Nyáron, a Balaton partján sokszor bosszankodik a ma embere a sok vasúti sorompó pirosát lesve. Felgyorsult a világ ideje, türelmetlenek, idegesek az autósok, motorosok, rohannának , mennének túl a sorompón, át a vízen, át a hegyeken, dühítik őket az akadályok. Pedig nem ártana lassítani, és körülnézni a vasúti sínekkel körbefont Balatonnál, ki mindenki nyaralt itt azokban az időkben, amikor még nem volt ennyire síkideg a világ. A vasútra pedig éppen itt nem szabad egy pillanatig sem haragudni, mert nélküle nem lenne a Balaton az, ami: a magyar tenger. Százezrek, milliók üdülőhelye. Nyilván nem véletlenül épített itt, Balatonföldváron nyaralót Kandó Kálmán. 

A 19. század második felében megépített vasút tette lehetővé, hogy sorra-rendre nőjenek ki a parti területeken a színpompás üdülőtelepek. Az Észak-Somogyban gyökeret vert Hunyady grófokhoz köthető a balatoni fürdőkultúra megteremtése . Kevéssé ismert, hogy a Balaton mellett a legelső kifejezetten csak pihenésre szolgáló nyaralót gróf  Hunyady Imre építtette 1882-83-ban Balatonberényben, és ugyanekkor a tójáráshoz gőzhajót is vásárolt magának. A Hunyady-birodalom, a hatalmas uradalom központja Mesztegnyőn, a Balatontól huszonhárom kilométerre volt. Az évszázadok során különös események tartották ébren az uradalom lakóiban a grófi család iránti érdeklődést: titokzatosság övezte a fiatal grófné 1914-es öngyilkosságát, vagy 1927-ben egy felső-egyiptomi vadászaton tragikus körülmények között életét vesztő László gróf  balesetét – széttépte egy oroszlán - , de ilyen volt a királypárti József gróf hirtelen budapesti halála, amikor 1942-ben Horthy Miklós kormányzó magához rendelte. A legfurcsább az 1700-as évek béli, templomépítő János grófról szóló hiedelem: az terjedt el, hogy szürke ló képében jelenik meg éjszakánként a kriptájuk melletti kertben.

Kandó Kálmánt nyilván nem nagyon érdekelték a kísértethistóriák, neki elég lehetett hallani a földvári villája mellett elzúgó – nem feltétlenül villanyos – vonatokat, és arra gondolni, hogy a nagy távolságokat teljesítő, nagy terheket szállítani tudó gőzmozdonyok kiváltására alkalmas villanymozdonyt a világon elsőként ő hozta létre. Számításai és személyes irányítása mellett végezte el a Ganz Gyár 1898-1902 között az észak-olaszországi Valtellina vasút 106 km hosszú villamosítását a háromfázisú rendszerrel. Óriási siker volt. A motorkocsik és mozdonyok rengeteg új szerkezeti megoldást hoztak. Kandó eredeti szabadalmai, zseniálisnak is mondható mérnöki munkája mozgatta az olaszországi diadalt.

A Valtellina vasúton a vontatás tíz motorkocsival és két villanymozdonnyal indult meg. A nagyszabású munkában Kandó Kálmán mellett jelentős szerepet vállaltak kollégái: Tóth László, Cserháti Jenő és Korbuly Károly gépészmérnökök. Az olasz kormány úgy döntött, hogy a Kandó-féle mozdonyokkal korszerűsítik északi vasútvonalaikat, ezért egy mozdonygyárat építettek, amelynek a vezetésével Kandót bízták meg. Az E550 típusú mozdonyból 186 készült, az E330-asból szintén több száz hagyta el a gyárat. 

[A cikkben felhasznált kép Préda Tibor Kandó Kálmánról szóló lírai filmetűdjéből való; 1975]

Valamivel többet élt, mint Petőfi Sándor, egy évszázaddal később is, sorsa mégis legalább annyira magyar, mint Petrovics-Petőfié. Igaz, Wallenberg nem magyarosított, maradt svédnek, az is igaz, Petőfi meg nem mentett zsidókat, hiszen 1848-ban derék zsidó vallású honvédeink együtt harcoltak a közös hazáért a magyarokkal. Petőfi és Wallenberg voltak a dávidok, az osztrákok és a ruszkik a góliátok. Amilyen konok dühvel támadta a magyar költő a ránk támadó hatalmakat, olyan makacs elszántsággal szállt szembe Wallenberg először a nácikkal, később az oroszokkal. Mindkettejüket, ahogy a diktatúrákban szokás, aztán eltették láb alól. Isten tudja, hol és hogyan haltak meg. Az önkényuralmi rendszerek mindig egyformák: kegyetlenek, embertelenek, gyilkosak. De mindig előjön a történelemből egy-egy Petőfi Sándor vagy egy Raoul Wallenberg. Amikor előjönnek, azonnal látszik, milyen múlékonyak a diktatúrák, és milyen sokáig élnek a hősök.

