Na jó, persze, hogy megtudtam mást is, sok mindent, de most ezeket az igazságokat nem osztanám meg mind az olvasóval. Inkább megpróbálok kedvet csinálni egy nagyhírű ember ifjúkori fotóihoz, amelyek tulajdonképpen semmilyenek. Fotók egy művészpalánta New York-i hétköznapjairól, ha a beazonosítható elemeket (feketék, rendőrök, feliratok, járművek stb.) eltávolítjuk, akár itt, Budapesten is készülhettek volna.

Bár mégsem. Mert valahogy az 1983 és 1993 között összekattogatott tízezer képből kiemelteken nem szerepelnek kocsmai jelenetek, márpedig a magyar művészpalántákról köztudott, hogy tulajdonképpen kocsmákban laknak és  ivásban mindenképpen sikerrel szárnyalják túl mestereiket, idősödő kollégáikat. (Bizony, a kor meghozza a bölcs italozás tudományát is, az ifjonc csak vedel, és ha nem vigyáz, még az élete is rámehet. Aztán majd azt mondják róla, hogy fiatalon elhunyt nagy tehetség volt, mennyire sokra vihette volna.)

Outside Tompkins Square Park, 1986, Aj Vej-vej (Ai Weiwei); courtesy of Ai Weiwei Studio

Szóval a fiatal (25 éves) Aj ösztöndíjjal 10 évre lemerül az East Village, a Lower East Side zavaros művészvilágába, annak ellenére, hogy állítólag klasszikus festészetet tanulni küldték az Államokba. Itt azért van egy kis bibi, mert a költő papát meg korábban munkatáborba csukták. Ezzel a pedigrével pedig nehezen elképzelhető egy ilyen príma állami ösztöndíj, no meg az, hogy ne azzal foglalkozzon, amiért kiküldték. (Találkoztam egyszer egy kínaival, aki azért járt néhány évet az ELTÉ-re, mert nagy örömére bekerült az ottani állami egyetemre, ahol megmondták neki, hogy te bizony magyar szakra fogsz járni fiam, mert ezt akarja a Párt.)

At the Museum of Modern Art, 1987, Aj Vej-vej (Ai Weiwei); courtesy of Ai Weiwei Studio

Aztán lehet, hogy éppen ezért szerepel a 65-ös számú képen a kínai konzulátus szőnyege, aminek a szélére állították az elvtársak az imperialista művészet mocskában tartósan fetrengő hősünket. Aki a fotók szerint ráadásul nagy Ginsberg rajongó is volt, Allenért meg nem igazán voltak oda a béketáborban. Ginsberg amúgy már a 17-ik képen feltűnik, bőrzakóban és műszálas szövetnadrágban, frottírzoknival a lábán üldögél egy ágyon. (Az előnytelen ábrázatú beatpápa összesen 8 képen szerepel, ezzel főszereplője is a kiállításnak.) Rajta kívül Vej-vej Warholt idézi meg az 50. fotón, egyik önarcképe előtt ácsorogván. (Az isteni Andyvel vélhetően nem találkozott, ekkor ő már magasabb szférákban mozgott és 1987-ben egy orvosi műhiba következtében jobblétre is szenderült.) Mindjárt a 3. képen feltűnik Marcell Duchamp jellegzetes arcéle is, mégpedig egy mosodai drótvállfából  meghajtogatva és szotyihéjjal kitöltve.  A 49. fotón pedig ott van a különc mester egyik „üvege” is Vej-vej  mellett.

Lower East Side Reastaurant, 1988, Aj Vej-vej (Ai Weiwei); courtesy of Ai Weiwei Studio

Feltűnik még sok mindenki, kínai lakótárs művésztojások, híres csövesek, kolduló AIDS-betegek, mindenféle jogokért tüntetők és brutális rendőrpofák, cipőpucolók az azóta már enyészeté lett WTC alagsorában. A 169. képből még azt is megtudhatjuk, hogy 1990-ben szerzett egy revolvert, amit ki is próbált az erdőben. A 157.-ből pedig nem kis meglepetésemre azt is, hogy a 8,5 milliós Nagy Almában is élnek kaszáspókok, ezek az örökkévalóságba dermedt, levegővel táplálkozó lények, kedvenceim.

Furcsa, mindenki által tisztelt alakja volt a közelmúlt magyar művészetének Kós Károly. Kommunizmus ide vagy oda, az 1970-es években sorra jelentek meg tőle és róla írások Magyarországon, szikár,csendes, szókimondó stílusa az idegesen hadaró akkori értelmiségi beszédmódra is hatott:kevesebben és kevesebbet ordibáltak a közéleti gladiátorok. Kós Károly személye és művészete, tudása és embersége kötötte össze a szépnek képzelt – amúgy valóban az – boldog békeidőket a második háború utáni korszakkal, és adott erőt a magyarság szellemi és fizikai újjáépítéséhez. A MaNDA tanulmánynak is kiváló írását minden mai nyugtalankodónak el kell olvasnia.

