokat beszélni. El kell olvasni a verseit. És nem magyarázni, nem értelmezni, még csak nem is érzékelni, hanem egyszerűen szeretni kell ezeket a sorokat:

"Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása."

Ez a Tóth Árpád nevű magyar költő üzenete a kortársaknak és az utódoknak. Ezt kell beengednünk a szívünkbe. Amúgy pedig aki ezt az egyetlen új szót: sugárkoszorú megalkotta, csak ezért a legnagyobbak közé tartozik.

Dippold Pál

1923. november 1-jén született Siófokon Varga Imre, a kortárs magyar szobrászat meghatározó alakja. Elemi iskolai tanulmányait az akkor is a Balaton-part fővárosának számító Siófokon végezte. Már kisiskolásként megmutatkozott rendkívüli rajztehetsége. A budai cisztercieknél kezdte a középiskolát, amelyet majd Szombathelyen a Premontrei Gimnáziumban fejezett be. Közben volt egy apró közjáték, ami előrevetítette Varga Imre hosszú és érdemekkel teli pályáját. Kamaszként Párizsba szökött, ahol igen rövid idő alatt rajzaival óriási pénzeket keresett, a párizsi művészvilág csodájára járt a magyar csodagyereknek. Ám a szülői szeretet praktikus: apja hazahozta, és azt mondta neki, előbb érettségizzen le, aztán tanuljon ki valami tisztességes szakmát, a művészet csak ezután jöhet. Varga Imre be is iratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol sikerrel teljesítette a kezdő szemesztereket, de közbejött a második világháború. A műegyetem mérnökhallgatóiból toborozták azt a csoportot, melynek tagjai Kassán folytatták tanulmányaikat, sokuk számára csak ott derült ki, hogy a jövő mérnökeiből harci pilótákat képeznek ki. Varga Imre is köztük volt, és ahogy azt kellett, teljesítette kötelességét, elvégezte a repülőtiszti iskolát, és több légi összecsapásban vett sikerrel részt – sikerrel, mert életben maradt. Amerikai hadifogságba esett, onnan 1945-ben térhetett haza.

Varga Imre

Származása és katonai pályafutása nem ígért sok jót a Magyarországot egyre inkább hatalmába kerítő kommunista diktatúrában. Varga Imre vasmunkásnak állt. Ragaszkodott ahhoz – mérnöki diplomája ellenére is –, hogy évekig kétkezi munkával keresse kenyerét Angyalföldön. Életének eddigi állomásait ismerve cseppet sem csodálható, hogy csak későn kerülhetett be a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1956-ban Pátzay Pál és Mikus Sándor növendékeként szerzett diplomát. A következő évtized sem volt diadalmenet számára, első egyéni kiállítását 1967-ben rendezhette meg.

Varga Imrében élete minden különös fordulata mellett, sokszor ezek ellenében ott élt és készülődött a későbbi nagy művész. A kalandosnak mondott fiatalság sorra teremtette meg azokat a műveket, melyek – így visszatekintve legalábbis – nyilván nem véletlenül születtek meg akkor és úgy, ahogy a közönség ismerheti. Első jelentős szobra a Vasmunkás címet kapta, diplomamunkája pedig a munkás-paraszt hatalom másik oszlopát, a földművest, a Magvetőt jelenítette meg. Aztán az 1960-as évektől napjainkig remekművek százai kerültek ki keze alól. A szobrászat minden formájában alkotott: kisplasztikákat, érméket, legjellemzőbb és legismertebb szakterülete azonban a köztéri kompozíciók elkészítése volt, emlékművek, portrék bizonyítja ezt. A sokoldalú művész időnként festett is, erről táblaképei tanúskodnak, de vannak grafikái és gobelinjei is.

Prométheusz-szobor, Szekszárd

A tehetség, bármi és bárkik is vannak körülötte, utat tör magának. Varga Imre 1965-ben készítette el krómacélból Prométheusz szobrát. A tűzlopó mitológiai alak lendítette mozgásba Varga Imre hatalmas alkotókedvét, ami aztán 1972-ben tihanyi tárlatával a kortárs képzőművészet – nem kizárólag a magyarról van szó – első vonalába emelte. Varga Imre alkotásai többnyire mintázással, bronzöntéssel készülnek, de életművében nagy szerepet kapnak másféle fémek, a krómacél, a réz vagy a puszta vas is. Akár egy-egy művön belül is alkalmaz többféle anyagot, mint például Szilveszter pápa szobrán. A műtörténészek sokáig nem tudtak mit kezdeni ezzel a sehová nem sorolható, az útját mindig magányosan járó nagy tehetséggel. Varga Imre nem vegyült. Aztán a szakértők megtalálták a szavakat, és azt írták róla, hogy „érzékenyen megmintázott klasszicizáló jellegű szemléletet, és a gyakran felbukkanó pop-art elemeket szellemesen ötvöző a hagyományos közlésmódot sokszor mellőző műveket mesterien a környezetbe illeszti, a Varga-műveket mély érzelmi töltet jellemzi”.

Varga Imre nem csak nagy szobrász, de mindenféle túlzás nélkül rendkívül művelt, bölcs embernek mondható. Így tehát amikor szóba kerülnek az 1990 után szoborparkokba száműzött Lenin-kompozíciói, vagy akár a monumentális Kun Béla-emlékmű, csak mosolyog. Az érték nem korfüggő, mondja, és néha hozzáteszi, hogy a tanácsköztársasági szoborcsoport nem más, mint egy szatirikus összeállítás a kommünös történetről.

