130 évvel ezelőtt, 1883. április 4-én született meg Szegeden nagy költőnk Juhász Gyula. Édesapja posta és távirda főtiszt volt, Juhász Gyula tehát az akkori tisztviselőcsaládok gyerekeinek szokásos életét élhette. A szegedi Piarista Gimnáziumban tanult. Még diákkorában, 1899-ben megjelentek első versei Szegeden és a Budapesti Naplóban. Rövid ideig piarista szerzetes növendék Vácott, majd három évig Budapesten magyar-latin szakos egyetemi tanulmányokat folytatott. A fővárosban megismerkedett és barátságot kötött pályatársaival: Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel és Ady Endrével. Több helyen tanított, de egyre több helyen publikálta verseit. Közben újságíróként is nagy sikerrel forgatta tollát. Tanári munkája, nyilván nem véletlenül, egyházi iskolákhoz kötötte, dolgozott a piaristáknak, a premontreieknek. Mindeközben a rendkívül érzékeny fiatalember minden irodalmi és tanári sikere ellenére nem tudott megszabadulni betegségétől, a depressziótól. Első öngyilkossági kísérlete 1906-ban volt, egy évvel később a Lánchídról akart a Dunába ugrani, aztán már az őt leginkább ismertté tevő Anna versek ihletőjének, Sárváry Anna színésznőnek megismerése után, 1914-ben mellbe lőtte magát.

Juhász Gyula (www.mek.oszk.hu)

Mindezek nem akadályozták meg abban, hogy sorra jelentesse meg világszép verseit, immár kötetekbe rendezve is. A korábban hivatalosan elmebetegnek nyilvánított költő 1918-ban beállt kommunistának. Forradalmi kiskáté címmel köszöntötte Kun Béláékat. Mint tudjuk, a diktatúra százharminc napig tartott, Juhász Gyula kommunistasága sem tovább. Azt írják, hogy életét derékba törte a tanácsköztársaság bukása. Ez nem egészen van így, talán inkább betegsége sodorta az izgága baloldalhoz.

Irodalmi tehetségét soha, senki nem vitatta. Barátai nem hagyták cserben, Babits, Kosztolányi, Móra Ferenc, József Attila, Kassák Lajos mindig mellette álltak. 1929-ben ő volt az első Baumgarten-díjas. A jelentős pénzzel is járó irodalmi elismerést a rákövetkező két évben is megkapta. A gondos orvosi kezelések ellenére végzetes mélabúja győzött: 1937-ben  öngyilkos lett.

A boldogtalan, magányos költő bánatos kedélyvilága verseire is jellemző. Ezek többnyire zárt szerkezetű, rövid költemények. Leginkább impresszionistának mondják stílusát, kevesen tudták nála szebben szavakkal megmutatni az ember hol szomorú, hol örömteli érzelmeit.

Juhász Gyula legismertebb verse az Anna örök. A reménytelen, viszonzatlan szerelem olyan átütő erővel jelenik meg a versben, ahogy talán azóta sem senki másnál. Az idő és a tér a természet nagy egységében tisztán és érthetően ér össze. Nagyon furcsa, hogy a beteg és rendetlen lelkű költő mindenkinél pontosabban tudta elhelyezni magát és érzelmeit a teremtett világban. Az a harmónia, ami ezt a világot igazgatja, ami az ember helyét megjelöli , kiszámítható és tudható részeit egymáshoz építi, a rendet jelenti.

Sárvári Anna (forrás: www.sk_szeged.hu)

A rendet, amelyet nem tudott létrehozni saját magában, verseiben megteremtette. A Tiszai csönd kiteljesíti ezt a már-már panteisztikus világszemléletet, maga a teljesség jelenik meg Juhász Gyula legszebb szóképében: „Hálót fon az est, a nagy barna pók…”

Akár csak akkor, most is, rajtunk-bennünk, előttünk és utánunk itt a pók. Esteledik.

Dippold Pál

Az elmúlt százötven év szőrápolás-történeti kutatásai sajnálatos módon szinte kizárólag a lószőrvizsgálatra és a férfi arcszőrzet kulturális eredetű változásainak megfigyelésére terjedtek ki. E két fontos területen tagadhatatlanul figyelemre méltó eredmények születtek, viszont a népszerű témák mellett más szőrtörténeti kutatások túlságosan is háttérbe szorultak.

