Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet

MaNDA

Szent Erzsébet rózsaélete

2016. május 02. - MaNDA

A világ talán legismertebb magyar szentje 1207-ben Sárospatakon született. Édesapja II. Endre magyar király, édesanyja pedig az Andesch Meráni családból származó Gertrúd volt. Erzsébet a szüleitől vallásos nevelést kapott, már kiskorában is megvolt benne az ima és a szeretetszolgálat iránti vonzalom. Szegényebb társait gyakran megajándékozta, és sokszor adott alamizsnát a koldusoknak. A kor szokásainak megfelelően az uralkodó családok érdekei szerint egészen apró korában, négyévesen a thüringiai Wartburg várába került, mert leendő férje családja nevelte tovább. Hermann gróf, Erzsébet nevelőapja, védelmezte és segítette jövendő menyét, ám miután a kijelölt vőlegény meghalt, Erzsébet sorsa bizonytalanná vált. Aztán úgy alakult, hogy a thüringiai uralkodó másodszülött fiának, Lajosnak lett a felesége. Szerették egymást, már kicsi gyerekkoruktól kezdve bensőséges viszonyban éltek. 1221-ben kötöttek házasságot. Boldog évek következtek, amit semmi nem tudott megzavarni, hiszen a két ember szövetsége valóban az egész életre szólt. Lajos elfogadta Erzsébet mély, sokszor furcsa módon megnyilvánuló hitét, és kölcsönösen segítették egymást az életszentség megélésében. Erzsébet sokat imádkozott, böjtölt, vezekelt. Házassága, azaz uralkodói mivolta tette lehetővé, hogy igen gyorsan megszületett három gyermekük nevelése mellett nagy erőkkel segíthesse a szegényeket, betegeket, nyomorékokat. Menhelyeket, kórházakat épített, ahol maga is ápolta az elesetteket. 1227-ben Lajos keresztes hadjáratra indult, ám útközben meghalt. Erzsébet gyászát német rokonainak kapzsisága felerősítette, nehezen viselte a számára egyre idegenebb anyagi világot. Az életét Erzsébet óriási tudatossággal formálta, minden erejével a teljes önfeláldozás megteremtésén fáradozott. Minden csapást, testi és lelki fájdalmat belső békével, szinte vidáman fogadott. Gyerekeivel együtt a gazdagságukat és hatalmukat féltő rokonok megalázták, nyomorba taszították. Hiába fogadták kicsit később vissza Wartburgba, 1228-ban Marburgba költözött, ferences harmadrendi apáca lett. Maga Szent Ferenc küldött neki ruhát. Az Erzsébet alapította kórház ma is ott áll a hatalmas, róla elnevezett katedrális mellett. Erzsébet élete utolsó napjait súlyos betegsége ellenére boldog belenyugvással élte meg. 1231-ben halt meg.

A rózsacsoda

Erzsébet már kisgyermekként nagy érzékenységet mutatott a szegények iránt. Gyakran vitt nekik élelmet, ajándékokat, bár ezt környezete tiltotta. Egy téli napon, mikor kötényébe rejtve alamizsnát vitt, találkozott apjával, akinek kérdésére, hogy mit rejt ruhájába, azt felelte, rózsákat. Amikor apja ezt nem akarta elhinni, feltárta előtte kötényét, amiben valóban friss rózsákat láthattak. A csodás történetet sokan a magyar királyi udvarba helyezték, mások inkább Wartburg várába, ahol a csoda jövendő apósa vagy férje halála után sógora, Henrik számonkérésére következik be. A legenda itáliai eredetű. A történet nagyon hamar elterjedt és népszerűvé vált.

Árpád-házi Szent Erzsébetnek óriási kultusza van Nyugat-Európában. Templomok százai viselik nevét, alakját egyházi intézmények ezreiben idézik meg képeken vagy szobrokkal. Magyarországon több templomnak az oltalmazója. Különös, hogy a Magyar Királyságban éppen a Felvidéken bontakozott ki talán a legerőteljesebben Szent Erzsébet tisztelete. Pozsonyban és Kassán katedrálisok védőszentje.

Erzsébetet a munkában, az együttérzésben és a bőkezűségben tartották nagyra. Igaz, ez utóbbi, mivel hercegnő is volt, a kötelességei közé tartozott, ám tettei világra szóló mértékben meghaladták a szokásos jótéteményeket. Ezt az együttérzés és a keresztényi szeretet diktálta neki. Meglátta az emberek szegénységét, és segített nekik.

Szent Ferenc nyomában

A krisztusi szegénység, alázat, és szeretet iránti vágy egyébként éppen Szent Erzsébet korában lobbant újra lángra. A gazdag családból származó Assisi Szent Ferenc 1182-ben született. Ifjúsága léha évei után ledobott magáról minden pompát, gazdagságot, és nincstelenül indult el a világ meghódítására. Szent Ferenc hatása óriási volt: ezrek döntöttek úgy, hogy a szegénységnek és az evangélium hirdetésének szentelik magukat. Az egyházi szervezet és Európa társadalmi rendjét alapjaiban megváltoztató Szent Ferenc hosszú évek után talált megoldást arra, hogy regulája segítségével mindenki megtalálja a helyét az új rendjében. Az ima, a jótékonykodás és a bűnbánat gyakorlására dolgozta ki a máig élő franciskánus szabályzatot. Az úgynevezett ferences harmadrend, melynek tagjai nem hagyták el családjukat és folytatták addigi munkájukat, szürke vagy sötét ruhát vettek magukra. A civil életükhöz igazították szerzetesi tevékenységüket. Ez az új hadsereg villámgyorsan meghódította Itáliát, Franciaországot és Németországot. A harmadrend szabályzata 1221-ben jelent meg, és szerzetesei még ebben az évben Németországban is letelepedtek. Türingiában fogadták őket a legnagyobb szeretettel. Erzsébet kolostort és templomot alapított nekik Eisenachban. Minden erejével azon volt, hogy Szent Ferenc példáját kövesse. Elsőként csatlakozott Türingiában a harmadrendhez. Ferenc is hallott Erzsébetről, tudta, hogy erényes élete példát jelent környezetének. A később IX. Gergely néven pápává választott Hugolin bíborossal, a ferencesek protektorával gyakran beszélgettek róla. A pápa nagy gonddal ügyelt Erzsébet biztonságára, és ő volt az, aki a királylányt halála után, 1235. május elsején szentté avatta. Néhány krónikában megemlítik, hogy Erzsébet élete, alázatossága és önként vállalt szegénysége arra késztette Szent Ferencet, hogy elküldje neki Türingiába kopott ruháját. Erzsébet hálásan fogadta az ajándékot. Bár később mindenéről lemondott, ami az övé volt, Ferenc ruháját haláláig megőrizte.

A leprás

Szent Erzsébet irgalmas cselekedeteinek legmélyebb jelképes értelmű története. Egy leprás beteg érkezett a várba, akit az úrnő megfürdetett. Miután máshol nem volt hely a sok beteg miatt, férje ágyába fektette le. Az egész várnép nagy felháborodással adta ezt tudtára az éppen hazaérkező férjnek. Lajos herceg szobájába sietve felrántotta a takarót, és a fekhelyén magát a megfeszített Krisztust látta. Térdre esett a csoda előtt és jóváhagyta felesége cselekedetét.

A ferences harmadrendben - az 1228 és 1231 közötti időszakban - teljesedett ki Erzsébet élete. A marburgi kórházban is követte az evangéliumot, életét az irgalmasságnak szentelhette. Erzsébet, amikor lemondott a saját akaratáról, ferences törvényt követett. Ebben az irgalmasság bibliai és keresztényi cselekedeteit egyesítette. Az irgalmasságot annak legteljesebb formájában, másokat szolgáló ápolónőként valósította meg. Ezt a teljességet a Biblia is megfogalmazza, ami nem más, mint az éhezőknek enni adni, a szomjazóknak inni adni, idegeneket befogadni, mezíteleneket felruházni, betegeket ápolni, foglyokat meglátogatni, halottakat eltemetni.

