Mindig kiemelkedett környezetéből, nem illett bele a szocreál mindennapokba. Már megjelenése olyan volt, mint egy művészi, formabontó divatcikk, amelyet az ember méregdrágán vett egy illegális kereskedésben. Bár születésnapja van, nem a korát akarom hangsúlyozni, hiszen ma is sugárzó nő, aki megőrizte őt jellemző szuggesztivitását.

Vagány csaj a szocreál fölött: Kiss Mari – írja a MaNDA. Akárha angyal lett volna. A magyar Jane Fonda. A színésznő, akibe rengeteg velekorú magyar fiatalember volt szerelmes. A huszadik században így jártak a fiatalemberek, mindig, mindenhol előjött egy bombázó színésznő, akibe bele lehetett zúgni.

Kiss Mari amúgy nem is volt olyan egyedülállóan vagány csaj a szocreál fölött. Mi az, hogy fölött? Benne volt, nyakig, és ez neki sem ártott meg. Mint Pataki Áginak, Sütő Enikőnek, Halász Juditnak, Toldy Máriának, Kovács Katinak, Egerszegi Krisztinának, Makray Katinak. Jó, Pécsi Ildikó később kicsit beszocialistásodott, de ez egyáltalán nem ártott bombázóságának.

Isten éltesse őket, a mindig, mindenhol gyönyörű nőket, akik nélkül a legnagyobb férfiasság – nem testrészről van szó – is érvénytelen. Az élet meg értelmetlen. Ezt többek között Kiss Maritól tudjuk. Hálásak vagyunk neki ezért.

Nyilván, bizonyára, valószínűleg sokan mennek majd el a kiállításra, mert az emberek szeretik azt, ha másokat kigúnyolnak. Az emberek többsége nem közismert figura, sem nem politikus, sem nem tévébemondó, így hiúsága csak magánhiúság. A közhiúság nehezebb ügy, ismert olyan ma is élénken tevékenykedő közszereplő, aki személyesen tiltatta le – szerinte – előnytelen fényképe közlését egy lapban. Mert nem állt jól a haja. Vicces volt, mert az illetőnek alig volt haja, feje tetején néhány árva hajszál lengett, kócosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhették. Mégis, azt mondta, nem enged közzétenni magáról ilyen rendetlen, kócos képet. A szerkesztők nevettek, a kép nem jelent meg.

Többek között ezért is fontosak az olyan kiállítások, amilyenről most a MaNDA tudósít: „A Szépművészeti Múzeum 600 kőnyomatot, 150 fametszetet és négy értékes rajzot őriz a karikatúra első, és azóta is felülmúlhatatlan mesterétől, Honoré Daumiertől (A gyűjtemény 1918-ig szépen gyarapodott a főművek lenyomataival, a boldog békeévekben még volt pénz kultúrára.)

Mivel a grafikákat a papír érzékenysége miatt nem lehet állandó kiállításokon szerepeltetni, Daumier munkáiból is csak monografikus kiállításokat tudtak rendezni. Ezekből viszont volt négy is, a legutóbbi éppen 33 éve. Éppen indokolt volt egy újabb tárlat megszervezése, hiszen a felnövekvő generációk már csak albumokban láthatták Daumier tekintélyt nem nagyon ismerő munkásságát.

A zárkózott, visszahúzódó karikaturista, aki 14 éves korában, egy könyvkereskedőnél dolgozva készíti el első litográfiáját, nagyon sokat köszönhetett Charles Philiponnak, aki szatirikus heti- és napilapjaiban biztos kenyérhez juttatta a Párizsba költöző ifjú tehetséget. Daumier meg is hálálja a bizalmat, hiszen címlapos nyomataival meghatározta aLa Caricature és később a Le Charivari (Macskazene) mondandóját. (A hihetetlen vizuális memóriával megáldott mester kőrajzainak próbanyomataira írják a szövegeket a szerkesztőségben.) Az első idők maró gúnnyal átitatott politikai karikatúráinak hat hónapos börtön lett a vége, mert az amúgy is előnytelen külsejű Lajos Fülöp, a polgárkirály már nem tudta elviselni, hogy Daumier rajzain tovább torzulnak vonásai.

Ha diktátorok lennénk, az összes közszereplőt kivezényelnénk, nézzenek francia karikatúrakiállítást. Hátha kinő a hajuk mérgükben. Esetleg még nevetnek is, ami szintén fejleszti a hajhagymákat.