A lószőr állagának és színezetének kereskedelmi célú megváltoztatása sok száz, alighanem ezer éves múltra tekint vissza. A lófestés célja a fiatalítás, amelyre részint eladáskor, részint társadalmi reprezentáció esetében lehet szükség – hasonlóan az emberi haj festéséhez. Az eladási lószőrfiatalitás egyik korai példáját mutatja egy 1648-ban Michael Demen kölni nyomdájában készített kézikönyvnek a szennylapján olvasható bejegyzés. A kézzel írt szöveg azt részletezi, hogyan lehet a főtt vakondokot lószőrfestésre használni. A marginália XIX. századi lehet, ugyanis bár a „vakond” vagy „vakondok” szó meglehetősen régi – a Besztercei Szójegyzék a XIV. század végén már vakondoknak fordítja a latin „talpa” névszót –, ám az azonos írásképű második bejegyzésben szereplő „hulladék” kifejezés csak a XIX. század közepétől terjedt el országszerte. Vagyis a vakondos lófestés XIX. századi kupecek fortélya lehetett.

Kézileg színezett ló és lovas Comenius Orbis pictusának egy 1806-os, pozsonyi kiadásán

A kötet szerzője egyébként a jeles hőmérőfejlesztő Caspar Ens (1580–1659), az Epidorpidum című mű pedig velős mondások gyűjteménye, és külön rejtély, hogy miként kerülhetett a választékos manierista munka egy meglehetősen iskolázatlannak tűnő ismeretlen lókereskedő tulajdonába. A tartós lószínezés eljárása pedig a következő: „Az fejerbűl feketét. Föszd megh az vakondakot, tiszta sós víszben. Minekutánna jól megh föszd megh (kend) annak az levével az lovat vagy akármit kihullanak mind azok az fejér s(z)örök! Feketék fognak nyölnyi! …” És így tovább. Az ismeretlen szerző a címlap hátoldalán folytatta fejtegetését: „Az fejér lónak az homlokán fekete csillagot hogyha akarsz csinálnyi avagy festenyi: Törött [?] cseripedénynek az hulladékjáth föszd megh tiszta vizben azután törd porrá, s kend az lónak az homlokára és csillagformán helheztesd oda. Kevis nap alatt az feiér s(z)örök lefognak hullani és feketék fognak nyölnyi…”

A lovak átszínezésének galád szokásáról beszámol többek között Krúdy is 1911-es Régi és új emberek című kisregényében. A megtévesztő eljárásra a házasodni vágyó úrhatnám kisnemes Ecsedyek, apa és fia, utasítják kocsisukat, hogy a csalás révén tehetősebbeknek látszódjanak a párkereső lakodalmi kocsikázás során: „Az udvaron Jakab kocsis festette a lovakat és a hintót. Értette a módját mind a kettőnek a vén lókötő. Olyanok lettek azok a lovak, hogy a saját gazdájuk sem ismert volna rájuk. A hintó vadonatújnak látszott. Meg lehetett volna esküdni, hogy most került ki a kocsigyártótól.”

A különféle szakálldivatok már az emberiség történetének legelején megjelentek – legalábbis Nicolaus de Lyra 1588-as velencei kiadású bibliamagyarázatának metszetén. A sor elején Ádám áll, utána Sét, Hénoch, Matuzsálem, Noé, stb. következnek. Valamennyien szakállasok.

A lószőrfestéshez hasonlóan manapság a szakáll- és bajusztörténet is a szőrtörténeti érdeklődés homlokterében áll. E kutatások számtalan eredményt hoztak már, e helyütt hadd emlékeztessünk egyedül arra a szignifikáns összefüggésre, mely Magyarországon az irodalmi ambíció és az arcszőrviselési szokások között mutatható ki. A XX. századig ugyanis csak elvétve találkozhatunk szakálltalan vagy bajusztalan költőkkel és írókkal, biztos jeleként a gyakori borotválkozás és a költői tehetség összeférhetetlenségének. Zrínyi, Balassi, Petőfi, Arany, Tompa, Garay; de még Mikszáth vagy Móricz is elképzelhetetlen lenne arcszőrzet nélkül. Igaz, Vajda János e tekintetben elhajló volt ifjú korában, Adyról nem is beszélve; viszont még e szőrtelenek mellett is döntő többségben vannak szakállas és bajuszos íróink és költőink.

Ezen irodalmi szakállak és bajuszok általában rendkívül ápoltak, nyírtak, és olykor különféle illatos kenőcsökkel is kezeltek voltak. (Természetesen nem az Arany János A bajusz című versében említett bajusznövelő kenőcsökre gondolunk, amellyel Kopasz-szájú Szűcs György próbálkozott.) A jó szakállkenőcs receptje ritka kincs, a XVIII–XIX. században kézről kézre járt, később azonban már nem kellett házilag készíteni, hiszen megjelentek a kereskedelmi forgalomba kerülő szerek is. Napjainkban azonban ismét háttérbe szorult az igényes szakállkenőcs kereskedelme, magyar nyelven csupán egyetlen kozmetikai termékeket forgalmazó cég honlapján találhatunk alkalmas szakállkenőcsöt, amely pedig a korszerű bajuszpödrésnek is elengedhetetlen segédanyaga.

Mária Magdolna egy 1512-es, velencei Missaléban. Nem szőr, hanem haj.