Árpád-házi Szent Erzsébet képeslapon Forrás: MaNDA Adatbázis, Thúry György Múzeum, CC BY-NC-ND

Erzsébet lemondott a földi javakról. A végső lemondás, a halál azonban a végső és örök szabadság kezdete. Erzsébet élete azt példázza, hogy nem az élet hossza, hanem az élet tartalma a lényeges. Erzsébet legyengült szervezetét egy járvány - feltehetően influenza - támadta meg. A krónikák elmondása szerint halála előtt látomásai voltak, madarak szép énekét hallotta. Érdekes, hogy ugyanezt jegyezték fel férjéről, Lajosról is, és Szent Ferenc utolsó perceiben szintén madarak énekét hallotta. Temetésén óriási tömeg gyűlt össze, mindenki Erzsébet holttestét akarta látni. Sokan biztosak voltak abban, hogy egy szent távozott el a földi életből. A sírjánál történt csodálatos gyógyulások is mind ezt igazolták, egyre több zarándok érkezett ide.  A szertartáson ott volt Erzsébet összes rokona, a német előkelőségek, a püspökök és maga II. Frigyes császár is. Erzsébet csontjait új szarkofágba tették. II. Frigyes levette fejéről koronáját, és Erzsébet koporsójára tette: „Ha nem tudtalak császárnővé koronázni ezen a földön, fogadd hódolatom jeléül ezt a koronát, aki Isten országában már királynő vagy!” - mondta a valamikori kérő.

Dippold Pál

Keresztury Dezső, a tekintélyes irodalmi mindenes

1996 április 30-án, húsz évvel ezelőtt hunyt el Keresztury Dezső irodalomtörténész, kritikus, műfordító, egyetemi tanár.

keresztury_dezso_1985.jpgKeresztury Dezső

A sokoldalú tehetségű, a magyar kultúrpolitikában és irodalomtörténetben kiemelt szerepet vállaló Keresztury Dezső Zalaegerszegen született 1904-ben. Édesapja ügyvéd volt a göcseji városban. 1898-ban nyitotta meg saját ügyvédi irodáját, ám számunkra ennél a ténynél lényegesen fontosabb, hogy ugyanebben az évben jegyezte el a nemesgulácsi Eöry Etelkát, jövendő gyerekük, Dezső édesanyját. A saját köreiben már fiatal korában nagy tekintélyt megszerző ügyvéd házasságával magasabb társadalmi elismerést és jókora hozományt is nyert. Lényegében ez a nász késztette arra, hogy ő is keressen magának egy nemesi rangú őst, hiszen leendő apósa ragaszkodott ahhoz, hogy Etelka lányát csak nemes ember veheti el. Keresztury ügyvéd úr tehát előszedte magának a 18. században élt Keresztury Józsefet, akit II. József emelt nemesi rangra, méghozzá a Szinerszeghy előnévvel is ellátva őt. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című, ma is használt nagy adattárának hatodik kötetében ott van Keresztury József munkásságának összefoglalása. Ha úgy tetszik tehát, Keresztury Dezső, a későbbi jeles irodalmár a génjeiben hordta ennek az ősi tudománynak a szeretetét és tiszteletét, meg persze azt a tehetséget is, amellyel majd később íróként, népművelőként és politikusként az irodalmat szolgálta. A balaton-felvidéki község, Nemesgulács általános iskolája Keresztury Dezső nevét viseli. Ennek oka, hogy gyerek és ifjúkorának időszakában gyakran megfordult itt a későbbi költő. Nincs ezen semmi csodálkozni való, nagyszülei itt laktak, édesanyja itt nevelkedett. Ráadásul mind a négy keresztszülője Gulácshoz kötődött. Nagy Imre erdész és Nagy Margit Balatonedericsről, Ottava Ignác szemorvos és Fodor Jozefa Gulácsról jött Zalaegerszegre, a keresztelőre.

Goldmark-emlékkiállítás megnyitója a keszthelyi Festetics-kastélyban. Forrás: MaNDA Adatbázis, Balatoni Múzeum, CC BY-NC-ND

Elemi és középiskolai tanulmányai után Keresztury Dezső Gábor Imre, hogy a nevekkel maradjunk még a keresztelőnél, Budapestre került, ahol 1928-ban magyar-német szakos tanári diplomát szerzett. Előtte néhány szemesztert a berlini és a bécsi egyetemen is elvégzett. 1929 és 1936 között a berlini egyetem magyar lektora, a német fővárosban működő Magyar Intézet könyvtárosa volt. 1936-os hazatérte után az Eötvös József Collegiumban tanított magyart. Közben a Pester Llyod című német nyelvű napilapnak is dolgozott. 1945-ben a Magyar Írók Szövetségének egyik alapító tagjaként lépett fel. Két évig a Nemzeti Parasztpárt tagjaként vallás- és közoktatásügyi miniszterként dolgozott. 1948 és 1950 között a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosi tisztségét töltötte be, majd 1971-es nyugdíjazásáig az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főosztályvezetője volt. 1985-től a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémiának levelező, 1982-ben pedig rendes tagjává vált.

Életműve imponálóan nagy és sokszínű. A fő irány a költészet lett volna. Sok-sok verseskötet tanúskodik erről, csak néhány közülük: Dunántúli hexameterek, Lassul a szél, Égő türelem, és jó néhány tanulmánykötet, főleg a német és a magyar kortárs irodalomról. Ma is használt, rendkívül népszerű művei a monográfiák, például Arany Jánosról és Babits Mihályról, és sok százezer magyar ember könyvespolcán ott van Keresztury Dezső talán legismertebb kötete, az 1956-ban elkészített A magyar irodalom képeskönyve című olvasmányos ismeretterjesztő könyv. 1961-től Arany János összes műveinek kiadását szerkesztette. Műfordítóként főként a német költészet átültetésében jeleskedett (válogatott műfordításai 1997-ben jelentek meg Keresztury Dezső önéletrajzi esszékötetei (Kapcsolatok; 1988; Emlékezéseim, Szülőföldeim; 1993)  a XX. századi magyar művelődéstörténet sok háttérismeretet adó dokumentumai.

igyelt.jpgAz Így élt... sorozat a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában jelent meg

Hogy nem akárkivel van dolgunk, az talán elegendő egyetlen versének felidézésével megmutatni. Keresztury Dezsőnek kisujjában volt a költői mesterség, mindaz, ami a magyar irodalmat a kezdetektől máig megtartotta, és tovább építette. A Nyugati szél című vers egyszerre hagyományőrző és modern, egyszerre leíró és érzelmeket muzsikáló, egyszerre érzéki és igen mély filozófiai húrokat megpendítő mű. Lesznek még idők, amikor Keresztury Dezső – akárcsak személyesen, egész élete példájával – kiemelkedvén mindenféle mai kocsmákból, megkapja méltó helyét a magyar irodalom történetében:

 

NYUGATI SZÉL

Szél pengéi szelik a rengeteg,
fény-ittas, hidegen józan eget.

Arany téboly: végsőt lobban a nyár:
az árnyék végtelenbe hull és vége már.

A kétértelmű láng kigyújtja mind,
mi pusztul, él, játék s törvény szerint.

Zöld volt, gyümölcsös nyár a félsziget:
most sűrű árny, testtelen sziluett.

Éhes sirály rikoltozza a kint:
lankán, erdőn nincs rózsás labirint.

Nagy ősz! Bomlott halotti dáridó
s bölcs önzéssel magába forduló

pompa, mely új csiráknak osztja szét
a nap hívó szavát, a nyár tüzét.

Fényt, színt, vágyat, eszmét magába zárt,
s lehull az éj, mint vérpadon a bárd.

Nézz szembe! Sár lomb hull a semmibe.
A szépség a halál szivárvány-felszíne.

Virág, gyümölcs, szenvedély, alkotás:
megrothadó parádé, értelme-nincs tanács.

S hunyd be szemed! Bensőd árnyaiból
az örök folytatódás szava szól:

valami észen, kínon túli hit,
mely nőni, tenni, adni kényszerít.

Dippold Pál

Morse és az ő tititája

225 évvel ezelőtt, 1791 április 27-én született Samuel Morse amerikai festőművész, a Morse-távíró feltalálója, a Morse-abc atyja.

