1887. szeptember 13-án adta be a szabadalmi védelmet kérő okmányt Hannibal Williston Goodwin az Egyesült Államokban. A New Yersey Newark városában szolgáló pap nem éppen hivatásához köthető tárgyban fordult a találmányi hivatalhoz. Goodwin szenvedélyes fényképész volt, talán megunta a bíbelődést a korabeli gépek üveglapjaival, és egy nitrocellulózból készült filmtekercset talált fel, melynek segítségével aztán Thomas Edison később elkészíthette az első vetítőgépet, amit aztán a Lumiére fivérek fejlesztettek tovább, alkalmassá téve arra, hogy a mozgófilmet sok ember élvezhesse egyszerre. Így született meg a mozi.

Hannibal Goodwin (Forrás)

A derék tiszteletes sokáig kereste azt a nem törékeny átlátszó anyagot, amelynek segítségével képeket tudott vetíteni hittan óráin a bibliai jeleneteket bemutatva. Goodwin 1822-ben született és 1887-ben vonult vissza szolgálatából, életét igyekezett találmánya továbbfejlesztésére, és hasznosítására fordítani. 1900-ban megalapította filmvállalatát, de nem érte meg az ott folyó alkotómunka kezdetét, még abban az évben egy balesetben meghalt.

John Carbutt (Forrás)

A filmhistória kezdetét jelentő találmány története azonban nem egyszerű. A nitrocellulóz filmet 1888-ban sikerült először kollódiumból elkészíteni. Ez John Carbutt találmánya volt, Carbutt hajlékonyfilm néven került forgalomba. De közben, mint tudjuk Hannibal Goodwin is megcsinálta a filmet nitrocellulózból és kámforból. Perbe is fogta Carbuttot. Miközben ők egymással pereskedtek egy bizonyos George Eastman gyártani kezdte a filmtekercseket, melyek aztán villámgyorsan elkezdték világhódító útjukat.

A filmalapanyag műanyagok mesterséges úton előállított vagy átalakított óriás molekulájú anyagok. Műanyagok már az ókorban is ismertek voltak. Ilyen a sokféle természetes gyanta és a bitumen. Mesterséges úton csak a 19. század végén kezdték előállítani.  A nem természetes alapú műanyagok 1908-ban Baekeland, a belga tudós találmányával indultak világhódító útjukra. Baekeland fenol, formaldehid kondenzációs alapú műgyantája volt a bakelit alapanyaga. A legfontosabb természetes alapú műanyagok a cellulóz származékok: ilyen a vulkánfiber, a viszkóz, amiből műselymet, fóliát vagy szivacsot készítenek és a celluloid, ez az átlátszó, igen tiszta, jól színezhető anyag.

Nézzük meg, hogy mi is ez a különös matéria, az az műanyag, a celluloid, melyet 1861-ben Alexander Parkes talált fel.  A celluloidot cellulóz és egy különleges nitráló elegy – salétromsav és kénsav keveréke – segítségével állítják elő.

A filmet több formában hozták forgalomba síkfilmként, lemezek kiváltását szolgálták, az üvegnél könnyebbek voltak, nem törtek el és viszonylag olcsón hozzá lehetett férni. Hátrányuk a sérülékenységük volt. A csomagfilm darabjait papírvédőszalaghoz erősítették, melyek vége kiállt a tokból. A csomagban 12 negatív volt, ezeket folyamatosan használhatták, csupán a számozásukra kellett figyelni.

A tekercsfilm ennek továbbfejlesztése. Az alapanyag a cellulóznitrát, amit lőgyapot néven is ismertek, értelemszerűen rendkívül gyúlékony volt. Ennek ismeretében érthető, hogy miért volt annyi tűz a korabeli mozikban. Így is volt egészen az 1940-es évekig, amikor a hagyományos celluloidot kiváltották egy másféle anyaggal, de név megmaradt. 

A mozgókép történetének első száz évét a celluloidra építették. Természetesen a film ez idő alatt folyamatosan fejlődött, némából hangossá, fekete-fehérből színessé. A 20. század végén azonban megjelentek a digitális képrögzítő technikai eszközök, melyek gyorsan kiszorítják a filmes világból a celluloidot. A celluloidra írt képtörténeteket kötelességünk megmenteni, hiszen nélkülük sokkal kevesebbet tudnánk az elmúlt időkről. A celluloid filmek anyagának digitalizálása az elmúlt években felgyorsult. Mentjük a menthetőt.  

Dippold Pál

Ha kimondjuk a múlt század elején a pályáját elkezdő Berény Róbert (1887-1953. szeptember 10.) nevét, kevesen kapcsolnak, kiről is van szó. Azonban, ha hozzátesszük a tanácsköztársaság szót, mindenkinek agyába villan a „Fegyverbe, fegyverbe!” feliratú plakát, melyen egy elszánt proletár vörös zászlót lobogtatva hívja harcba kollégáit. A műalkotás kitűnő. Hatása is annak mondható, hiszen a Tanácsköztársaság százharminchárom napja alatt tízezrek ragadtak fegyvert és igyekeztek megvédeni azt, ami az országból és az országban megmaradt.