A kozmetikai szőrápolási kellékek egyébként elsősorban a hajon kívüli mindenféle testszőr eltávolítására alkalmasak, valószínűleg abból a megfontolásból kiindulva, hogy a szőr inesztétikus. Hogy ez igaz-e vagy sem, voltaképpen lényegtelen, inkább az a kérdés, hogy a szőrellenes nézet mióta uralkodott el az európai civilizációban. E kérdés eldöntéséhez szerencsére sokféle forrás áll rendelkezésünkre. A legkézenfekvőbb a képzőművészet segítségül hívása: a jelek szerint vonzó, ám szőrös nők alig-alig találhatók a nyugati művészet hosszú történetének fennmaradt emlékeiben. A szőrösödés érzékeltetése inkább boszorkányokra, bizonytalan nemű ördögi adrogünökre – Remete Szent Pál megkísértése, pokol-ábrázolások, stb. – jellemző. (Itt említjük meg, hogy Mária Magdolnát gyakran ábrázolták félreérthető hajzuhatagban, ez azonban nem szőr.)

Ribera: Magdalena Ventura férjével. Felületesen nézve nehéz megállapítani, ki a feleség és ki a férj.

Az egyetlen modell után készített szőrös nő portréja Jusepe de Ribera (1588–1656) spanyol festő alkotása. A képen látható Magdalena Ventura valóságos személy volt. A kép felirata szerint az Accumoli környéki nő harminchét éves korában kezdett szőrösödni, és e dolog – más hölgyekkel ellentétben – valószínűleg nem nagyon zavarta, ugyanis, mint látható, nem igyekezett szakállát leborotválni vagy elrejteni. Ribera a nápolyi alkirály utasítására örökítette meg Magdalenát gyermekével, akinek szerető és szintén szakállas férje is felbukkan a kép hátterében. A festmény hátborzongatóan hiteles, de, mint Németh István is felhívta rá a figyelmet, anatómiailag pontatlan. Ennek oka, hogy a férfias asszonyt már 52 éves korában örökítette meg a művész, amikor csecsemő korú gyermeke aligha lehetett, tehát a szoptatás jelenete csak elképzelt.

 Jogosan vetődik fel a kérdés: a középkori és újkori ruhadivatok mellett vajon szükséges volt-e egyáltalán a szőrellenes civilizációs hagyománynak megfelelően a szőrápolásra és szőreltávolításra? A kérdésre általános érvényű válasz nem adható, azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy a társas együttlét különleges eseteiben adódhattak olyan alkalmak, amikor kellemetlenség származhatott a szőrből.

Van Dyck: Zsuzsanna és a vének.

Az egyik ilyen diszkrét alkalom a fürdőzés. Azaz hogy csak akkor diszkrét, ha nem nyilvános, viszont ilyenkor is történhet indiszkréció, amint azt a Zsuzsanna és a vének történet festményadaptációiból is láthatjuk. A számtalan alkotás közül van olyan, amelyik a meglepett fürdőző nő szégyenét tovább súlyosbítja némi alsó lábszárra festett sötét folttal. Ilyen „gondozatlanságot” láthatunk Anthony van Dyck 1621–22-ben készült világhírű festményén.

De a fürdőzésnek szinte mindig is létezett nyilvános formája is. Bár sokan úgy vélik, a rendkívül fejlett római fürdőkultúra a középkor évszázadaiban megszűnt, erre nincsenek biztos adataink, az azonban egyértelmű, hogy az orvosi célú fürdőzés mellett már a XIV. században is jelen volt a fürdőzés, mint szórakozás.

IV. Károly korabeli vidám fürdőélet.

Az egyik XIV. századi, Luxemburgi Károly (1316–1378) német–római császár és cseh király idejéből származó német Aranybulla miniatúráján érdekes képet nyerhetünk a középkori fürdőkultúráról és fürdődivatról. A festmény tanúsága szerint a fürdőzés lakmározással, italozással egybekötött, alapvetően koedukált mulatság lehetett ebben az időben. Viselet szempontjából egyedül a haj eltakarását tartotta kívánatosnak valamiféle turbán segítésével a közízlés. Mindezek alapján egyáltalán nem meglepő a Margit-legenda sokat idézett, fürdőzésre vonatkozó része, amely a szentéletű királylány visszafogott érdeklődését mutatja a testápolás eme módja iránt: Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind a teljes konvent bizonyságot tett róla, soha az ő testét meg [nem] fürösztötte akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenvedett vala.

Vencel német–római császár híres fürdős asszonya egy miniatúrán. A sárkány figyel.