Samuel Morse portréja, bal kezénél egy vezetékes távíró. A képet Mathew Brady készítette 1850 körül. Forrás: Kongresszusi Könyvtár

A modern hírközlés egyik jelentős alakjának életéről és munkásságáról már írtunk itt a blogon, ezért most kísérletet teszünk a Morse-kód értelmezésére. Mivel lényegében egyféle titkosírásformáról van szó, nem túl könnyű a dolgunk. A Morse-abc néven is ismert kommunikációs kód használatának alapja meglehetősen egyszerű. A szöveges információt a következőképpen továbbítja az egyik helyről a másikra: ki illetve bekapcsolja az erre szolgáló készüléket. A Morse-kód alkalmazásakor nem csupán a bekapcsolás, hanem a bekapcsolt állapot hossza is információt jelent. A tititázás alapjai a következők: a rövid jel, azaz a ti, egy egység, a hosszú jel, vagyis a tá, három egység. A rövid szünetjel, a jelköz egy egység. Ugyanebből a hosszú három egység, ez betűközt is jelent, a nagyon hosszú szünetjel hét egység hosszúságú, szóközt vagy mondatközt jelent. A be és kikapcsolt helyzet közötti váltásoknak is megvan a maga szabályrendszere. A rövid és hosszú jelek továbbá a szavak közötti szünetek aránya egy-három-hét. A Morse-kód tehát  jelek és szünetek szabályszerű sorozata, amelyet az adás kezdete jelcsoport és az adás vége kódja foglal keretbe. Csak nagy betűket, számokat és írásjeleket használnak. Annyiban hasonlít a mai, legmodernebb kommunikációs eszközök betűhasználatához a régi kódrend, hogy nem tesz különbséget a kis és nagy betűk között, és többször az ékezetek használatát is mellőzi.

morse_taviro.jpg

Samuel Finley Breese Morse az elektromos jeltovábbításra alkalmas távíró feltalálója első kísérletei közben elég bonyolult kódrendszert használt. Minden betűt számokkal jelöltek meg, és a vezeték másik végén ezeket a számhalmazokat kellett egy kódtábla segítségével visszafejteni. A körülményes művelet megbukott, betűket használtak az üzenetekre. Az első Morse-kód a fentebb leírtnál lényegesen kuszább volt, sokkal több részből állt: a rövid jel vagy pont és a hosszú jel vagy vonás, azaz a ti-tá mellett volt szünethossz, ebből is háromféle, a rövid, közepes és hosszú, aztán a hosszúból is többféle, a nullát például az úgynevezett igen hosszú jel adta. Ez az egyik elmélet. A másik eredetelmélet Samuel Morse nyomdász rokonának tapasztalataira épült, amely a leggyakrabban használt betűknek rövid, míg a ritkábbaknak hosszú kódot jelentett. Az amerikai Morse-kódot egy bizonyos Alfred Lewis Vail állította össze. Ezt ma már csak az Egyesült Államok és Kanada vasúttársaságai használják, ennek oka elsősorban az, hogy a vasutak melletti vezetékek kitűnően alkalmasak az üzenetek továbbítására. Ám a Morse-kód rádióhullámokon  továbbítása, a rádió feltalálása után a hangjelek formájában jelentősen módosulhatott. Az európai kód abban különbözött az amerikaitól, hogy egy betűjében sem volt szünet. A nemzetközi Morse-kódot 1865-ben szabványosította a Nemzetközi Távíró Szervezet. 2003-ban egy új jel került a kódkészletbe, a @, azaz a kukac.

A Morse adások sebességét a percenként leadott szavak száma minősíti.(Word Per Minute, WPM.) A szavak tényleges hossza a bennük fellelhető karakterek számától függ, ezért az adás sebességének meghatározásakor a PARIS szó a hosszmérce-etalon. Ennek beütése a továbbító eszközbe ötvenegységnyi időt igényel. A tíz WPM sebesség tehát tíz szó, vagyis ötven betű leadását jelenti.

A nemzetközi Morse-abc mellett szinte minden ország kialakította a saját nyelvének leginkább megfelelő Morse-kódokat. Értelemszerűen más és más lesz az arab, az orosz, a görög, a magyar vagy a cseh Morse-abc.

A nemzetközi kódrendszer fontos elemei az írásjelek. Ezek mindegyikének megvan a megfelelő Morse-jele.

A morzézás egyik legújabb kori jellemzője az úgynevezett forgalmi rövidítések elterjedése. Több száz ilyet ismerünk, csak néhányat sorolunk közülük: BTU – te jössz, EEEEEE – tévedés, K – gyere, adhatsz, R – értettem, TU – köszönöm.

Ma a Morse-kód leginkább a rádióamatőrök körében él tovább. A legrégebbi kommunikációs mód megismerése minden rádióamatőr alapfeladata. Távíróval dolgoznak, kézzel, Morse-billentyűvel adják a jeleket, és fülükkel, fejhallgatóval veszik. A távíró üzemmódot ismerő adó-vevő készülék akár saját kezűleg is építhető. Meglepő, hogy azonos rádióteljesítmény mellett a legnagyobb távolságra ezzel az üzemmóddal tudnak jeleket továbbítani. Rádióamatőrök napjainkban leginkább vészhelyzetekben kerülnek az érdeklődés középpontjába. Katasztrófák esetében, árvíz, földrengés, nagyobb áramszünet miatt a modern, már hagyományosnak mondott kommunikációs eszközök nem működnek, ezért a térségben élő rádióamatőrök segítségével folyhat a mentés.

Mint az élet sok más területén, itt is érvényes lehet az ősi igazság: nem kell mindent kidobni, ami régi.

Dippold Pál

Miguel de Cervantes Saavedra harcos-karcos élete

A modern regény megteremtőjének tartott spanyol író, Miguel de Cervantes Saavedra négyszáz évvel ezelőtt, 1616. április 23-án halt meg. Cervantes Alcalá de Henaresben született 1547-ben. Édesapja Rodrigo Cervantes gyógyszerész és sebész volt. Édesanyja Leonor de Cortinas hét gyereket szült, a későbbi író a negyedik volt közöttük.

miguel-de-cervantes.jpgMiguel de Cervantes

Córdobában, Sevillában és Madridban tanult. A spanyol fővárosban kapta el őt az irodalom örvénye, beleszeretett a színházba. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy később a drámaírás mellett ne teremtett volna maradandó értékű prózai és lírai munkákat. Az irodalomtudósok közül sokan Cervantes mesterművét, a Don Quijotét tartják a világirodalom első regényének. A szerző nemcsak ebben a műfajban volt úttörő, ő volt az, aki az első spanyol novellákat is megírta. Élménygazdag élete, amelyet finomabban kalandosnak mondanak, meglehetősen sok nyersanyaggal szolgált írásaihoz. A kalandos élet dióhéjban a következő. 1570-ben egy párbaj miatt el kellett tűnnie Spanyolországból. Itáliába ment, ahol egy bíboros pincéreként dolgozott. Ez nem volt éppen neki tetsző foglalkozás, katonának állt, és a lepantói csatában 1571-ben már éles bevetésen vett részt. Az oszmán birodalom elleni háborúk híres tengeri ütközetében, amely Görögország nyugati partján, a Patrei-öbölben volt, a Velencei Köztársaság, az V. Pius pápa állam vezette pápai állam, Spanyolország, a Genovai Köztársaság, a Savoyai Hercegség és a Máltai Lovagrend – azaz a Szent Liga – csapatai hatalmas csapást mértek a törökök flottájára. Hogy jól lássuk, hogy milyen nagyszabású eseményről volt szó, írjuk le a Liga haderejének adatait: kétszáz gálya, száz hadihajó, ötvenezer gyalogos és négyezerötszáz könnyűlovas. Cervantes a csatában a Marquesa nevű hajón katonáskodott, súlyosan megsebesült, bal karja megbénult. 1575-ben Spanyolországba visszatérőben hajóját berber kalózok támadták meg, Cervantes és öccse, Rodrigo az algíri pasa fogságába esett. Testvérét rövid idő elteltével a család kiváltotta, de az író öt évig fogságban volt.