Radnóti, Nagymező utca

Ugyanezekben az években azonban sorra születtek meg az ezeknél sokkal jelentősebb köztéri alkotások: Radnóti Miklós, Vas István, Kodály Zoltán, Czóbel Béla, Szőnyi István, Móricz Zsigmond, Liszt Ferenc és József Attila szobra.

1980-ban, Rómában a Szent Péter bazilika altemplomában elkészült a Magyar Kápolna, benne remekmívű Varga Imre szobrok, a Csodaszarvasok, Mária, a magyarok nagyasszonya, Szent István. 1985-ben az Európában legismertebb magyar szent, Árpád-házi Szent Erzsébet és férje, Türingiai Lajos szoborkompozícióját öntötte bronzba Sárospatakra a királylány szülővárosába. A legutóbbi időkben aztán kiteljesítette mindazt, amit magyarságról, kereszténységről mondani akart, Budapesten, a kelenföldi Szent Gellért templom kerengőjében ott áll az összes magyar szent portréja. A templom mellett Szilveszter pápa már említett alakja ragyog, a bejáratnál pedig Szent Gellért püspök megdöbbentő, vegyes technikával készült szobra repül át a múltból a jelenbe, az Árpád-korból a második világháború idejére, a görög mitológiából a keresztény valóságba – ez a tárgy talán Varga Imre legszemélyesebb hitvallása.

Várakozók, Óbuda

Varga Imre szobrai százával hirdetik az ember tisztességét és az élet szépségét Magyarországon és szerte a nagyvilágban: Rómában, Párizsban, Bad Neustadtban, Bad Kissingenben, Los Angelesben, Aachenben, Brüsszelben vagy Adenben.

Óbudán a Laktanya utcában találjuk a művész állandó kiállítását, megdöbbentő, többek között a második világháborús magyar honvédeket mintázó alkotásaival. Szülővárosa, Siófok büszke rá: igen sok szobrát őrzik itt is.

Varga Imre

Varga Imre kalandos életében, remekműveket termő munkásságában ott van a közelmúlt magyar történelmének minden szépsége és rútsága, ott ragyog vagy feketéllik múltunk. A csak látszólag ellentmondásos pálya olyan, mint akármelyikünk élete, sem nem fekete, sem nem fehér, sokszínű. Amiről általában csak utólag derül ki, hogy micsoda óriási értékeket teremtett. Varga Imrénél kicsit másként működik mindez, nála már kisgyerek korában biztosan tudható volt, hogy rendkívüli küldetéssel érkezett erre a világra.

Bizonyos személyes körülmények mondatják ki velem az utolsó mondatot. Kedves Imre, Isten éltessen születésnapodon és engedjen köztünk lenni, ameddig csak lehet. 

Dippold Pál

1947. október 28-án született Ónodon Horváth Károly, akit a nagyközönség jórészt csak Charlie-ként ismer. Nehezen bogozódnánk ki abból a gondolatkísérletből, hogy milyen összefüggések lehetnek a Rákóczi-szabadságharc egyik legfontosabb eseményének, az ónodi kuruc országgyűlésnek és Charlie, a 20. század második felének egyik legjelentősebb zenei szabadságharcosának élete között, úgyhogy hagyjuk is ezt. Annyi azonban biztos, hogy szabadnak lenni, régen is, ma is nehezebb, mint bárkit is szolgálni.

Amikor a későbbi neves rockénekes angolosította keresztnevét, és Károlyból Charlie-vá vált, még azt hittük, hogy a szabadság nyugat felől érkezik. Azóta tudjuk, hogy sem onnan, sem keletről nem jöhet, vagy megharcoljuk magunknak itt, vagy nem.

Charlie harca igen változatos volt. Azt a nyilvánvaló tényt, hogy életét művészként, azaz a világ sokak számára kimondhatatlan, lefesthetetlen, elénekelhetetlen nagy értékek közvetítésére fordítja, mindenki természetesnek tartotta. Először balett-táncosnak tanult, nem is akárkikkel együtt, Markó Iván például évfolyamtársa volt. Charlie-t betegsége megakadályozta abban, hogy táncművészként dolgozzon, folytatta a már kisgyerekkorában elkezdett zenei tanulmányokat: trombitált. Székesfehérvárott járt gimnáziumba, itt alapította első rock együttesét 1967-ben, a  Deccát. Rövid ideig játszhattak ezen a néven, hiszen egy nagy lemezcég is így futott. Olympiára magyarosítottak. Kemény zenét pengetett ez a zenekar, Charlie sajátos hangja, az általa teremtett jellemző hangzásvilág, a rockzene akkortájt sok személyes bátorságot követelő létformája elég gyorsan ismertté tette ezt az együttest. Filmekben is szerepeltek, stílusuk leginkább az angol Who-éval rokonítható. Különös azt olvasni, hogy a világhírnév küszöbéig is eljutottak, egészen pontosan Belgrádig. Belgrád, a küszöb. Mint később is.

