Az 1980-as évek legelején nagy élet volt a budai Bertalan Lajos utcában. Itt kapott helyet a Mozgó Világ című művészeti folyóirat szerkesztősége. Valamikor fodrászüzlet vagy valami ilyesféle volt az utcára nyíló apró hivatal, a szép, régi vasredőnyt még a vasfüggönyös időkben is sokan megcsodálták. A szerkesztő urak a komolyabb ügyeket az utcán, fel-alá sétálva beszélték meg a szerzőkkel, a szobák be voltak ugyanis poloskázva. A feltűnő titkosrendőrök követték ugyan az utcában tárgyalókat, de sok mindent nem hallgathattak ki, a megfigyeltek virágnyelven tárgyaltak. Elég vicces látvány volt amúgy: elöl az írók, mögöttük a titkosrendőrök sétálgattak oda-vissza a budai utcában.
Az írók nagy része azonban nem kizárólag művészeti megfontolásokból járt a Mozgó Világ szerkesztőségébe. Nem is az ellenzékiség, az ellenállás izgalma vonzotta őket. A szerkesztőség legfontosabb munkatársa miatt jöttek ide, ő pedig nem volt más, mint a szerkesztőségi titkárnő, M. A kedves és szép nő természetes egyszerűséggel vette tudomásul, hogy mindenki titokban szerelmes belé, és mindenki számára nyilvánvalóvá tette, az udvarlójelöltek minden próbálkozása felesleges, ő hűséges a férjéhez. A legsajátosabb módon Hajnóczy Péter próbálta meghódítani. Reggel megjelent a szerkesztőségben, kicsomagolta a nejlonszatyorból a nagy Tesla lemezjátszóját, rárakta Karády Katalin akkoriban kiadott lemezét. Szomorúan búgtak a Karády-tangók, Hajnóczy Péter ült a lemezjátszó mellett, és nézte M-et. A nő mosolygott, kávét főzött, gépelt, telefonált. Amikor a lemez lejárt, Hajnóczy összecsomagolt, biccentett, és hazaindult a nejlonszatyrával. M. utána kiabált: vigyázz magadra, Péter!
„Hajnóczy Péter szinte azon nyomban legendává lett a hazai értelmiség köreiben, sőt (ami egészen rendkívüli történés!) még azon kissé túl is. Ennek nem csupán az eredendő prózaírói tehetség volt az oka. A menthetetlenül a halálba vágtázó fiatalember sorsában valamiképpen a hetvenes-nyolcvanas években itt rostokoló közösség szimbólumát is látták. (Hogy volt a korabeli vicc, amit kissé félve hallgattunk akkoriban a gimnáziumi magyartanárunktól: Az értelmiség előtt két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.) Hajnóczy, akárhogy is, a korszak tipikus figurája, ha az irodalompolitika szándékának ellenére is. Telibe talált valamit, generációs közérzetet, abban a korban, amikor papíron szinte minden rendben volt, de a kritikus szemlélők előtt világosan kirajzolódott a diagnózis: igazából semmi, semmi nincs a helyén, és a bajok korántsem felszíniek, hanem a rendszer rothadására utalnak.
Hajnóczy Péter menthetetlenül legendává lett. Ha nem így esett volna, és életben marad: talán sok minden máshogy történik az irodalom háza táján. Maradandónak bizonyult, nagy hatású prózájával beleírta magát a 20. század második felének magyar kultúrtörténetébe.”
Hajnóczy Péter nem vigyázott magára. A vérével írta könyveit, amikor a vér fogyóban volt, alkohollal pótolta. Temetésén ott volt M., azt mondja, semmi másra nem emlékszik, csak arra, hogy erősen ragyogott a nap, és úgy érezte, mindenki és minden Karády Katalin dalait énekli. M. azt is mondja, sem addig, sem azóta nem siratott meg úgy senkit, ahogy akkor Hajnóczy Pétert.
A Mozgó Világ szerkesztőségét 1983-ban szétkergették. Magára valamit is adó író az utódlapban nem publikál. A Bertalan Lajos utcai szerkesztőség szobáiban ma egy magánnyomozó cég irodája van.