Juan de Jáuregui: Cervantes portréja, 1600

Hazatérte után Spanyolország jó néhány városában vállalt hivatali munkát, ezek gyakorlása közben sűrűn összekülönbözött a helyi hatóságokkal, többször börtönbe is zárták. 1584-ben megnősült, feleségül vette a nála tizennyolc évvel fiatalabb Catalina de Salazar y Palaciost. Nem született gyerekük, ám ez Cervantest nem zavarta különösebben, hiszen ott volt Isabel de Saavedra nevű leánya egy színésznőtől. Cervantesnek 1585-ben jelent meg első nagy prózai műve, a Galatea. Nagy sikere volt, 1590-ben újra kiadták. Mindenféle családi és hivatali viszontagság után különvált feleségétől, és végül 1591-ben Granadában telepedett le – nem túl hosszú időre. Terménybehajtóként dolgozott, és amikor éppen nem zárták börtönbe, akkor írt, illetve a rács mögött sem tette le a tollat. Ezekben az időkben már több színtársulat is sikerrel játszotta a drámáit, ekkor írta meg a Don Quijote előzményeit jelentő novelláit. 1594-ben adószedő lett, ebbéli minőségében is összeütközött a helyi hatóságokkal, évekre börtönbe zárták. 1598 Sevillában találta, ekkortájt írta a Don Quijote első részét. 1600 és 1606 között Toledóban, Esquiviasban és Valladolidban lakott, majd végleg Madridba költözött. A Don Quijote első kötete 1604-ben jelent meg, óriási sikert hozott. Rá egy évre kiadták Portugáliában, Aragóniában és Kasztíliában is. 1607-ben Brüsszelben, rá egy évre Madridban, majd 1612-ben angolul, 1617-ben pedig franciául is eljuthatott az olvasókhoz. A Don Quijote második része 1615-ben jelent meg. Mivel az első rész folytatását valaki orvul megírta, ezért Cervantes úgy döntött, hogy Don Quijoténak a második kötet végén meg kell halnia. Cervantes sem élt már ezután sokáig, híres munkája második kötetének megjelenése utáni évben halt meg.

Don Quijote alakja azonban halhatatlan. A lovag kalandjait megéneklő történet egyszerre sokféle regény: pikareszk, szerelmes, pásztor és olasz regény elemeivel cizellált mű. A történet örök. A főhős nem tud élni a merev szabályok szorításában vergődő társadalomban, inkább azt cselekszi, amit szeret, amiért egyébként bolondnak nézik. Ám éppen ez adja meg neki azt a szabadságot, hogy ne ítéljék el tetteiért. Don Quijote az emberi szabadság és a határtalan szeretet modellje. Újra és újra felbukkan a világirodalom hatalmas időfolyamában elég csak a mi Mikszáth Kálmánunk Pongrácz grófjára gondolnunk, a Beszterce ostromából, vagy Jaroslav Hašek Švejkjét, de akár Ken Kesey Serteperte nagyfőnökét megidéznünk a Száll a kakukk fészkére című regényből. Don Quijote mi vagyunk. Nála univerzálisabb, az ember szinte összes jó és rossz tulajdonságát magába sűrítő alakot igazából azóta sem talált fel egyetlen író sem. Testvérei, unokatestvérei persze vannak, lásd fenti példáinkat, ám  Miguel de Cervantes, aki valójában nem más, mint Don Quijote, örök.

Dippold Pál

Bella István, akit mindenki szeretett

A 20. század második felének jelentős költője, Bella István tíz évvel ezelőtt, 2006. április 20-án halt meg.

A költők között ritka a hosszú életű ember, Bella István sem matuzsálemként ment el közülünk. Székesfehérváron született 1940-ben. Igen erősen kötődött szülővárosához, bár gyerekkorát Sárkeresztúron töltötte. 1954-ben, tizennégy éves korában jelent meg első verse a Fejér Megyei Hírlapban. Mondhatjuk, hogy már ekkor kész költőként lépett fel az irodalmi pódiumra. Az alapokat a kor rangos lapjai segítségével szerezte meg, rendszeresen olvasta az Irodalmi Újságot, a Csillagot és az Új Hangot. A székesfehérvári József Attila Gimnáziumba járt középiskolába. Tizenhat évesként kapta el az 1956-os forradalom szele, ebben tevékenyen részt vett, ám ekkoriban írt verseit – utóbb mondhatjuk, ez Bella István szerencséjének is – nem tudta publikálni. Az érettségi után segédmunkásként, aztán népművelőként dolgozott, mígnem 1964-ben az ELTE-n magyar-könyvtár szakos diplomát szerzett. Ekkor már Budapesten élt. Természetes módon került bele az irodalmi élet fő sodrába, a tekintélyes Új Írás állandó szerzőjének számított. A Bella István-i költészethez igen közel állt jó néhány pályatársa lírája, így nem csoda, hogy a hasonló érdeklődésű és hasonló tehetségű emberek Hetek néven szinte felrobbantották a kortárs magyar lírát. A Hetek névsora arról tanúskodik, hogy kivételes képességű emberek találkoztak: Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon és persze Bella István. Aki nem halt meg közülük, ma is ott ragyog a magyar irodalom legelső sorában. Aki pedig meghalt, azoknak a művei világítanak ugyanott. A Hetek közös jellemzője, hogy József Attila nyomán ragaszkodnak költészeti hagyományainkhoz, ugyanúgy, mint a náluk néhány évvel idősebb nagyok: Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc.

bella_istvan.jpgBella István

Bella István kitűnő és eredeti költői nyelvet teremtett magának, amelyben különös szerepet kapott a népköltészet, a régi magyar nyelv és a 20. századi irodalmi avantgárd. Bella nyelvteremtő tehetsége mindenki számára érthető, mindenféle manírtól mentes, eredeti dalokat adott az olvasóknak. Első verseskötete Szaggatott világ címmel 1966-ban jelent meg. Ezt a kétezres évek elejéig tizenhat másik követte. A Bella Istvánnál már megszokottnak számító játékosság a könnyen megjegyezhető dalforma természetes módon vitte a költőt az úgynevezett gyerekversek világába, ezekből állította össze például A zöld pizsamabéka és az Áni Máni naptára című köteteit. Érdekes, a kor költészetének ez a szinte jellemzőnek mondható fordulata, a nagyok szívesen írtak gyerekverseket, hiszen egy hazug korban csak a gyerekeknek nem lehetett hazugságokat mondani. Így került Bella István Kormos István, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Nagy Gáspár, Buda Ferenc, Ratkó József és Nagy László előkelő gyerekversíró társaságába.

A költők általában nem élnek meg költészetükből, így Bella Istvánnak is civil foglalkozást kellett választania, az 1970-es évek elejétől a Papíripari Vállalat üzemi újságjánál dolgozott, majd ugyanitt volt népművelő, aztán könyvtáros a Ganz gyárban. Közben folyamatosan dolgozott az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Az 1990-es évek elején visszakerült szülővárosába, a székesfehérvári városi televízió vezetője volt. Költő kollégája, Péntek Imre volt a főszerkesztője a fehérvári Árgus című folyóiratnak. Bella István ide is dolgozott. 1994-től 2000-ig a Magyar Napló munkatársaként tevékenykedett. Akik ismerték szinte kizárólag tisztelettel és szeretettel beszélnek a halk szavú, szelíd és tapintatos Bella Istvánról. Különösen nagy tisztelet övezte őt Székesfehérváron. Úgy volt és lehetett helyi költő, hogy mindenféle provincializmuson felülemelkedve, büszkén vállalta vidékiségét, fehérváriságát. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia csak néhány tucat, Makovecz Imre által összehívott tagból állt, köztük természetesen ott volt Bella István is.

Bella Istvánt és költészetét nem feltétlenül két József Attila-díja, 2001-ben megkapott Kossuth-díja vagy egyéb kitüntetései jellemzik jól. Ránk hagyott egy gondolatfutamot életéről és művészetéről, 1999-es önvallomásánál hitelesebben senki nem beszélhet arról a versvilágról, amelyet ő megteremtett magának és nekünk.

Bella István, Fotó: Lugosi Lugo László

„Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanító nénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt. Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak hajlamos ifjú (és öregedő) poétát. A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk, vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.”

