225 évvel ezelőtt, 1791 április 27-én született Samuel Morse amerikai festőművész, a Morse-távíró feltalálója, a Morse-abc atyja.
Samuel Morse portréja, bal kezénél egy vezetékes távíró. A képet Mathew Brady készítette 1850 körül. Forrás: Kongresszusi Könyvtár
A modern hírközlés egyik jelentős alakjának életéről és munkásságáról már írtunk itt a blogon, ezért most kísérletet teszünk a Morse-kód értelmezésére. Mivel lényegében egyféle titkosírásformáról van szó, nem túl könnyű a dolgunk. A Morse-abc néven is ismert kommunikációs kód használatának alapja meglehetősen egyszerű. A szöveges információt a következőképpen továbbítja az egyik helyről a másikra: ki illetve bekapcsolja az erre szolgáló készüléket. A Morse-kód alkalmazásakor nem csupán a bekapcsolás, hanem a bekapcsolt állapot hossza is információt jelent. A tititázás alapjai a következők: a rövid jel, azaz a ti, egy egység, a hosszú jel, vagyis a tá, három egység. A rövid szünetjel, a jelköz egy egység. Ugyanebből a hosszú három egység, ez betűközt is jelent, a nagyon hosszú szünetjel hét egység hosszúságú, szóközt vagy mondatközt jelent. A be és kikapcsolt helyzet közötti váltásoknak is megvan a maga szabályrendszere. A rövid és hosszú jelek továbbá a szavak közötti szünetek aránya egy-három-hét. A Morse-kód tehát jelek és szünetek szabályszerű sorozata, amelyet az adás kezdete jelcsoport és az adás vége kódja foglal keretbe. Csak nagy betűket, számokat és írásjeleket használnak. Annyiban hasonlít a mai, legmodernebb kommunikációs eszközök betűhasználatához a régi kódrend, hogy nem tesz különbséget a kis és nagy betűk között, és többször az ékezetek használatát is mellőzi.
Samuel Finley Breese Morse az elektromos jeltovábbításra alkalmas távíró feltalálója első kísérletei közben elég bonyolult kódrendszert használt. Minden betűt számokkal jelöltek meg, és a vezeték másik végén ezeket a számhalmazokat kellett egy kódtábla segítségével visszafejteni. A körülményes művelet megbukott, betűket használtak az üzenetekre. Az első Morse-kód a fentebb leírtnál lényegesen kuszább volt, sokkal több részből állt: a rövid jel vagy pont és a hosszú jel vagy vonás, azaz a ti-tá mellett volt szünethossz, ebből is háromféle, a rövid, közepes és hosszú, aztán a hosszúból is többféle, a nullát például az úgynevezett igen hosszú jel adta. Ez az egyik elmélet. A másik eredetelmélet Samuel Morse nyomdász rokonának tapasztalataira épült, amely a leggyakrabban használt betűknek rövid, míg a ritkábbaknak hosszú kódot jelentett. Az amerikai Morse-kódot egy bizonyos Alfred Lewis Vail állította össze. Ezt ma már csak az Egyesült Államok és Kanada vasúttársaságai használják, ennek oka elsősorban az, hogy a vasutak melletti vezetékek kitűnően alkalmasak az üzenetek továbbítására. Ám a Morse-kód rádióhullámokon továbbítása, a rádió feltalálása után a hangjelek formájában jelentősen módosulhatott. Az európai kód abban különbözött az amerikaitól, hogy egy betűjében sem volt szünet. A nemzetközi Morse-kódot 1865-ben szabványosította a Nemzetközi Távíró Szervezet. 2003-ban egy új jel került a kódkészletbe, a @, azaz a kukac.
A Morse adások sebességét a percenként leadott szavak száma minősíti.(Word Per Minute, WPM.) A szavak tényleges hossza a bennük fellelhető karakterek számától függ, ezért az adás sebességének meghatározásakor a PARIS szó a hosszmérce-etalon. Ennek beütése a továbbító eszközbe ötvenegységnyi időt igényel. A tíz WPM sebesség tehát tíz szó, vagyis ötven betű leadását jelenti.
A nemzetközi Morse-abc mellett szinte minden ország kialakította a saját nyelvének leginkább megfelelő Morse-kódokat. Értelemszerűen más és más lesz az arab, az orosz, a görög, a magyar vagy a cseh Morse-abc.
A nemzetközi kódrendszer fontos elemei az írásjelek. Ezek mindegyikének megvan a megfelelő Morse-jele.
A morzézás egyik legújabb kori jellemzője az úgynevezett forgalmi rövidítések elterjedése. Több száz ilyet ismerünk, csak néhányat sorolunk közülük: BTU – te jössz, EEEEEE – tévedés, K – gyere, adhatsz, R – értettem, TU – köszönöm.
Ma a Morse-kód leginkább a rádióamatőrök körében él tovább. A legrégebbi kommunikációs mód megismerése minden rádióamatőr alapfeladata. Távíróval dolgoznak, kézzel, Morse-billentyűvel adják a jeleket, és fülükkel, fejhallgatóval veszik. A távíró üzemmódot ismerő adó-vevő készülék akár saját kezűleg is építhető. Meglepő, hogy azonos rádióteljesítmény mellett a legnagyobb távolságra ezzel az üzemmóddal tudnak jeleket továbbítani. Rádióamatőrök napjainkban leginkább vészhelyzetekben kerülnek az érdeklődés középpontjába. Katasztrófák esetében, árvíz, földrengés, nagyobb áramszünet miatt a modern, már hagyományosnak mondott kommunikációs eszközök nem működnek, ezért a térségben élő rádióamatőrök segítségével folyhat a mentés.
Mint az élet sok más területén, itt is érvényes lehet az ősi igazság: nem kell mindent kidobni, ami régi.
Dippold Pál
