Nemigen találunk meggyőző magyarázatot arra, miért zúdul olyan óriási népszerűség a táncdalénekesekre. Az információs forradalom, a tömegtájékoztatási eszközök elszaporodása, a globalizáció persze ott lehet az okok között, de a nagy titkot, hogy miért is sikoltoznak a lányok egy-egy táncdalénekes láttán-hallatán, valójában nem tudják megfejteni. A varázslók, a sámánok, a rokonszenves kalózok, betyárok és boszorkányok rokonai, a tömegek szívét dalaikkal, ritmusaikkal, táncukkal és furcsa életeikkel megbabonázó énekesek. A világhír felkapja őket, úgy tűnik, hatalmas magasságokban vannak, már nem is emberek, hanem istenfélék, akik időnként ledalolnak nekünk ide, belebúgják az agyunkba, hogyan is kell élni. Őszintén, kőkeményen, lágyan és bánatokat sírva, mint Elvis Presley, aki 42 évesen, 1977 augusztusában halt meg.
Halála inkább szomorú, mint tragikus; nincs körülötte összeesküvés-elmélet, mint Marilyn Monroe-é, vagy éppen Paul McCartney-é körül. Fiatalon halt meg, de nem túl fiatalon: tény, hogy ő volt az első rocksztár, de ő volt az első kifulladt rocksztár is, aztán az első diadalmasan visszatérő rocksztár, aztán az első Las Vegasban haknizó, elhízott rocksztár is. Övé (részben posztumusz) minden idők legtöbb eladott lemeze, de a mintegy 700 felénekelt dalból egyetlenegyet sem ő írt.
Fehér fiú volt, Abraham Lincoln korbbi, és Jimmy Carter leendő elnökök távoli rokona, délről, Mississippiből, a szegregáció hazájából. És fekete zenét hallgatott: gospelt a templomban, rhythm ’n bluest az utcasarkon. Meg persze country-t is. Aztán Memphisbe költöztek, és 19 évesen már a rádióban kellett bizonygatnia, hogy fehér iskolába járt, mert a hangjából nem hitték el. Első fellépésein annyira lámpalázas volt, hogy remegett a lába, innen az oly hálásan parodizálható színpadi mozgása. Hamar megöregedett. Vagy a világ változott meg, és ő nem tudta, vagy nem akarta követni. A hatvanas évek már nem róla és egyre gyengébb színvonalú filmjeiről szóltak, hanem a Beatlesről (akik természetesen sietve megjegyezték, hogy sehol nem lettek volna nélküle), a szexuális forradalomról, és a polgárjogi mozgalmakról.
A teremtő és pusztító – önpusztító lázadás zenéjének, a rock and rollnak egyik legnagyobb alakja mára már mítikus hőssé magasztosult. A XX. század minden művészeti megnyilvánulásában így vagy úgy megjelenő rock , vagy ahogy az irodalomban nevezték: beat sok mindent átalakított, megváltoztatott. Az addigi műelméletek szétrobbantak, szilánkjaikból csak mostanára, jó néhány évtized után kezd összeállni az új rend. Hallgassunk Elvis-dalokat, hogy megértsük és szerethessük a bátran teremtő erőket.