1945. január 17-én sofőrjével, Langfelder Vilmossal Wallenberg Debrecenbe indul szovjet kísérettel. Innentől kezdve sorsa tisztázatlan. Valószínű, hogy a szovjetek azt gondolták, együttműködik az amerikai titkosszolgálatokkal (amely feltételezést alátámasztanak bizonyos 1996-ban feltárt iratok) és Moszkvába vitték, a lubjankai börtönbe. 1945-ben a szovjet utasításra a Magyar Rádió azt állította, hogy a Debrecenbe vezető úton a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei gyilkolták meg. 1953-ban a szovjetek már a magyarországi cionistákat vádolták ugyanezzel és indítottak koncepciós pert ez ügyben. Egy 1957-ben előkerült orvosi levél szerint tíz évvel korábban, a lubjankai börtönben halt meg szívinfarktusban. Később azt állították, hogy kivégezték 1947-ben. Különböző tanúvallomások szerint életben volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években is. A kutatások rengeteg iratot feltártak és összegyűjtöttek, de mivel ezek igen ellentmondásosak, továbbra sem lehet tudni biztosan, mi is történt a tapasztalt kereskedővel, aki tudta, hogyan kell tárgyalni ellenfeleivel.

A személyét övező bizonytalanság legendákat szül. Miközben mindaz, amit tett, nagyon is valóságos volt. Történelmünk egyik legborzalmasabb korában, a teljes reménytelenségben ő nyugodtan végezte a dolgát: másokat mentett meg a haláltól, miközben golyók süvítettek el a feje mellett. Raoul Wallenberg, a svéd diplomata, aki olyan, mint egy szuperhős: két személyisége van. Per Anger így emlékszik vissza rá: „Mindenekelőtt jó színész volt. (...) Az egyik a nyugodt, humoros, művelt, kedves személy, akit mi, a munkatársai láthattunk. A másik Raoul Wallenberg akkor mutatkozott meg, ha nácikkal került szembe: átváltozott egy agresszív személlyé, aki hol kiabált rájuk és megfenyegette őket, hol hízelgett nekik vagy megvesztegette őket, ahogyan a körülmények megkívánták. Nagy hatással volt rájuk és általában engedelmeskedtek neki.”

Kitűnő írást tett közzé Fáy Zoltán. Nincs benne semmi okoskodás, nem legyez kékzoknis mondatokkal, nem is értelmezgeti túl a Pink Floyd Falát, tényeket közöl. A tények olyanná formálódnak, amilyen közlőjük. Vannak kövér tények és vannak sovány tények, vannak tohonya tények, és néha felbukkanhatnak csikóhal-fürge, ide-oda cikázó tények. Mivel Fáy Zoltán szikár, megfontolt, meggondolt beszédű ember, a tényei is ilyenek. Pink Floyd ide vagy oda, a nagy falévfordulók és falkultusz idején itt a nyugodt erő hangja. Mint valami öreg emdéefes. A Pink Floyd agya, Roger Waters soha nem volt emdéefes. Igaz, eszdéeszes sem, az ő lényegét mindezek nem érintik. Miután – legyünk nagyképűek – magyar kezdeményezésre és segítséggel volt endékás roham Sopronnál, trabantozás, wartburgosdi, felgördült a vasfüggöny, már elmehetett Berlinbe szétvijjogni a kommunista éjszakát a Pink Floyd. Úgy álltak ott a falromokon, mintha ők döntötték volna le azokat a falakat. Idejött az úgynevezett intellektuális rock szupercsapata, és azt hitték, elhozták a szabadságot. Talán igen, talán nem. Az a rengeteg keletnémet mindenesetre nagyon örült nekik. Mi, magyarok pedig rettenetesen sajnáltuk, hogy jobban tudunk szögesdrótot bontani, mint intellektuális rockzenét írni és előadni.