Forrás

Gyanítható, hogy a derék és igen művelt Berény Róbert festőművész nem pártolta a terrort, bár a Tanácsköztársaság idején az un. Művészeti Direktórium festő szakosztályának vezetője volt. Nyilván minden oka megvolt arra, hogy 1919 után Berlinbe költözzön és ott éljen 1926-ig. A tehetséges művész azonban ebben az évben hazatért, és munkássága a Horthy-korban teljesedhetett ki. A művésztársadalom és hazája visszafogadta.

Berény Róbert a magyar avantgárd egyik meghatározó alakja. 1905-től Párizsban tanult a Julian Akadémián. Alkotásait Matisse és Cézanne művészete ihlette. Aki avantgárd, az értelemszerűen lázadó, lázad a hagyományok, a megszokott rend és szokások ellen. A 20. század első évtizede környékén Párizsban tanult magyar fiatalemberek festő csoportja a fauvizmus festészeti irányzatának követőjévé vált. A modern francia festészet kolorista irányzatát képviselő francia művészek Henri Matisse hatása alatt dolgoztak. 1905-ben mutatkoztak be Párizsban az Őszi Szalonon Fauves (Vadak) néven. Ha voltak francia vadak, miért ne lehettek volna magyar vadak, igaz, őket nem titulálta így vadnak senki, ez egy későbbi, művészettörténeti találmány. Nem akármilyen tehetségek névsorából áll össze a Vadaké: Pór Bertalan, Márffy Ödön, Bornemisza Géza, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Egry József, Galinberti Sándor, Perlrott Csaba, Orbán Dezső és Berény Róbert.

Magyarországra visszatérve az avantgárd művészek 1909-ben rendezték meg bemutatkozó tárlatukat Budapesten. A kicsi, harminckét festményt tartalmazó kiállítás nagy botrányt kavart. A konzervatív közönséget a meztelen emberi test expresszív bemutatása, és a képek rikító színvilága rettenetesen felháborította. A kiállítók 1911-ben már Nyolcakként rendezték meg második tárlatukat. Nagy változások voltak. Berény Róbert az első tárlaton csak egy tájképpel szerepelt, a másodikon ötvennel. Az expresszionizmus és a kubizmus remekműveit sorakoztatta itt fel. Ezután következett a kommunista és németországi közjáték.

A Vadak idővel megszelídülnek, nem volt ez másként Berény Róbert életében sem. Hazatérése után stílusa egyre közelebb került a nagybányai művésztelep hagyományaihoz, igen nagy hatással volt rá Ferenczy Károly és Bernáth Aurél művészete. A leginkább csendéleteket, aktokat és portrékat festő Berény Róbert 1934-től nagyrészt Zebegényben alkotott.

A művészek munkáinak értékét az idő méri meg. Berény Róbert képei ma több százezer forintért várják vásárlóikat az aukciókon. A talán legismertebb képét, a Csellózó nő címűt, a Magyar Nemzeti Galériában őrzik. A 130X100 cm-es olajfestmény már a posztimpresszionizmust mutatja meg. A kép igen erőteljes ritmusvilága, dinamikus szerkezete nagyrészt a színek játékából áll. A zenész vörös ruháját szinte kettévágja a hangszer sárga teste, és a nőalak krétafehér arca, keze, lába foglalja szinte szecessziós keretbe.

Forrás

Berénynek a festészet és a plakátművészet mellett igen jelentős a grafikai munkássága. Grafikáin vörös krétával, diófa páccal és tussal dolgozott – azaz egyedi műveket hozott létre, nem szerette a sokszorosítást. 1948-ban a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki. Nem élte meg azt a – még a képzőművészetben is szokatlan – esetet, hogy egy plakátból szobor legyen.

1969-ben, a tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulóján avatták fel a magyar kommün emlékművét Budapesten a Dózsa György út melletti felvonulási téren. Kiss István szobrászművész Berény Róbert plakátját formálta szoborrá. Az óriási, nyolc méter magas bronzfigura – akár a szomszéd Lenin szobor – a téren zajló tömegrendezvények díszlete volt. A kommunizmus kíméletlenségét jellemzi, hogy az ordító proletár annak a Regnum Marianum templomnak a helyén állt, melyet a Tanácsköztársaság leverésének emlékére emeltek.

Forrás

Nem minden tanulság nélküli a plakátból szoborrá előlépett mű kétféle értelmezését felidézni: Tasnádi Attila művészettörténész a következőképp fogalmaz: „A rohanó figura, a naturalista mozdulat, a kubista darabosság és a robosztus erő megkapó egységében, lenyűgöző expresszivitásával idézi meg az egykori tömegmegmozdulás erkölcsi erejét, a forradalom vehemens érzékvilágát.” Kosztolányi Dezső, aki azért ennél pontosabban látta és tudta leírni a világot, másképp látta a szobor előképét, a plakátot: „…a vad, őrült matróz egy lobogót rázott hihetetlen lendülettel, egészen összeolvadva vele, s úgy kitátotta csontos száját, mintha el akarta volna nyelni a világot.”