Dippold Pál

Sarkadi Imre, a prózaíró

A második világháború utáni magyar irodalom egyik legnagyobb ígérete, Sarkadi Imre ötvenöt évvel ezelőtt 1961. április 12-én halt meg. A negyven évvel korábban Debrecenben született író rövid élete igen sok munkával telt el, erről kötetek tucatjai tanúskodnak. Ahhoz, hogy mindezeket létrehozza, rengeteget kellett dolgoznia, nem nyafogott, amikor újságíróként kellett robotolnia vagy dramaturgként mások ormótlan szövegeit piszkálgatnia. Tette a dolgát, és közben, mintegy mellékesen, írt. Szépirodalmat. Korán berobbant a magyar irodalomba, kortársai közül sokan Móricz Zsigmond utódját látták benne.

sarkadi.jpgSarkadi Imre

A Debrecenben polgári körülmények között felnevelkedett Sarkadi Imre édesapja hivatalnok, édesanyja tanítónő volt. A debreceni református kollégiumba járt középiskolába. 1939-es érettségije után szülővárosában volt joghallgató 1943-ig. Ezzel párhuzamosan a Debreceni Újság korrektoraként dolgozott. Írói pályáját sportújságíróként kezdte, a korrektor Sarkadi sorra küldte sporttudósításait a lapoknak. 1945-ben a Tiszántúli Népszavának dolgozott, aztán a Debreceni Szabad Szó szerkesztőjévé vált. 1946-ban költözött Budapestre, ahol a Szabad Szó felelős szerkesztőjeként kereste kenyerét. A magyar parasztság életének háború utáni átalakulását hitelesen bemutató Sarkadi Imre belépett a Nemzeti Parasztpártba, ahol találkozott Kovács Imrével, Veres Péterrel és Erdei Ferenccel. A nagy munkabírású fiatalember sok helyen vállalt munkát párhuzamosan: írt a Válasznak, bedolgozott a Magyar Rádióba, a Filmgyár lektora is volt, és a Művelt Nép szerkesztőjeként folytatta az újságírást. A nyughatatlan, valójában gyökeret ereszteni sehol nem tudó Sarkadi Imre, miután Balmazújvárosban tanítói munkát is vállalt, egy hirtelen ugrással a Csillag című lapnál landolt, aztán az Irodalmi Újságnak dolgozott, 1955 és 1957 között a Madách Színház dramaturgja volt.

Sokan írják róla, hogy alkoholista volt. Hogy sokat ivott, az kétségtelen. Ez tulajdonság? Szenvedélye nem példa nélküli a magyar és világirodalomban, úgyhogy ennek leírásával semmit nem tudunk meg írói teljesítményéről. Ady Endrére sem mint elsősorban alkoholista és vérbajos figurára gondolunk. Hogy másokat most ne sorakoztassunk ide, Krúdy Gyulára vagy Ernest Hemingwayre sem.

Sarkadi Imre első jelentős műve a Próféta című, 1944-ben írt drámája. Ebben már megjelennek az író eszmerendszerének meghatározó elemei, így például a létezés értelmetlenségét igazolni akaró gondolatfutamok. Erre utólag azt mondják, hogy a kor egyik népszerű filozófiai iskolájának, az egzisztencializmusnak a hangjait szólaltatta meg. Lehetne tehát azt is mondani, hogy Sarkadi nettó egzisztencialista volt. A háború után olvasmányos elbeszéléseiben a paraszti világ átalakulását mutatta be. Túl azon, hogy ezekben az írásokban rengeteg propagandisztikus elemet találunk, meg túl azon is, hogy idealizálja a szocialista létformát, fényképszerűen pontos leírását találhatjuk a paraszti létformának. Ebben nyilván az író nagy hasznát látta korábbi újságírói tevékenységének. Az 1956-ban elkészült Fábri Zoltán-film, a világsikert elért Körhinta Sarkadi Imre Kútban című novellája alapján készült.

korhinta_1.jpgKörhinta című film Tőröcsik Marival és Soós Imrével a főszerepben

Sarkadi Imre írói példaképe Móricz Zsigmond volt. Természetesnek tűnhetett volna, hogy a paraszti élet nagy íróinak, Szabó Pálnak és Veres Péternek válik eszmetársává, ám az ötvenes években eltávolodtak egymástól. Bár kölcsönösen tisztelték a másik munkásságát, az egyre inkább a kommunizmusba beleszédült Sarkadit nem nézték túl jó szemmel. Az öreg parasztok gyanakodva figyelték Sarkadi magánéleti féktelenségét, és fenegyerekesedését. Ők sem tudták azonban feloldani azt az ellentmondást, ami Sarkadi szabad és csapongó, furcsa módon írásaiban azonban mindig erősen fegyelmezett szelleme és a személyi kultusz dogmái között feszült. Sarkadi nem hazudott, így tehát például szociográfiáinak hitelességét a kommunista párt rosszindulatú bírálatnak minősítette. A hivatalos irodalmi kritika pedig még odáig is elment, hogy még azokat is megfenyegette, akik Sarkadi könyveiről elismerően írtak.

Sarkadi Imre nyughatatlan szellemét senki és semmi nem tudta megbéklyózni. Hiába adtak neki háromszor is József Attila-díjat, és hiába kapta meg a Kossuth-díjat, hullámzó élete egyre mélyebben vitte az alkoholizmus örvényébe. Az irodalomban azonban cseppet sem furcsa módon Sarkadi legzavarosabb éveiben születtek meg a máig elismert kitűnő művek. Ekkor írta az Elveszett paradicsom, az Oszlopos Simeon és a Gyáva című remekműveit. Ahogy Hegedűs Géza írja: „Éppen ott tartott, hogy író és olvasó kortársak végre odasorolják az élő irodalom legnagyobbjai, legeredetibb művészelméi közé, amikor meghalt”.

Ha lehet mondani, és miért éppen ne Sarkadi halála kapcsán ne lehetne, izgága életének mutatványos módon lett vége. A kommunista Sarkadi a katolikus Kondor Béla ötödik emeleti erkélyéről zuhant bele a halálba. Sosem lehet megtudni, hogy ezt akarta, vagy mást. Az eset minden esetre azóta is sokkal jobban foglalkoztatja a mindig szenzációkra éhes közönséget, mint Sarkadi Imre élete és irodalma. Sarkadi Imre korának egyik legtehetségesebb írója volt. Kérdés, hogy a hivatásos fanyalgók mit kezdenek a Sarkadi Imre után húsz évvel feltűnt, ragyogó tehetségű Hajnóczy Péterrel és Petri Györggyel? Őket is lealkoholistázzák?

Jurij Gagarin, az első

Az első ember, aki a maga fizikai mivoltában is el tudott emelkedni a Földtől, azaz kilépett a világűrbe, 55 évvel ezelőtt 1961. április 12-én Jurij Alekszejevics Gagarin szovjet űrhajós volt. Pontosabban orosz volt, mivel szovjet emberek valójában nincsenek, nem is voltak, csak ezt a nevet viselték azok, akik az egykori óriási birodalom, a Szovjetunió területén éltek. Jurij Gagarin hőstette, mert azt senki nem vitathatja, hogy űrutazása minden szempontból az volt, dicsőséget hozott hazájának.

gagarin.jpgJurij Gagarin

A világ első űrhajósa 1934 március 9-én született egy Klusino nevű faluban. Szülei termelőszövetkezeti dolgozók voltak, így tehát megfeleltek az akkor uralkodó kommunista eszmerendszer káderkívánalmainak. Az asztalos papa és a földműves mama dolgozott, Jurijt jórészt a nővérei nevelték. Kisdiákként okos, szorgalmas gyerekként jellemezték. 1951-ben, miután vasöntői szakmát szerzett, a szaratovi műszaki főiskolán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Ekkor kezdett el repülni, 1955-ben megszerezte a civil pilótavizsgát. Az orenburgi katonai repülős iskolában folytatta tanulmányait, ahol is 1957-ben jogosítványt szerzett a MIG 15-ös harci repülőgép irányítására. A földön is nagy örömök érték, megházasodott. Miután diplomáját kézhez kapta, a luosztari légi bázison szolgált hadnagyként 1959-ig. A szovjet űrprogram szakemberei húsz társával együtt választották ki a későbbi feladatok teljesítésére. Gagarinnak itt előnyére vált az a sokak által hátrányosnak gondolt adottsága, hogy mindössze 157 cm magas volt.