A bűnről érvényeset és újat mondani elég nehéz, Watersnak azonban sikerült. Így lett a XX. század nagy szellemi áramlatának, az egzisztencializmusnak egyik utolsó alkotása aThe Wall, a lemez és a film. Friedrich Dürrenmattot állítólag egy alkalommal páratlan ajánlattal kereste föl egy pszichiáter: ingyen és bérmentve meggyógyítja a világhírű írót, méghozzá a műveiből kirajzolódó kórkép alapján. Dürrenmatt azonban némi gondolkodás után nemet mondott a kecsegtető lehetőségre, mivel úgy vélte, gyógyulása esetén biztosan elvesztené íráskészségét is, s így „munkanélkülivé” válna.

Valami hasonló dolog történhetett a Pink Floyd „kreatív géniuszával” Roger Watersszel is, legalábbis ami a kórkép és a művészi kreativitás bonyolult kapcsolatát illeti. Nagyon komoly gyermekkori traumát görgetett-görget maga előtt, az apahiány minden kétséget kizáróan rányomta bélyegét munkásságára, ám az 1979-es The Wall és az 1983-as The Final Cut véget vetett a traumának, egész pontosan úgy tűnik, „kiírta magából” a bajt. Mintha Waters túllépett volna édesapja korai elvesztésén (ha ez egyáltalán lehetséges). Mindössze néhány hónapos volt, amikor Eric Fletcher Waters 1944-ben elesett Anziónál. A hiány megélése természetes módon épült be személyiségébe, de egész pályáján küzdött ellene. Sajnos Waters „gyógyulása” véget vetett a Pink Floydnak is, legalábbis a Waters-Gilmour-Mason-Wright felállásnak. És bár minden szakíró hangsúlyozni szokta, mennyire sikeres Roger Waters Pink Floyd utáni szólókarrierje, milyen zseniális lemezeket adott ki egyedül, micsoda remek operát írt, a rajongók többsége azért úgy gondolja, hogy ezek már csak halvány másai korábbi műveinek.

Amúgy meg még bőven itt masíroztak az oroszok Magyarországon, amikor 1983-ban (!) a budapesti városligetben Szörényi Leventéék előadták az István, a királyt. Ez legalább akkora zene, mint a Pink Floydé. Ne irigykedjünk, mégis csak falzúzó, kerítésszaggató nép vagyunk. Úgynevezett intellektuális rock nélkül is. Vagy éppen ezért?

Sok hamis elképzelés él a köztudatban a művészek életéről. Aki egy kicsit is hülyébb a szokásosnál, mereng, borong, énekel, verset ír vagy fest, arra legyintenek: könnyű neki, művész. Ennél már csak a művészfeleségekről hisznek nagyobb butaságot, rajongó tekintetű múzsának, légiesen ugráló színpompás pillangónak képzelik.

Szegény Szinyei Merse Pál élete megmutatja, mi is a helyzet művész-és múzsatéren. Hát, nem éppen idilli. A festő harcol a pénztelenséggel, civil munkákat kénytelen vállalni, gazdagabb pályatársai nem fogadják be köreikbe, ráadásul a felesége is egyre nehezebben tűri a művészlét adta bizonytalanságokat. Hiába készült el róla a magyar festészet egyik legszebb képe, lelép egy főhivatalnokkal. A művész meg ottmarad az ecsetjeivel, a hatalmas bánatával, a nagy kisemmizettségével. A biológia törvényei Probstner Zsófiát igazolták. Ötven évvel tovább tudott élni, mint első férje. Derék teljesítmény. Szinyei Merse Pál meg belehalt abba, hogy élt. Hogy egy kicsit mert is élni, nem csak lenni. És ez a művészlét lényege: Élni kell, nem lenni.

Az újkori magyar festészet egyik legismertebb alkotása Szinyei Merse Pál Lilaruhás nő című képe. Az 1874-ben készült olajfestmény a Magyar Nemzeti Galéria legféltettebb kincsei közé tartozik, ha csupán az erre a képre kíváncsi látogatók számát nézzük, némi túlzással azt is mondhatjuk, ez a magyar Mona Lisa. A meghökkentő színellentétekre komponált kép festőjének élete legalább annyira érdekes, mint modelljéé. Szinyei Merse Pál, az érzékeny lelkű, a természet és az ember összetartozását mindig nagy meggyőző erővel ábrázoló művész – gondoljunk csak talán leghíresebb képére, a Majálisra – ezen a képén a természetben uralkodó zöld, és a modellen hullámzó élénk lila színekkel játszik. Pontosabban nem játszik, hiszen a művészetben mindennek tétje van, ebben a képben ott van minden, ami a festő életében addig fontos volt, de a Lilaruhás nő messze révedő tekintetében ott van a festő halála utáni közel fél évszázad, amit a modell megélt.