Fejlövés című magyar film (1968)

1970-ben az Olympia feloszlott, Charlie két és fél évig Afrikában zenélt. Sokat tanult, jó helyen volt, a rock egyik ősforrásánál. 1975-ben már együtt játszott a zseniális gitárossal, Tátrai Tiborral, akivel hazatérte után beszállt a korábban igen sikeres, ám ekkor már széteső Generálba. Természetesen egyetlen korábbi Generál dalt sem énekelt. Emlékezetes a Charlie-Tátrai-féle Generál Zenegép című lemeze. Nemcsak a korábbi Generál oszladozott, hanem a szocializmus is, a zenészek könnyebben és többször mehettek külföldre, Charlie-ék gyakran megfordultak Lengyelországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, de Nyugat-Berlinben is. Az új Generál mindenesetre nem ért el akkora sikereket, mint amilyen tehetséget képviseltek tagjai együtt és külön-külön, ehhez a szocialista kultúrpolitika fanyalgása is hozzáadódott, a zenekar 1979-ben feloszlott.

Charlie ekkor világgá ment. Ezt szó szerint kell érteni, mert tíz éven át többször körbejárta a világot, Skandináviától Japánig, Spanyolországtól az Amerikai Egyesült Államokig. Ez utóbbi ország majd gyakran felbukkan az zenész későbbi slágereiben.

1990-ben Charlie ismét hazatért, és a Tátrai Band énekeseként dolgozott, szólókarrierje 1994-től számítható. A Radics Béla roadjából az ország egyik legjobbjává – ha nem a legjobbá – vált gitárvirtuóz Tátrai Tiborral tíz közös lemezt adtak ki. A legismertebb ezek közül a New York, New York. Már önálló zenekarával érte el óriási sikereit, egy egész ország énekelte slágereit: Jég dupla whiskyvel, Nézz az ég felé.

Lassan két évtizedes múltra tekinthet vissza az a teremtő együttműködés, ami Charlie, Lerch István és László Attila közös munkáját jelenti. Telt házas nagy koncertek, időről időre sokakat megénekeltető slágerek, érzelmekben gazdag, ám a rock jelentette lázadást soha meg nem tagadó dallamok és következetes, folyamatos műhelymunka jellemzi őket.

Nem soroljuk fel most Charlie szakmai és állami kitüntetéseit, amikor már lehetett, mindet megkapta. Megérdemelte. Horváth Károly magyar rock énekest azonban a díjaknál sokkal jobban hitelesíti a közönség szeretete. A hatvanötödik születésnapja alkalmából, a Budapest Sportarénában rendezett, teltházas koncerten hangrobbanás volt: az az óriási taps, amelyet a magyar rock szabadságharcának egyik legeredetibb tehetségű hőse kapott, keveseknek jut és jár. Charlie mellett pedig a színpadon ott ragyogott Lerch István, Tátrai Tibor és a többiek.

Charlie kortársaként, bizonyos értelemben sorstársaként, valamikori rock-szabadságharcosként mondom neki születésnapjára: Isten éltesse és tartsa még köztünk sokáig.

Dippold Pál

Ha a Szovjetunió filmművészetéről kell beszélni, kikerülhetetlen a nagy Vlagyimir Iljics Lenin, aki már igen korán, 1922. január 17-én lediktálta nézeteit a szerinte leghatékonyabb propagandaeszközről, a mozgóképről. A manipulációra való használhatóságát illetően igaza volt. Ehhez persze kellet a Lenin által előírt cenzúra és központi irányítás is, különben visszaütött volna a szándék, ahogy Lenin fogalmazott:”Vigyázzunk, nehogy a propaganda legyőzze velünk saját célját." Az sem vigasztaló, hogy Vlagyimir Iljics kinyilatkoztatta: „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film.” Természetesen nem mindenki osztotta Lenin nézeteit. Szerencsétlenségére a legkevésbé legjobb tanítványa Joszif Visszarionovics Sztálin. Nem sokat vacakolt a művészetekkel és a művészekkel, aki nem állt be a sorba, jó esetben mehetett Szibériába, rosszban a sírba. Csak a legnagyobbak tudtak valamiféle humánumot megjeleníteni műveikben. Bulgakov vagy Szolzsenyicin. Aztán Sztálin is eltűnt, de a szovjet birodalom még évtizedekig megmaradt, és felnőttek azok, akik akkor születtek, amikor Lenin és Sztálin a propaganda és a terror elméletét és gyakorlatát kidolgozta.

Közülük való a szovjet filmművészet újhullámának egyik meghatározó alakja, Elem Germanovics Klimov, aki tíz évvel ezelőtt, 2003. október 26-án, hetven évesen hagyta itt ezt a világot. Talán némi jelkép értéke van annak a ténynek is, hogy Klimov Sztálingrádban született.

Minden valamire való művész előbb utóbb a csillagokig akar eljutni. Klimov ezt feltehetően úgy akarta elérni, hogy repülőmérnöki diplomát szerzett. Aztán mégsem egy szerkezet, hanem a filmművészet emelte fel és vitte olyan magasságokba, ahonnan szokatlan távlatok jelennek meg. A szovjet, de a nem szovjet közönség is vette az adást, és már 1964-ben Klimov első játékfilmje bemutatása után nyilvánvaló volt, hogy egy igen tehetséges alkotó jelent meg a filmművészetben. Indulásához persze az aerodinamikai ismeretek mellé kellettek a filmszakmai tudáselemek, Klimov a moszkvai filmfőiskolán is diplomát kapott. A Hurrá nyaralunk! című első filmje (a filmnek oroszul az Üdvözöljük, vagy Idegeneknek belépni tilos volt a címe) lényegében igen bátor szatíra a tanácsrendszerről. A komédia helyszíne egy jellegzetes szovjet úttörőtábor, ahol a gyerekeknek semmit sem szabad csinálniuk. A táborozók fele csendben van, a többiek meg egymást jelentgetik fel. A furcsa helyzetet egy pártember oldja meg, aki véletlenül, szülőként kerül a táborba. Az elegáns, de ugyanakkor maró gúnnyal képre vitt történet a szovjetrendszer egészét példázza. A közönség óriási lelkesedéssel fogadta. Mondhatnánk a szellem kiszabadult a palackból. Vagy a filmdobozból. Klimov viszont lendületes pályakezdése után a megtűrt kategóriába soroltatott, figyelték a Lenin tanain nevelkedett cenzorok, akiket akkor már a filmszakma eszmei irányítóinak neveztek.