Részletei bizonyára sokak figyelmét felkeltik, bár sem pártpolitika, sem meztelen nők nincsenek benne. Csak az a kedves, rettenetesen ráncos arcú öregember, aki átcipelte a szecessziót a szocialista realizmusba. Megtartotta, megmutatta, ránk hagyta.

„Kós Károly építőművészeti világa már korán kiforrott és egyéni, de nem mentes a haladó angol és finn hatásoktól. Az általa hőn szeretett népi, mindenekelőtt erdélyi építészet elemeit alkalmazza a modern terekben, sajátos és mégis ismerősen otthonos hangulatot teremtve ezzel. Elképzelése szerint a népi építészet gyökerei nem holmi ősmagyar kultúrában, sokkal inkább a középkori gótikában keresendők, amelyet – elsősorban az erdélyi helyi fejlődéstörténet sajátosságainak köszönhetően – az eredeti struktúrát és szellemiséget tisztán hordozva őriztek meg a vidéki emberek. Úgy véli, hogy a népi művészet a középkori művészet alapja, a nemzeti művészet alapját pedig éppen a népi művészet adja. Élete végéig valamiféle őserő ösztönös, tiszta forrását kereste és e tekintetben nem restellt tanulni az egyszerű emberektől sem. A magyarsághoz és a művészethez való viszonyát legjobban saját szavai írják le: „Élni kell ebben a népben, a lelkét kell ellopni, hogy bele tudjuk vinni mi is a tudatos művészetünkbe azt, ami itt tudatlanul, ösztönszerűen magyar”. Hozzá hasonlóan újszerűen gondolkodó társaival a gyakorlatba is igyekeztek átültetni forradalmi elképzeléseiket és megalapították a Fiatalok nevű csoportosulást, amely elsősorban az ekkor már idős Lechner Ödön és az általa képviselt, fülledten indázó, kissé öncélúnak tartott szecessziós irányzat ellenében fogalmazta meg magát.   

Ha a fővárost járjuk, több helyen találkozhatunk Kós Károly jellegzetes, székely vidéket idéző épületeivel. Legfontosabb itteni építészeti munkái között szerepel az óbudai református parókia, amelyet 1908–1909 között fiatalon elhunyt alkotótársával, Zrumeczky Dezsővel közösen tervezett. A Kálvin utcában található L alakú épületet belülről mára már átépítették, így a díszterem helyett csak a külső homlokzat őrzi az eredeti elképzeléseket. Egy évvel később ismét a két alkotó együttműködésében készültek a budapesti állatkert híres pavilonjai, különböző stílusban, különböző lakók számára. A ma is látható majomház, a szarvasház, az azóta felújított bölényház mind-mind emblematikus épületei voltak a szórakoztatóközpontnak. A madárház díszes üvegablakainak elkészítésére az eredeti terveknek megfelelően majdnem 100 év után csak az elmúlt évtizedben került sor, de a torony madarakat formázó kék ragyogásának azóta is csodájára jár a nagyközönség. Kós budapesti munkái között szerepel továbbá a Wekerle-telep főterének látványterve is, amely 1912–13 folyamán épült meg.

Kós Károly politikai szerepet is vállalt később, először az Erdélyi Néppárt, majd a Magyar Néppárt színeiben. 1946-tól két évig nemzetiségi képviselőként próbálja meg a kisebbségi jogokat a gyakorlatban is érvényesíteni. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra” – írja, de a trianoni béke súlyos következményeit a lehető leghatározottabban, a magyarság érdekeinek maximális szem előtt tartásával igyekszik enyhíteni. Bár egyre ritkábban utazik Budapestre, az 1956-os forradalom mégis ott éri. A szocializmus idején szakíróként és a kolozsvári Mezőgazdasági Fősikola tanáraként működik, de 1966-ban anyaintézményének, a budapesti Műszaki Egyetemnek díszdoktori címét is elnyeri. 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsvárott, ahol a Házsongárdi temetőben találta meg végső nyughelyét. Az utolsó időkben nagy műgonddal írott-rajzolt levelei máig különleges és tanulságos olvasmányt jelentenek.”

Ha egy mai izgatottan kiabáló közéleti figura valami csoda folytán találkozna Kós Károllyal, és arra kérné, tervezzen neki házat, a mester valószínűleg azt mondaná neki: Kérlek, parancsolj, erre az esetre is van egy kész tervem, tessék, itt az állatkerti bölényház.

Amúgy könnyen lehet, hogy a megrendelő örömmel és büszkén beköltözne oda. Mert annyira hülye.