Mint tudjuk, a kommunizmusnak nem sikerült elnyelnie a világot. A plakátszobor pedig a rendszerváltás után végre valójában elkezdett rohanni, meg sem állt Nagytétényig, és most ott üvölt kollégái, Kun Béla, Vlagyimir Iljics Lenin, Osztyapenko és Steinmetz kapitányék között. Közülük azonban szerencsére egyikük sem akar fegyvert fogni.

Dippold Pál

Gyarmati Dezső Miskolcon, szülővárosában kezdett el sportolni, megismerkedett az ökölvívással és a kézilabdával is. Később mégis a vízilabda lett a sportága, 1940-ben kezdett játszani a Gammánál. Ezután megfordult a Csepeli MTK-nál, az Újpestnél és a Ferencvárosnál is, majd következett a melbourne-i olimpia, ahol a magyar válogatott a vízilabda történetének egyik leghíresebb meccsét vívta a Szovjetunió ellen. Gyarmati Dezső ezután néhány évet külföldön töltött. Hazatérése után, (1958) eltiltás miatt egy ideig segédmunkásként kellett eltartania magát, az 1960-as években művészettörténész és szakedzői diplomát szerzett. 1963-tól dolgozott edzőként a KSI-nél, az FTC-nél, a Budapesti Vasasnál, a BVSC-nél, illetve külföldön is: Kolumbiában (1970), szaktanácsadóként az NSZK-ban (1988) és Bolognában is (1989). Mind sportolóként (többszörös főiskolai világ-, olimpiai, Európa- és magyar bajnok), mind sportvezetőként (többszörös olimpiai-, Európa- és magyar bajnok) nagy sikereket ért el a vízilabdában. Több szervezetnél töltött be elnöki pozíciót (Magyar Vízilabda Szövetség, Minden Idők Legjobb Magyar Sportolói Egyesület), 2005-ben pedig a Magyar Olimpiai Bizottság tagja lett.

Első feleségétől, a szintén sportoló Székely Évától született leánya, Gyarmati Andrea olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok úszónő, gyermekorvos. Második felesége, Bara Margit színésznő volt, közös lányuk Terézia Eszter, unokáik pedig Hesz Máté vízilabdázó és Szilágyi Liliána válogatott úszó.

Gyarmati Dezső 2013. augusztus 18-án hunyt el Budapesten, néhány héttel később, szeptember 4-én helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.

Az alábbi filmekkel tisztelgünk Gyarmati Dezső emléke előtt: az első, 1952-ben készült sportfilm negyed órában foglalja össze a vízilabda lényegét, apró trükkjeit és az edzéseket. A második, 1957-ben készült filmben a sportág kiválóságainak edzését, felkészülését követhetjük nyomon. A harmadik, egészen rövid híradórészletben Gyarmati Dezső mint szövetségi kapitány tűnik fel a filmkockákon - a sportember vezetésével nyerte meg a magyar válogatott az 1973-ban, Belgrádban megrendezett férfi vízilabda-világbajnokságot.

„Press the button, we do the rest!” – hangzott George Eastman feltaláló ígérete 125 éve. 1888. szeptember 4-én mutatta be az első rollfilmet, illetve jegyeztette be nevére a Kodak védjegyet. Neki köszönhetjük, hogy elérhetővé vált a különleges szaktudást nem igénylő fényképalkotás a hétköznapi ember számára.

Eastman 1854-ben született Waterville-ben, az Egyesült Államokban, édesapját korán elvesztette, mivel ő maradt a család egyetlen férfitagja, már 14 évesen munkába állt. Biztosítási ügynökként dolgozott, majd úgy döntött, hogy még visszaül az iskolapadba, így néhány évvel később, 1874-ben már a Rochester Savings Bank alkalmazottja volt.

Élete egyetlen nagy szerelmével, a fényképezéssel 24 évesen került kapcsolatba. Vakációzni készült Santo Domingóba, és egy ismerőse tanácsára megvásárolt mindenféle felszerelést, ami akkoriban szükséges volt a fényképezéshez. Eastman nagyon sokallta és nehéznek találta a fotózás eszközeit, elhatározta, hogy változtat ezen: „We were starting out to make photography an everyday affair, to make the camera as convenient as the pencil.” (Az volt a tervünk, hogy a fényképezést mindennapossá tegyük, és olyan könnyen kezelhetővé, mint egy ceruza.)

1883-ban véglegesítette a fotografikus filmet, miután három éven keresztül kísérletezett éjjel és nappal. Célja az volt, hogy az akkor használatban lévő nehéz és sérülékeny üveglemezeket más anyaggal váltsa ki, újféle hordozóanyagot és száraz lapot fejlesztett, utóbbit azért, hogy nagy mennyiségben készülhessenek képek. Szabadalmát bejegyeztette és céget alapított. Az anyagi hátteret Henry Strong biztosította és létrejött az Eastman Dry Plate Company, mely az első Kodak nevű kamera sikerének köszönhetően, később Eastman Kodak Company néven vált világhírűvé. Az első kis fotómasina Kodak Box néven került forgalomba, 25 dollárt kértek egy darabért, mellyel száz képet lehetett készíteni. Miután mind a száz kép elkészült, a fényképezőgépet vissza kellett küldeni Rochesterbe (New York államba), a Kodakhoz, itt előhívták a fotókat, és azokkal együtt visszapostázta a vállalat a feladónak az újra száz felvétel készítésére alkalmas fényképezőt.