Következő filmje az Egy fogorvos kalandjai szintén szatírának készült, de már nem volt benne annyi kakaó, annyi szellemesség, gúny, mint táborozós filmjében. A szovjet apparátus tudta, hogyan kezelje az alattvalókat, Klimovot, ha nyíltan nem is üldözték, megtalálták a módját, hogy a peremvidékre szorítsák: a fogorvosos filmből kevés kópiát készítettek, szigorú terv szerint kisebb, távoli településeken vetítették.

Elem Klimov és Larisza Sapityko

Meglepő tervvel állt elő Klimov az annak idején Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett esemény ötvenedik évfordulójára: Raszputyinról akart filmet forgatni. Ám ezt nem engedték neki. 1970-ben sajátos filmnyelvet megteremtő alkotással állt elő, a Sport, sport, sport című dokumentumfilmmel, amellyel jelentős díjakat nyert. Még egy dokumentumfilmet készített Larisza címmel, ezzel állított emléket autóbalesetben elhunyt feleségének, a szintén filmrendező Larisza Sepitykónak. Közben erőteljesen ügyeskedett a Raszputyin-film elkészítése érdekében. 1975-ben Agónia címmel letette az asztalra ezt a darabot, amelyet csak hat évvel később mutathattak be. A hat év dobozbörtön nem biztos, hogy jót tett, akár a közönségnek, akár a rendezőnek, mert olyan sokat vártak tőle, amit ez a film nem tudott megadni. Mikor végre a mozikba került, a Szovjetunió hivatalos műítészei azonnal támadni kezdték, zavarosnak minősítették szürrealisztikus képeit, rossznak a színészi játékot és zavarosnak a metaforáit. Nyugaton viszont éppen ezekért emelték a magasba filmet és a rendezőt.

Azt írják, eléggé történelmietlenül, hogy „elképzelhetetlen milyen hatása lett volna a szovjet és az egyetemes filmművészetre, ha az Agóniát azonnal bemutatják: képi ötleteit, megoldásait ugyanis a forgatás és a bemutató közötti években más alkotók, más filmek hasznosították, illetve koptatták el.” Nem értünk egyet ezzel az állítással, akárhogy csűrik, csavarják, a jó, a zseniális utánozhatatlan. A történelemben meg amúgy sincs mi lett volna, ha.

Jöjj és lásd

Elem Klimov 1985-ben Jöjj és lásd címmel egy sokkoló hatású háborús filmet készített. Az eredeti, addig soha nem alkalmazott nézőpontból megmutatott képtörténet nem dokumentarista szándékú, nem az az elsődleges cél, hogy a Szovjetunióban kegyetlenkedő nácikról szóljon. Magáról a háborúról sorakoztat fel képeket, arról a gyilkos világról, ahol minden érték eltűnik, és ahol az ember élete semmit nem ér. Tolsztoj élt hasonló ábrázolási módszerekkel a Háború és békében.

Elem Klimov a szovjet diktatúra egyik üldözöttje volt, senkit nem lepett meg, hogy a Gorbacsov-érában a Filmművész Szövetség elnökévé választották. Klimov ezekben az időkben már Bulgakov A mester és Margarita című regényének filmváltozatán dolgozott. Elnöki tisztségéről is lemondott ezért. Pénzhiány miatt ez a terve sem valósulhatott meg. Élete mégis teljes egész, hiteles. Elem Klimov teremtő ember volt. A repülőmérnök nagyon magasra jutott. Sztálingrádtól Bulgakovig.

Dippold Pál

65 évvel ezelőtt 1948.október 24-én halt meg Lehár Ferenc, a magyar operett egyik nagymestere. Az Osztrák-magyar Monarchia egyik legkelendőbb kiviteli cikke az operett volt. Hogy legyen ezekből elegendő, arról rendkívüli tehetségű szerzőink, Lehár mellett például Kálmán Imre vagy Huszka Jenő gondoskodtak.

Mielőtt Lehár Ferenc életének meghatározó eseményeit felidéznénk, jöjjön egy kis gondolatkeringő. Hogy mi a könnyű és mi a komolyzene, arról évszázadok óta vitatkoznak. Leginkább olyan emberek, akik sem a zenéhez, sem a hangszerekhez, sem a komponáláshoz nem értenek. Nagyon szeretnének ők zenét szerezni, fülbemászót, sikert hozót, ám ez közülük senkinek nem adatik meg. Régi igazság, hogy aki bármit meg tud teremteni, az nem beszél róla, aki meg hülye hozzá, az akár könyveket is teleír az érdektelen vélemény-sorozatával. A művész alkot, a műértő műért. (Napjainkban megvalósult a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméje jegyében a korlátlan belebeszélés műfaja. Tessék tehát blogolni, posztolni, kommentelni, szabad a pálya.) Lehár Ferencet is nyilván jócskán leszólták annak idején. Mivel Lehár korában nem volt internet, így a közönség vagy a műértők először fütyültek, azután tapsoltak. De volt nevük. És volt arcuk.

