Sokszor durrantjuk bele a világba a közhelyet, annyiszor, hogy nagyrészt már mindenki el is hiszi: Amerika a népek nagy olvasztótégelye. Amerika, annak legalábbis északi része valójában tele van mindenféle népekkel. Ki ezért, ki azért érkezett ide, talán inkább boldogulást, mint boldogságot keresve. A hatalmas országban alig kétszáv év alatt nagy-nagy erőfeszítéseket tettek a saját kultúrájuk megteremtésére. Nem volt könnyű. A kultúra akár kitűnő magyar parasztköltőnk Sinka István édesanyja az időbe van nőve. És balladát táncol.
Az amerikai kultúrát a semmiből kellett elővarázsolni. Hiába írtak, festettek, énekeltek, zenéltek a derék bevándorlók, Észak-Amerikában, történelme első másfélszáz évében minden más fontosabb volt, mint a kultúra. Például a szó szoros értelmében teret kellett szerezniük az életükhöz, ezt többek között az őslakos indiánok kiirtásával járt, a földet fel kellett töretni az Afrikából elhurcolt rabszolgákkal, vasutat építeni, hogy legyen mivel jönni-menni, nyersanyagot, készárut szállítani keletről nyugatra, északról délre. Polgárháborúztak is. Az amerikai kultúra valahogy úgy születhetett meg, hogy először megélték a saját múltjukat, aztán ebből, akár Jack London aranyásói kimosták a kultúra és a művészet értékeit. Amit a 19. századig művészet címszó alatt műveltek, az nem volt más, mint derék iparosok szorgalmas munkája. Akár például Mark Twaint is ideértve.
Mindezektől függetlenül a kultúra és a művészet teremtő ereje minden amerikaiban ott munkált, jórészt a hozott értékek jelentették ezt. Az írek, az angolok, a franciák, a spanyolok, a mexikóiak, a németek, a kínaiak, a magyarok, a feketék mind-mind, nemzedékeken keresztül őrizték és megtartották hagyományaikat, szokásaikat, dalaikat, zenéjüket.
Különös színt hoztak az amerikai kultúrába a 19. század végén nagy létszámban betelepülő kelet-európai zsidók. Zenében, a modern zene megteremtésében játszott vezető szerepük vitathatatlan. Hogy ne csak Észak-Amerikáról, hanem délről is hozzunk példát, a tangó például Argentínából a latin és a zsidó népzene elemeiből keletkezett és tartja hatása alatt ma is a világot.
George Gershwin, zeneszerző 1898. szeptember 26-án New York Brooklyn negyedében, azaz a zsidók lakta városrészben született. Szülei nem sokkal korábban 1891-ben vándoroltak ki Oroszországból. A zeneszerző eredeti neve Jacov Gershowitz. Erről amerikaisította Gershwinre. A zene nem nagyon érdekelte egészen addig, amíg a szülei 1910-ben nem vásároltak egy pianínót a bátyjának. Ettől kezdve az addigi, megszállottnak is mondható sportolást a zongorázás váltotta fel. Komolyabb zenei tanulmányokat nem végzett, de zongoramániája eredményeként 16 éves korára egy brooklyni kórus zongorakísérőjévé vált.
A fiatal Gershwin egy zeneműboltban dolgozott, ahol a kották mellett lemezeket és fonográfhengereket is árultak. Gershwin feladata látványos és hálás volt úgynevezett pluggerként tevékenykedett. Ez azt jelentette, hogy a slágereket zongorán eljátszotta és el is énekelte a vásárlóknak. Képzelhetni, hogy mennyi mindent tanult így, ismerte a slágergyártás minden fogását és a kor összes népszerű dalát. Talán éppen ebben keresendő, és meg is található annak magyarázata, hogy későbbi, világhírű művei miért maradtak minden korszerűségük ellenére, vagyis azzal együtt közérthetőek, sokakhoz szólóak és maradandóak. Semmi közük nincs az akkori és a mai kortárs zeneművészethez, amit félhangjai, disszonanciája, értelmezhetetlen ritmusváltásai és igen sok esetben dallamok nélkülisége befogadhatatlanná tesz. Macskazene, legyint a közönség.
A szinte teljesen a zenének élő Gershwin néhány év után 1915 és 1920 között már komoly tanulmányokba kezdett. Megtanult például kottát írni, zeneelméleti, hangszerelési és klasszikus zeneszerzési ismeretekre is szert tett. 1919-ben kezdődött önálló pályafutása, dalokat írt. A Swanee című dallal befutott. És ez szinte azonnal közismertté tette. Az ugyanebben az évben megírt Bölcsődal című vonósnégyesét pedig első komolyan vehető művének minősítik.