Arra a kérdésre, hogy honnan származott a Kodak név, Eastman azt felelte: „The letter K had been a favourite with me – it seems a strong, incisive sort of letter. It became a question of trying out a great number of combinations of letters made words starting and ending with K.” (A k betű mindig is nagyon tetszett – erős, éles betű. Kipróbáltunk tehát rengeteg olyan betűkombinációt, mely k-val kezdődik és végződik.)

Képek forrása: http://www.kodakcollector.com

A Kodak már a XIX. század végén nagyon sikeres volt, Eastman az elsők közé tartozott, aki teljes állásban foglalkoztatott kutató mérnököt és hirdetésekkel, marketinggel foglalkozó szakembert. Hatalmas összegeket fordított jótékonykodásra, többek közt milliókkal támogatta a Michigan Institute of Technology-t is. Kapcsolatban állt tudományos és mérnöki képzésekkel foglalkozó intézmények vezetőivel, tőlük érdeklődött az ígéretes és tehetséges egyetemistákról, akiket később vállalatánál foglalkoztatott.

Eastman egészen 1925-ig foglalta el vállalata vezetői székét, ám idős korára komoly gerincbetegség támadta meg, az idegei fokozatosan lebénultak, s mivel végignézte, ahogy édesanyja az utolsó két évét kerekes székben tölti, félve a teljes lebénulástól, 1932. március 14-én öngyilkos lett. Búcsúlevelében a következő rövid üzenet állt: „To all my friends, my work is done. Why wait? GE”. (Az összes barátomnak: végeztem a munkámmal, mire várnék még? GE)

Az 1970-80-as években a Kodak és a Polaroid között zajlott az egyik legkomolyabb, a fényképezést érintő per az Egyesült Államokban. A Kodak a Polaroidéhoz kísértetiesen hasonlító fényképezőgépet dobott piacra, így felmerült a lopás vádja. A Polaroid pert indított, melyet meg is nyert, így a Kodak kivonult az instant fényképezőgépek piacáról, a már megvásárolt eszközök tulajdonosait pedig különböző módokon kompenzálta.

Napjainkban a cég komoly problémákkal küzd, egykori fénye erősen megkopott, 2012 januárjában csődvédelmet kért, miután a részvények ára folyamatosan csökkent, hosszú időn keresztül nem érte el az egy dolláros szintet. Az utóbbi évtizedben a Kodak több üzletágától is megválni kényszerült, így 2004-ben kivonult a hagyományos filmes kamerák piacáról, 2009-től pedig az egészségügyi üzletágtól is búcsúzott. A tavalyi év végén a vállalat értékesítette a szabadalmait a világ IT óriásai között (például Samsung, Apple, Google) némi anyagi fellendülést remélve.

Bírósági döntés alapján a Kodak kikerült a csődeljárás alól 2013 augusztusában. Folytatja működését, ám kisebb vállalatként, min korábban.

George Eastmannek köszönhetően már déd- és nagyszüleink is meg tudták örökíteni életük fontos pillanatait a könnyű és egyszerűen kezelhető Kodak fényképezőgépek segítségével. A vállalat utóbbi években tapasztalható hanyatlása valószínűleg annak az eredménye, hogy a Kodak nem tudott haladni a korral és megfelelni a digitális technika állította követelményeknek.

Egy évtizede, 2003 óta emlékezünk meg a magyar fényképalkotás történetéről, eredményeiről és a fényképezéssel kapcsolatos kulturális örökségünkről augusztus 29-én. A MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) választása azért esett erre a napra, mert a feljegyzések szerint ekkor készült először Magyarországon fénykép – azaz ekkor még Louis Daguerre után dagerrotípia – nyilvános eseményen.

Forrás

Daguerre és Joseph Niépce mindketten azon kísérleteztek az 1820-as években, hogy a világ rögzíthető legyen képen. Külön-külön nem jártak sikerrel, ám első találkozásuk után néhány évvel társultak, és Niépce ugyan már nem élhette meg (1833-ban hunyt el), de társa 1837-re kifejlesztette a dagerrotípia eljárást. Találmányát Daguerre szó szerint a világnak ajándékozta, s nem szabadalmaztatta.

1839 januárjában adtak hírt először a francia sajtóban arról, milyen jelentősége van, hogy a valóság gyakorlatilag megörökíthető ezzel a technológiával. A következő hónapban a hír eljutott hazánkba is, ám az eljárás magyar leírására még több mint fél évet kellett várni. Bár Nagy Károly már 1839-ben vásárolt egy Daguerre-féle fényképészeti felszerelést (a bicskei csillagvizsgáló részére), dagerrotípiákról viszont nem tudunk ebből az időszakból. Ugyanezt a felszerelést használta 1840. augusztus 29-én Vállas Antal, amikor a Magyar Tudós Társaság ülésén bemutatta az eljárást, vagyis hogyan lehet képet készíteni nyersanyagon fénysugarak segítségével. A magyar fotótörténet fontos alakja két képet mutatott be a közönségnek, egyet a Dunáról és egyet a királyi várról, bizonyítván, hogy kellő felszereléssel és kellő tudással rendelkezik ahhoz, hogy élethű képeket készítsen a világról. A két dagerrotípia hollétéről az utókor sajnos nem tud semmit.