1870. április 30-án Komáromban született meg jeles zeneszerzőnk, aki, mint írják, a keresztségben a Ferenc Kristóf nevet kapta. Édesapja egy katonai zenekar karmestere volt, ő még a Franz névváltozatot viselte. Első generációs értelmiséginek mondhatnánk az észak-morva származású apát, ősei ugyanis parasztok és üvegesek voltak. Nyilván nem kifejezetten ők voltak azok, akikre a szólás épül: ügyesek voltak, mindig talpon maradtak, nem estek hanyatt, mint kollégáik.

A katonazenész papa sok húron játszott: hegedűn, gordonkán, bőgőn, de tudott klarinétozni, trombitálni és dobolni is. Bécsbe kerülvén a színházban fuvolázott. Amikor katonának sorozták, beállt egy katonazenekarba, és elnyerte az ötvenedik gyalogezred katona karmesteri tisztségét. 1868-ban került ez az alakulat Komáromba, ahol Franz Lehár feleségül vette Neubrandt Krisztinát, egy igmándi, német származású kereskedő leányát.

Az ifjú párnak nem volt könnyű az élete, Franz nem tudott magyarul, Krisztina meg németül. Ide vezet az elmagyarosodás.

Első gyermekük, Lehár Ferenc nemzetiségi hovatartozásán máig vitatkoznak. Magyarországon született, tizenkét éves kora előtt csak magyarul beszélt. Élete nagy részét azonban később Ausztriában töltötte. Magyar? Osztrák? Morva? Mindegy, nagy zeneszerző. A Lehár család Komáromból Pozsonyba költözött, sorra jöttek a testvérek. 1880-ban Budapestre kerültek, Lehár itt a piarista gimnáziumban tanult. Apja mindent megtett azért, hogy fia zenei pályára kerüljön, de a gyerek nem volt szerencsés: magyar zeneiskolába nem vették fel, mert fiatal volt, Bécsbe sem, mert nem beszélt németül. Az apa azonban nem adta fel, elküldte Sternbergbe, a testvéreihez, azaz a fiú nagybátyjaihoz. Villámgyorsan megtanult németül.

Tizenkét éves korában mégis úgy döntött a család, hogy a prágai konzervatóriumba íratják be. Itt is gondban voltak kezdetben, hiszen csehül sem beszélt, ezért újra végigjárta az elemi iskolát. A prágai években leginkább a hegedűjáték iránt érdeklődött, ám a konzervatóriumban zeneszerzést tanító Antonin Dvořák azt mondta neki, hagyja a hegedűt, tanuljon inkább zeneszerzést. Ez azonban nem fért össze a konzervatórium házirendjével, majdnem kidobták az intézményből a fiatal zeneszerzőt. Időközben apja ezredét Prágába helyezték, így a fiatalember újra a család biztonságában élhetett. Apja támogatta a fiú zeneszerzői törekvéseit, egy szonátáját megmutatta Johannes Brahmsnak, ő volt a második, ma már klasszikusnak számító komponista, aki elismerte Lehár tehetségét. Lehár hat évet töltött Prágában, 1888-ban volt a vizsgahangversenye, nagy sikert aratott hegedűjátéka. A pályakezdés akkor sem volt könnyű mutatvány, nagy nehézségek után kapott első hegedűsi állást az elberfeldi színházban. Egy évvel később apja hazahívta Bécsbe, a zenekarába. Lehárt nem akarták elengedni, megszökött, az mentette meg a felelősségre vonástól, hogy besorozták. A fiatalember tehát katonaként húzta a hegedűvonót apja katonazenekarában. A maga szűk körében nagy sikere volt ám összekülönbözött apjával. Losoncba került, a 25. gyalogezred zenekarának karmesterévé vált.

A látszólag monoton élet igen erősen segítette zeneszerzői fejlődését: a katonazenekarral nem volt túl sok munka, Lehár tehát sok időt fordíthatott a zeneszerzésre. 1893-ban írta első színpadi művét, egy egyfelvonásos operát, Rodrigó volt a címe. 1894-ben a pólai tengerészzenekar karmestereként már magának a császárnak tarthatott előadást, aki nagyon élvezte a műsort. 1896-ban megszületett az első komolyabb operája, a Kukuska. Lipcsében mutatták be, nem volt hangos siker, ám a kritikusok nem bántották a fiatal zeneszerzőt. Lehár Ferenc visszaköltözött Budapestre, átvette beteg édesapjától karmesteri állását. Közben természetesen Budapesten is mindent megtett azért, hogy bemutassák a Kukuskát, 1898-ban elő is adták az Operaházban, itt is elmaradt a várt siker. Lehár Bécsbe költözött.

A birodalom fővárosában is katonakarmesterként dolgozott, de érdeklődése egyre inkább az akkor népszerű operettek felé fordult. 1902-ben végül Lehár Ferenc befutott: a báli szezon legnépszerűbb együttese az ő katonazenekara volt. Metternich Paulina hercegnő fedezte fel a bécsi előkelő társasági élet számára, meghívta Lehárt, hogy estélyein zenekarával lépjenek fel. Lehár megírta a Paulina keringőt, aztán az Arany és Ezüst keringőt, melyek a kor slágereivé váltak. Az egyre ismertebb zenész-zeneszerző otthagyta a hadsereget, a Bécsi Színházhoz (Theater an der Wien) szegődött.