 

 

A középkorú vagy az idősebb magyarok közép-európai rajzfilmeken nőttek fel, a csehszlovák Vakondocskán és Rumcájszon, a lengyel Lolka-Bolkán és a rengeteg míves magyar filmen, a Magyar népmeséken, A Mézga családon, a Macskafogón és a Doktor Bubón. A kivétel nélkül minőségi műalkotások messze voltak a Disney-filmek ragacsos giccsétől, egyedi, határozott módon mutatták meg mindazt, amit akkor értéknek tartott a világ. Nem ideológiai vagy materiális értékekről beszélünk, inkább a minden korban érvényes erkölcsi, szellemi, kulturális  értékek jelentek meg a közép-európai rajzfilmekben. A néző nevetett, de közben megtanulta, mi az a hűség, bátorság, tisztesség és hazaszeretet.

A világ túlsó felén, Amerikában talán éppen az édeskés Disney- filmekre válaszul születhetett meg a pimasz és trágár, de szókimondásában, bátorságában és szándékai tisztaságában a korábbi közép – európai rajzfilmekkel rokon  South Park.

„A Trey Parker és Matt Stone nevével fémjelzett híres-hírhedt animációs vígjátéksorozat idén másfél évtizede nevetteti- és botránkoztatja meg nézőit. A négy alsótagozatos főszereplő, Stan, Kyle, Cartman és Kenny szürreális kalandjait már 16 évad, illetve 230 epizód mutatja be. És még nincs vége: a tervek szerint az alkotók (egyelőre) 2016-ig folytatni kívánják a nem kevés felháborodást keltő sorozatot.

Kezdettől fogva jelen volt a sorozatban a szatíra, a hírességek kifigurázása, a társadalomkritika, de eleinte inkább a helyzetkomikum, az olcsó, trágár humor, a Monthy Python társulatát idéző abszurditás jellemezte. „A South Park viszont, most már a tizedik évadánál, élesebb mint valaha és egyre csak jobb és jobb. Stone és Parker egy fingós-viccekből álló műsort az idők során átalakítottak egy olyan műsorrá, amiben, hát, fingós viccek és Jonathan Swifthez méltó szatíra keveredik.” – írta róla a CNN Money 2006-ban. Parkerék bevallása szerint jót tesz a sorozatnak a rövidre szabott munkaidő, mivel egyrészt lusták, és ösztönzőleg hat rájuk a közelgő határidő, másrészt így könnyen reflektálhatnak aktuális eseményekre és a sorozat spontaneitásának és abszurd világának is kedvez.

A rengeteg díj és elismerés mellett (köztük négy Emmy-díj és egy Peabody Award) a sorozatot állandó jelleggel érik a különböző támadások – mindenfelől. Aggódó szülők óvva intik gyerekeiket, kifigurázott hírességek családjai vagy ők maguk háborodnak fel, különböző vallási csoportok botránkoznak meg. Szinte minden vallás képviselői felszólaltak a műsor ellen, sőt, ateisták körében is felháborodást keltett.

A legtöbb támadás talán a nyelvhasználat miatt éri – 2002-ben az 1999-es egész estés South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan című mozifilm bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a legtrágárabb animációs film, összesen 399 darab káromkodással.

Bárhogy is van, a South Park meghatározó eleme lett a kilencvenes, kétezres évek életének. Egy teljes generáció nőtt fel a sorozatból kölcsönzött szállóigéken és poénokon, és gyűlöljék vagy szeressék, mindenki ismeri. A könyörtelen paródia és társadalomkritika mindig jó. Akkor is, ha fingós viccekkel pimaszkodik közben. Fel lehet háborodni, de ha egyszer rámutatnak gyönge pontjaimra, előbb-utóbb szembe kell néznem velük és talán így könnyebben elfogadom a másokét is. A pimasz botránykeltés üzenete végső soron mi más lenne, mint az, hogy igenis több toleranciára lenne szükség. Áldott dolog az irónia, nemkülönben a humor. Még áldottabb, ha a minket ért támadásokra méltóságunkat megőrizve, öniróniával és humorral tudunk rákontrázni, mielőtt felháborodnánk. Ami engem illet, én továbbra is kíváncsi leszek rá, hogy akkor "erre mit fog mondani a South Park".

A Manda teljes cikke további részletekkel szolgál a derék botránykeltőkről. Érdemes elolvasni. Ezen is nevetni fognak. Aki pedig sokat nevet, sokáig él.

Rágyújt? Gyújtson rá! Következnek a transzba esett indiánok, a tüsszögő tubákolók, a pipafüstöt eregetők és a szexi láncdohányosok. Animációs oktatófilm a dohány történetéről és a dohányzás káros mellékhatásairól. Szóval rágyújt? Talán inkább mégse!

A MaNDA TV célja, hogy a különböző gyűjteményekben található kulturális értékeket a lehető leglátványosabb és legélőbb módon, mozgóképen mutassa be a legszélesebb közönségnek. E cél elérése érdekében internetes oldalunkra, a rendszeresen frissülő www.mandatv.hu-ra a MaNDA gyűjteményéből archív filmeket, híradókat, reklámokat töltünk fel, amelyeket bárki szabadon megtekinthet – írják MaNDÁék. Nemrégiben cigarettás összeállítást tettek közzé. Mindenkinek érdekes lehet, akár cigizik, akár nem. A láncdohányosnak éppen úgy, mint a dohányzást már tíz éve mellőzőnek.