Csak vér, veríték és könnyek. Miért van az, hogy csak ezzel a szomorú és egy híres ember által emlegetett hármassággal találkozhat az, aki megtekinti a World Press Photo kiállítást? - teszi fel a kérdést Pálffy Lajos. Még több vér, még több szenvedés és még több könny – ha így folytatódik, legközelebb már a bejárati ajtó előtt jókora vértócsa várja majd a gyanútlan, vagy éppen az ilyesmire vágyó látogatót.

Hát azért van ez így, mert kék az ég és zöld a fű, ily egyszerű az élet – válaszolhatunk az egykori slágerszöveggel, amiből az is kiderülhet, nem is annyira kreatívok a mai neokreatívok, hiszen az RTL pökhendi óriásplakátjain a régi táncdal szavai virítanak.

Laerke Posselt fényképe Mellica Mehraban Iránban született színésznőről készült, 1. díj, Portré kategória (forrás: http://www.facebook.com/worldpressphotobudapest)

A világ mindig is ilyen volt, a szörnyűségek képei sokkal több embert érdekelnek, mint a szépség. Szuperdemokráciákban így van ez: mindenki azt mond, amit akar. Azt fényképez, amit akar. Azt néz, amit akar.
Minden napra egy új mese. A diktátorról, a terroristáról, kólamámorban fetrengő nyugatiakról, a szemét kirekesztőkről, akik nem köszönnek előre az indiánoknak.

Nagyjából ennyi kell annak megértéséhez, hogy miért van tele a világ összes fotókiállítása ótvarosan ocsmány, taszító, gyűlöletkeltő és szörnyetegeket kiábrázoló képekkel.

Vadállat! Háziállat. Mekkora egy állat! Szelíd, ártatlan, védtelen állat. Barom állat! Október 4-e az Állatok Világnapja volt: ez a nap Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje halálának napja.

Az olvasó agya meg belódul, azonnali kérdés: mikor van az emberek világnapja? Mikor az Apák Napja? Mikor a Magyar Helyes Írásé? Régebben csak a Nagy Honvédő Háborút meg a Nagy Októberi Szocialistát kellett nagy betűkkel írni, ma már akármit, akárhogyan írhatunk. Óriási nyelvi liberalizmus van, mindent szabad, kivéve azt, amit nem. Régebben is nyilván éppen annyi buta ember volt, mint ma, csak nem látszottak ennyire és ennyien. Bezárták őket, kit ide, kit oda, közveszélyes munkakerülés, antiszociális, társadalomra veszélyes magatartás, ilyenek. Börtön és bolondokháza.

Helyes ez a világnapozás, az állatoknak is jár, ha már pusztítjuk őket, felfaljuk őket, legalább világnapjuk legyen. Szent Ferenc pedig ma legalább annyira érthetetlen, mint volt egykor, a maga korában. Akkor bolondnak tartották, mert beszélgetett a madarakkal, ma bolondnak tartják, mert kiszállt a materialista mókuskerékből. A halott szent még azon is csak jókat kuncog, hogy a legyilkolt állatok nagybetűs ünnepnapot kaptak.

Holnap majd véres hurkát ebédelünk. Akkor már lehet.

Alig néhány nap óta hírelik, hogy bezárják a Vidámparkot, máris olvasmányos, átfogó tanulmány jelenik meg a digitális oldalakon. 

A Budapesti Vidámpark 1950. május 22-én nyitotta meg kapuit ilyen néven. 1953-ban a moszkvai Gorkij Parkhoz hasonló gyermekközpontú paradicsomot hoztak létre: ekkor egyesítették a Vurstlit és az Angolparkot, majd az egészet körbekerítették. Felújították a Vurstli bodéit, az Álomvasút helyett a Robogó közlekedett, és már nem csontvázak ijesztegették a látogatókat, hanem Budapest és Moszkva képei, fogalmaz a MaNDA szerzője.

1959 és 1960 között rekordszámú látogató jött ki szórakozni a Vidámparkba, jól zárva a tíz éves látogatói mérleget. Ekkor azonban már mindenki automata játékokat várt, viszont ezt a Vidámpark nem tudta kínálni, elöregedett gépparkját nem tudta felújítani. 1967-ben magánosították az intézményt, ezentúl a bevételekből kellett fenntartania magát. 1970-ben a látogatókat öt modern külföldi játék fogadta, amely eltartotta a régieket is. Népszerű volt a Villanyautó, a Játékház a maga 144 gépével. 1984-re már egész nap látogatható volt a Vidámpark, elkészült a sci-fi Viharvasút; valamint az Elvarázsolt Kastély és a Hullámvasút felújítási terve.