Szinyei Merse Pál 1872-ben vette feleségül a bécsi illetőségű Probstner Zsófiát, akinek sok-sok képen megörökítette kedves arcát, finom vonásait és messzire néző szemét. Házasságuk boldogan indult, öt gyermekük született. A gyerekek közül csak az idősebb kettő élt meg magasabb kort, a legidősebb Félix és Erzsébet. Zsófia, Mária, Valéria nevű lányaik a diftéria áldozatai lettek. A család kezdetben Jernyén élt, Szinyei Merse itt kezdte el festeni a Lilaruhás nő című képét, amelynek modellje a felsége volt. Ám szomorú évek köszöntöttek rájuk, a családban történt sorozatos halálesetek megviselték a művészt, évekig nem alkotott semmit.

1882-ben Bécsbe költözött családjával, kiállításokat rendeztek képeiből, majd Budapesten is volt tárlata. A korabeli képzőművészeti kritikusoknak nem tetszettek képei. Érzékenysége nehezen viselte a sikertelenséget, a csalódásokat. Házassága tönkrement, felesége nem bírta az indulatok hullámzását, elváltak. Probstner Zsófia, a lilaruhás nő később feleségül ment Ghillányi Imréhez, a későbbi földművelésügyi miniszterhez. Ebben a házasságban is öt gyermeke született. Szinyei Merse Pál múzsája, felesége, a Lilaruhás nő sok mindent tudhatott az életről. Hatalmas erő volt az, ami sorsát irányította. 1952-ben, százkét éves korában halt meg. Az asszony, akinek tíz gyereke született, a látszólag laza művészvilágból könnyedén csusszant át az államigazgatás legfelsőbb szintjének merev rendjébe.

Aki nyáron Fonyódra téved, egy emléktábláról megtudhatja, hogy Szinyei Merse Pál két nyarat is eltöltött ott. Tíz képet festett. Festette a Balatont. Biztosan könnyebb volt, mint lilaruhás felesége képét vászonra vinni.

A ló meghal, a madarak kirepülnek! – kiabálták a szocializmus hippijei. A magyar hippik népművelő jellegűek voltak, verset szavaltak, klasszikus zenét játszottak zongorán és gitáron. A később nagy nevet szerzett lázadók meg indiánnak öltöztek. Kassák Lajos négy évtizede nagyon menőnek számított. A Trapper farmeros, alföldi papucsos, hajukat óvatosan megnövesztő kelet-európai lázadók Kassák-köteteket lobogtatva mászkáltak Szegedtől Nyíregyházáig, tovább se erre, se arra nem, ez a vasfüggönyök kora volt.

Kassák Lajos bizonyára nem ismerte Cseh Tamást, ha találkoztak volna, az író morcos szigora fölenged: tehetséges énekes indián a Bakonyban, na, ez már valami. A mogorva öregember nagyon tudott írni, és kérlelhetetlenül őszinte volt.

Az írók, akárcsak más művészek, időnként divatba jönnek, más időkben meg kimennek a divatból. Holtukban sem tesznek mást, mint életükben: jönnek-mennek az időben.

Kassák Lajos nem végzett iskolát, és úgy talált rá a 20. század legizgalmasabb irodalmi és képzőművészeti iskoláinak éltető forrásaira, hogy nem beszélt idegen nyelvet. Hosszú, alkotó élete során szinte mindenki a hatása alá került egy időre, aki jelentőset alkotott a múlt századi magyar kultúrában. Írásai nem avultak el, festőként pedig azon kevesek közé tartozik, akikért máig lelkesednek Nyugat-Európában.

Nincs mögötte titok. Fiatalkoráról pontos képet kaphat bárki, aki végigolvassa terjedelmes, de tökéletesre csiszolt önéletrajzi munkáját, az Egy ember életét. Nem pusztán az életút mai szemmel is izgalmas állomásait ismerhetjük meg a feltűnően kortalannak ható szövegben. A mélyszegénységben élő gyári munkást, amatőr költőt, majd a belőle tüneményes gyorsasággal kibújt avantgárd propagandistát, a nevezetes nyugat-európai gyaloglást, majd a baloldali értelmiségi kalandjait a Tanácsköztársaság idején egészen az emigrációig. Ezek néha azért is érdekesek, mert felfedik a korszakos nagy vers, A ló meghal a madarak kirepülnek néhány homályosan érthető utalását. A kötet magáról Kassákról is egészen fotografikus jellemrajzot közöl; a rá jellemző brutális kérlelhetetlenséggel minden fölöslegeset eltávolít saját maga és az olvasó közül.