A dohányzást sokan szenvedélybetegségnek tartják, ezzel a szóval mostanában azért óvatosan illik bánni, hiszen előbb-utóbb minden emberi tevékenységre ráfogható: vannak már a nagyokos elméleti tanulmányokban evésfüggők, olvasásfüggők, biciklifüggők, szexfüggők, gyerekfüggők, napfényfüggők, a világ összes szavát ide lehetne írni, a korszerű áltudósok azonnal azt bizonygatnák, milyen helytelen függni ettől-attól.

A dohányzásnál egy jobb van: nem dohányozni. Azt mondják, egészségesebb, később halunk meg, előtte nem harákolunk és köpködünk, nem vagyunk büdösek. Aki leszokott a cigiről, még évekig álmodik arról, milyen jó az illatos dohányt vékony papírba sodorni, a végét a táncoló lángba tartani, meggyújtani, és a füstöt ráengedni a tüdőre. Az első szippantás reggelente megüt, furcsa, igen rövid bódulat követi, enyhe szédülés, aztán a következő időket firtató tekintet átlát az arc előtt gomolygó füstön, az ember valami időtlen boldogságban üldögél, tudja, akár dohányzik, akár nem, előbb-utóbb elmúlik, szétfoszlik, akár a cigi füstje.  

 

A szocializmussal sokan úgy voltak annak idején, hogy nem hitték, mert képtelenség. A legagyafúrtabb avantgárd írók nem tudtak kiagyalni olyan történeteket, melyekbe a Kádár-korban a legszürkébb hétköznapokon is beleeshetett, aki itt élt. Irdatlan mennyiségű fegyver és fegyveres volt ebben az országban, honvédség, határőrség, rendőrség, munkásőrség, hogy a ruszki megszállókról ne is beszéljünk, annyian voltak itt, mint az oroszok. 1968 augusztusában aztán a megszálltakból megszállókká parancsolta a magyarokat a Szovjetunió. A hadműveletben a nagykanizsai Dózsa György Laktanyában elhelyezett lövészezred is részt vett. Mentek, jöttek, nem lőttek. Szégyenkeztek.

A kaszárnyában még évekkel később is tilos volt erről beszélni. Szabolcsi, Komárom-megyei, mátyásföldi és zalai gyerekeket hoztak itt össze, valami soha ki nem mondott cinkosságban a hivatásos tisztekkel pergették a napokat, nem voltak ellenállók, de a Csehszlovákia megszállásáról készített tablót a könyvtár legeldugottabb falára akasztották, és igyekeztek úgy közlekedni, hogy ne kelljen ránézni. A könyvtárban amúgy bárki kikölcsönözhette Szolzsenyicin betiltott műveit. Így van, amikor hasznos lehet a műveletlenség. A politikai tiszt egyébként sem olvasott. Óriásian hipochonder volt, minden hadgyakorlaton látványosan rosszul lett, általában hasmenést produkált, és villámgyorsan hazamehetett.

1968. augusztus 20-án éjfélkor a Magyar Néphadsereg 8. gépesített lövészhadosztálya 10 ezer katonával, 155 tankkal és 99 harci repülővel lépte át a csehszlovák határt, lefegyverezte a határőröket és a csendőröket, s megindult a kijelölt megszállási zóna elfoglalására. Ez a terület 10 ezer négyzetkilométerre rúgott, ahol 10 helyőrséget kellett létrehoznunk, többek között Nyitrán és Érsekújváron. Bár az általunk megszállt terület nagy részét magyarok lakták, a bevonuló hadsereget egyáltalán nem fogadták lelkesen. Sokan említették később, hogy az egymással általában vitában álló magyar és szlovák lakosság egy emberként vonult ki tüntetni a megszállók ellen, cigányoknak, fasisztáknak titulálva a katonákat. A csehszlovák elnök, Ludvík Svoboda, aki maga is katonatiszt volt, bölcs döntéssel megtiltotta a katonai ellenállást honfitársainak, így a tüntetéseken, sztrájkokon kívül komolyabb harci cselekményekre nem került sor. A magyar bevonulásnak egyetlen csehszlovák állampolgárságú sebesültje volt, egy magyar származású csendőr, aki felszólításra nem adta át fegyverét, hanem elfutott, ezért egy katona rálőtt. A Magyar Néphadsereg nagyobb veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, összesen négy halottról tudunk. Egyikük szerelmi bánatában öngyilkos lett, egy tiszt szívinfarktust kapott, egy felderítő valószínűleg fegyvertisztítás közben lőtte le magát. Konkrét harci eseményekhez egyedül Bogáth József alhadnagy halála köthető, akit az Ipolyon átkelve megcsúszó tankja nyomott agyon.