Fontos megemlíteni, hogy Vállas Antal nagy segítségére szolgálhatott az ekkoriban megjelent első magyar nyelvű fotózási szakkönyv, amit Zimmermann Jakab fordított le.

A kép forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum

Érdekesség, hogy az 1840-es évekből fennmaradt dagerrotípiák közül az egyik Petőfi Sándorról készült, amely kalandos utat járt be. Úgy tartják, Petőfi nem volt elégedett a képpel, mely a „rideg” valóságot mutatta, ez meglepő és megdöbbentő lehetett a festmények korszakában. Petőfi elrejtette a dagerrotípiát, hosszú évtizedekig nem is lehetett tudni hollétéről, sőt, egyáltalán a létéről. 1948-ban került elő, s öt évvel később Escher Károly fotóművész restaurálta a fotótörténeti kincset.

2003-ban a magyar fotográfiai közélet kétezer aktív tagja úgy döntött, hogy társadalmunk figyelmét a múlt és a kortárs fényképészetre irányítja, választásuk augusztus 29-re esett.

Elképzelhető, hogy sokaknak semmit nem mond a cím. Viszont, ha azt írnánk: A Szabó család, mindenki tudná, miről van szó. Az alábbi, 1978-ban készült filmhíradó apropója A Szabó család ezredik része. Betekintést nyerhetünk a felvételek pillanataiba, láthatjuk az alkotógárda tagjait, akik az indulás óta írják, szerkesztik, rendezik a rádiójáték körülbelül fél órás részeit. Ezután a família még 1500 részen át követte hazánk eseményeit, és dolgozta fel az átlagember szemszögéből egészen 2007. május 21-ig.   

1959. június 30-án a Magyar Rádió heti rendszerességgel elindított egy rádiójátékot, Egyszerű emberek címen. Akkor még az alkotók sem gondolták, hogy a (negyedik adástól már) Szabó család 48 éven át fogja végigkísérni a magyar emberek hétköznapjait, ez mind a mai napig európai rekord.

1958-ban felmerült, hogy foglalkozni kell az egyszerű emberekkel, a hétköznapi problémákkal, kell egy irányadó műsor, ami megmutatja az embereknek a követendő példát, szükség van egy olyan tömegkommunikációs csatornára, ami elér minél több emberhez, tájékoztat, mozgósít. Sőt, elér olyanokhoz is, akik szimpatizáltak az 56-os forradalommal. Így Gács László, a Rádió akkori vezetője valami újszerűt rendelt Bozó Lászlótól.

Bozó, a Magyar Rádió osztályvezetője szabad kezet adott Liska Dénesnek egy folytatásos rádiójáték elindításához. Liska előtt nem sorakoztak példák, ugyan 1957-ben járt Lengyelországban, ahol hallott rádiójátékokat, illetve hozzáfért néhány brit rádióműsor kéziratához. Társszerzőként csatlakozott Baróti Géza, a Magyar Nemzet újságírója, aki több rádiós és színházi operett szerzője volt, valamint Forgács István, aki a Nemzeti Színház dramaturgja volt akkoriban és főleg abszurd drámák szerzője. Ez a hármas alapozta meg a sorozat történetvezetésének változatosságát, évtizedeken át nem is került új író A Szabó családba. Az első rendezővel, László Endrével is olyan elégedettek voltak, hogy csak halála után (1987) került új rendező a stábba, a dramaturg pedig, Major Anna mind a 48 évét végigkísérte a rádiójátéknak. Kivételes elhivatottsággal dolgozott, amikor valaki például beteget jelentett, Major Anna meglátogatta és felvette vele otthon a jelenetét. A színészgárda kiválogatásánál két szempont volt: neves és tehetséges színészek játsszák a család tagjait, illetve karakteres orgánummal rendelkezzenek. A kor nagy színészei közül szinte mindenki megfordult a Szabó családban, így többek közt Gobbi Hilda, Rajz János, Benkő Gyula, Kiss Manyi, Bulla Elma, Csákányi László, Márkus László, Szirtes Ádám, Sinkó László.

Az ország együtt élt a rádiójátékkal. 1959-től kedd este 18 órakor (az utolsó években átkerült hétfő este 21 óra 5 percre, amit Major Anna nagyon fájlalt) az utcák kiürültek és mindenki Szabó néni, Szabó bácsi és kiterjedt rokonságuk, szomszédságuk mindennapjait követte. Nagyon sokáig nem volt elérhető a szereposztás, a hallgatók valóságosnak hitték a történeteket, a századik adás után tették csak közzé a Rádióújság hasábjain. Amikor kiírták a sorozatból Zenthe Ferencet, ami egyébként csak egy félreértésnek volt köszönhető, mert a stábbal nem közölték, hogy Zenthét lefoglalták a Tenkes kapitánya forgatására, tiltakozó levelek százai érkeztek a Rádióhoz. Írtak neki új figurát, s haláláig játszotta ezt a szerepet, az utolsó hónapjaiban már otthonából, telefonon mondta fel a szövegét.