Aki volt gyerek, márpedig minden felnőtt az volt, mielőtt belesavanyodott volna a felnőttségbe, úgy érzi, már megint elvesznek a személyes múltjából valamit. Viszik a Vidámparkot. A gyerekek helyére állatok költöznek, rendben, mégiscsak Európa egyik legrégebbi állatgyűjteménye, nem szorulhat egyre kisebb helyre. Veszélyes szavaktól sem riadunk vissza, természetesen az állatoknak is kell az élettér. A legnagyobb élettér azonban mindenhol a gyerekeknek kell. Hullámvasúttal, óriáskerékkel, szellemvasúttal, csilingelő, giccses körhintákkal, hogy innen is tudhassák, hol vannak a jó és a rossz határai. Az állatokat lesve ugyan szerezhetnek efféle tudást, a nagy hal megeszi a kicsit, az erősebb kutya meg kedve szerint…

Reméljük, nem hoznak majd valami Disneylandet valahová Rákospalotára az elveszett Vidámparkunk helyett.

A Manda beidézi Óbuda honlapját, amikor az Árpád híd budai hídfőjénél tapasztalható melósforgatagról ír: „2002-ben az óbudai Braunhaxler Egyesület indította el az 1945 után elbontott, és szerencsére a Budapesti Történeti Múzeum raktárba szállított Fogadalmi oltár, vagy Flórián szoborcsoport restaurálását. A kezdetben három különálló szobor 1763-ra készült el, megrendelői Óbuda legnagyobb birtokosa, gróf Zichy Miklós és neje, Berényi Erzsébet voltak, a kivitelező pedig Bebó Károly, a család „udvari” szobrásza, akinek alkotásaiból néhány töredéket a Kobuci kert vendégei közelről is megcsodálhatnak. A 4,5 m magas, az érett barokk stílusjegyeit magán viselő, az 1800-as évek elején kialakított szoborcsoport fő alakjai: Szent Flórián, a tűzoltók védőszentje, Néri Szent Fülöp, az Anyaszentegyház egyik legszerethetőbb szentje (róla szól a Legyetek jók, ha tudtok című film), és Borromei Szent Károly, Milánó érseke, aki hatalmas családi vagyonát szétosztotta a szegények között, és egy pestisjárvány idején a városban maradva enyhítette a betegek szenvedését.”

Amikor még létezett a szocializmus, akkor is voltak gyerekek. A kommunizmus néhány korszakában a mainál sokkal nagyobb létszámban. Központi párthatározattal döntöttek: a gyerekek márpedig kellenek, aztán a határozatot bizonyos Ratkó Anna végrehajttatta. Többek között azzal, hogy betiltatta az abortuszt. Az ötvenes években még nem volt divat hiperérzékeny liberálisnak lenni és sopánkodni az alapvető emberi jogok megsértésén, szerintük ide tartozik, ugye, a magzatelhajtás is, ami nem más ma sem, mint akkor: gyilkosság.
Így született az ötvenes évek elején-derekán rengeteg magyar gyerek. A Ratkó-nemzedék. A diktatúra semmi másra nem volt jó, egyáltalán nem volt jó, gonosz volt, kegyetlen, hazug és gyilkos. De azt pontosan tudták a hatalom csúcsain, hogy gyerek nélkül lehet ugyan a jelenben lubickolni, gyerek nélkül azonban nincs jövő. A Ratkó-gyerekek aztán rendben felnőttek. Volt anyjuk és apjuk, voltak testvéreik, és ott volt nekik az a megtartó, felnevelő hatalmas kincs, amit a magyar népmesék adtak.

„2005 tavaszán a Magyar Olvasástársaság felhívással fordult mindazokhoz, akiknek fontos a népmesék fennmaradása és a mesékben élő bölcsesség továbbhagyományozása: Benedek Elek születésnapja, szeptember 30. legyen a népmese napja. A nap célja, hogy a könyvtárosok, pedagógusok és a mesével foglalkozó szakemberek, a meseszerető gyerekek és felnőttek ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel forduljanak mind a magyar, mind más népek meséi felé - írja a Manda.

