Furcsa, mindenki által tisztelt alakja volt a közelmúlt magyar művészetének Kós Károly. Kommunizmus ide vagy oda, az 1970-es években sorra jelentek meg tőle és róla írások Magyarországon, szikár,csendes, szókimondó stílusa az idegesen hadaró akkori értelmiségi beszédmódra is hatott:kevesebben és kevesebbet ordibáltak a közéleti gladiátorok. Kós Károly személye és művészete, tudása és embersége kötötte össze a szépnek képzelt – amúgy valóban az – boldog békeidőket a második háború utáni korszakkal, és adott erőt a magyarság szellemi és fizikai újjáépítéséhez. A MaNDA tanulmánynak is kiváló írását minden mai nyugtalankodónak el kell olvasnia.
Részletei bizonyára sokak figyelmét felkeltik, bár sem pártpolitika, sem meztelen nők nincsenek benne. Csak az a kedves, rettenetesen ráncos arcú öregember, aki átcipelte a szecessziót a szocialista realizmusba. Megtartotta, megmutatta, ránk hagyta.
„Kós Károly építőművészeti világa már korán kiforrott és egyéni, de nem mentes a haladó angol és finn hatásoktól. Az általa hőn szeretett népi, mindenekelőtt erdélyi építészet elemeit alkalmazza a modern terekben, sajátos és mégis ismerősen otthonos hangulatot teremtve ezzel. Elképzelése szerint a népi építészet gyökerei nem holmi ősmagyar kultúrában, sokkal inkább a középkori gótikában keresendők, amelyet – elsősorban az erdélyi helyi fejlődéstörténet sajátosságainak köszönhetően – az eredeti struktúrát és szellemiséget tisztán hordozva őriztek meg a vidéki emberek. Úgy véli, hogy a népi művészet a középkori művészet alapja, a nemzeti művészet alapját pedig éppen a népi művészet adja. Élete végéig valamiféle őserő ösztönös, tiszta forrását kereste és e tekintetben nem restellt tanulni az egyszerű emberektől sem. A magyarsághoz és a művészethez való viszonyát legjobban saját szavai írják le: „Élni kell ebben a népben, a lelkét kell ellopni, hogy bele tudjuk vinni mi is a tudatos művészetünkbe azt, ami itt tudatlanul, ösztönszerűen magyar”. Hozzá hasonlóan újszerűen gondolkodó társaival a gyakorlatba is igyekeztek átültetni forradalmi elképzeléseiket és megalapították a Fiatalok nevű csoportosulást, amely elsősorban az ekkor már idős Lechner Ödön és az általa képviselt, fülledten indázó, kissé öncélúnak tartott szecessziós irányzat ellenében fogalmazta meg magát.
Ha a fővárost járjuk, több helyen találkozhatunk Kós Károly jellegzetes, székely vidéket idéző épületeivel. Legfontosabb itteni építészeti munkái között szerepel az óbudai református parókia, amelyet 1908–1909 között fiatalon elhunyt alkotótársával, Zrumeczky Dezsővel közösen tervezett. A Kálvin utcában található L alakú épületet belülről mára már átépítették, így a díszterem helyett csak a külső homlokzat őrzi az eredeti elképzeléseket. Egy évvel később ismét a két alkotó együttműködésében készültek a budapesti állatkert híres pavilonjai, különböző stílusban, különböző lakók számára. A ma is látható majomház, a szarvasház, az azóta felújított bölényház mind-mind emblematikus épületei voltak a szórakoztatóközpontnak. A madárház díszes üvegablakainak elkészítésére az eredeti terveknek megfelelően majdnem 100 év után csak az elmúlt évtizedben került sor, de a torony madarakat formázó kék ragyogásának azóta is csodájára jár a nagyközönség. Kós budapesti munkái között szerepel továbbá a Wekerle-telep főterének látványterve is, amely 1912–13 folyamán épült meg.
Kós Károly politikai szerepet is vállalt később, először az Erdélyi Néppárt, majd a Magyar Néppárt színeiben. 1946-tól két évig nemzetiségi képviselőként próbálja meg a kisebbségi jogokat a gyakorlatban is érvényesíteni. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra” – írja, de a trianoni béke súlyos következményeit a lehető leghatározottabban, a magyarság érdekeinek maximális szem előtt tartásával igyekszik enyhíteni. Bár egyre ritkábban utazik Budapestre, az 1956-os forradalom mégis ott éri. A szocializmus idején szakíróként és a kolozsvári Mezőgazdasági Fősikola tanáraként működik, de 1966-ban anyaintézményének, a budapesti Műszaki Egyetemnek díszdoktori címét is elnyeri. 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsvárott, ahol a Házsongárdi temetőben találta meg végső nyughelyét. Az utolsó időkben nagy műgonddal írott-rajzolt levelei máig különleges és tanulságos olvasmányt jelentenek.”
Ha egy mai izgatottan kiabáló közéleti figura valami csoda folytán találkozna Kós Károllyal, és arra kérné, tervezzen neki házat, a mester valószínűleg azt mondaná neki: Kérlek, parancsolj, erre az esetre is van egy kész tervem, tessék, itt az állatkerti bölényház.
Amúgy könnyen lehet, hogy a megrendelő örömmel és büszkén beköltözne oda. Mert annyira hülye.