A Vosztok-1 és maga a Vosztok program tette lehetővé, hogy az emberiség történetében először valaki közülünk kijusson a világűrbe. A bajkonuri repülőtérről indult, kozmoszba irányított szerkezet és utasa sok mindenben első: övé az első repülés Föld körüli pályán, a súlytalanság első igazi megélése, az első rádióbeszélgetés az űrből, az első légkörbe visszatérés és még sok minden más elsőség. A Vosztok-1 egyszer kerülte meg a Földet, háromszázhuszonhétszer százkilencvenegy kilométeres ellipszis pályán repült, az út száznyolc percig tartott. A szaratovi terület Engels nevű városa mellett ért földet Jurij Gagarin. Mivel a Vosztoknak még nem volt sima leszállást lehetővé tevő rendszere, a földet érés előtti utolsó szakaszban Gagarin katapultált, és ejtőernyője segítségével szállt le. Az első űrrepülést teljes titoktartás övezte. Később azonban Gagarin világ körüli útra küldték. Mindenhol ünneplő tömegek fogadták, így a Szovjetunió Gagarin révén besöpörhette a program mérnökeinek és technikai teljesítményének szóló dicsőséget. A Vosztok űrhajó adatai sok minden elmondanak a korabeli viszonyokról: hossza 4,3 méter, legnagyobb átmérője 2,5 méter, a leszálló modulé 2,3 méter volt, a fülke belső, szabad térfogata mindössze 1,6 köbméter volt. Az utolsó adat ismeretében válik érthetővé, hogy miért kapott akkora jelentőséget az asztronauták kiválasztáskor testmagasságuk. Kicsi kabinba kicsi ember kellett.

vosztok.jpgA Vosztok-1 modulja

A világ akkori két szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között 1957-ben indult el az úgynevezett űrverseny. Ennek volt a legfontosabb és leglátványosabb eleme az a program, melyet mindkét nagyhatalom elindított: embert juttatni a világűrbe. A Szovjetunióban mindent titokban tartottak, az amerikai Mercury-program a teljes nyilvánosság előtt folytatódott.

A Szovjetunióban az embert szállító űrhajó fejlesztése három szakaszra bontható. Az elsőben zajlottak az elméleti kutatások, a leendő űrhajó formájának és anyagainak kiválasztása. A második lépcsőben egy katonai műholddal közös tervezésű, ember szállítására is alkalmas űreszközt készítettek, a Vosztok-1K típusú űrhajót. Miután a Szovjetunió kommunista pártja 1959-ben úgy döntött, hogy eljött az ideje a végleges űrhajó változat kifejlesztésének, nekiálltak a Vosztok-3K kialakításának. Az űreszköz két részegységből állt. A fő részt a gömb alakú kabin jelentette, ebben utazhatott az űrhajós, és ezt életfenntartó rendszerekkel, műszerekkel, valamint a visszatérés leglényegesebb kellékével, a hőpajzzsal szerelték fel. A másik egység, egy hengeres test a visszatéréshez szükséges fékező hajtóművet, az akkumulátorokat és az űrhajó irányító hajtóműveit vitte magával. A program már említett legénység-válogatása a programvezető, Szergej Koroljov követelményrendszere alapján történt. A szovjet légierő pilótái között kerestek 25-30 éves 170-175 cm magas, 70-72 kg testsúlyú, testileg, lelkileg egészséges embereket. Háromezer pilóta közül végül huszat vittek további vizsgálatokra az 1960-ban alapított űrhajós kiképző központba. Itt zajlottak a további próbák, tizenkettő, nyolc, majd hat fősre szűkült a jelöltek társasága. A hat jelöltet aztán Csillagvárosba, a Moszkvától alig huszonöt kilométerre fekvő kiképző központba költöztették. Névsoruk egyben azt is elárulja, hogy előbb-utóbb többségük tiszteletét tehette a kozmoszban: Jurij Gagarin, Valerij Bikovszkij, Adrian Nyikolejev, Pavel Popovics, German Tyitov és Grigorij Nyeljubov. A szovjet kormány – és mint írják, Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkár – határozott kívánsága volt, hogy az első űrhajós szín orosz legyen, azaz szüleinek és nagyszüleinek is orosznak kellett lenniük. Sajátos efféle adalékokat utóbb megismerni az antináci internacionalista birodalom titkai közül. A hat ember közül így kiesett az, akinek ereiben ukrán, másikuknak csuvas vér is folyt, végül a lehetséges elsők listája már csak két személyből állt, Gagarinból és Tyitovból. A kommunista párt ahhoz is ragaszkodott, hogy a leendő hős munkás vagy parasztcsaládból származzon. Gagarin állt nyerőre, falusi volt, szülei parasztok. Tyitov is falusi volt ugyan, de édesapja tanítóként értelmiséginek számított. A végső kiválasztást a repülés előtt egy héttel tartották: Gagarin az első, tartaléka Tyitov, az ő tartaléka pedig Nyeljubov lett. Gagarin mellett szólt egyenletes teljesítménye és akkori fizikai, lelki kiegyensúlyozottsága.

A Szovjet tudomány és technika 50 éve jubileumi kiállítása a BNV területén, 1967-ben. A képen Gagarin űrhajója, a Vosztok-1. Forrás: Fortepan

A sikeres űrutazás után Moszkvában óriási állami fogadást rendeztek Gagarin tiszteletére. A világ nyugati fele ugyan elismerte a Vosztok-1 repülésének nagy jelentőségét, ám sokan az űrverseny veszteseiként mindenféle pletykákat terjesztettek az eseményről. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya táviratban gratulált, ám nem tudta leplezni csalódottságát, és bejelentették az Apolló-program elindítását, ami a Hold elérését célozta meg.

A világűrutazás közben Gagarin jól érezte magát, jegyzetelt a fedélzeti naplóba, érzéseiről magnóra beszélve számolt be. Nem sokkal földet érése után ezredessé léptették elő, kitüntették a Szovjetunió Hőse címmel és a Lenin-renddel. A szovjet űrhajósok egységének parancsnoka lett, aztán a róla elnevezett kiképző központ parancsnokhelyetteseként dolgozott. 1968-ban repülőmérnöki diplomát szerzett, és ismét repülhetett vadászgépen (űrutazása után minden veszélyes tevékenységtől eltiltották, még autót sem vezethetett). Ez volt a végzete. MIG 15-ös gépe lezuhant, a világ első űrhajósa harmincnégy éves korában meghalt.

yg.jpgJurij Gagarin - Dicsőség a Párt fiának!

Jurij Gagarin halálával kapcsolatban igen sokféle és furcsa elmélet kering azóta is a szakértők és a laikusok körében, beszélnek merényletről, öngyilkosságról, ittas repülőgép-vezetésről, gyilkosságról, ám mindezek semmit sem változtatnak a tényen: Jurij Alekszandrovics Gagarin hős volt. Nem kizárólag és nem elsősorban a Szovjetunió hőse. Mindannyiunké.

1968 óta - Gagarin űrutazásának emlékére - április 12. az űrhajózás napja.

Dippold Pál

Kresz Géza, nem csak egy utcanév

Kresz Géza neve az egészségügyben dolgozó viszonylag kis létszámú embercsoporton kívül a többségnek aligha mond sokat. Attól sem leszünk okosabbak, ha felidézzük Kern András jó néhány évtizedes Látlak Amerika című remek dalát, hiszen abból is csak annyi derül ki, hogy Kresz Géza egy utca – a 13. kerületben –, ahol fordul a villamos.

kresz_geza.jpgKresz Géza (Forrás: Kresz Géza Mentőmúzeuma)

Ideje hát megismerni a magyar orvostörténet egyik jelentős alakját. Kresz Géza 1846-ban született Pesten. Édesapja a 19. század elején Merseburgból vándorolt be Magyarországra, ahol Pesten feleségül vette egy könyvkerekedő lányát. Hat gyerekük született, közülük a legkisebb volt Kresz Géza. Felnövekedvén 1877-ben a szülői példa fordítottját követte, Münchenből választott magának feleséget. Nekik is hat gyerekük volt.

