Ha a Szovjetunió filmművészetéről kell beszélni, kikerülhetetlen a nagy Vlagyimir Iljics Lenin, aki már igen korán, 1922. január 17-én lediktálta nézeteit a szerinte leghatékonyabb propagandaeszközről, a mozgóképről. A manipulációra való használhatóságát illetően igaza volt. Ehhez persze kellet a Lenin által előírt cenzúra és központi irányítás is, különben visszaütött volna a szándék, ahogy Lenin fogalmazott:”Vigyázzunk, nehogy a propaganda legyőzze velünk saját célját." Az sem vigasztaló, hogy Vlagyimir Iljics kinyilatkoztatta: „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film.” Természetesen nem mindenki osztotta Lenin nézeteit. Szerencsétlenségére a legkevésbé legjobb tanítványa Joszif Visszarionovics Sztálin. Nem sokat vacakolt a művészetekkel és a művészekkel, aki nem állt be a sorba, jó esetben mehetett Szibériába, rosszban a sírba. Csak a legnagyobbak tudtak valamiféle humánumot megjeleníteni műveikben. Bulgakov vagy Szolzsenyicin. Aztán Sztálin is eltűnt, de a szovjet birodalom még évtizedekig megmaradt, és felnőttek azok, akik akkor születtek, amikor Lenin és Sztálin a propaganda és a terror elméletét és gyakorlatát kidolgozta.

Közülük való a szovjet filmművészet újhullámának egyik meghatározó alakja, Elem Germanovics Klimov, aki tíz évvel ezelőtt, 2003. október 26-án, hetven évesen hagyta itt ezt a világot. Talán némi jelkép értéke van annak a ténynek is, hogy Klimov Sztálingrádban született.

Minden valamire való művész előbb utóbb a csillagokig akar eljutni. Klimov ezt feltehetően úgy akarta elérni, hogy repülőmérnöki diplomát szerzett. Aztán mégsem egy szerkezet, hanem a filmművészet emelte fel és vitte olyan magasságokba, ahonnan szokatlan távlatok jelennek meg. A szovjet, de a nem szovjet közönség is vette az adást, és már 1964-ben Klimov első játékfilmje bemutatása után nyilvánvaló volt, hogy egy igen tehetséges alkotó jelent meg a filmművészetben. Indulásához persze az aerodinamikai ismeretek mellé kellettek a filmszakmai tudáselemek, Klimov a moszkvai filmfőiskolán is diplomát kapott. A Hurrá nyaralunk! című első filmje (a filmnek oroszul az Üdvözöljük, vagy Idegeneknek belépni tilos volt a címe) lényegében igen bátor szatíra a tanácsrendszerről. A komédia helyszíne egy jellegzetes szovjet úttörőtábor, ahol a gyerekeknek semmit sem szabad csinálniuk. A táborozók fele csendben van, a többiek meg egymást jelentgetik fel. A furcsa helyzetet egy pártember oldja meg, aki véletlenül, szülőként kerül a táborba. Az elegáns, de ugyanakkor maró gúnnyal képre vitt történet a szovjetrendszer egészét példázza. A közönség óriási lelkesedéssel fogadta. Mondhatnánk a szellem kiszabadult a palackból. Vagy a filmdobozból. Klimov viszont lendületes pályakezdése után a megtűrt kategóriába soroltatott, figyelték a Lenin tanain nevelkedett cenzorok, akiket akkor már a filmszakma eszmei irányítóinak neveztek.

Következő filmje az Egy fogorvos kalandjai szintén szatírának készült, de már nem volt benne annyi kakaó, annyi szellemesség, gúny, mint táborozós filmjében. A szovjet apparátus tudta, hogyan kezelje az alattvalókat, Klimovot, ha nyíltan nem is üldözték, megtalálták a módját, hogy a peremvidékre szorítsák: a fogorvosos filmből kevés kópiát készítettek, szigorú terv szerint kisebb, távoli településeken vetítették.

Elem Klimov és Larisza Sapityko

Meglepő tervvel állt elő Klimov az annak idején Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett esemény ötvenedik évfordulójára: Raszputyinról akart filmet forgatni. Ám ezt nem engedték neki. 1970-ben sajátos filmnyelvet megteremtő alkotással állt elő, a Sport, sport, sport című dokumentumfilmmel, amellyel jelentős díjakat nyert. Még egy dokumentumfilmet készített Larisza címmel, ezzel állított emléket autóbalesetben elhunyt feleségének, a szintén filmrendező Larisza Sepitykónak. Közben erőteljesen ügyeskedett a Raszputyin-film elkészítése érdekében. 1975-ben Agónia címmel letette az asztalra ezt a darabot, amelyet csak hat évvel később mutathattak be. A hat év dobozbörtön nem biztos, hogy jót tett, akár a közönségnek, akár a rendezőnek, mert olyan sokat vártak tőle, amit ez a film nem tudott megadni. Mikor végre a mozikba került, a Szovjetunió hivatalos műítészei azonnal támadni kezdték, zavarosnak minősítették szürrealisztikus képeit, rossznak a színészi játékot és zavarosnak a metaforáit. Nyugaton viszont éppen ezekért emelték a magasba filmet és a rendezőt.

Azt írják, eléggé történelmietlenül, hogy „elképzelhetetlen milyen hatása lett volna a szovjet és az egyetemes filmművészetre, ha az Agóniát azonnal bemutatják: képi ötleteit, megoldásait ugyanis a forgatás és a bemutató közötti években más alkotók, más filmek hasznosították, illetve koptatták el.” Nem értünk egyet ezzel az állítással, akárhogy csűrik, csavarják, a jó, a zseniális utánozhatatlan. A történelemben meg amúgy sincs mi lett volna, ha.

Jöjj és lásd

Elem Klimov 1985-ben Jöjj és lásd címmel egy sokkoló hatású háborús filmet készített. Az eredeti, addig soha nem alkalmazott nézőpontból megmutatott képtörténet nem dokumentarista szándékú, nem az az elsődleges cél, hogy a Szovjetunióban kegyetlenkedő nácikról szóljon. Magáról a háborúról sorakoztat fel képeket, arról a gyilkos világról, ahol minden érték eltűnik, és ahol az ember élete semmit nem ér. Tolsztoj élt hasonló ábrázolási módszerekkel a Háború és békében.

Elem Klimov a szovjet diktatúra egyik üldözöttje volt, senkit nem lepett meg, hogy a Gorbacsov-érában a Filmművész Szövetség elnökévé választották. Klimov ezekben az időkben már Bulgakov A mester és Margarita című regényének filmváltozatán dolgozott. Elnöki tisztségéről is lemondott ezért. Pénzhiány miatt ez a terve sem valósulhatott meg. Élete mégis teljes egész, hiteles. Elem Klimov teremtő ember volt. A repülőmérnök nagyon magasra jutott. Sztálingrádtól Bulgakovig.

Dippold Pál