Gershwin népszerűségének, túl azon, hogy az amerikai musical színházak egyik legkeresettebb szerzője volt, azaz a Broadway, pontosabban a Broadway közönségének kedvencévé vált, az is oka lehet, hogy a jazz és az úgynevezett klasszikus zene egyesítésén dolgozott. 1922-ben megírta Blue Monday című jazz operáját, aztán rá két évvel a Rhapsody in Blue – magyarban Kék rapszódiaként ismert darabot. Bemutatója óriási siker volt. Zongorával – mögötte Gershwin – és jazz együttessel léptek színpadra. A nagyzenekari változat csak két év múlva készült el.
Közben Gershwin Párizsba utazott, itt többek között Raveltől és Prokofjevtől lesett el néhány fogást, de az Európában akkor dúló avantgárd zeneőrülettől idegenkedett. Jól látta, hogy az a mű, amit nem értenek és amit nem élvez a nagyközönség, az ettől még nem modern és egészen biztosan nem jó. Mindenesetre életműve Egy amerikai Párizsban című újabb remekművel gazdagodott. Ebből később, 1951-ben Gene Kelly főszereplésével egy világsikeres filmet készítettek, ami 6 Oscar-díjat kapott.
Visszatérve Gershwin pályájának kezdetéhez, már akkortól kezdve foglalkoztatta egy opera megírása. El is kezdett egy darabot, amit egy revü részeként bemutattak. A feketék életéről szólt a mű, ám nem az akkortájt divatos viccelődő, lekezelő formában. A nagy olvasztótégelybeli deklarált demokráciában akkortájt nyoma sem volt semmiféle egyenjogúságnak. Gershwint igen érdekelte ez a társadalmi feszültségeket időről időre fellobbantó tény, ezért addig keresett egy ezzel foglalkozó történetet, amíg meg nem találta bizonyos DuBose Heyward regényét, ami egy megtörtént eseményen alapult, és egy Samuel Smalls nevű fekete ember története adta az alapját. Gershwin hosszú tárgyalások után megszerezte a regényből készült színdarab jogait, és nekiállhatott az operazene komponálásának. A librettót DuBose Heyward és George Gershwin bátyja Ira Gershwin készítette el. A Broadway-n tartott nagy sikerű bemutató után 124 előadás következett, majd az előadás amerikai vándorútra kelt. Magyarországon 1970-ben az Erkel Színházban volt a premierje: Radnai György és Házy Erzsébet énekelték a főszerepeket.
A Porgy és Bess zenéjét Gershwin hallatlan műgonddal építette fel: „Amikor elkezdtem a komponálást, úgy határoztam, hogy eredeti népi anyagot nem használok fel, mert azt akartam, hogy a zene tökéletesen egyöntetű legyen… A Porgy és Bess-ben a songok az egésznek csak egy részét képezik.”. Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy ez talán az első közérthető amerikai zenei remekmű: ott van benne az afroamerikai jazz, a fekete zene, előbukkannak az indián zene motívumai is. Gershwin párizsi évei is benne vannak az operában, Debussy és Ravel hatása vitathatatlan. Végül is Gershwin véghezvitte azt, amit elhatározott, eggyé ötvözte a jazzt és a klasszikus zenét.
Az opera dalai önálló életre keltek. Igen sok neves előadó énekelte el azokat, és a ma felnövekvő énekesek is előbb utóbb műsorukra veszik őket. A legismertebb közülük talán a Summertime, amit, hogy csak néhány nagy nevet mondjunk Ella Fitzgerald, Frank Sinatra, Miles Davis, Judy Garland és Louis Armstrong is a szívünkig elérően énekelt.
George Gershwin Hollywoodot is meghódította. Óriási mennyiségű filmzenét írt. Sikerei és hatalmas vagyona ellenére nem sikerült boldog életet élnie. Depresszióban szenvedett. Ráadásul 1936-ban beleszeretett Charlie Chaplin feleségébe. Reménytelen szerelem volt ez, az asszony visszautasította. Gershwin depressziója mélyült. 1937-ben egy koncerten, miközben zongorázott, rosszul lett. Ezután néhány hónappal meghalt, ennek oka agydaganata volt.
A viszonylag rövid életet megélt George Gershwin pályája azt példázza, hogy múlt nélkül nincs sem jelen sem jövő, alázatos, kitartó és hosszú munka nyomán születhet csak maradandó értékű művészeti alkotás, és az is bizonyossá válik, hogy az úgynevezett kisebbségekkel szembeni lelki és fizikai erőszak semmiféle materiális előnyhöz nem vezethet hosszú távon. Ha ez máshogy lenne nem maradt volna más a modern zenéből csak az avantgárdnak hazudott macskazene.
A fekete, indián, zsidó és más kulturális örökség pedig nem ötvöződhetett volna olyan páratlanul népszerű és igen magas művészi minőségű alkotásokká, mint amilyeneket George Gershwinnek köszönhetünk.
Dippold Pál
