A világ talán legismertebb magyar szentje 1207-ben Sárospatakon született. Édesapja II. Endre magyar király, édesanyja pedig az Andesch Meráni családból származó Gertrúd volt. Erzsébet a szüleitől vallásos nevelést kapott, már kiskorában is megvolt benne az ima és a szeretetszolgálat iránti vonzalom. Szegényebb társait gyakran megajándékozta, és sokszor adott alamizsnát a koldusoknak. A kor szokásainak megfelelően az uralkodó családok érdekei szerint egészen apró korában, négyévesen a thüringiai Wartburg várába került, mert leendő férje családja nevelte tovább. Hermann gróf, Erzsébet nevelőapja, védelmezte és segítette jövendő menyét, ám miután a kijelölt vőlegény meghalt, Erzsébet sorsa bizonytalanná vált. Aztán úgy alakult, hogy a thüringiai uralkodó másodszülött fiának, Lajosnak lett a felesége. Szerették egymást, már kicsi gyerekkoruktól kezdve bensőséges viszonyban éltek. 1221-ben kötöttek házasságot. Boldog évek következtek, amit semmi nem tudott megzavarni, hiszen a két ember szövetsége valóban az egész életre szólt. Lajos elfogadta Erzsébet mély, sokszor furcsa módon megnyilvánuló hitét, és kölcsönösen segítették egymást az életszentség megélésében. Erzsébet sokat imádkozott, böjtölt, vezekelt. Házassága, azaz uralkodói mivolta tette lehetővé, hogy igen gyorsan megszületett három gyermekük nevelése mellett nagy erőkkel segíthesse a szegényeket, betegeket, nyomorékokat. Menhelyeket, kórházakat épített, ahol maga is ápolta az elesetteket. 1227-ben Lajos keresztes hadjáratra indult, ám útközben meghalt. Erzsébet gyászát német rokonainak kapzsisága felerősítette, nehezen viselte a számára egyre idegenebb anyagi világot. Az életét Erzsébet óriási tudatossággal formálta, minden erejével a teljes önfeláldozás megteremtésén fáradozott. Minden csapást, testi és lelki fájdalmat belső békével, szinte vidáman fogadott. Gyerekeivel együtt a gazdagságukat és hatalmukat féltő rokonok megalázták, nyomorba taszították. Hiába fogadták kicsit később vissza Wartburgba, 1228-ban Marburgba költözött, ferences harmadrendi apáca lett. Maga Szent Ferenc küldött neki ruhát. Az Erzsébet alapította kórház ma is ott áll a hatalmas, róla elnevezett katedrális mellett. Erzsébet élete utolsó napjait súlyos betegsége ellenére boldog belenyugvással élte meg. 1231-ben halt meg.
A rózsacsoda
Erzsébet már kisgyermekként nagy érzékenységet mutatott a szegények iránt. Gyakran vitt nekik élelmet, ajándékokat, bár ezt környezete tiltotta. Egy téli napon, mikor kötényébe rejtve alamizsnát vitt, találkozott apjával, akinek kérdésére, hogy mit rejt ruhájába, azt felelte, rózsákat. Amikor apja ezt nem akarta elhinni, feltárta előtte kötényét, amiben valóban friss rózsákat láthattak. A csodás történetet sokan a magyar királyi udvarba helyezték, mások inkább Wartburg várába, ahol a csoda jövendő apósa vagy férje halála után sógora, Henrik számonkérésére következik be. A legenda itáliai eredetű. A történet nagyon hamar elterjedt és népszerűvé vált.
Árpád-házi Szent Erzsébetnek óriási kultusza van Nyugat-Európában. Templomok százai viselik nevét, alakját egyházi intézmények ezreiben idézik meg képeken vagy szobrokkal. Magyarországon több templomnak az oltalmazója. Különös, hogy a Magyar Királyságban éppen a Felvidéken bontakozott ki talán a legerőteljesebben Szent Erzsébet tisztelete. Pozsonyban és Kassán katedrálisok védőszentje.
Erzsébetet a munkában, az együttérzésben és a bőkezűségben tartották nagyra. Igaz, ez utóbbi, mivel hercegnő is volt, a kötelességei közé tartozott, ám tettei világra szóló mértékben meghaladták a szokásos jótéteményeket. Ezt az együttérzés és a keresztényi szeretet diktálta neki. Meglátta az emberek szegénységét, és segített nekik.