A szocializmusnak vége. Nem siratjuk a 99 harci repülőt – ma jó, ha tucatnyi szolgál - , nem kellenek a tankok százai. Ma egészen másfajta veszélyek fenyegetnek, mint az akkori rengeteg fegyver. Ma gyilkos szavakkal jön az ellenség, legalább annyi hazugsággal igyekeznek szétlőni minket, mint amennyi géppisztoly volt régen. Ebbe is bele lehet halni.

Az 1980-as évek legelején nagy élet volt a budai Bertalan Lajos utcában. Itt kapott helyet a Mozgó Világ című művészeti folyóirat szerkesztősége. Valamikor fodrászüzlet vagy valami ilyesféle volt az utcára nyíló apró hivatal, a szép, régi vasredőnyt még a vasfüggönyös időkben is sokan megcsodálták. A szerkesztő urak a komolyabb ügyeket az utcán, fel-alá sétálva beszélték meg a szerzőkkel, a szobák be voltak ugyanis poloskázva. A feltűnő titkosrendőrök követték ugyan az utcában tárgyalókat, de sok mindent nem hallgathattak ki, a megfigyeltek virágnyelven tárgyaltak. Elég vicces látvány volt amúgy: elöl az írók, mögöttük a titkosrendőrök sétálgattak oda-vissza a budai utcában.

Az írók nagy része azonban nem kizárólag művészeti megfontolásokból járt a Mozgó Világ szerkesztőségébe. Nem is az ellenzékiség, az ellenállás izgalma vonzotta őket. A szerkesztőség legfontosabb munkatársa miatt jöttek ide, ő pedig nem volt más, mint a szerkesztőségi titkárnő, M. A kedves és szép nő természetes egyszerűséggel vette tudomásul, hogy mindenki titokban szerelmes belé, és mindenki számára nyilvánvalóvá tette, az udvarlójelöltek minden próbálkozása felesleges, ő hűséges a férjéhez. A legsajátosabb módon Hajnóczy Péter próbálta meghódítani. Reggel megjelent a szerkesztőségben, kicsomagolta a nejlonszatyorból a nagy Tesla lemezjátszóját, rárakta Karády Katalin akkoriban kiadott lemezét. Szomorúan búgtak a Karády-tangók, Hajnóczy Péter ült a lemezjátszó mellett, és nézte M-et. A nő mosolygott, kávét főzött, gépelt, telefonált. Amikor a lemez lejárt, Hajnóczy összecsomagolt, biccentett, és hazaindult a nejlonszatyrával. M. utána kiabált: vigyázz magadra, Péter!

„Hajnóczy Péter szinte azon nyomban legendává lett a hazai értelmiség köreiben, sőt (ami egészen rendkívüli történés!) még azon kissé túl is. Ennek nem csupán az eredendő prózaírói tehetség volt az oka. A menthetetlenül a halálba vágtázó fiatalember sorsában valamiképpen a hetvenes-nyolcvanas években itt rostokoló közösség szimbólumát is látták. (Hogy volt a korabeli vicc, amit kissé félve hallgattunk akkoriban a gimnáziumi magyartanárunktól: Az értelmiség előtt két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.) Hajnóczy, akárhogy is, a korszak tipikus figurája, ha az irodalompolitika szándékának ellenére is. Telibe talált valamit, generációs közérzetet, abban a korban, amikor papíron szinte minden rendben volt, de a kritikus szemlélők előtt világosan kirajzolódott a diagnózis: igazából semmi, semmi nincs a helyén, és a bajok korántsem felszíniek, hanem a rendszer rothadására utalnak.

Hajnóczy Péter menthetetlenül legendává lett. Ha nem így esett volna, és életben marad: talán sok minden máshogy történik az irodalom háza táján. Maradandónak bizonyult, nagy hatású prózájával beleírta magát a 20. század második felének magyar kultúrtörténetébe.”

Hajnóczy Péter nem vigyázott magára. A vérével írta könyveit, amikor a vér fogyóban volt, alkohollal pótolta. Temetésén ott volt M., azt mondja, semmi másra nem emlékszik, csak arra, hogy erősen ragyogott a nap, és úgy érezte, mindenki és minden Karády Katalin dalait énekli. M. azt is mondja, sem addig, sem azóta nem siratott meg úgy senkit, ahogy akkor Hajnóczy Pétert.

A Mozgó Világ szerkesztőségét 1983-ban szétkergették. Magára valamit is adó író az utódlapban nem publikál. A Bertalan Lajos utcai szerkesztőség szobáiban ma egy magánnyomozó cég irodája van.