Az aktualitások fontossága a sorozat életében a rendszerváltás után is megmaradt, szóba került a szereplők beszélgetéseiben például a NATO- és az Uniós csatlakozás is. Előbbiből komoly problémák adódtak, mert a szereplők egyértelműen a csatlakozás mellett érveltek, így az ORTT megbüntette a rádiójátékot.

A tanmese csaknem fél évszázadának jelentős része a szocializmusban íródott, játszódott és ellenőriztetett természetesen. Cenzúra, kerülendő témák? Major Anna azt állította, annyit senki nem találkozott Gács Lászlóval, mint ő. Minden kéziratot személyesen vitt el neki, Gács elolvasta egy nap alatt, majd kihúzott híreket, vagy azt mondta, az Icu ne nyafogjon már annyit. A felvetett témákat, mint például a mezőgazdaság, egyeztetni kellett az illetékes szerkesztőséggel, vagyis a Mezőgazdasági rovat vezetőjével. Engedélyezés előtt a Rádió alelnöke is meghallgatta az elkészült műsort. A kerülendő témák listáján szerepelt a kínai kérdés, a Szovjetunió negatív kontextusban való említése, de óvatosan kellett kezelni a baráti országokról vagy a hazai rendvédelmi szervekről szóló híreket is.

Budapesten először 1896-ban került sor mozgóképes előadásra, a Váci utcában vetítettek egy ház külső falára, alig fél évvel az után, hogy 1895. december 28-án a Lumiére fivérek megnyitották a világ első, rendszeresen működő filmvetítő helyét. Két hónappal később, 1896 júniusában nyílt meg fővárosunkban az első állandó „mozi”, ekkor még mozgófényképszínház.

Rövid idő alatt lett sikeres, a történelmi Magyarországon egy évtized alatt száznál is több vetítő helyiség létesült. Az 1910-es évekre beindult a filmgyártás is - körülbelül húsz filmműhely működött ekkoriban, különböző szakmai folyóiratokat alapítottak. Az első világháború veszteségei és a világválság okozta károk után a Hyppolit, a lakáj (1931) sikerének hatására lesz újra sikeres a filmgyártás. A második világháború számos sikerfilmet, de újabb megszorításokat is hozott, 1944-re teljesen leállt a filmgyártás.

A mozi nagyon fontos szerepet töltött be a szocialista Magyarországon. Az 1950-es és 60-as években az emberek egyetlen szórakozását a film jelentette. 1967-ben 82, 1979-ben 86 mozija volt a fővárosnak. Ebben az időszakban az első újonnan épített mozi a Kőbánya volt, mely 1964. augusztus 19-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Nyolcszáz fős befogadóképességével nagy mozinak, sőt premiermozinak számított, a szolgáltatás színvonalát emelte a büfé, a váróhelyiség, orvosi szoba, mindezt húszfős személyzet működtette.

Messze felülmúlta fejlettségében a Kőbányát az 1973. augusztus 20-án megnyitott Pest-Buda mozi, mely nevét Budapest egyesítésének századik évfordulójára kapta, és ennek állított emléket az előtérben elhelyezett mozaik is. Olyan újdonságokkal volt ellátva, mint a külön ki- és bejárat a nézőtérre, világító sorszámok a székeken, vetítőgépe 70 mm-es filmet is le tudott játszani, illetve klímával is felszerelték, ám ennek ellenére már akkor sem tartozott a legsikeresebb mozik közé. A mozit 1990. április 16-án zárták be. Az 1973-as filmhíradóban említett Budafok mozit végül 1974. augusztus 1-jén nyitották meg, rövid életű volt, 1991-ben be is zárták.

(Forrás: régen és most)

A Pest-Buda és a Budafok mozikra hatalmas összegeket fordított a kultúrpolitika, azon kevesek közül kettő, amik a szocializmus alatt épültek, napjainkban mindkettő romosan áll, korábbi fényük igencsak megkopott. A Budafok mozi bútor üzletként üzemel évek óta, a XXII. kerületi Önkormányzat időnként elgondolkodik a sorsáról, de a mai napig nem történt komoly változás. A Pest-Buda története még szomorúbb, az utóbbi 23 évben nem talált üzemeltetőre az épület. A Fővárosi Önkormányzattól 1994-ben vette bérbe a kerületi önkormányzat, ám a felmerülő költségek láttán mégsem alakították kultúrházzá, s visszakerült a fővároshoz. A következő hét évben a potenciális jelentkezők támogatottság híján vagy visszaléptek, vagy a lakosság akadályozta meg az akciót (így a Penny Market létrejöttét, ugyanis féltek a várható forgalom mellékhatásaitól). 2001-ben a MÁV ÁBE (Általános Biztosító Egyesület) tulajdonába került, ám a céget nemsokára felszámolták. A felszámolást végző intézet nyílt pályázatot írt ki az épületre 2008-ban, melyre hatan jelentkeztek (csak érdekességként: az épület becsült értéke ekkor 453 millió forint volt, piaci értéke 330 millió, eladási ára pedig 80, azaz nyolcvan millió forint). A pályázaton a Magyarországi Görögök Országos Önkormányzata nyert, céljuk egy kultúrház, a Görögség Házának létrehozása. Ennek lassan öt éve, s hiába a sok önkéntes munka, a Pest-Buda még mindig romosan áll, a Görögség Háza Facebook oldala szerint az épületre szánt összeget elsikkasztották, és a mai napig nem került vissza a megfelelő kezekbe…