Ráthonyi és a víg özvegyek

Néhány év múlva megszületett az a mű, amely Lehárt a világhírnévig röptette. Ez volt A víg özvegy. Első külföldi előadása alig két hónappal a bécsi bemutató után Hamburgban volt. Két év múlva pedig már 3500 előadást jegyeztek Európa szerte. 1907-ben színre vitték Londonban, New Yorkban és Chicagóban, 1909-ben pedig Párizsban.

Lehár Ferenc megtalálta az operettben azt a formát, mellyel érzéseit át tudta adni a közönségnek. Így írt erről: „Az operettszerző nem írhat spekulatív, lélekmarcangoló zenét; egyszerűnek, népiesnek kell maradnia. Ez bizony nehéz – nehezebb, mint általában hinnők. Nem szabad többet akarnia, mint azt, hogy operettszerző legyen…”

Cigányszerelem

A világsiker némiképp nyomasztóan hatott a zeneszerzőre, nehezen fogott új darab megírásába. Aztán 1908-ban két újabb, később hatalmas sikert hozó operettet is írt, a Luxemburg grófját és a Cigányszerelem címűt. A kritikusok természetesen beindultak, legtöbbjük azt firtatta, vajon egyáltalán Lehár írta-e, képes-e néhány év alatt három ilyen hatalmas sikerű művet megalkotni. A korabeli kommentelők rosszindulatát Lehár igen nehezen viselte.

Bad Ischl

1910-ben átköltözött Bad Ischlbe, amely akkortájt a bécsi zenészek kedvelt pihenőhelye volt. Lehár itt találkozhatott például a siófoki születésű, másik magyar operettfejedelemmel, Kálmán Imrével is. Ahogy folytak az évek, Lehár folyamatosan dolgozott, szinte minden évben írt egy-egy operettet. Ezek a művek meg sem közelítették a korábbiakat, az ok majdnem minden esetben a rendkívül gyenge szövegkönyvekben keresendő. Az első világháború idején Lehár alkotó kedve is csökkent, néhány indulót komponált. A háború után a zeneszerző hatalmas vagyonát igen gyorsan elvitte az infláció. Komolyan szóba jött, hogy Amerikába költözik. Közben azért kiszaladt kezei közül egy újabb sikeres darab, az 1908-ban bemutatott A pacsirta. Újabb világnagyság bukkant fel Lehár életében, Puccini. Az olasz mester elismeréssel nyilatkozott magyar kollégájáról, A pacsirtáról azt írta: „Bravó, maestro! Üdítően friss, zseniális, csupa ifjonti tűz!”

Lehár munkakedve és munkabírása változatlanul újabb és újabb művekkel futott át az éveken. Megszületett A kék mazur, A tangókirálynő, aztán 1923-ban A sárga kabát. Igen érdekes ez az osztrák nő és a kínai diplomata szerelméről szóló operett, melyben a bécsi keringő motívumai épülnek össze kínai zenei elemekkel. Ebből lett később A mosoly országa a híres dallal: Vágyom egy nő után…

Filmhíradók Online - Magyar Világhíradó 1935. január

A két világháború közötti időszak egyik legsikeresebb Lehár-darabja volt az 1926-ban bemutatott Paganini, amelyet A cárevics című követte – kirobbanó sikerrel. Ausztria német megszállásáig tartó időszak utazásokkal telt el, egyik bemutató követte a másikat, útjaira természetesen elkísérte felesége, Sophie Meth, akivel 1903-ban ismerkedett meg, de csak 1923-ban vette feleségül. Az asszonyt zsidó származása miatt 1939-ben el akarta vinni a Gestapo, Lehár politikai kapcsolatai azonban segítettek: megmentette feleségét. Ausztriában maradhattak, néhány forrás szerint Hermann Göring tette, úgymond, tiszteletbeli árjává Lehárnét.

Lehár Ferenc életének utolsó állomása Zürich volt. A világháborúban feleségével együtt mindketten súlyosan megbetegedtek, gyógyításukra csak Svájcban mutatkozott lehetőség, ahol mindketten felépültek. Lehárt sok helyre hívták a világ minden részéből, de nem ment. 1947 augusztusában meghalt Sophie Lehár. Felesége halála tovább súlyosbította a zeneszerző betegségeit, aki 1948 elején visszaköltözött Bad Ishlbe, ahol október 24-én meghalt.

Lehár Ferenc művei, a nehéz munkával komponált, könnyűnek mondott zene, a minden fanyalgás ellenére igazi értékeket megmutató operettek arra intik az utókort, hogy a tehetséget, a teremtő munkát akkor is tisztelni kell, ha az nem mindenben felel meg az ízlésünknek.

Dippold Pál

1953. október 19-én halt meg Budapesten Lehotay Árpád a csillogó tehetségű művész, aki rendkívül összetett, sokszínű életművet hagyott ránk. A szolnoki Szigligeti Színházban egy bérlet viselte a nevét, az ezen szereplő rövid életrajzban sorolják fel mindazokat a szakmákat, melyekben Lehotay egyformán magabiztosan, mesterien mozgott: színész, rendező, színházigazgató, színésztanár.

