Az eddigi olimpiákon (26-ot tartottak meg, mivel három elmaradt a világháborúk miatt, mi 24-en vettünk részt) sportolóink 160 arany-, 144 ezüst- és 164 bronzérmet nyertek. Ebben benne vannak a téli érmek is, de ez mindössze 2 ezüst és 4 bronz, az összes többi a nyári játékokon született.

Minden negyedik évben megbolydul az élet hétköznapi rendje, nyaranta az emberek többsége beletekeredik az olimpiai játékokba. Most sem lesz ez másként, 2012., London, olimpia. Ilyenkor még az is sportbarát, aki máskor köpköd, ha meghallja a mozgás szót. Drukkolunk, szurkolunk, hiszen akik a magyar színekben versenyeznek, minket képviselnek, helyettünk úsznak, futnak, vívnak, boxolnak, ha nyernek, az a mi dicsőségünk, ha veszítenek, a mi bánatunk is. Szinte semmi más nem tudja úgy rövid időre eggyé tenni a magyarokat, mint az efféle sportesemények. Magyarok vagyunk a sikerben és azok a kudarcban. A sport gyönyörűségén kívül ezt kapjuk az olimpiától. Meg az olyan csodalények életpéldáját, mint Nagy Tímea. Ő többek között azt mutatta meg, hogy lehet természetesen, egyszerűen, őszintén és szépen magyar édesanyának lenni, annak is, akit felkapott a siker forgószele.

A Magyar Olimpiai Bizottság 158 sportolót nevezett az idei játékokra, tőlük várjuk, hogy folytassák elődeik dicső szereplését az olimpián. Vajon a pekingi kudarc (3 arany, 5 ezüst és 2 bronz) után ismét megszerezzük-e a „szokásos” 6-8 aranyérmet, vagy a magyar sport – ahogy sokan állítják – pont Pekingben került az őt megillető helyre, s idén sem számíthatunk fényesebb eredményekre? S bár inkább az utóbbi megállapítással értenénk egyet, azért nagyon csalódottak lennénk, ha a Berki Krisztián, Sike József, Pars Krisztián, Vajda Attila, Gyurta Dani, Hosszú Katinka, Marosi Ádám, a pólócsapat vagy a női kajakosok társaságától nem futná háromnál több győzelemre. De hát nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, a múltat viszont ismerjük.

A fent említett okoknál fogva idén nincs esélyünk jubilálni se az aranyak, se az összes dobogós helyek kapcsán – utóbbiban 468-nál járunk, ami azt jelenti, hogy két jó szerepléssel négy év múlva Brazíliában meglehet az 500 – a 200. aranyéremre viszont még sokat kell várnunk.

A százötvenediket – Nagy Tímea, 2004. augusztus 15-én, Athénban, női párbajtőr egyéniben nyerte.
Összes sportágunk közül messze a vívás hozta a legtöbb aranyérmet az olimpiák történetében. Nem sokon múlott, hogy egy másik vívó, Nemcsik Zsolt szerezze meg 150. aranyérmünket, mivel egy nappal Nagy Tímea győzelme előtt a karddöntőben csak bírói „tévedés” fosztotta meg az aranyéremtől. Nagy Tímea viszont címvédőként megállíthatatlan volt. Ő volt az első nő az athéni „dicsőségtáblánkon”. Sydneybe utazva egy szem kislányát hagyta otthon, és nyerte meg a mindössze másodszor megrendezett versenyszámot, Athénbe viszont már kétgyerekes anyaként utazott. Nem sokan bíztak benne, hiszen a szülés miatti kihagyás mellett egy sérülés is hátráltatta felkészülését, és hát két kislány nevelése is elszívja az ember energiáit. Nagy Tímea nem hallgatott a vészmadarakra, ahogy első vívóedzőjére sem, aki kerek perec eltanácsolta a szerinte suta mozgású kislányt a sporttól. Egyedül pszichológusa, Vura Márta jósolt neki sikert, aki az olimpia előtti teszt alapján azt állította, hogy fejben ő a csapat leginkább felkészült versenyzője. Neki lett igaza. Egy vívóverseny legalább annyira fejben dől el, mint fizikailag. Nagy Tímea nem csinált titkot belőle, hogy neki a családja ad erőt a versenyeken; fogalmazhatunk úgy is, hogy bármennyire fontos is egy-egy eredmény a számára, nyugodtan állhatott oda az asszókhoz, hiszen ha kikap, akkor sincs baj, gyerekei, férje ugyanúgy várják otthon, mint bajnokként. Biztos, hogy a családja adott erőt, hogy a fárasztó nap végén teljes nyugalomban álljon ki a döntőben korábbi olimpiai bajnok francia ellenfelével, akit magabiztosan, 15:10-re sikerült is legyűrnie. Nagy Tímea sikere sajnos az utolsó említhető mozzanat a magyar vívósport történetében. Londonba már mindössze négy vívónk jutott ki, és igen szép eredmény lenne, ha csak egyikük is felállhatna a dobogóra.

A történethez nem kell semmit hozzátenni. Esetleg egy más összefüggésben gyakran hallott mondatot: Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!