 

 

Nemigen találunk meggyőző magyarázatot arra, miért zúdul olyan óriási népszerűség a táncdalénekesekre. Az információs forradalom, a tömegtájékoztatási eszközök elszaporodása, a globalizáció persze ott lehet az okok között, de a nagy titkot, hogy miért is sikoltoznak a lányok egy-egy táncdalénekes láttán-hallatán, valójában nem tudják megfejteni. A varázslók, a sámánok, a rokonszenves kalózok, betyárok és boszorkányok rokonai, a tömegek szívét dalaikkal, ritmusaikkal, táncukkal és furcsa életeikkel megbabonázó énekesek. A világhír felkapja őket, úgy tűnik, hatalmas magasságokban vannak, már nem is emberek, hanem istenfélék, akik időnként ledalolnak nekünk ide, belebúgják az agyunkba, hogyan is kell élni. Őszintén, kőkeményen, lágyan és bánatokat sírva, mint Elvis Presley, aki 42 évesen, 1977 augusztusában halt meg.

Halála inkább szomorú, mint tragikus; nincs körülötte összeesküvés-elmélet, mint Marilyn Monroe-é, vagy éppen Paul McCartney-é körül. Fiatalon halt meg, de nem túl fiatalon: tény, hogy ő volt az első rocksztár, de ő volt az első kifulladt rocksztár is, aztán az első diadalmasan visszatérő rocksztár, aztán az első Las Vegasban haknizó, elhízott rocksztár is. Övé (részben posztumusz) minden idők legtöbb eladott lemeze, de a mintegy 700 felénekelt dalból egyetlenegyet sem ő írt.

Fehér fiú volt, Abraham Lincoln korbbi, és Jimmy Carter leendő elnökök távoli rokona, délről, Mississippiből, a szegregáció hazájából. És fekete zenét hallgatott: gospelt a templomban, rhythm ’n bluest az utcasarkon. Meg persze country-t is. Aztán Memphisbe költöztek, és 19 évesen már a rádióban kellett bizonygatnia, hogy fehér iskolába járt, mert a hangjából nem hitték el. Első fellépésein annyira lámpalázas volt, hogy remegett a lába, innen az oly hálásan parodizálható színpadi mozgása. Hamar megöregedett. Vagy a világ változott meg, és ő nem tudta, vagy nem akarta követni. A hatvanas évek már nem róla és egyre gyengébb színvonalú filmjeiről szóltak, hanem a Beatlesről (akik természetesen sietve megjegyezték, hogy sehol nem lettek volna nélküle), a szexuális forradalomról, és a polgárjogi mozgalmakról.

A teremtő és pusztító – önpusztító lázadás zenéjének, a rock and rollnak egyik legnagyobb alakja mára már mítikus hőssé magasztosult. A XX. század minden művészeti megnyilvánulásában így vagy úgy megjelenő rock , vagy ahogy az irodalomban nevezték: beat sok mindent átalakított, megváltoztatott. Az addigi műelméletek szétrobbantak, szilánkjaikból csak mostanára, jó néhány évtized után kezd összeállni az új rend. Hallgassunk Elvis-dalokat, hogy megértsük és szerethessük a bátran teremtő erőket. 

Van egy alig ismert szervezet a világban. Annyit tudni róla, hogy tagjai igen gazdag emberek, össze-vissza utazgatnak, és kolbászt kóstolgatnak. A Világ Kolbásztisztelőinek Klubjáról harminc évvel ezelőtt egy neves szobrászművészünk adott először hírt. Megbízták, készítsen emlékérmét, amit aztán a világ legjobb kolbászát elkészítő embernek adnak át.  Amikor a plakett készült, a kolbásztisztelők éppen Ausztráliában portyáztak, utána Norvégiába mentek, és úgy hírlik, még abban az évben Argentínába is eljutottak. Irigylésre méltó helyzet: olyan gazdagnak lenni, hogy nincs más dolguk, mint szerte a világban kolbászt enni. Nincsenek adatok arról, hogy a Világ Kolbásztisztelői jártak volna Magyarországon. Ha itt lettek volna, cseppnyi kétség nem férhet hozzá, a csabai nyer.

Háttértanulmánynak Dedinszky Gyula legismertebb művét, A csabai kolbász címűt tettük volna eléjük. A maga nemében egyedülállónak minősíthető dolgozat olyan aprólékos műgonddal, érzékletesen, szakszerűen és részletesen tárja az olvasó elé a csabai kolbász történetét, elkészítésének módját, hogy annak azonnal kedve támad Békéscsabára rohanni, és megkóstolni ezt a nemsokára hungarikummá váló nevezetes élelmiszeripari terméket.

A 150 oldalas könyv talán legtöbbet idézett része a csabai kolbász fogalmát tisztázza:

„Röviden tehát: a csabai kolbász paprikával fűszerezett, sertéshúsból készült, nem morzsolódó, de nem is kemény, zaftos, erős, élénkpiros színű, enyhén füstízű, tartósan elálló kolbászcsemege.”