Kassák Lajos magányos volt, a jó írók magányosak. Ahogy Gyurkovics Tibor mondta: az igazi író, akár a mesterlövész, mindig egyedül van. Aki azt akarja megtudni, mi is történt velünk-nálunk az elmúlt században, ne verseket, regényeket és tanulmányokat olvasson. Vegye elő a magyar írók önéletírásait: Illyés Gyuláét, Nagy Lajosét, Vas Istvánét, Sinka Istvánét és Kassák Lajosét. Lesz csodálkozás, mind mestermű. Hiteles irodalom. Pedig, lehet, nem is annak szánták.

Egy darabig majd most mindenki az olimpia lázában él, ezt tettük mi is tegnap. Futófestmények, lövészorgonaszó, lóhangverseny, rúdugróbalett, fociszimfónia, bringaszobrászat, minden lesz itt. Londonban a látványos terrorelhárítók belefújnak majd a puskacsövekbe, ez a modern fanfár, az idétlen, folyóparti óriási óriáskerekükön az egykori gyarmatbirodalom népei énekelnek majd versenyt a temzei széllel, a medvebőrkucsmás testőrök meg szőrfényességi viadalt vívnak egymással. A nemes versengés szelleme átható. Elementátris. Egy szellem egyébként milyen más lehetne? Itthon sem maradunk olimpiás művészeti élmények nélkül.

Az újkori olimpiai mozgalom egyik alapítójának, Pierre de Coubertinnek tulajdonított szlogen, a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” a nemzetek közötti nemes versengés eszméjét fogalmazta meg a 19. század végén. A test és a lélek harmóniáját kifejező sport és a jobb eredmény elérésének vágya az antik görög világ óta sok szállal kapcsolódott a művészetek megújulási törekvéseihez. A Magyar Nemzeti Galéria és a Sportmúzeum közös kiállítása a londoni olimpia alkalmából olyan összeállítást tár a nagyközönség elé, amely a különböző – nem csak olimpiai – sportágak céljait és jellegzetességeit értelmezi a műalkotások és relikviák segítségével.

A Gyorsabban, magasabbra, erősebben hármas kifejezés szűkebb értelemben az emberi test mozgására, teljesítményére, fejlesztésére utal, ugyanakkor az emberiség 20. századi technikai, szellemi, sőt hatalmi törekvéseit is tükrözi. Művészet és sport kapcsolatában azonban a modern hatékonyság fogalma mellett még egy, a többit sokszor átható fogalom is jelen van: ez a testkultusz, amelynek eredete szintén az antik Görögországig vezethető vissza. Az izomzat kidolgozott formája és az egészséges test látványa az elmúlt évszázadban újra a kultúra középpontjába került, s majd minden képzőművészeti ág, a film és a fotó fontos ihletője, egyúttal témája volt. A kiállításra kiválogatott művek tehát a hármas olimpiai jelszó elemei, a hatékonyság fogalma és a testkultusz köré szerveződnek.

Molnár C. Pál Motorkerékpáron című képe miatt már érdemes volt összehozni a kiállítást. Az art decós emberpár akkora lendületben van, hogy leszáguldanak a papírról, le a képernyőről, kirepülnek az időbe, úgy vannak előttünk, hogy mögöttünk vannak.

Ők hozzák haza majd Londonból a 2012-es magyar aranyakat.

Molnár C. Pál: Motorkerékpáron

Az eddigi olimpiákon (26-ot tartottak meg, mivel három elmaradt a világháborúk miatt, mi 24-en vettünk részt) sportolóink 160 arany-, 144 ezüst- és 164 bronzérmet nyertek. Ebben benne vannak a téli érmek is, de ez mindössze 2 ezüst és 4 bronz, az összes többi a nyári játékokon született.

Minden negyedik évben megbolydul az élet hétköznapi rendje, nyaranta az emberek többsége beletekeredik az olimpiai játékokba. Most sem lesz ez másként, 2012., London, olimpia. Ilyenkor még az is sportbarát, aki máskor köpköd, ha meghallja a mozgás szót. Drukkolunk, szurkolunk, hiszen akik a magyar színekben versenyeznek, minket képviselnek, helyettünk úsznak, futnak, vívnak, boxolnak, ha nyernek, az a mi dicsőségünk, ha veszítenek, a mi bánatunk is. Szinte semmi más nem tudja úgy rövid időre eggyé tenni a magyarokat, mint az efféle sportesemények. Magyarok vagyunk a sikerben és azok a kudarcban. A sport gyönyörűségén kívül ezt kapjuk az olimpiától. Meg az olyan csodalények életpéldáját, mint Nagy Tímea. Ő többek között azt mutatta meg, hogy lehet természetesen, egyszerűen, őszintén és szépen magyar édesanyának lenni, annak is, akit felkapott a siker forgószele.