A következő évszázad sem hozott jelentős változást a fürdőviseletek terén. Az 1400-as évek csehországi divatját figyelhetjük meg abban az Ali ibn Ridwan Ptolemaiosz-magyarázat kódexében, amelyet eredetileg Vencel német–római császár és cseh királynak készítettek, majd a kötet némi címerátfestés után Mátyás könyvtárában kötött ki, hogy onnan meg a Bécsi Udvari Könyvtárat (majd az Österreichische Nationalbibliothekot) gazdagítsa. A miniatúrán látható Badefrau elég lenge ruházatban lóbálja a gyógyvizes csöbröt, és ez a viselet a lába alatt üldögélő sárkány érthető érdeklődését is felkelti. Egy másik miniatúrán a szemrevaló fürdős asszony visel ugyan egy hálóingszerű öltözéket, ám ez túl sokat nem takar, így a kortárs fürdőzők pontos információkat nyerhettek szőrápolási szokásairól.

A Vencel-féle Badefrau egy másik képecskén, ezúttal hálóingszerű fürdőruhában.

De ne gondoljuk, hogy ezek a viseletbeli furcsaságok csak távoli országok fürdőéletét jellemezhették. Fürdőkultúra nálunk is volt, bár a legkorábbi források még elsősorban gyógyászati célú alkalmazásokat említenek: Szent István pécsváradi bencések számára íratott 1015-ös adománylevelében szerepel a támogatott ispotály számára rendelt betegápoló- és fürdőszemélyzet is, akiknek különös módon a betegek védelmezése is feladatuk volt a rájuk támadó pogány magyarok ellen. Mintha manapság a kórházi orvosoknak fegyvertartási kötelezettsége is lenne, hogy a rendelő betegeit fenyegető rablókat lelövöldözhessék. Zsigmond idejére viszont bizonyos, hogy a fürdőzés már nemcsak gyógyászati célú, hanem a társasági együttlét fontos formája is volt, erre következtethetünk a Budai Törvénykönyv egy külön erre vonatkozó fejezetéből.

Gyógyfürdő vételéhez sosem volt szükség súlyos betegségre. Az 1550-es baseli metszet Sebastian Münster Cosmographiájához készült.

Mátyás korából pedig számtalan adat van a fürdőéletre vonatkozóan. A Rác-fürdő előzményét például azért hívták királyi fürdőnek, mert a palotából fedett folyosó vezetett a medencékhez. És nemcsak királyi kiváltság volt a fürdőzés, hiszen Vitéz János esztergomi palotájában Bonfini szerint a függőkertek és a pazar könyvtár mellett fürdők is voltak. Nem is beszélve Selmecbánya és Besztercebánya név szerint is ismert balneatorairól, akik orvosi és fürdőmesteri feladatokat láttak el a XIII. századtól.

Egyébként a XVI. században már igen széles rétegeket érinthetett a fürdőzés társasági szokása, Magyarország szabadon maradt részein éppúgy, mint a környező országokban. Jól látható a fürdőzés szórakozás mivolta azon az 1550-es metszeten, amely a brigerbadi fürdőélet pajzán vonatkozásait is elénk tárja. Brigerbad forró termálforrásai a rómaiak óta ismertek és kedveltek voltak, de a fürdőélet újabb kori virágzása a XVII. században, Kaspar von Stockalper alatt volt.

Az 1557-es frankfurti fürdőélet fokozott odafigyelést igényelhetett a szőrápolás tekintetében. A fürdőruhát még mindig nem találták föl.

Az egészségügyi célok persze teljesen össze is keveredhettek a társasági élet szokásaival. Ez látható azon az 1557-es frankfurti metszeten, amely egy, az egészség megőrzésére vonatkozó szabálygyűjteményhez készült, ám a holisztikus szemlélet mind a szövegből, mind a metszetről kiderül. Figyelemre méltó, hogy a fürdőruházat ezúttal is csupán a haj befedését szolgáló kendő.

Persze a fürdőruhát még Magyarországon sem találták föl a XVI. században. Balassi Bálint egyik Célia-verse, Kiben az Célia feredésének módját írja meg, annak felette penig termetéről, maga viseléséről, és szépségéről is szól, részletes képet nyújt a fürdőzési szokásokról. Célia személyazonosságán még vitatkoznak az irodalomtörténészek; van aki Szárkándy Annára, van aki Dobó Krisztinára gyanakszik: a költemények erre vonatkozóan nem adnak felvilágosítást. Az azonban biztos, hogy a XVI. század végén nálunk sem viseltek semmiféle fürdőruhát. Legalábbis Balassi ezzel magyarázza, hogy Célia fürdődézsáját hatalmas gőzfelhő vonta be, hiszen a költőhöz hasonlóan maga a pára is szerelembe esett a látványtól: „Ferdős okát mondja: Ez – úgymond – nem csuda, / mert Célia ül benne, / Kinek mezítelen testére szerelem / gerjedvén, füsti menne.”

Minél nagyobb a láb, annál nagyobb gond a lábszőrápolás. Egylábú lény Ptolemaiosz Geógraphiájának 1552-es bázeli kiadásában. Jogos az elkeseredés.