Az édesapja nevét viselő ifjabb Kresz Géza a család másik leginkább ismert tagja, világhírű hegedűművész volt. A Kanada máig leghíresebbnek mondott vonósnégyesének megalapítója, a világszerte jól ismert és kedvelt Boleró című zenemű szerzőjének, Maurice Ravelnek a barátja. 1941 és 1949 között ifjabb Kresz Géza volt a Nemzeti Zenede főigazgatója, majd Kanadába költözött egy angol zongoraművésznő férjeként, ahol 1959-ben halt meg.

A tér- és időbeli kitérő után térjünk vissza a papához, aki 1871-ben Pesten megszerezte orvosi diplomáját. A főváros kialakulásának idején kezdte tehát pályáját, kerületi orvosként, aztán tisztiorvosként az akkor már Budapest belvárosában.

Kresz Géza alapította meg 1887-ben a Budapesti Önkéntes Mentőegyesületet. Az új szervezetnek igen nagy szerepe volt az 1892-ben kitört budapesti kolerajárvány felszámolásában. A sokoldalú orvos sokat publikált, a lehető legváltozatosabb témákban, első írásai a ma már furcsának minősíthető című Államorvos című lapban jelentek meg. Szó volt ezekben sok mindenről: az elmeállapotok vizsgálatáról, a főváros egészséges tejjel ellátásáról, a tüdőbajok elleni védelemről, majd az 1880-as évek közepétől az elsősegélynyújtás és a baleseti mentés részleteiről is. Kresz Géza sokoldalúságának talán legékesebb bizonyítéka, hogy ő alapította a budapesti Korcsolyázó Egyletet, vagyis az ő javaslatára alakították ki a városligeti műjégpályát.

Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet (BÖME) központjának udvara. A Millenniumi kiállításhoz kapcsolódó bemutató: korabeli betegszállító mentőjármű és személyzete. A felvétel 1896-ban készült. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.10.250

Annak ellenére, hogy már 1876-ban megszületett a törvény a mentő intézmények megszervezéséről, tizenkét évet kellett várni arra, hogy Kresz Géza 1887-ben Európában példátlan módon létrehozza a magyarországi szervezett mentés első központját. Egészen addig a rendőrség dolga volt a balesetek kezelése és az elsősegélynyújtás, a központi rendőrőrsökön egy-egy mentőszekrény eszközeivel igyekeztek segíteni a bajbajutottakon. A Monarchia fővárosában, Bécsben, igaz, már 1803 óta megvolt ez a rendőrségi mentőrendszer, de az egyre gyorsabb ipari, gazdasági, az urbanizációval együtt járó hatalmas fejlődést nem tudta követni. Aztán, amikor 1881-ben egy nagy tragédia is bekövetkezett, leégett a bécsi Körszínház, melyben ezer ember halt meg, végképp egyértelművé tette, hogy egy szervezett, jól kiképzett emberekből álló és korszerű eszközökkel felszerelt mentőszolgálatra van szükség. Bécsben bizonyos Jaromir Mundy, a máltai lovagrend főorvosa létrehozta a Bécsi Önkéntes Mentőegyesületet. Magyarországon 1886-ban Temesvárott szervezték meg az első mentőegyesületet, ezután követezett Kresz Géza Budapesten, aki a bécsi mintát követve alapította meg az új intézményt. Kresz Géza a főváros mentőügyeiben nagy szervező munkát végzett. Egészen fantasztikus tervei voltak, például arról értekezett, hogy a minél eredményesebb mentőmunka érdekében a Duna mindkét partján a hidak környékén állítsanak fel mentőházakat. Aztán ezt a gondolatot továbbfejlesztve már kerületenként építtetett volna ilyeneket. Tervei szerint a betegeket először nem a közkórházakba, hanem a központi mentőházakba vitték volna, és innen kerültek volna tovább a már ellátott betegek a szakintézményekbe. Az egészségügy demokratizálását is jelenthette az a széleskörű felvilágosító és oktató munka, amellyel Kresz Géza az elsősegélynyújtás alapismereteit terjesztette írásaiban és a gyakorlatban.

Az Országos Mentőszolgálat Kresz Géza által megalapított Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet (BÖME) központjának épülete. A felvétel 1890 után készült. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.159

Munkájának leglátványosabb eredménye Európa első, ma is eredeti funkciójában működő mentőpalotájának megépítése volt, melyet Quittner Zsigmond tervezett. 1890-ben adták át. A központi mentőállomás épületeiben minden a legcélszerűbb rendben volt elhelyezve. A szakszemélyzet készültségi és pihenő szobái, az irányító csoport helyiségei és a szolgálati lakások – maga Kresz Géza is itt lakott családjával – mintaszerűen kiszolgálták a mentésügyet. Az udvarban voltak az istállók, és ott álltak készenlétben a mentőkocsik. A Markó utcai mentőpalota második szárnyát a 19-20. század fordulóján adták át, itt alakították ki a legénységi hálószobákat, a raktárakat, és itt működött a Kresz Géza alapította Mentőmúzeum is. A mozgékony doktornak a mentés, elmeállapot-vizsgálat és korcsolyázás mellett arra is volt ereje és ideje, hogy összegyűjtse és rendszerezze a mentők életével kapcsolatos tárgyakat. Így szinte a kezdetektől fogva megvolt a mentőknek a maguk egyre gazdagabb múzeumuk. A gyűjtemény hallatlanul gazdag anyaga Európában ma is egyedülálló. Ahogy a múzeum honlapján írják, a „kontinensen nincs más hasonló létesítmény, ahol kizárólag a mentéssel kapcsolatos emlékeket, felszereléseket gyűjtötték össze, és ahol megismerhetik az elsősegélynyújtás és a mentés fejlődésének történetét is”.

Kresz Géza példaadó tevékenysége nyomán sorra alakultak meg a mentőegyesületek Magyarország városaiban és falvaiban.

A mentőalapító orvos 1901. április 10-én halt meg Budapesten. Emlékét nagy tisztelettel őrzik utódai, az Országos Mentőszolgálat vezetői minden évben megkoszorúzzák a nemzeti sírkertben Kresz Géza végső nyughelyét.

Dippold Pál

Csukás István és Mehemed tehene

Kerek születésnapi évfordulót ünnepel a 20-21. század alighanem legkedveltebb és legjátékosabb gyerekvers költője, Csukás István. Április 2-án nyolcvan éves. A gyerekek mellett a legkülönfélébb műfajokban dolgozó újságírók is kitüntetett módon szeretik, hiszen Csukás István derűje, a lényének lényegét adó játékosság minden tőle kérdezőt és róla írót magával ragad.

Amikor például tíz évvel ezelőtt feltették neki azt a kötelező kérdést, hogy miért lett éppen meseíró, meglepő módon nagyon komoly választ adott: „Tizenhét éves koromban költő akartam lenni, megjelent az első versem, és Kormos Pista barátom fülön csípett, hogy tessék írni a gyerekeknek. Elcsábított, és én ráálltam. Ráadásul egy napon születtem Andersennel, a nagy mesemondóval, aki komoly mérce és útmutatás volt egész pályafutásom során.”

Csukás István, Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet

Csukás István pontosan tudja, hogy mit köszönhet ő a gyerekeknek és a gyerekek mit köszönhetnek neki. Azt mondta például, hogy egymillió gyereket nevelt fel a meséivel. Semmiféle túlzás és nagyképűség nincs ebben a mondatban, hiszen Csukás István történetei nélkül, mint ahogy Kormos István, Nagy Gáspár, Lázár Ervin, Veres Miklós és Weöres Sándor nélkül valójában szellemileg és érzelmileg műveletlen nemzedékek sora nőhetett volna fel. Szerencsére ez nem így történt. Csukás István, amikor felteszik neki azt a kérdést, hogy mi a különbség a felnőtteknek és a gyerekeknek szóló versek között, mosolyog, és minden alkalommal kedvesen elmagyarázza, hogy senki író emberben nincs, nem is lehet kettő vagy több ember, mint ahogy benne sincs egy költő és egy meseíró. Művei tanúsítják, hogy a jó vers olyan, mint a jó mese: kicsit elszáll a földtől. Hogy milyen apróságokon múlhat, hogy valaki hozzáragadjon a minőségi irodalomhoz, arról is egészen pontos ismereteket szerezhetünk Csukás Istvántól. Azt mondta, hogy Móricz Zsigmond monumentális írásai csak akkor kezdték el érdekelni, amikor azt olvasta tőle: „Volt egy török Mehemed,/ Sose látott tehenet.”