(Forrás: régen és most)

A filmhíradóban említést tesznek még a Marx filmszínházról illetve az Alkotmány filmszínházról. Ezek a mozik megelőzték a szocializmust, előbbiről már az 1910-es címjegyzékben említést tesznek, rengeteg névváltoztatáson esett át: volt Chicagó, Edison, Edison-Chicago, Chicago, Kansz- Chicago, Csíkágó, Rex – mindez húsz év alatt. Az 1960-as években komolyabb felújításon esett át, majd 1970 októberében bezárt téli szünetre, és sosem nyitott ki újra. A filmhíradó készültekor kelléktárként használták, később lebontották és óvoda épült a helyén.

Újpesten üzemelt az Alkotmány filmszínház (korábbi nevén Corso), amely csaknem nyolc évtizedes fennállása alatt premiermoziként működött. A rendszerváltást ugyan túlélte, de a kegyelemdöfést a Duna Plaza megnyitása jelentette, 1997 októberében került sor az utolsó film vetítésére (helyén ma már lakóház áll, a házfalra elhelyezett réztábla állít emléket a mozinak).

Utólag valószínűleg azt mondhatjuk, 1964 volt az az év (a Kőbánya mozi megnyitása), amikor még érdemes volt mozit építeni és nyitni. Addig ugyanis minimális volt a televízió térhódítása, a 60-as évek közepére viszont már félmillióan fizettek elő tévére, és megkezdődött a Tenkes kapitánya forgatása, elindult a Ki mit tud? és a Táncdalfesztivál. A tehetségkutató műsor sugárzása idején kiürültek az utcák, a szórakozás beköltözött az otthonokba, nem kellett kimozdulni egy kis kikapcsolódásért.

Ugyan 1948-ban eltűntek Magyarországról a külföldi filmek, a szigorú szabályozás 1957-ig tartott. Ekkortól újra találkozhatott a közönség nem hazánkban, a baráti szocialista országokban, vagy a Szovjetunióban készült művekkel, persze csak gondos ellenőrzés és szűrés után. A kategóriák száma tehát bővült, már nem csak magyar, szovjet vagy baráti országok filmjeit tűzték műsorra, hanem ”egyéb” kategóriába tartozókat is. A magyar filmnek volt mégis a legnagyobb sikere, gondoljunk csak a 60-70-es években megjelent  ideológiamentes, szórakoztató művekre, mint például az 1965-ös A kőszívű ember fiai, a két részt több mint 4 millióan látták, vagy az 1973-as Bob herceget majdnem 2 és fél millióan nézték meg. Másfél éve Az ajtó premierje után (2012. március 8.) egy hónap alatt nem érte el a húszezer fős nézettséget, de a három éve bemutatott Üvegtigris 3. (2010. december 16.) is csak ötvenezer fős közönséget ért el két hónap alatt.

A rendszerváltásig körülbelül hetven mozi működött Budapesten, négy évvel később, 1993-ra már felére csökkent a mozilátogatók száma. Most, 2013-ban összesen húsz mozi üzemel a fővárosban (nem számolva a vetítéseket ugyan tartó, de főprofilként nem moziként működő helyiségeket). A 12 multiplex mozi még nagyon fiatal, egy-egy alig ért el nagykorúságáig, míg a nyolc működő mozi közt vannak igazán régi „darabok”: a Művészt és a Tabánt 1910-ben alapították, az Örökmozgó jövőre lesz 100 éves, a Puskint, a Toldit, az Urániát és a Vörösmartyt mind-mind a 20-30-as években létesítették, a sort a 19 éve működő Cirko-Gejzír zárja.

A Meteorológia Intézet jelenti: hazánkban a várható időjárás 37 fok lesz árnyékban - hallhatjuk az 1957-es filmhíradóban. Az Országos Meteorológiai Szolgálat tájékoztatása szerint tegnap, augusztus 8-án Győrött mérték a legmelegebbet, ott 40,6 fok volt délután. Újpesten 40 fokig emelkedett a hőmérséklet. Az országos rekord 2,6 fokkal, a fővárosi 4,2 fokkal magasabb a korábbinál!