Egyszóval a társasági fürdőzés nálunk is ugyanúgy zajlott, mint Csehországban, Ausztriában vagy Németországban, s a fürdők a gyógyászat mellett a közösségi élet központi helyei is voltak. Zrinyi Péter egyik fontos megbeszélését 1666-ban a stubnyai fürdőben tartotta, Rákóczi Ferenc a vihnyei fürdőben vette ki Vak Bottyánból a hűségesküt és tette legott vezénylő tábornokká a kiváló félszemű katonát. És bár a XVIII. századra változott a fürdődivat (Csokonai már csak a bokrok mögül leselkedhetett Patyolat című verse szerint, sőt A feredésből az is kiderül, hogy egy másik alkalommal meglesett hölgy voltaképpen valamilyen fürdőleplet viselt, így a részletes leírás a költői fantáziának köszönhető), a lábszőrápolás és eltávolítás fontos probléma maradhatott, amelyre a megoldást házi készítmények jelentették. Csokonai egyik meglepő, szinte nem is allegorikus verséből, Az istenek osztozásából, más vonatkozó szőrdivatokról is értesülhetünk. (A XVII–XVIII. századi szőreltávolító kozmetikumokra és módszerekre később térünk ki.)

Kapható a Király utca 12-ben.

A kereskedelmi forgalomba kerülő szőreltávolító kenőcsökre még százötven évet kellett várni a divatkövető hölgyeknek. A század elejének poézise egyébként már kifejezetten reflektál az életkor előrehaladása következtében beálló szőrösödés problémájára. Virág Benedek egy Horatius-fordításában így fogalmaz: „Mint vélnéd, hamarább meglepi pih büszke pofáidat”. Érthető, hogy a század végére már a kereskedésekben is megjelentek a szőrtelenítő krémek és eszközök, amelyeket hol „Epilatoire” néven neveztek francia módi szerint, hol pedig érdekes eufemizmussal „hajeltávolítónak”.

E termékeket egyébként már a XX. század elején is olyan intenzív reklámkampánnyal próbálták piacra dobni és értékesíteni, mint napjainkban. Dr. Robert Fischer bécsi orvos például sokféle kozmetikummal szolgált, a szeplőkrém mellett olyan „hajeltávolító” szert is kínált, amely – messze megelőzve korát – végleges megoldást nyújtott a szőrtelenedésre vágyóknak. Termékét osztrák és magyar hetilapokban rendszeresen hirdette.

Garancia!!!

És akinek még ez is kevés, az garanciát is kaphatott a szőrtelenítés véglegességére: a számos elismeréssel és kitüntetéssel díjazott miskolci Horovitz Miklós még a pénzt is hajlandó volt visszafizetni a pórul járt kuncsaftoknak. Ehhez vélhetőleg csupán be kellett mutatni a sajnálatos módon újból beszőrösödött részeket. Ügyes.

Fáy Zoltán

A magyar sajtótörténet egyik meghatározó alakja Tolnai Simon 1868. március 26-án született Nagyváradon. Nem sok időt töltött el a Pece parti Párizsban, kisgyerek korában Gyulára költözött. A zsidó vallású – eredeti családneve Friedmann, második neve Samu volt – kisfiú szabómester édesapjával, Friedmann Jakabbal és Rusz Katalin nevű édesanyjával meglehetősen nehéz körülmények között élt. Sok legenda fűződik a Tolnaivá magyarosított Friedmann Samu pályakezdéséhez, az egyik ilyen, hogy tízéves korában egy szál kályhacsővel indították el az életbe a fiút. Hogy miért éppen kályhacsővel, azt nem tudni, arról viszont hiteles adatok maradtak fenn, hogy Samu-Simon volt cukrászinas, kalapos inas, kifutófiú, még a parkettázás tudományába is belekóstolt. A szerencse közelébe Gyulán semmilyen módon nem tudott eljutni, ezért Budapestre költözött.

Tolnai Simon (forrás: www.metapedia.org)

1898-ban már tehetős emberként alapította meg lap- és könyvkiadó vállalatát, ahonnan egyre nagyobb példányszámban jutottak ki az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő termékek: a Tolnai Világlapja, Világkönyvtára, Világtörténete és Világlexikona.

Tolnai Világlexikon

De hogyan vált gazdaggá Friedmann Samu? Egyszerűen. Szembeszállt az árral, és látványosan megcáfolta azt a tételt, hogy nincs unalmasabb, mint egy tegnapi napilap. Összeszedte a kávéházak előző napi újságjait, melyeket a megjelenés másnapján fél áron tudott eladni. Az egyre nagyobb üzleti láncban a kávéházak is jól jártak, mert elvitték tőlük a számukra már értéktelen újságokat. Beindult a bolt, Friedmann már hetilapokkal és a lehető legkülönfélébb szaklapokkal is kereskedett. Saját lapjánál bevezette az előfizetést, megszervezte a lapterjesztést, rikkancsokat és újságkihordókat vett fel.