Ami mindezek után következik, a két világháború közötti híres magyar néprajztudósok és szociográfusok, vagy a népi írók is büszkén vállalhatnák. Lépésről lépésre sorba veszi mindazt, ami a kolbászkészítéshez kell. Külön fejezetben tárgyalja – az Ami a csabai kolbász készítését megelőzi címűben –, hogy mi mindent kell tenni addig, míg a disznóvágáshoz érnek. Szó esik a békéscsabai sertésnevelés módszereiről, a disznóvásárlás és szaporítás fogásairól, a süldőnevelésről, a hízlalásról, és a különböző sertésbetegségek házi gyógyításáról. A disznóvágás tárgyi kellékeinek bemutatása következik, megtudjuk, milyen bútorok, edények, kések, szerszámok kellenek a disznóöléshez, és milyen fűszereket kell beszerezni a hús feldolgozásához.

Hazafias megfontolásokból célszerűnek látszik a Magyar Kolbásztisztelők Klubjának megalapítása. Néhány igen gazdag magyar ember dönthetne úgy, hogy drága ideje egy részét kolbászkóstolásra fordítja. Később be lehetne szivárogni a világszervezetbe, és ott , bentről, talán könnyebb lesz kilobbizni egy díjat a cseppet sem titkos favorit, a csabai kolbász készítőinek.

 

 

 Másnap reggel kisütött a nap! Így továbbindulhattunk a következő állomásra. Este hat óra körül felértünk 3167 méterre, a Tete Rousse-ra. Ezen a magasságon a gleccser mellett, a sziklákon lehetett sátrat állítani. A gleccser olvadása miatt itt még találtunk vizet, de az alacsony fekvés miatt víztisztító tablettával fertőtleníteni kellett. Majd vitaminokat, nyomelemeket tartalmazó pezsgőtablettával ízesítettük.

Következő napon, 8-án újabb hálózsák-és, bakancsszárítgatás, és reggeli után elindultunk 4-5 órás, ezúttal kemény sziklamászással teli utunkra a Goûter–hoz 3817m/.

Este fél hét körül értünk fel, és találkoztunk hét társunkkal, akik már túl voltak a csúcshódításon.

A fáradtság miatt éhségérzetünk is elmúlt, így elindultunk sátorhelyet keresni. Mivel a hó teteje jeges volt, először fűrésszel kellett körbevágni, majd egy vízszintes teret ástunk.

       

Sötét volt mire kiástuk a sátorhelyünket a hóban. Hajnali öt órakor havat olvasztottunk, és főztünk a sátorban egy kiadós lencselevest (leves porból). A mínuszok miatt alig volt vizünk, a hó még a sátorban sem olvadt meg, így csak reménykedni tudtunk, hogy majd a nap melege felolvasztja másnap menet közben.

Augusztus 9-én reggel 7:20-kor indultunk meghódítani a Mont Blanc csúcsot, és felvinni a MaNDA zászlót Európa tetejére. Itt örök hó van, már csak hágóvassal lehet közlekedni. Az idő nekünk kedvezett, szikrázó napsütés volt, és a lehetőségekhez képest szélcsend. 6 és fél órát másztunk felfelé, ezúttal végig vastag hótakarón, helyenként jégen. Komoly erőpróba volt.

Telefonjaink 4000 méter fölött nem működtek, nem bírták a hideget vagy a magasságot, így csúcsfotót nem tudtunk készíteni. Egy német fiút kértünk meg erre az elmaradhatatlan feladatra.

Körülbelül 20 percet töltöttünk a csúcson, aztán indultunk lefelé.

Azt gondolnád, hogy lefelé sokkal könnyebb, de nem így van! Én azt hittem, soha nem érek vissza. Nem fázol, mert mozogsz, de a lábaid nem bírják a végtelenségig!

3800 méteren egy megérdemelt vacsora után ébren aludtam egyet a sátorban. 10-e reggel sátrat bontottunk, összeszedtük minden szemetünket, gondosan visszapakoltuk a hátizsákjainkba, /mindenkinek magának kell levinnie a szemetét/ majd elindultunk lefelé. Soha véget nem érő útnak indult. Végig ugyanabban a ruhában, cipőben, amiben elindultál, tisztálkodási lehetőség 3000 méter fölött nincs. WC-t még találsz imitt-amott, de ki vagy téve mindennek, amit a természet elkövethet veled.

11-én, délre értünk vissza 850 méterre az autónkhoz, ahol a legnagyobb élvezettel lehúztuk a cipőnket.

Azt az érzést nem tudom elmesélni!

A 3500 méter fölötti ritka levegő nem okozott gondot, nem lettünk hegyi betegek.

Érdekes tapasztalat volt szervezetünk működése ebben a magasságban, erős fizikai igénybevétel mellett. Két alkalommal kénytelenek voltunk meleg, kiadós ételt venni a menedékházban, mert energiára volt szükségünk. A naponta helikopterrel szállított víz 5 Euro, ha nem kell, marad a hó olvasztgatás. (Ezt tettük mi a többi sátras partnerrel egyetemben).