A folklór népi tudás, sűrítménye a népi kultúra tapasztalatainak. Minden nép büszke lehet erre a tudásra, mert szocializálja tagjait, mert egészséges. A magyar is büszke lehet saját népi tudására! Ha nem is definiálom most, ki is, mi is ma a magyar nép, kik is azok, akikhez ma a magyar népmese szól, azért az elmondható, hogy egy hosszú időn át hagyományozódó, számos történetet összefűző mesefolyam jelképeinek, hőseinek, helyszíneinek elemzése kincsesbányákat jelenthet bármely kíváncsi számára. Ha megérti a szöveget, akkor majd ráismer, magára talál, mert benne lakik. Még benne él egy kultúrában, még benne él egy kultúra. Könnyű volt a dolga a hajdani mesemondónak, mert még nem épült betonút és villamos távvezeték: könnyebb a hallgatónak érteni a beszédet, érezni és beleszólni a mese szövésébe, egyszerűbb, egy kis közösség szerves részeként. Lakóhely, élőhely és munkahely egységében, biztos funkció tudásában a sors is könnyen lépdel velünk, semmi nagyobb dráma nem kell! Ma, amikor a régebben működőnek vélt rítusaink egyre gyorsabban múzeumi vitrinek polcaira, esetleg divatlapokba és multinacionális cégek termékkatalógusaiba kerülnek, szokásainknak, ritmusainknak kihűlésével hogyan fogadjuk hát a népmese konzervált tudáskészletét? Mindenesetre a mese olvasása, mondása és hallgatása sokat segíthet – miben is? Talán az elvegyülésben, a közösségérzés, közösségértés megtapasztalásában. Nem más ez, mint jónak és rossznak gyermeki tudása, a kétpólusú világ egyszerű, boldog megélése. Segítségükkel szellemünket lomtalanító szertartásban részesülhetünk: itt a világrend újra és újra kibillen bár, de aztán mindig jön a boldog befejezés. A legsikerültebb történetek a személyesség, a magunkra ismerés lehetősége okán még többszöri átélés után sem válnak unalmassá – értelmezi tudósan a Manda.”

A Ratkó-gyerekek ma már nagypapák és nagymamák. Tisztelik, szeretik azokat, akik felnevelték őket. Azokat, akik szívükbe ültették a ma is ott ragyogó magyar népmeséket.

A felnőttek, mielőtt azok lettek volna, amik, gyerekek voltak. A gyerekkor érdekes létállapot. Alig van benne múlt idő. Ebben az időszakban nagyon erősen csapják meg a gyereket az élmények, beléjük égnek. Ha jók ezek a hatások, ép felnőtté válnak. Ha rosszak, életűk végéig viselik lelkük hegeit. Az életet könnyű megtanulni a mesékből. A mese valósága a gyerek számára igaz, képzelete olyan szabad lehet, mint később soha, a csodák olyan természetesek, mint a tény: élnek.

Felnőtten aztán legtöbbünkből fantáziátlan, sótlan, savanyú figura lesz, szorongunk a holnaptól, nem vesszük észre, a holnap minden mában ott van, ahogy a tegnap is, nem élvezzük az élet csodafolyamát, sodródunk, mert a felnőttnek nem illik elhinni a meséket.

Azért, ha elmegyünk a MaNDA meghírelte Mesemúzeumba a gyerekeink vagy unokáink kezébe kapaszkodva, ők visszahúzhatnak minket a csodák közelébe. Többek között ezért fontos az, amiről a MaNDA ír:

„A Budai Várban, a Mesemúzeumban hétfő kivételével minden nap történik majd valami: kedden, szerdán és pénteken bejelentett iskolai és óvodai csoportokat várnak, a csütörtök, a szombat és a vasárnap a családoké lesz. Már most számos mesével foglalkozó szervezet, kiadó kereste meg a múzeumot.

Az épület udvarán a kút az élet vizét szimbolizálja, amellyel a gyerekek meglocsolhatják az égig érő fát. A műhelyben létrehoztak egy olvasó-, egy hallgató és filmkészítő kuckót, valamint egy színpadot. Állandó kiállítás A magyar tündérmese világ címmel nyílt, amelynek keretében a látogatók találkozhatnak a tündérmesék állandó szereplőivel, átvághatnak a sűrű, sötét erdőn, a próbák után pedig a trónszék várja őket. Az időszaki kiállításon a magyar mesegyűjtés első száz évét lehet megismerni.