Tolnai Világlapja 1939. (forrás: retronom.hu)

A Tolnai Világlapja 1901-ben jelent meg először, és több mint négy évtizedig élt. A képes heti újság az alapító szándékai szerint minden más hazai laptól különbözni akart. A már létező szépirodalmi lapok közül egyikhez sem akart hasonlítani, és nem is azok olvasóközönségét akarta elhódítani. Mint alapítója mondta:”Hétről hétre olyan lapot adok majd előfizetőimnek, amely a hét eseményeit a lehető legváltozatosabb képekben ismerteti…Gondom lesz arra, hogy a női publikum megtalálja lapomban és kiadványaimban a maga nélkülözhetetlen szükségleteit, sőt még a gyermekek is érdeklődve forgathassák.” A később sajtómágnásnak titulált Tolnai a szegény emberek számára készítette kiadványait, melyekre a kevésbé tehetősek is előfizettek. Éppen ezért a Tolnai kiadványok rövid idő alatt rendkívül népszerűvé váltak. A Világlapban okos módon elegyítette a bulvárt a minőségi riportokkal, publicisztikákkal és szépirodalommal, a lap egyetlen fontos hírről nem maradt le. A minőség érzékeltetésére néhány név: Heltai Jenő, Bródy Sándor, Krúdy Gyula és Márai Sándor. A Tolnai Világlapja 1944-ig élt, akár csak névadója, Tolnai Simon, akit Mauthausenbe deportáltak.

Nehéz manapság meghatottság nélkül beszélni a nyomtatott sajtó virágkoráról, hiszen a szórakoztatás és tájékoztatás eme formája ma az utolsókat rúgja. Ahogy Tolnai Világlapja vagy a Herczeg Ferenc- féle Új Idők forradalmasította a tájékoztatást, tette egyértelművé és hitelessé a  világ híreit, nemrégiben úgy tűnt, az elektronikus sajtó még náluk sokkal gyorsabban teszi érthetővé a világ eseményeit. Sajnos nem így történik. Az online felületeken virágkorát éli a hiteltelen, ellenőrizetlen beszédmód. Nincs mérték, nincs érték. Ahol meg van,vagy erre törekednek, ott a hírkavarók cenzúrát visítanak.

Csak abban bízhatunk, amit Tolnai Samu Simon egyszer már létrehozott: az emberek az igazságra vevők, még ha az tegnapi is. Mert ami igaz, az tegnap is az volt és holnap is az lesz.

Dippold Pál

A drámaszeretők március 20-án ünneplik Ibsen Henrik születésnapját. A norvég író 1828-ban látta meg a napvilágot. Azt írják, hogy gyermekkora nyomasztó kisvárosi légkörben telt, elszegényedett polgárcsaládban nőtt fel. Szegénység, hideg, köd, szóval, az északiság nemigen kedvez az irodalmi csillogásnak. Ibsen Henrik igazából mindig is írónak, költőnek készült, de vonzotta az orvosi és a festőművészi pálya is. A szegénység miatt mégis patikussegédként kereste kenyerét. Ettől persze kiszakadhatott volna az északi szürkeségből, úgy látszik, ez a patikusság valójában művészetbarát, művészelőkészítő foglalkozás, Csontváry is az volt. Ibsen amúgy szerette a magyarokat, tizenkilenc éves korában költeményben üdvözölte a magyar szabadságharcot. Amikor a norvég fővárosba – Kristiania, ma Oslo - került, az egyben a színházhoz fűződő életre szóló kapcsolatának kezdetét is jelentette. Színházi dramaturgként végzett munkája mellett számtalan színdarabot írt, ám ezek visszhang nélkül maradtak, az 1862-es A szerelem komédiája című pedig egyenesen megbukott. Ibsen Henrik 1865-ben Rómába költözött és itt elkezdődött nagy alkotói korszaka, sorra születtek meg a világhírnévhez vezető út színdarabjai, verses drámái: a Brand, a Peer Gynt, a Társadalom támaszai, a Kísértetek, a Vadkacsa és a talán legismertebb, 1879-es Babaház.

Forrás: Guardian

Ibsent sokan a modern dráma megteremtőjeként emlegetik. Az kétségtelen, hogy naturalista jellegű művei botrányokat hoztak, mert akkor Európát a konzervatívnak minősített, viktoriánus családi élet és a szigorú erkölcsök uralták. A társadalmi kötöttségek ellen egész életében lázadó norvég drámaíró egyre határozottabban szállt szembe ezzel, az általa hamisnak és álszentnek gondolt világgal. Minden igyekezetével azon volt, hogy a felszín alatti lelki mozgások természetrajzát feltérképezze és megmutassa. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Nevéhez köthető a polgári dráma és a realisztikus színjátszás színtézise, a bulvár és a naturalista színház módszerei alapján a köznapi és a szimbolikus szféra egyesítése, és főleg az az elemző drámai közlésmód kimunkálása, amely az egyre kicsinyesebbé váló polgári életformát vizsgálta.

