1928. november 7-én, 42 éves korában halt meg Budapesten Tóth Árpád. Nagy magyar költőnk, akit kortársai a második legjelentősebbnek mondtak – az első Ady Endre volt szerintük–, az országi keleti feléből, Aradról jött. 1886. április 4-én született ebben a városban. Apja, Tóth András szobrász volt, anyja Molnár Eszter.

A 19. század végére nagyon jellemző tolerancia jegyében, Ferenc József uralkodása fénykorában, a szobrász apa rengeteg szobrot készíthetett Kossuth Lajosról. Az országot elárasztották a Tóth András-féle Kossuth szobrok, ezért a Tóth család, ha nem is gazdagnak, de jómódúnak számított. A Kossuth-fénykor azonban a 20. század első évtizedében véget ért. Tóth András debreceni Szabadság szobrát kontár munkának minősítette a szakma és a hatóság, ezért lerombolták a művet. A szobrász ekkortól búskomorrá vált, nem kapott újabb megrendeléseket, és ez az egész család életére is hatással volt.

Jóval korábban, 1889-ben költöztek Tóthék Debrecenbe, Tóth Árpád itt tanult a reáliskolában, szorgalmas, okos gyereknek tartották. Az egész későbbi életét meghatározó melankólia azonban már korábbról származik, gyenge alkatú, gyakran betegeskedő, már akkor tüdőbajra hajlamos fiú volt.

1905-1909 között Budapesten volt magyar-francia szakos bölcsészhallgató. Mondani sem kell, hogy első kézből értesült a legújabb irodalmi irányzatokról. Versei 1908-tól jelentek meg a vezető irodalmi lapokban, többek között a Nyugatban, melynek munkatársa volt.

Amikor azonban apja munkáját lerombolták, Tóth Árpád ott hagyta a fővárost, visszaköltözött Debrecenbe, hiszen neki kellett eltartania a családját. Újságírónak állt, a Debreceni Független Újság színikritikusaként dolgozott. 1911-ben a Debreceni Nagy Újsághoz szegődött, ahonnan két évvel később – többek között pénzügyi okokból - eljött, és Budapesten vállalt házitanítóságot. Ekkor vált végképp bizonyossá, hogy tüdőbeteg. 1918-tól aztán segédszerkesztői állást kapott az Esztendő című újságnál. Eseményekben gazdag év volt ez életében, feleségül vette Lichtmann Annát, és a Vörösmarty Akadémia titkárává is megválasztották.

Sok művésztársához hasonlóan ő is az új idők, új dalait akarta énekelni, a proletárdiktatúra köszöntésére például írt egy ódát. Aztán a tanácsköztársaság bukása után Tóth Árpád költészetére még jobban ráült a szomorúság, mint korábban. Az sem mellékes körülmény melankóliája elhatalmasodását illetően, hogy nehezen éltek, annyira, hogy többször gondolt az öngyilkosságra is. 1921-ben aztán Az Est című lapban kapott munkát, híreket és glosszákat írt.

1920-ban megszületett lánya a költő édesanyjának nevét kapta, Tóth Eszterként ismert az irodalombarátok előtt. Költő volt, 2001-ben halt meg.

Tóth Árpád az 1920-as évek második felében sokat küzdött egyre súlyosabb tüdőbajával. Gyakori vendég volt Újtátrafüreden.

Költészetének értékeit soha, senki nem vitatta. Arról azonban, hogy Ady után ki a második legjelentősebb, már sokat lehetne beszélni. Tóth Árpád megbecsültségét jelzi mindenesetre, hogy a Nyugat nagy nemzedéke, a sírjánál búcsúbeszédet mondó Babits Mihály és kortársai, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes nagy tisztelettel figyelték és segítették haláláig munkáját.

Tóth Árpád költészetének legjellemzőbb műfaja az elégia. Azt írják róla, pontosabban költeményeiről, hogy bús, lomha, méla, beteg. Meg azt is írják, hogy stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző. Ezeken a mai, de vélhetően a kortárs olvasó is hosszasan gondolkodhatott, megfejtésük tetszőleges.

Szerencsére az olvasók nem irodalomtudósok, így nem agyalnak a nyakatekert elméleteken, hanem őszintén, tiszta szívvel rácsodálkozhatnak azokra a képekre, melyeket Tóth Árpád a maga utánozhatatlan, egyszeri és megismételhetetlen módján, nagy tehetségével megalkotott és ránk hagyott.

Mint minden komoly költőről, Tóth Árpádról sem érdemes sokat beszélni. El kell olvasni a verseit. És nem magyarázni, nem értelmezni, még csak nem is érzékelni, hanem egyszerűen szeretni kell ezeket a sorokat:

"Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása."

Ez a Tóth Árpád nevű magyar költő üzenete a kortársaknak és az utódoknak. Ezt kell beengednünk a szívünkbe. Amúgy pedig aki ezt az egyetlen új szót: sugárkoszorú megalkotta, csak ezért a legnagyobbak közé tartozik.

Dippold Pál