Az épület gazdái közösségi helyszínné szeretnék varázsolni a Döbrentei utca 15-öt: író-olvasó találkozók, színházi előadások, drámafoglalkozások, mellett lehetőség nyílik – például születésnapok alkalmával – a múzeumi tér kibérlésére is. A könyvállományt a Pagony és a Móra Könyvkiadó adta össze. 

Az épület negyed évezredes, barokk stílusú, a Budavári Önkormányzat újíttatta fel 220 millió forintból; a 200 négyzetméteres múzeum a kialakítása 40 millió forintba került. A felújításra a Városrehabilitációs Alapból nyertek támogatást. Az Emmi Alfa pályázatán 23 millió forintot nyert el a mesemúzeumra az önkormányzat, s további 3,5 millió forintnyi önrészt is hozzátett.”

Nincs mese, menni kell. Oda, ahol van mese. A Várba.

2014-ben lesz az első világháború kezdetének századik évfordulója. A centenárium miatt az európai digitális könyvtár, az Europeana több olyan projektet indított, amelyek fókuszában az első világháború tárgyi emlékeinek digitalizálása áll. Családi ereklyék, könyvtárak és archívumok kincsei, híradórészletek és játékfilmek – a nagyszabású tervek szerint 2014 augusztusára több százezer digitalizált, a háborúhoz köthető objektum lesz elérhető és kereshető a weben – adja hírül a Manda.

Vannak emberek Magyarországon, akik még a digitalizálás előtti korban voltak kénytelenek beleégetni az emlékezetükbe az első világháborús tárgyak, fotók és történetek képeit. Fájdalmas képek ezek. Addig élnek, mint az az agy, amelyikben ott vannak.

Volt például 1916-ben a Torontál megyei Nagykikindán egy fiatal könyvelő, akit 24 éves korában, közvetlenül házasságkötése után vezényeltek ki a frontra. Fess fiatalember volt, a már sárguló fényképeken magabiztosan mosolyog. Aztán Isonzónál ellőtték a lábát. Évekig gyógyítgatták, a végén egyik lába öt centivel rövidebb lett, mint a másik. Sántán menekült el Kikindáról világszép feleségével. Magyarországon telepedtek le, volt miből házat építeniük Siófokon, vagyonukat is átmentették. Három gyerekük született, a sánta apa vezető tisztviselő volt a Siemens-gyárban, felesége lassan megtanult magyarul, hiszen addig csak németül és franciául kellett beszélnie. A háborúban hadnagyként szolgáló ember húsz év alatt kilevelezte magának a századosi rangot. Gyorsabban is lehetett volna, a vitézi címet is felkínálták neki, egy feltétellel: magyarosítson. Nem. Az apám és a nagyapám nevét nem hagyom el – mondta. Unokái közül csak a legnagyobbal találkozott, ez már a második háború után volt, 1955-ben. Egy évig élt még, a fiúunoka agyába n ott van a kép: fogja nagyapja hatalmas, biztonságot adó kezét, belesétálnak egy fényes őszi délutánba. A fiú két éves volt akkor. Nagyapja hagyatéka – mire az unoka felnőtt, egyetlen tárgyból állt. Egy első világháborús, Zeiss gyártmányú tiszti távcsőből. Az unoka, amíg el nem veszítette, ezzel figyelte a madarak vonulását. Most, hogy az unokának is van unokája, sajnálja azt a kukkert. Mit fog ő az unokájára hagyni? A ruszki katonai látcsövét biztosan nem.