A Magyar Olimpiai Bizottság 158 sportolót nevezett az idei játékokra, tőlük várjuk, hogy folytassák elődeik dicső szereplését az olimpián. Vajon a pekingi kudarc (3 arany, 5 ezüst és 2 bronz) után ismét megszerezzük-e a „szokásos” 6-8 aranyérmet, vagy a magyar sport – ahogy sokan állítják – pont Pekingben került az őt megillető helyre, s idén sem számíthatunk fényesebb eredményekre? S bár inkább az utóbbi megállapítással értenénk egyet, azért nagyon csalódottak lennénk, ha a Berki Krisztián, Sike József, Pars Krisztián, Vajda Attila, Gyurta Dani, Hosszú Katinka, Marosi Ádám, a pólócsapat vagy a női kajakosok társaságától nem futná háromnál több győzelemre. De hát nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a múltat viszont ismerjük.

A fent említett okoknál fogva idén nincs esélyünk jubilálni se az aranyak, se az összes dobogós helyek kapcsán – utóbbiban 468-nál járunk, ami azt jelenti, hogy két jó szerepléssel négy év múlva Brazíliában meglehet az 500 – a 200. aranyéremre viszont még sokat kell várnunk.

A százötvenediket – Nagy Tímea, 2004. augusztus 15-én, Athénban, női párbajtőr egyéniben nyerte.
Összes sportágunk közül messze a vívás hozta a legtöbb aranyérmet az olimpiák történetében. Nem sokon múlott, hogy egy másik vívó, Nemcsik Zsolt szerezze meg 150. aranyérmünket, mivel egy nappal Nagy Tímea győzelme előtt a karddöntőben csak bírói „tévedés” fosztotta meg az aranyéremtől. Nagy Tímea viszont címvédőként megállíthatatlan volt. Ő volt az első nő az athéni „dicsőségtáblánkon”. Sydneybe utazva egy szem kislányát hagyta otthon, és nyerte meg a mindössze másodszor megrendezett versenyszámot, Athénbe viszont már kétgyerekes anyaként utazott. Nem sokan bíztak benne, hiszen a szülés miatti kihagyás mellett egy sérülés is hátráltatta felkészülését, és hát két kislány nevelése is elszívja az ember energiáit. Nagy Tímea nem hallgatott a vészmadarakra, ahogy első vívóedzőjére sem, aki kerek perec eltanácsolta a szerinte suta mozgású kislányt a sporttól. Egyedül pszichológusa, Vura Márta jósolt neki sikert, aki az olimpia előtti teszt alapján azt állította, hogy fejben ő a csapat leginkább felkészült versenyzője. Neki lett igaza. Egy vívóverseny legalább annyira fejben dől el, mint fizikailag. Nagy Tímea nem csinált titkot belőle, hogy neki a családja ad erőt a versenyeken; fogalmazhatunk úgy is, hogy bármennyire fontos is egy-egy eredmény a számára, nyugodtan állhatott oda az asszókhoz, hiszen ha kikap, akkor sincs baj, gyerekei, férje ugyanúgy várják otthon, mint bajnokként. Biztos, hogy a családja adott erőt, hogy a fárasztó nap végén teljes nyugalomban álljon ki a döntőben korábbi olimpiai bajnok francia ellenfelével, akit magabiztosan, 15:10-re sikerült is legyűrnie. Nagy Tímea sikere sajnos az utolsó említhető mozzanat a magyar vívósport történetében. Londonba már mindössze négy vívónk jutott ki, és igen szép eredmény lenne, ha csak egyikük is felállhatna a dobogóra.

A történethez nem kell semmit hozzátenni. Esetleg egy más összefüggésben gyakran hallott mondatot: Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

A fényképészek többsége a felvétel elkészítésének pillanatában hisz abban, hogy az exponálással elkapta az időt. Hogy megfogta a pillanatot. Hogy az a kép, amit kiszakított az időből, az az övé, és jó ideig az övé marad. Átmenekíti magát, a fényképét az időkön.