Ibsen Olaszországból később Németországba költözött, ahonnan 1891-ben – egy magyarországi kirándulás után – tért vissza Norvégiába. Az ezután született darabokban így a Solness építőmesterben, a Kis Eyolfban, a John Gabriel Borkmanban saját lelke, személyisége mélységeit kutatta ki és fogalmazta meg. 1900-ban szélütést kapott, betegségéből 1906-ban bekövetkezett haláláig nem gyógyult meg.

Skien, 1800-as évek (forrás: www.old-picture.com)

Ibsen eszmélésétől kezdve a szocialista mozgalmak híve volt. A norvég munkásmozgalomból az európai nemzetköziségbe kerülve hirdette a baloldali tanok üdvösségét, már ünnepelt íróként nagy örömmel üdvözölte az 1871-es párizsi kommünt.

A napjainkban is sokat játszott szerző világlátása nem mindenki számára rokonszenves. Azt a harcias rosszkedvet, mellyel Ibsen élte az életét, és amit színdarabjaiban képviselt, sokan taszítónak találják. Kétségtelen, hogy a hideg, rideg, sötét Észak-Európában gyakori ez a fajta világlátás. Ám attól, mert valaki fázik a hidegben, nem feltétlenül kell rosszkedvű alkotásokat létrehozni. A szeretet, az emberség fénye, még ha szürke is, ahogy a dán Martin Andersen Nexö írta, északon is jelen van. A fantázia fénye pedig olyan tiszta és világos magasságokba emelhet, ahová Nils Holgersson, a svéd Selma Lagerlöff hőse került. Az pedig, hogy a Széphalom Könyvműhely és a Magyar Napló jóvoltából a magyar közönség számára is hozzáférhető kortárs skandináv irodalom milyen jókedvű és szép könyveket termett, már nem Ibsen történetéhez tartozik.

Az ő szellemi örökösei talán a szépirodalmon kívül keresendők, a krimik világában. Ez kétségtelenül kifizetődőbb műforma, mint a drámaírás, hatalmas pénzeket is kaszált a terjedelmes írásokat létrehozó, de vitathatatlanul izgalmas Robert Ludlum. Huszonhét regényének ötszázmillió példányát vásárolták meg. Vagy ide sorolhatjuk a svéd Stieg Larsson Millennium trilógiáját a tetovált lány vérfagyasztó kalandjairól. A 2004-ben, ötven évesen elhunyt Larsson egyébként Ibsenhez hasonlóan elkötelezett baloldali volt, Expo című magazinja a szélsőjobboldali, neonáci és rasszista erők bírálatával foglalkozott. A tízkötetesre tervezett sorozat első három darabjából huszonegymillió példány kelt el.

Ezekkel a számokkal egyetlen, magára valamit is adó szépíró nem tud versenyezni. Igaz, nem is akar.

Dippold Pál

Tavasszal nemcsak a hóvirágok nyílnak, március elsején ismét megnyitotta kapuit Budapesten a felújított Erkel Színház, méghozzá három egymást követő estén három balett bemutatóval. 
Mielőtt felidéznénk az épület történetét, nézzünk körül azon a téren, ahol az Erkel Színház áll. A nyolcadik kerület szívében a nemrégiben II. János Pál pápa nevét megkapó téren a nem éppen szép emlékek nyomát hordozó egykori Köztársaság téri pártház mellett találjuk Budapest, sőt, Magyarország sokáig legnagyobb befogadóképességűnek minősített épületét. Lassan kikopnak hétköznapjainkból a kommunizmus évtizedeit idéző nevek, a szomszédos Mező Imre út ma már Fiumei út, és az 1956-os forradalom egyik legfontosabb színtere sem az ávósok védte pártházról, hanem a megújult Népoperáról lesz újra ismert. Amikor 1911-ben felépítették, a teret Tisza Kálmán nevét, a színház pedig a Népopera nevét viselte.

Hogy mennyi is az annyi, már mint a nagy befogadó képesség, azt megmondják a számok: 2500-3000 ember tudott itt egy időben leülni, és élvezni a muzsikát. Az impozáns épületet Jakab Dezső, Komor Marcell és Márkus Géza tervezte. A főváros ingyen adta a telket, ám mint minden üzletben, ebben is, aki adott, az kérhetett is. A főváros a magyar színművészet hatékony támogatása érdekében kikötötte, hogy a Népoperában állandó magyar színtársulat működjön, az előadások nyelve csak magyar lehet, a magyar szerzők művei elsőbbséget élveznek, és a külföldiek vendégjátékát is szigorúan szabályozták.