Érdekes tapasztalat, hogy a hegyen háromféle turista létezik: egy, aki vezetővel, pórázon (agyonbiztosítva) mászik minimális csomaggal a hátán, gyakran föladja és visszafordul. Számukra biztosítanak szállást vacsorával a menedékházban. A komoly sportoló, aki hágóvas, hátizsák nélkül felszalad a hegyre (a szó szoros értelmében). És van az, aki sátorral, hegyi vezető nélkül mászik, és abból gazdálkodik, amit magával hoz és abból, amit a természet ad.

A hegy fölött gyakori helikopteres ellenőrzés folyik. Vannak igazán veszélyes szakaszok, mint a Grand Couloir, ahol nagyon gyakori a kőlavina. A Grande Bosse (4513m) és a Petite Bosse (4547m) után az út felfelé még jobban elkeskenyedik. A La Tournette (4677m) után és mindenhol ügyelni kell arra, hogy ne térj ki az ösvényből, mert bárhol lehet egy hóval borított gleccserszakadék.

Óriási élmény volt! Most sem hiszem el, hogy ott jártam!

A MaNDA zászlót végig vittük magunkkal, öt percig ott lobogott a Mont Blanc csúcsán!

Sokan megkérdezik, hogy miért választanak egyesek ilyen jellegű nyaralási formát:

Tudni akartam, képes vagyok-e felmászni rá, hogy bírom-e a ritka levegőt és le akartam nézni fentről, meg egyáltalán… azért másztam fel rá, mert ott volt!

Gergely Klára

MaNDA munkatárs

Budapest, 2012 augusztus 13.

 

Nyaranta, de bármelyik másik évszakot írhatnánk, igaz, azokban a számszerűség mást mutat, szóval, nyáron rengeteg ember teker körbe-körbe a Balatonnál. Ki-ki a saját ritmusában, ereje, kora megengedte idő alatt teljesíti a 200 kilométeres távot. Aki még nem suhant a balatoni tájban, nem zúdult le az északi part lejtőin és nem kapaszkodott fel a Badacsonyra, vagy nem cikázott a déli parti embertengerben, nehezen érti, mi is ebben a jó. A teljesség a jó. Elindulni, menni, aztán megérkezni. Leírni, megszenvedni azt a kört, ami az életet, a születés és a halál közti időt jelenti. Befejezni azt, amit elkezdtünk. Játszani a  súlyos ténnyel: porból porrá. És megbarátkozni azzal, hogy a mi tengerünket meg lehet kerülni. Aztán, a metafizikus közelítést elhagyva gyakorlatiasabb okai is lehetnek a Balaton-körnek. Az ember próbára teheti magát, erejét, kitartását, elszántságát, tűrőképességét. Van, aki 10 óra alatt letekeri a távot. Fausto Coppinak ennél kevesebb idő is elég lenne. 

A kiemelkedő fizikai adottságokkal rendelkező emberek a történelemben mindig a figyelem középpontjában álltak. Legnagyobb közönségük talán a sportolóknak volt. Ahogy a világ fejlődött, ennek ütemében a fizikai erő, a pusztán testi képességek egyre kevésbé bizonyultak elégnek a hírnévhez. A lélek tulajdonságai, mint az állhatatosság, kitartás, figyelemösszpontosítás, az erő beosztása és a küzdelem egész tartamának taktikai-stratégiai megtervezése egyre nagyobb szerepet kaptak a sportban. A modern korban, a technikai eszközökkel űzött sportágakban különösen fontos volt a fizikai és mentális képességek összhangja.

Az Europeana honlapján a tízmilliónál is több tétel között találjuk meg a kerékpársport egyik legnagyobb alakjáról, az olasz Fausto Coppiról szóló dokumentumokat. Egy korabeli filmhíradókból összevágott videoklip elénk hozza a 20. század közepének legendás figuráját. 

Coppi a híres olasz körversenyt, a Giro d’Italiát ötször( 1940, 1947, 1949, 1952, 1953) a francia Tour de France-t kétszer (1949, 1952) nyerte meg. 1942-ben az egyórás biciklizés világrekordját is beállította: 45,8 km/órás sebességgel száguldott. Számtalan egyéb verseny szinte megszámlálhatatlan győzelmének begyűjtése után 1953-ban az országúti kerékpározás világbajnoka lett.

Angelo-Fausto Coppi bizonyára nem követte volna el azt a hibát, hogy a 2012. év legmelegebb napján, fedetlen fővel, hatvan éves korához  közel, Tihanyból kora reggel nekiindul, aztán este, 130 kilométer kínkeserves tekerés után a  nagyon meredek balatonszemesi villasor végén rosszul lesz. Hányinger, reszketés, erőtlenség, borzongás. Idén nyáron volt egy ilyen ember, aki nem mérte fel jól a viszonyokat. Jövőre máshogy csinálja. Most meg örül, mert - nem az ő érdeme – hosszabb ideje van életben, mint a 41 évesen meghalt Coppi.