Az Europeana 1914–1918 elnevezésű projekt a University of Oxford kezdeményezésére indult el. Célja, hogy a projektben részt vevő országokban minél több, az első világháborúhoz kapcsolódó személyes emléket, forrást, családi ereklyét gyűjtsenek össze, amelyek digitalizálva felkerülhetnek az Europeana honlapjára. A projekt nem titkolt céljai közé tartozik az is, hogy az első világháború (ahogy a kortársak nevezték, "a nagy háború") kiléphessen a köztudatban sokkal erőteljesebben jelen levő második világháború árnyékából. Az elmúlt száz év, a mintegy négy emberöltőnyi távolság még kecsegtet némi reménnyel, hogy több családban fellelhetők még generációról generációra örökített relikviák és hozzájuk tartozó személyes történetek, amelyek az utolsó pillanatban talán még megmenthetők a feledésbe merüléstől. Minden olyan tárgy, dokumentum fontos lehet, amelyek segítségével teljesebb képet kaphatunk a háború négy évének valóságáról. Képeslapok, fotók, naplók, személyes levelek, szórólapok, pamfletek, foglyoknak szánt szórakoztató irodalom, születési és halálozási anyakönyvi kivonatok, frontújságok, hadifogolyskiccek, képregények, kitüntetések, jelvények, egyenruhák, érmék… Mind-mind a projekt gyűjtőkörébe tartoznak; amelyben az Oxfordi Egyetem mellett a Német Nemzeti Könyvtár, Luxemburg, Írország, Szlovénia nemzeti könyvtárai, a Dán Királyi és Koppenhágai Egyetemi Könyvtár is részt vesz.

210 évvel ezelőtt született Kossuth Lajos. Amikor filmhíradók között kutatunk, közvetlenül őt mutató filmanyagot nem találunk. Nem is találhatunk, hiszen halálának idején, 1894-ben a filmezés még igencsak gyermekcipőben járt. Olyan filmhíradó viszont már akad, ha nem is sok, amely vele kapcsolatos eseményeket örökít meg – írja a Manda a Kossuthoz kapcsolódó híradórészletek elé. 

A leghosszabb filmhíradóanyag 1952-ből való, amikor születésének 150. évfordulóját ünnepelték. Ekkor avatták fel a Parlament előtti Kossuth-szobrot. Ezen a helyen eredetileg Horvay Jánosnak, a magyar historizáló akadémizmus képviselőjének, számos Kossuth szobor és szoborcsoport alkotójának munkája állt. Horvay a múlt század első évtizedeiben nem kevesebb, mint húsz Kossuth-szobrot alkotott. A Parlament előtt álló, 1927-ben elkészült márvány szoborkompozíciója az első magyar felelős kormányt ábrázolta kétszeres embernagyságú alakokkal. A monumentális mű csak 24 évig állhatott a helyén. 1951-ben a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa eltávolíttatta, mint „pesszimista, nem méltó” alkotást. Horvay ezt már nem érte meg. A híradórészlet a korszellemnek megfelelő új szobor avatását mutatja, ami láthatóan sok embert megmozgató esemény volt. A kormány részéről Révai József és Nógrádi Sándor mondtak beszédet.

Horvay János, aki eredetileg a Hoppl János nevet viselte, keresett sírkőszobrász is volt. Korai kisplasztikáiban, szoborportréiban szecessziós elemek fedezhetők fel. Innen kéne elrugaszkodni, a szecesszió indáiról, lengeni a liánokon, mint a szintén magyar-sváb származású, gyerekként temesvári illetőségű Johny Weismüller - Tarzan, akinek kedves rokonai ma is itt motoszkálnak Magyarországon.

Szegény Horvay mester pórul járt a Kossuth-mániájával, élete fő Kossuth-szobrát kidobták. Ma Dombóváron van, igaz, szétfűrészelték szegény műalkotást, akár egy cirkuszi bűvészsegédnőt. Ennek üzenete nyilvánvaló. A politika porondján sem lehet más módon mozogni, mint akármilyen színpadon. A szereplők elsüllyednek, felemelkednek, eltűnnek, meghalnak és megélednek, a politika sem más, mint egy óriási mutatványsorozat. A figurákat időnként magas talapzatra emelik, aztán, ha kell, ledöntik, szétlövik, összetörik. Néhány év elteltével előkotorják a szemétdombról, helyreállítják, az addig agyonhallgatott alak újra reflektorfénybe kerül. Így van ez, ahogy a kupléban éneklik: egyszer fent, egyszer lent ez a menetje, jaj, a hullámvasútnak.

A Kossuth-kultusznak aligha árthat bármiféle szobormanipuláció, az országnak szinte nincs olyan települése, ahol ne lenne Kossuth utca, út, tér. 

Másokról ez nem mondható el, Vlagyimir Iljics Lenin szobrai és utcanév táblái úgy eltűntek, hogy lehetetlen lenne visszavarázsolni őket. Igaz, ki is akarná ezt. Kossuth más ügy. Nem nemzetközi, hanem nemzeti.

Neki itthon van helye. Ahogy mindig is volt.