Szent Ferenc nyomában
A krisztusi szegénység, alázat, és szeretet iránti vágy egyébként éppen Szent Erzsébet korában lobbant újra lángra. A gazdag családból származó Assisi Szent Ferenc 1182-ben született. Ifjúsága léha évei után ledobott magáról minden pompát, gazdagságot, és nincstelenül indult el a világ meghódítására. Szent Ferenc hatása óriási volt: ezrek döntöttek úgy, hogy a szegénységnek és az evangélium hirdetésének szentelik magukat. Az egyházi szervezet és Európa társadalmi rendjét alapjaiban megváltoztató Szent Ferenc hosszú évek után talált megoldást arra, hogy regulája segítségével mindenki megtalálja a helyét az új rendjében. Az ima, a jótékonykodás és a bűnbánat gyakorlására dolgozta ki a máig élő franciskánus szabályzatot. Az úgynevezett ferences harmadrend, melynek tagjai nem hagyták el családjukat és folytatták addigi munkájukat, szürke vagy sötét ruhát vettek magukra. A civil életükhöz igazították szerzetesi tevékenységüket. Ez az új hadsereg villámgyorsan meghódította Itáliát, Franciaországot és Németországot. A harmadrend szabályzata 1221-ben jelent meg, és szerzetesei még ebben az évben Németországban is letelepedtek. Türingiában fogadták őket a legnagyobb szeretettel. Erzsébet kolostort és templomot alapított nekik Eisenachban. Minden erejével azon volt, hogy Szent Ferenc példáját kövesse. Elsőként csatlakozott Türingiában a harmadrendhez. Ferenc is hallott Erzsébetről, tudta, hogy erényes élete példát jelent környezetének. A később IX. Gergely néven pápává választott Hugolin bíborossal, a ferencesek protektorával gyakran beszélgettek róla. A pápa nagy gonddal ügyelt Erzsébet biztonságára, és ő volt az, aki a királylányt halála után, 1235. május elsején szentté avatta. Néhány krónikában megemlítik, hogy Erzsébet élete, alázatossága és önként vállalt szegénysége arra késztette Szent Ferencet, hogy elküldje neki Türingiába kopott ruháját. Erzsébet hálásan fogadta az ajándékot. Bár később mindenéről lemondott, ami az övé volt, Ferenc ruháját haláláig megőrizte.
A leprás
Szent Erzsébet irgalmas cselekedeteinek legmélyebb jelképes értelmű története. Egy leprás beteg érkezett a várba, akit az úrnő megfürdetett. Miután máshol nem volt hely a sok beteg miatt, férje ágyába fektette le. Az egész várnép nagy felháborodással adta ezt tudtára az éppen hazaérkező férjnek. Lajos herceg szobájába sietve felrántotta a takarót, és a fekhelyén magát a megfeszített Krisztust látta. Térdre esett a csoda előtt és jóváhagyta felesége cselekedetét.
A ferences harmadrendben - az 1228 és 1231 közötti időszakban - teljesedett ki Erzsébet élete. A marburgi kórházban is követte az evangéliumot, életét az irgalmasságnak szentelhette. Erzsébet, amikor lemondott a saját akaratáról, ferences törvényt követett. Ebben az irgalmasság bibliai és keresztényi cselekedeteit egyesítette. Az irgalmasságot annak legteljesebb formájában, másokat szolgáló ápolónőként valósította meg. Ezt a teljességet a Biblia is megfogalmazza, ami nem más, mint az éhezőknek enni adni, a szomjazóknak inni adni, idegeneket befogadni, mezíteleneket felruházni, betegeket ápolni, foglyokat meglátogatni, halottakat eltemetni.
Árpád-házi Szent Erzsébet képeslapon Forrás: MaNDA Adatbázis, Thúry György Múzeum, CC BY-NC-ND
Erzsébet lemondott a földi javakról. A végső lemondás, a halál azonban a végső és örök szabadság kezdete. Erzsébet élete azt példázza, hogy nem az élet hossza, hanem az élet tartalma a lényeges. Erzsébet legyengült szervezetét egy járvány - feltehetően influenza - támadta meg. A krónikák elmondása szerint halála előtt látomásai voltak, madarak szép énekét hallotta. Érdekes, hogy ugyanezt jegyezték fel férjéről, Lajosról is, és Szent Ferenc utolsó perceiben szintén madarak énekét hallotta. Temetésén óriási tömeg gyűlt össze, mindenki Erzsébet holttestét akarta látni. Sokan biztosak voltak abban, hogy egy szent távozott el a földi életből. A sírjánál történt csodálatos gyógyulások is mind ezt igazolták, egyre több zarándok érkezett ide. A szertartáson ott volt Erzsébet összes rokona, a német előkelőségek, a püspökök és maga II. Frigyes császár is. Erzsébet csontjait új szarkofágba tették. II. Frigyes levette fejéről koronáját, és Erzsébet koporsójára tette: „Ha nem tudtalak császárnővé koronázni ezen a földön, fogadd hódolatom jeléül ezt a koronát, aki Isten országában már királynő vagy!” - mondta a valamikori kérő.
Dippold Pál
