1958. október 23-án halt meg Eiben István, a kiváló magyar operatőr. Igaz, hogy elhunyta a forradalom napja után pontosan két évvel következett be, de temetése november elején volt.
Az a magyar képalkotó, aki talán pályatársai közül a legtöbb filmet forgatta, szám szerint több mint 150-et, 1902-ben született Budapesten. Sok film, rövid élet. Aki ismerte, a magyar filmtörténet kezdetektől a szakmában dolgozó élő történelmét tisztelhette benne. Eiben István 14 évesen már filmezett, Fröhlich János és Fodor Aladár alapította Kinoriport-nál volt laboráns, 1919-től már operatőr. Első önálló filmje is ebben az évben született a Lélekidomár címmel. A neves képművész sok mindenben első volt. Ő fényképezte 1931-ben az első magyar hangosfilmet, a Kék bálványt, a II. világháború után pedig az első, a Tanítónő című játékfilmünket.
A Dauphin című film stábja 1922-ben. A film rendezője Korda Zoltán volt, az operatőr Eiben István a kép jobb szélén áll.
Pályaíve, mondhatni, töretlen volt. 1929-től a Hunnia Filmgyár operatőreként, 1942-től ugyanitt főoperatőrként dolgozott. A korra jellemző őrületet mutatja az a tény, hogy 1944-ben mint jeles magyar filmkészítőt Nemzetvédelmi Kereszttel tüntették ki, ezt azonban három hónap múlva zsidó felesége miatt visszavették tőle. Túlélték a háborút, 1945-ben a háborús időket vizsgáló igazoló bizottság feddésre ítélte Eibent a kereszt miatt. Rövid élete utolsó éveiben, 1952-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított.
Minden ember, akinek ép a látása, elsősorban képekben érzékeli a világot. Természetesen ugyanazt az eseményt, jelenséget ki-ki másképpen láthatja, a belső képalkotásunk igen erősen személyiségfüggő. Műveltség, pillanatnyi hangulat, az összefüggések felismerése, okosság vagy éppen butaság, szóval, igen sok tényező formálja a milliárdnyi ember agyában a milliárdnyi képet.
A filmművészet, vagy a mozgóképet megelőző kor állóképei azzal a csodával ajándékoztak minket, hogy azt hihetjük, sikerült megfogni és megőrizni a pillanatokat. Képekben. Ám ez nagyrészt illúzió. A családi fotók előbb utóbb a szemétre kerülnek, a filmeket elfelejtik. Az időt nem lehet becsapni. Még akkor sem, ha az ember némelykor úgy érzi, sikerült feltérképeznie az idő mellett a teret.
Ahhoz, hogy egy-egy történet képei a maguk eredetiségében megmaradjanak, tíz évig, száz évig, ezer évig, csak a filmezés feltalálása óta van lehetőség. A képsorokat az operatőrök rögzítik, azaz viszik filmre. Érdekes, és némiképp elgondolkodtató ellentmondás: rögzítik azt, ami mozog. És mivel a világ és a világban minden mozog ez meglehetősen bonyolult mutatvány.
Eiben István operatőri nagysága éppen abban mutatkozik meg leginkább, hogy a fény jó ismerőjeként, ismerőseként, később kimondhatjuk, a fény barátjaként sokkal többet meg tudott mutatni a világból, mint mások. A kezdeti korszak, a némafilmek időszakában, mivel nem volt beszéd, a fény, a fénykezelés volt a fekete-fehér nyersanyagon a közlés egyik legfontosabb eszköze. Eiben Istvánt premier plánok, a közeli képek nagymestereként idézik meg a filmes iskolákban.
A rengeteg film közül, melyeket Eiben István kamerája rögzített csak a legismertebbeket idézzük meg: Hyppolit, a lakáj (1931), Lila akác (1934), Légy jó mindhalálig (1936), Elnémult harangok (1940), Bob herceg (1941), Beszterce ostroma (1948), Mágnás Miska (1949), Janika (1949), Úri muri (1950) és a Dollárpapa (1956).
Eiben István, láthatjuk és tudhatjuk, a magyar filmművészet meghatározó alakja. Nélküle, szakmai tudása, oktatói tehetsége, egészen sajátos látásmódja nélkül nem büszkélkedhetnénk azzal, hogy a magyar filmesek újra és újra világsikereket érnek el. Hogy messzebb ne menjünk, csak Hollywoodig, meg az Oscar-díjig, hát milyen operatőri iskolán nőtt fel Zsigmond Vilmos vagy Koltay Lajos? És közben azért legyünk büszkék azokra is, akik nem mentek el, hanem Magyarországon dolgozva értek el kitűnő, külföldön kamerázó kollégáikhoz hasonló sikereket. Csak egy közülük, a most 80 éves Sára Sándor. Ritka az olyan nép, ahonnan annyi kitűnő képlátó, képláttató ember származik. Legyünk büszkék rájuk.
Dippold Pál