Lehotay Árpád Lőcsén született 1896-ban. Egyáltalán nem készült a színi pályára, Budapesten, a Műegyetemen tanult, és itt szerzett gépészmérnöki diplomát. Színészi tehetségére egy szintén, úgymond, kívülről jött, nagynevű rendező, Hevesi Sándor figyelt fel, és mint később kiderült, okkal és joggal vitte át Lehotayt a gépek közül a színpadra. Hevesi is sokoldalú tehetség volt, évekig dolgozott a legnagyobb színházakban rendezőként, a Nemzeti Színháznak egy évtizeden át főrendezője, igazgatója, az Operaháznak pedig főrendezője is volt. Mindezek mellett sokat adtak szavára színházi berkekben, jó tollú kritikus, író, műfordító és dramaturg volt.

Tiszavirág 1938

A lőcsei születésű gépészmérnök Lehotay Árpádot tehát Hevesi Sándor fedezte fel és vitte be a Nemzeti Színházba. 1926 és 1944 között volt az ország első színházának tagja. 1935-től a színművészeti főiskolán tanított. A második világháború után a Vígszínházban és a Pesti Színházban játszott, majd a Szegedi Nemzeti Színház igazgatójaként dolgozott. Élete utolsó éveit már újra Budapesten, a Madách Színházban töltötte.

Segítség, örököltem! 1937

A történelemben nincsen feltételes mód, nincsen mi lett volna ha. Lehotay Árpádról megemlékezvén azonban játsszunk egy kicsit el a gondolattal, hogyan élne ez a nagy tehetségű művész napjainkban. Sok mindenről beszélhetnénk ennek ürügyén, de egy valamiben biztosak lehetünk, Lehotay Árpád nem lenne celeb. Celeb, azaz műművész. Ilyenekkel van tele ma a kultúra, de még inkább a kultúrát – álkultúrát – kiszolgáló és közvetítő tömegkommunikáció. Műveletlen senkik tetszelegnek például a színész szerepében. Bulvárdarabok és szappanoperák uralják a piacot, a közönség pedig egyre jobban arra van idomítva, hogy ezeket fogyassza. Tömegével készülnek tehát a gagyi álművek.

A szakma komoly képviselői azonban – minden kísértés ellenére, s ezek a kísértő alkalmak rengeteg pénzt és népszerűséget jelenthetnek – teszik a dolgukat a magyar szín- és filmművészet értékteremtő műhelyeiben. Lehotay Árpád, ha ma is köztünk lenne, egészen biztosan nem adná fel szakmáját, és nem adná el magát.

Lehotay Árpád nevéhez számtalan kitűnő alakítás fűződik. Egyforma otthonossággal mozgott a klasszikus és a modern darabokban: az Ember tragédiájában volt Ádám és volt Lucifer, Molnár Ferenc Hattyújában Jácint atya, Shakespeare Viharjában Prospero, Katona József Bánk bánjában a címszereplő és nagy hitelességgel jelenítette meg Szigligeti Ede vagy Móricz Zsigmond alakjait.

Ha rendezői pályafutását kellene vizsgálni, nem lenne nehéz dolgunk, ugyanezeknek a szerzőknek a műveit vitte hallatlan magabiztossággal színre.

Lehotay Árpád kora egyik legnagyobb filmsztárja volt. Ehhez természetesen azoknak a kitűnő filmeknek a sora kellett, melyekben megmutathatta magát a közönségnek. Ilyen volt a Tokaji rapszódia, a Segítség, örököltem, a Tiszavirág, a Szűz és gödölye, a máig példaként kezelt Mikszáth-feldolgozások: A beszélő köntös és a Beszterce ostroma. A háború után készült az Úri muri, a Talpalatnyi föld, és a kirobbanó sikerű zenés vígjáték a Mágnás Miska.

Tiszavirág 1938

Lehotay Árpád tanárként is nagyot alakított. A magyar színművészet két nagy alakja, Márkus László és Latinovits Zoltán is az ő magántanítványaként sajátította el a szakma fogásait. De sorolhatnánk azokat a híres neveket, melyek örökségét tovább vitték: Körmendi János, Csernus Mariann, Kassai Ilona, Gyurkovics Zsuzsa is, és unokahúga Lehoczky Zsuzsa, a magyar operett nagy csillaga. (A valamikori lőcsei fiatalember eredeti, teljes neve ugyanis Lehotay Lehoczky Árpád volt.)

Lehotay Árpád hangját, gesztusait, alakját filmfelvételek őrzik. Tisztességét és tehetségét pedig lassan már a tanítványai tanítványainak munkáiban fedezhetjük fel.

Dippold Pál

125 évvel ezelőtt jelent meg az Egyesült Államok 1888 elején megalakult Nemzeti Földrajzi Társaságának (National Geographic Society) hivatalos kiadványa. Az októberben forgalomba került magazin leginkább földrajzi, történelmi, kulturális ismeretterjesztő cikkeket közölt. Az évek elteltével aztán egyre gazdagodott tematikája, a tudományos élet minden területéről tettek itt közzé írásokat.

A magazin havilap. A National Geographic 36 nyelven jelenik meg, olvasói számát 50 millióra becsülik.