A fényképező ember egy-egy szemhunyásnyi időre tehát szabad. Azt gondolja, na, kiszabadultam az idő rabságából. Aztán a fényképező ember unokája tétován forgatja kezében a régi képeket, megüti az idők szele, nahát, ma már nem az a ház van itt, mint száz évvel ezelőtt volt, nahát, mennyire hasonlít a nagymamám szeme a lányom szemére, nahát, milyen csodaszép hajókkal úsztak már akkor is a Dunán. Áll a ma embere az időben, megforgatja őt az idő. A volt és a lesz között talán nem vagyunk annyira beszorítva, ha régi fényképeket nézegetünk. Az idő sodra meglassul körülöttünk, nyugodtan és büszkén látjuk a képeken, hogy nagyszüleink mennyire szerettek és tudtak élni. Aztán meghaltak, a fényképek ránk maradtak. A rólunk készült képeket meg majd nyilván hozzánk hasonló meghatottsággal forgatják a mi unokáink. A szabadság nagyjából ezt jelenti. Sem nem többet, sem nem kevesebbet.

A Carpathia-gőzös, még mielőtt a Titanic miatt híresé vált volna

Csak egy tehetős embernek juthatott eszébe a 19. század végén, hogy sztereó-kamerát vásároljon. A Fortepan archívumában eddig szokatlan fényképezési formátum a fortepan.blog.hu szerint nem csak a maga nemében egyedülálló, hanem a megörökített témák választásában is különleges. Erdélytől Budapesten át Ausztria havas hegycsúcsain át egészen az Adriáig sok-sok különleges életkép, panorámafelvétel és anzixnak is beillő képsorozat alkotja azt a 670 felvételt, amit egy monarchiabeli építőmérnök hagyatékából hamarosan közzétesznek.

A képek készítője, a svájci származású Schoch Frigyes egyike volt azon magyarországi építési vállalkozóknak, akiknek köszönhetően az Osztrák-Magyar Monarchia Európa egyik fejlett államává vált a 20. század elejére, és országrészeit vasúthálózatok, korszerű hidak, viaduktok kötötték össze. Az első sorban Délvidéken és Erdélyben érdekelt cég azonban nem csak vasutak építésével foglalkozott, hanem lakó- és középületek (vasútállomások) kivitelezésével is. Az egykor jól ismert Gferer-Schoch-Grossmann cég száz év előtti időkbe vesző teljes tevékenysége ma már alig kideríthető, ezért is olyan nagy jelentőségű a most előkerült hagyaték, amely gazdag pályafutásról és tevékeny életútról tanúskodik. Az utókor számára tanulságul fennmaradt, sztereó-technikával készült mintegy 670 fénykép ezért is olyan nagy jelentőségű. De nem csak a százéves építési vállalkozásról tudhatunk meg többet, hanem az akkori idők mindennapjairól is, egy polgárcsalád életén keresztül.

A faluba vezető utakat másnapra lezárta a katonaság, se ki, se be. Tata határában rakétaütegek sorakoztak, a fegyverek észak felé mutattak. A ruszkikat valahogy nem érdekelte a kocsi kocsi, a nevezetes község lakóinak terelgetését a magyar katonákra bízták. A magyarok akkortájt éppen a múltat igyekeztek végképp eltörölni, ebben benne volt a híres kocsi, meg amúgy is: ki jár lovas kocsival 1968-ban? A parasztok. Ott ácsorogtak a kocsiak a buszpályaudvaron, nem tudtak hazamenni a gyárból, piacról, kórházból. Két napig tartott a zárlat. Ha félelem nem is maradt a szívekben, halvány szorongás azért igen.

Kádár János Moszkvában, 1968-ban

És azóta elszálltak az évtizedek, nincs sarló-kalapács, Szovjetunó sincs, útzár, tankáradat sem. Csak a kocsi maradt. Meg az emlékek.

A világhírű kocsi kocsi magyar találmány, magyar bognárok, azaz kerékgyártó mesterek fejlesztették ki a szekér magyar változataiból. Mátyás király uralkodása idején a már korábban is használt könnyű teherszállító szekérből alakult ki. A 'koczy' szóalak először 1469-ben jelent meg. A kocsi első részletes leírását jóval később, 1518-ban, Sigmund von Herberstein tette közzé. Az osztrák diplomata ebben az évben Bécsből Moszkvába utazott, és az út magyarországi szakaszát Kotschi Wagenen tette meg. Herberstein leírja, hogy a kocsiszekeret három ló húzta. Vasalása alig volt; négy személy fért el rajta. A kocsit vagy könnyű szekeret az adatok egybehangzó tanúsága szerint a Komárom megyei Kocs falu – amely a Buda–Bécs közötti útvonal egyik állomása is volt – iparosai fejlesztették ki.

A szabadság, erre előbb-utóbb mindenki rádöbben, nem kocsival és nem tankkal jön. A szabadság van. Itt is, ott is, mindenhol. Ami pedig van, azt nem lehet eltiporni. Lánckerékkel sem.