Igen sok író haragudott a modern tömegkommunikációs eszközökre, mondván, hogy a rádió és a televízió leszoktat az olvasásról. Csukás Istvánnak azonban óriási népszerűséget szereztek ezek a közlésformák, a rádióban hallott versei és a televízióban látott mesefilmjei előbb utóbb a könyvekhez vezette a hallgatókat, olvasókat. Csukás István pontosan tudja, hogy a gyerekek ugyanazt a művet ugyanúgy tudják évezni könyv formában, mint színházi előadásban vagy televíziós filmben, de akár rádiójátékban is.

Legismertebb karaktere, Süsü, a sárkány

Csukás István talán maga sem gondolta volna 1980-ban, amikor Szárszón vásárolt telket nyaralójának, hogy egy hatalmas épület homlokzatára nagy, színes betűkkel lesz fölírva a neve, és erre majd üdülők ezrei lesnek majd 2012-től. Néznek a Csukás feliratra, mint a moziban. Ez pedig ma így van. Az évtizedekkel ezelőtt felépített monumentális kertmoziból alakították ki a Csukás Színházat. A nyitó évadban természetesen az író legismertebb művét a Süsü, a sárkányt mutatták be. Az intézmény műsora rendkívül változatos: kórustalálkozó, neves előadók klasszikus zenei koncertjei, táncdalénekesek előadásai, zenés vígjátékok és természetesen sok-sok gyerekeknek szóló mesejáték is megtalálhatók kínálatában.

De ki is ez a mindig mosolygó, nagybajuszú, kedves ember, aki meghatottan mondta a róla elnevezett színház avatóján, hogy úgy érzi, most visszakapta azt a sok szeretetet, amit műveiben adni akart, vagyis adott. Csukás István a kortárs magyar irodalom élvonalához tartozik. Kisújszálláson született, édesapja kovácsmester volt. Édesanyja kívánságára a később híressé vált békéstarhosi zeneiskolába járt, hegedűművésznek készült. Érettségi után tanult jogot, irodalmat, de első versei megjelenése után írói tehetségéből élt. Dolgozott újságoknál, a televízióban, könyvkiadó vezetőjeként is. A Kincskereső című népszerű gyermeklap alapító főszerkesztője volt. Korai írásait – nyilván Békéstarhosnak köszönhetően – erős zeneiség jellemezte, később került előtérbe egyfajta nagyvonalú, vidám stílus műveiben. 1975-ben a Keménykalap és krumpliorr című művéből készült film a Hollywoodi televíziós fesztiválon nagydíjat, és az év legjobb gyermekfilmje címet kapta. Csukás István szakmai díjakban sem szűkölködik: kétszer ítélték meg neki a József Attila- és egyszer a Kossuth-díjat.

Mirr-Murr

A Süsü a sárkány, a Pom Pom-mesék, a nagy Ho-ho-ho-horgász, Vakkancs, Sün Balázs, Mirr Murr, Oriza Triznyák, Az Aszpirin és Lucifer, a Ló az iskolában vagy az Ágacska mesékből készült filmek - a kortárs magyar színművészet legnagyobbjainak hangjával - évtizedek tartós sikerét jelentik szerzőjüknek, és meghatározó élményt az újabb és újabb generációknak.

Dippold Pál

Gelléri Andor Endre novellái ragyognak

A magyar irodalom egyik, napjainkban ellentmondásosnak ítélt életpályájú alakja, aki egyébként kitűnő íróként szerzett magának nevet, száztíz évvel ezelőtt, március 30-án született Budapesten.

Nehezen érthető, hogy attól a Gelléri Andor Endrétől, akit az irodalom olyan óriásai szerettek és támogattak, mint Móricz Zsigmond, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc, miért kellett méltatlan politikai cirkuszok közepette elvenni azt a tisztességet, hogy néhány utca viselhesse nevét.

A szegény munkáscsaládba született, éles eszű fiú 1921-ben abbahagyta a gimnáziumot, és 1926-ra a műszaki technikum elvégzése után fém- és vasipari szakmunkás bizonyítványt kapott. Ezekben a körökben kezdte életét, dolgozott géplakatosként, műszaki rajzolóként, kelmefestőként, hivatalnokként és gyereknevelőként.

gelleri.jpgGelléri Andor Endre

Még tanulmányai közben, 1924-ben jelent meg első írása az Est című lapban – Gelléri Andor Endre egy csapásra sikeres, népszerű íróvá vált. Ösztöndíjat kapott, amelyből Olaszországba és Németországba utazhatott, és szinte természetes tényként rögzíthetjük, hogy igen hamar megjelenthetett novellája a Nyugatban. 1930-ban írta meg regényét, az A nagymosodát, rá három évvel jelent meg első novelláskötete, a Szomjas inasok, ezért Baumgarten-díjat kapott. 1941-től – zsidó származása miatt – megjárta Monor, Nagykáta, Aszód, Gyertyánliget és Jászberény munkaszolgálatos táborait. Egy-egy ilyen bevonulás közben készítette el önéletrajzát, amely aztán majd csak 1957-ben jelenhetett meg. 1945-ben halt meg tífuszban a hörschingi amerikai katonai kórházban.

Gelléri Andor Endre igazi műfaja a novella volt. Ebben tudta a legmaradandóbb alkotásokat létrehozni. Azt írják róla, hogy ő fedezte fel a hétköznapok költészetét. Szereplői a cseppet sem romantikus körülmények között élő kisemberek, hórukk-munkások, munkanélküliek és csavargók voltak. Írásművészete bizonyos elemeiben Jack London óriási empátiával megírt csavargónovelláihoz köthető – természetesen annak derűs, és a szabadságot megcélzó fényei nélkül, szellemi utódai között pedig ott találjuk Lengyel Józsefet, Fejes Endrét és Moldova Györgyöt.

vasvirag.jpgVasvirág (1958) című filmben Tőröcsik Mari és Avar István. Gelléri Andor Endre novelláiból filmre írta és rendezte Herskó János

Gelléri Andor Endre hatalmas beleérző képességgel tudta ábrázolni a munkáslét tragikus eseményeit. Nála élesebben és forradalmibban senki nem tudta megmutatni korának nyomorúságát. Azt a szót használtuk, hogy forradalmi, ám Gelléri Andor Endrét munkás származása, munkás tematikája mellett és mindezek ellenére hiába volt kifejezetten baloldali világképű ember, egy percig nem érintette meg a kommunizmus. Ebben kifejezetten különbözött legtöbb kortársától. Ahhoz persze nem kellett kommunistának lenni, hogy környezete életét, a munkások nyomorúságát hitelesen tudja ábrázolni.

Hegedűs Géza, tőle meglehetősen szokatlan lelkesedéssel úgy ír Gelléri Andor Endréről, mint akiben ott összpontosul Andersen meselátása, Gorkij proletármélysége, Füst Milán látomásossága, Csehov bánata, Kafka szorongása és Arany János Toldijának izomerő-ünneplése. Akiről népszerű irodalmárunk ilyeneket leír, nem lehetett akárki. A világirodalom egyik legnagyobb novellistája, klasszikus író, mondja Hegedűs Géza.

Minden magyar ember büszke lehet arra, hogy élt Budapesten, nem is olyan régen egy vagány, mérhetetlenül tisztességes és nagy tehetségű író, akit Gelléri Andor Endrének neveztek. Akinek nevét és történeteit nem az utcanévtáblák, hanem rövid, ám nagy ragyogású életműve őrzi meg a magyar utókor számára.

Dippold Pál

süti beállítások módosítása