A szocializmussal sokan úgy voltak annak idején, hogy nem hitték, mert képtelenség. A legagyafúrtabb avantgárd írók nem tudtak kiagyalni olyan történeteket, melyekbe a Kádár-korban a legszürkébb hétköznapokon is beleeshetett, aki itt élt. Irdatlan mennyiségű fegyver és fegyveres volt ebben az országban, honvédség, határőrség, rendőrség, munkásőrség, hogy a ruszki megszállókról ne is beszéljünk, annyian voltak itt, mint az oroszok. 1968 augusztusában aztán a megszálltakból megszállókká parancsolta a magyarokat a Szovjetunió. A hadműveletben a nagykanizsai Dózsa György Laktanyában elhelyezett lövészezred is részt vett. Mentek, jöttek, nem lőttek. Szégyenkeztek.

A kaszárnyában még évekkel később is tilos volt erről beszélni. Szabolcsi, Komárom-megyei, mátyásföldi és zalai gyerekeket hoztak itt össze, valami soha ki nem mondott cinkosságban a hivatásos tisztekkel pergették a napokat, nem voltak ellenállók, de a Csehszlovákia megszállásáról készített tablót a könyvtár legeldugottabb falára akasztották, és igyekeztek úgy közlekedni, hogy ne kelljen ránézni. A könyvtárban amúgy bárki kikölcsönözhette Szolzsenyicin betiltott műveit. Így van, amikor hasznos lehet a műveletlenség. A politikai tiszt egyébként sem olvasott. Óriásian hipochonder volt, minden hadgyakorlaton látványosan rosszul lett, általában hasmenést produkált, és villámgyorsan hazamehetett.

1968. augusztus 20-án éjfélkor a Magyar Néphadsereg 8. gépesített lövészhadosztálya 10 ezer katonával, 155 tankkal és 99 harci repülővel lépte át a csehszlovák határt, lefegyverezte a határőröket és a csendőröket, s megindult a kijelölt megszállási zóna elfoglalására. Ez a terület 10 ezer négyzetkilométerre rúgott, ahol 10 helyőrséget kellett létrehoznunk, többek között Nyitrán és Érsekújváron. Bár az általunk megszállt terület nagy részét magyarok lakták, a bevonuló hadsereget egyáltalán nem fogadták lelkesen. Sokan említették később, hogy az egymással általában vitában álló magyar és szlovák lakosság egy emberként vonult ki tüntetni a megszállók ellen, cigányoknak, fasisztáknak titulálva a katonákat. A csehszlovák elnök, Ludvík Svoboda, aki maga is katonatiszt volt, bölcs döntéssel megtiltotta a katonai ellenállást honfitársainak, így a tüntetéseken, sztrájkokon kívül komolyabb harci cselekményekre nem került sor. A magyar bevonulásnak egyetlen csehszlovák állampolgárságú sebesültje volt, egy magyar származású csendőr, aki felszólításra nem adta át fegyverét, hanem elfutott, ezért egy katona rálőtt. A Magyar Néphadsereg nagyobb veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, összesen négy halottról tudunk. Egyikük szerelmi bánatában öngyilkos lett, egy tiszt szívinfarktust kapott, egy felderítő valószínűleg fegyvertisztítás közben lőtte le magát. Konkrét harci eseményekhez egyedül Bogáth József alhadnagy halála köthető, akit az Ipolyon átkelve megcsúszó tankja nyomott agyon.

A szocializmusnak vége. Nem siratjuk a 99 harci repülőt – ma jó, ha tucatnyi szolgál - , nem kellenek a tankok százai. Ma egészen másfajta veszélyek fenyegetnek, mint az akkori rengeteg fegyver. Ma gyilkos szavakkal jön az ellenség, legalább annyi hazugsággal igyekeznek szétlőni minket, mint amennyi géppisztoly volt régen. Ebbe is bele lehet halni.