Minden kor, minden rendszer megtermi mitikus alakjait, ehhez azonban el kell pusztítani őket. Sokan vannak a nagy halottak. A kommunizmusban éppen úgy, mint a szabadrablásos kapitalizmusban.

Durst György rendező mondta egy tanácskozáson: a filmek olyanok, akár az élet: kinek hosszú, kinek rövid. Pontos mondat. Károgni, sopánkodni nem kell, az alkotók elmentek, a művek itt maradtak. Ahogy az Európa Kiadó ántivilág-béli dala szólt: elmentek a fiúk, de itt maradt az idő. Névsort lehet ugyan összeszedni azokból, akik, úgymond, idő előtt, korán, sajnálatosan fiatalon elmentek, magyarok és nem magyarok: Hajnóczy Péter, Sarkadi Imre, Bubik István, József Attila, Petőfi Sándor, Péterffy Jenő, Csáth Géza, Csengey Dénes, Török Richárd, Janis Joplin, Jim Morrison, Amy Winehouse, James Dean és a halottak élén Ady Endre. Tetszőleg hosszítható a névsor, de minek.

Soós Imre mindössze 27 évet élt: 8 év színészet, 15 filmszerep után 1957. június 20-án, tisztázatlan körülmények között mondott búcsút az életnek. Mint fékezhetetlen, meg nem értett, önsorsrontó zseni él a nemzet emlékezetében. Ehhez hozzájárult, hogy miközben egy csapásra mezítlábas parasztfiúból az ország első filmsztárja lett, a proletárdiktatúra, amely felemelte, „reklámparasztot” csinált belőle, „tanulásra, önkritikára képtelen, kivagyi” fenegyereknek tartotta. Noha Soós indulása népmesébe illett, mint legnépszerűbb figurájáé, a Ludas Matyié, élete drámaibb volt, mint szerepei.

Soós Imre e szerepeket a Színház című lap 1954. januári számában Színész és szerep címmel így elemezte: „Mert én voltam az az előremutató fiatal, kicsit hibás, de fejlődőképes pozitív hős, aki a legtöbb mai témájú, azaz a mai életet ábrázoló filmjeinkben szerepelt. Első filmem, főiskolás voltam még, a Ludas Matyi volt. Sikere volt a filmnek. Alakításomat becsületes művészi munkának tartom. Ennél a filmnél fedeztek fel. És ettől kezdve vettek, kikötve, megállapodva, majd minden filmhez a Ludas-Soós-féle fogat villogtató mosollyal. Mindegyik mai témájú filmemben 1. vízparton sétálok (Duna, Balaton) szerelmemmel, 2. mindig holdvilágnál, 3. mindegyik filmben vízpartján, holdvilágnál énekelek egy érzelmes keringőt vagy lassú slowt, 4. egyik filmen sem csókolom szájon a szerelmemet. Legjobb esetben is ez a nézőre van bízva, háttal vagyunk fotografálva, összehajló, fiatal pár. 5. Mindegyikben sportolok, mégpedig hogy? Kiválóan. 6. Mindegyikben esztergálok, lakatosmunkát véletlenül sem űzök, és újítok. 7. Mindegyikben megmakacsolom magam, hogy a végén, néhány lelki beszélgetés után belássam hibámat, és fejlődjek egyet. Hogy születtek ezek a figurák? Akár egy hivatalban, úgy kerestük fel az életet, mentünk érte, 8–12-ig. Szép, jó szándék vezetett, megismerni az életet, tanulmány, de mindezt művészi alázat nélkül. Azt mondták az elvtársak, könnyebb volt Soósnak a Ludas, mert ott parasztot játszhatott, ő paraszt származású, de munkásalakot életre kelteni, azt hogy csinálja? Könnyebb volt persze a Ludas Matyi, mert az élő alak volt, igazi volt. Lassan, de veszedelmesen kialakult az úgynevezett Soós-figura. Egy bárgyú, azért, mert okkal, ok nélkül mutogattam a fogaimat, mosolygó, pozitív hős. Az elmondottakból az derülhet ki, hogy rossz alakításaimért mindenki, csak én nem vagyok a felelős. Távol áll ez tőlem...”

Aki ilyen késélesen látja saját magát, az tudja mit, miért tesz. Soós Imre nyilván pontosan bemérte, csak úgy őrizheti meg magát, ha nem marad itt. Elment. Azóta siratjuk, hiába hagyta ránk műveit. Hiányzik, mint mindenki, aki egyszer volt, hol nem volt.