A filmhíradó beszámol arról is, hogy a legnagyobb problémát a nem megfelelő jégellátás okozta, az emberek már a kora reggeli óráktól hosszú sorokban álltak a jeges előtt, hogy a jégszekrényt fel tudják tölteni jégtömbbel, ami két napig biztosította az élelmiszerek (és a sörök) hűtését. Jászberényben csak 1958-ban indult el az elektromos hűtőgépek sorozatgyártása, és 1960-ban hagyta el a hűtőgépgyárat az első Lehel névre keresztelt készülék. Rövid idő alatt kedveltté vált, olyannyira, hogy 1970-ban már az egy milliomodik hűtőgép átadását ünnepelték Jászberényben.

Felfrissülést csupán a vízpartok mellett talál az ember ilyen melegben. Nem volt ez másképp 1957-ben sem, tömegek látogattak ki a Római-partra, ami tekintélyes múlttal rendelkezik. Az 1800-as években a budai vízi élet központja volt, az 1900-as év beköszöntével 23 csónakház működött itt, de a II. világháborút követően sem volt ez másképp. A Duna part ezen szakasza rendkívül népszerű volt az ötvenes években is, a csónakházakat különböző sportegyesületek, illetve vállalatok működtették. Az 1953-ban bemutatott, a korszak egyik legsikeresebb filmvígjátékában, az Állami áruházban meg is énekelték a Római-partot, Egy Duna parti csónakházban című betétdalban foglalták össze, mennyi mindennel tölthették el szabad idejüket a munkában megfáradt dolgozók.

A másik rendkívül népszerű, nyári fővárosi helyszín a margitszigeti Palatinus strand volt, illetve mind a mai napig az. Nevét a nádor latin elnevezéséből kapta, a sziget egykori megnevezésére emlékezve. A strand 1919-ben nyitotta meg kapuit, illetőleg akkor még Duna parti strandként működött, a medencék megépítéséig két évet kellett még várni, de a megújult fürdő megtartotta a dunai uszodarészt is. A megnövekedett igények miatt a következő évtizedben ismét átépítették Janáky István tervei alapján. A strand területe majd kétszeresére nőtt, elkészült a mai napig működő hullámmedence. A világháború után a fürdőt helyreállították, a hetvenes évekig kellett várni a következő jelentős bővítésig, akkor csaknem kilenc hektárral növekedett a területe. 1987-ben ötpályás vízi csúszdával bővült a szórakozási lehetőségek tárháza, az utolsó rekonstrukciót 2002-ben hajtották végre, napjainkban tízezer ember befogadására, szórakoztatására és pihentetésére képes.

A két kép készítése között hetven év telt el (Forrás: Fortepán és Palatinus strand)

1946. augusztus elseje óta fizetünk Magyarországon a mai napig használatban lévő forinttal. Maga az elnevezés a középkorból származik és Európa több országában volt fizetőeszköz, hazánkban először az Anjouk korában, 1325-től verettek aranyforintot, amit később az ezüstforint (17. század), majd a korona (1892), 1927-ben pedig a pengő váltott.

Forrás: OSZK

1946 elejére a pengő elértéktelenedése hatalmas méreteket öltött, a dolgozó megkapta reggel a fizetését, amiből délután legfeljebb néhány tojást tudott csak vásárolni. Az okok közt szerepelt például az 1938 és 1944 közötti hadi kiadásokra fordított óriási összeg, a népszövetségi kölcsön, a monarchia adósságának kényszerű átvállalása, a növekvő bankjegyforgalom, és a háború utáni újjáépítés is komoly összeget emésztett fel. A mai napig a legkomolyabb inflációként tartják számon a magyar pengő ekkori értékvesztését (bevezetése előtti napon a forint-pengő átszámítási kulcsot a következőkben határozták meg: 1 forint = 4x10²⁹ pengő).

Égető problémává vált tehát a helyzet kezelése, amire a legjobb megoldásnak egy új valuta bevezetése tűnt.  Létrejött tehát az aranyalapú forint, egy forint 0,0757575 gramm finom aranynak felelt meg, váltópénze pedig a fillér a volt. A kiadás évében készült 2, 10, 20 filléres és 1, 2 és 5 forintos címlet. Az évtizedek során azonban a forint is gyengült, egyre nagyobb címletek kerültek forgalomba: 1969-ben már Ady Endre arcképével jelent meg az 500 forintos bankjegy, 1983-ban az 1000 forintos Bartók Bélával, és 1990-ben Széchenyi Istvánnal az 5000 forintos bankó (ez volt az első papírpénzünk, amely már Braille-írással is el volt látva). A fillér nem sokkal élte túl a rendszerváltást, 1999-re fokozatosan kivontak minden címletet.

Évtizedei során a forint megélt többféle címert is: 1949-ig a Kossuth-, 1957-ig a Rákosi-, 1990-ig pedig a Kádár-címer díszelgett rajta. A rendszerváltás után pályázatot írtak ki a címletek megjelenésére, innentől már az új, köztársasági címert viselték a bankók, amiket később, 1996-ban a Vagyóczky Károly tervezte bankjegyek váltottak (melyeket a mai napig használunk).

Az utóbbi évtizedben megváltunk az 1 és 2 forintosoktól, és a rövid életű 200 forintos papírpénztől, amivel újra érme formában fizetünk 2009 óta.