1888 októbere óta, ahogy a világ, úgy a lap is megváltozott. Egy jellemző azonban megmaradt: a címlap élénksárga kerete. Szinte hihetetlen, hogy az első lapszám mindössze 200 példányban jelent meg, ezeket a National Geographic Society tagjai kapták meg. A társaság alapítóelnöke egy bizonyos Gardiner Greene Hubbard volt. 1897-ben halt meg, tisztségét ekkortól veje, Alexander Graham Bell, a világszerte ismert fizikus, a telefon feltalálója vette át. Úgy tűnik az após-vő viszony hagyományosan rendkívül jó volt Bellék családjában, hiszen később Bell veje, Gilbert H. Grosvenor kezébe került a folyóirat szerkesztése, aki aztán, mondhatjuk, felvirágoztatta a magazint, és egészen 1954-ig hihetetlen hatékonysággal dolgozott. Munkáját fia, Melville Bell Grosvenor folytatta, aki 1964-ben már több mint 5 millió vásárlót szolgált ki a magazinnal.

A National Geographic első számai igen szűk körben forogtak. A 96 oldalas, tudományos fogalmazásokat magába foglaló fekete fehér újság borítója egyszerű barna papír volt, amit csupán sárga kerete emelt ki a társai közül. Aligha olvashatták sokan az alábbi címekkel megjelent cikkeket: Keletkezésük alapján osztályozott geográfiai formációk vagy A tengerpart feltérképezése.

16 évig, 1904-ig kellett várni arra az eseményre, ami a kicsiny szaklapot elindította világhódító útjára. Egy lapzárta előtti napon Gilbert Grosvenort arról értesítette a nyomda, hogy 11 oldal üresen maradt, sürgősen küldjön valami anyagot, amivel kitöltik, másként nem jelenik meg a National Geographic. Bell veje, mivel egyetlen tudományos kézirat sem állt a rendelkezésére, kezébe kapta az Orosz Földrajzi Társaság csomagját, ami tele volt a titokzatos helyről, a tibeti Lhaszáról készült fotókkal. Ezek közül választott ki tizenegyet, és elküldte a nyomdának. Komolyan tartott attól, hogy a szükség meghozta döntésének kudarc lesz a vége, rámegy a lap, akár az állását is elveszítheti.

1905 januárjában került ki az újságosstandokra a lap és Grosvenor szorongó kishitűsége nem igazolódott. Ellenkezőleg. Villámgyorsan felvásárolták a National Geographic képeslapját, Grosvenor fürdött a dicsőségben, a tibeti képek arra az útra vitték a magazint, melyen azóta is egyre nagyobb és nagyobb sikereket ér el. A szövegek mellett, azokkal egyenrangú szerepben, sőt, sokszor a szavaknál sokkal kifejezőbben híresen hiteles fotókkal viszi közelebb az embereket a legkülönfélébb tudományokhoz. A fotók közvetítik azt a tudást, melyeket korábban csak a felfedezők érhettek el.

A National Geographic 125. születésnapjára megjelent jubileumi száma sok korábbihoz hasonlóan egy tematikát jár körül. Nyílván nem véletlenül a Kaland és tudás a címe az ünnepi magazinnak. Megdöbbentő felfedezésekkel ismerkedhetünk meg: azzal például, hogy a minden emberben működő kalandvágy, az ismeretlen, titokzatos jelenségek megismerésének vágya egy gén által működik. A bennünk munkáló nyughatatlanság a DRD4 gén egyik változatának, a 7R-nek köszönhető. Hosszú évtizedek kutatómunkája után írták le a tudósok a kalandvágyó gének történetét, melyet a National Geographic-ban David Dobbs ismertet. Egyetlen más lény nincs a földön, aki ennyit mászkálna kíváncsian ide-oda, mint az ember. Ha nem ezt tette volna, nem tudta volna mindössze 50 ezer év alatt benépesíteni a bolygót. Az emberi kalandvágy, megismerés vágya határtalan. Útra kelünk hajón, tengeralattjárón, repülőgépen, űrhajón, mikroszkóp fölé hajolunk, óriás teleszkópokkal vizsgáljuk a csillagokat, a Hold után lassan a Marsra érünk. Mitől van mindez? Ötből négy ember génállományában ott van DRD4-7R, ami veszélykeresésre, kockázatvállalásra hajlamosít. Akiben ez ott van, az szereti az ismeretlen helyeket, könnyen fogad be új ismereteket, elfogadja az új ételeket, lételeme a mozgás, a változás, a kaland.

Akik tehát az egyre szaporodó emberiség 4/5-ét képviselik, szívesen fogadják a National Geographic mozgalmas tudósításait a világról.

A szocializmus időszakában a városi értelmiségiek között egyfajta státuszszimbólum volt a könyvespolcokon virító, pontosabban sárgálló angol nyelvű National Geographic. Kedélyes képzavarral: a bezárt országban egyfajta szabad kulcsluk volt ez a világra. Kevesen jutottak hozzá. A rendszerváltás utáni demokrácia egyik lényeges eleme pedig éppen az, hogy a tudáshoz minél többen, egyenlő esélyekkel érhessenek el. Ezt segíti többek között a National Geographic tíz éve magyarul is megjelenő változata.

A derék amerikai földrajzi társaságosok nem sejtették, hogy elnökük veje, Graham Bell találmánya micsoda óriási változásokat hoz az emberi kommunikációban, és azt sem, hogy a kommunikációban milyen jelentős szerepe lesz lapjuknak.

A National Geographic ma a világ egyik legfontosabb intézménye. Hang és kép egyesült, önálló televízió csatorna és az internet legkülönfélébb fórumai teszik hozzáférhetővé a tudást, a jól bevált, öreg papírmagazin mellett.

Dippold Pál