Igen rövid idő alatt, akár az ember, kilenc hónap után fejlődött ki és született meg a színház. A már említett óriási méreteket a fogadótér negyvenszer tíz méteres nagysága is jól érzékelteti. 1911-ben a nyitó előadáson Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját mutatták be. Az első évadban a magyarok mellett igen sok külföldi szerzőtől: Verditől, Wágnertől mutattak be műveket, de az akkor már fénykorát élő orosz balett is fellépett. Egy évvel később, a második évadban futott be Zerkovitz Béla Aranyeső című operettjével, hetven előadást tartottak meg ebből. A mindig jellemzően telt házzal számolva ez hetvenszer háromezer nézőt jelentett. Több százezret. Az első világháborúban megszűnt a Népopera.

A két világháború között Városi Színház néven működtették. Volt itt sok minden, ifjúsági előadások az Operaház művészeinek fellépésével, operettek, népszínművek sokasága, aztán néhány félamatőr színkör bérelte a házat, sőt, kabaré előadásokat is tartottak itt. 1940-re az intézmény lényegében csődbe ment és a bérlőktől visszakerült a főváros kezére. Ekkortól egészen 1948-ig a Magyar Művelődés Házának nevezték. Minden volt benne: operaházi és színházi előadások, irodalmi estek és hangversenyek. Két évig még mozi is beköltözhetett ide.

fotó: http://urbanista.blog.hu

1951-ben a Magyar Állami Operaházhoz csatolták, ekkor vette fel az Erkel Színház nevet. Remek és igen népszerű bemutatókat tartottak itt, ám a ház műszaki állapota, hiába újították fel a hatvanas évek elején, fokozatosan romlott. 2007-ben volt egy búcsúkoncert, sokáig úgy volt, hogy lebontják. Szerencsére nem így történt. Kormányzati döntés született, az Erkel Színház épületét több lépcsőben felújítják. Ennek első szakasza befejeződött, lényegében ezt ünnepelték a balett bemutatókkal. A közönségben bizonyára többen felidézték, hogy ki mindenki járt itt a világhírű zeneművészek közül az elmúlt évszázadban. Csak néhányan a névsorból: Bartók Béla, Arturo Toscanini, a milanói Scala művészei, a Magyar Állami Népi Együttes tizennégy bemutatójának helyszíne volt, de tíz évvel ezelőtt az orosz táncművészet leghíresebb együttese, a Mojszejev is fellépett itt. Azt már csak a kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében tesszük hozzá, mert az úgynevezett nehéz (komoly) zene mellett igen fontos a népek számára a könnyűzene is: itt volt Yves Montand, Gilbert Becaud, és a rock-korszak hajnalán, 1967-ben az angol Nashville Teens zenekar.

Az öreg rockerektől napjainkba visszatérve megint csak számokkal jövünk elő: 1,8 milliárd forintba kerül a felújítás. Az első szakasz befejezése már lehetővé teszi a közönség fogadását, azaz az előadásokat, mostantól lényegében próbaüzemben működik, ami száz napig tart. A végleges színpadborítás például négyszázmillió forintért majd nyáron készül el, a külső munkálatok ősszel fejeződnek be. November hetedikén pedig, Erkel Ferenc születésnapján a magyar opera napján hivatalosan is átadják az intézményt. A szomszédos pártházban feltehetően ezen a napon már nem lobogtatnak vörös lobogókat a nagy októberi szocialista forradalom tiszteletére.

Különös érzés megélni egy-egy történelmi korszak kezdetének vagy végének kézzelfogható valóságát. Felemelő ismét teljes pompájában látni a magyar himnusz zeneszerzőjének nevét viselő népoperát.
És örülni az alkalomnak, hogy elmondhatjuk ki is volt, honnan is jött a magyar zeneművészet egyik legnagyobbja. Különös öröm azért is, mert a Kádár-kor egyik legotrombább hazugságát, a több száz 1956-os szabadságharcos legyilkolását igazolni akaró Kik voltak, mit akartak című kommunista propagandakönyv éppen a Köztársaság térről szóló hazugságokkal mérgezte a magyarságot.

Erkel Ferenc élete a példa arra, hogy az az ember is őszintén, tiszta szívéből és szabad akaratából lehet nagy magyar, aki nem magyar.
Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítője, Erkel Ferenc Gyulán született. Ha utánanézünk a nagy magyar zeneszerző élettörténetének, nagy meglepetések érnek minket. A gyulai szülőháznál ugyanis kiderül, hogy a családfa kutatók a nagy magyar zeneszerző családjának holland vagy közép-felnémet eredetéről vitatkoznak. Ha a nemzetiségi származás nem is tisztázott, az dokumentált bizonyosság, hogy Erkel Ferenc felmenői jól képzett muzsikusok voltak. Nagyapja, aki pozsonyi illetőségű, és Erkel Józsefnek keresztelték, olyan jó zenész volt, hogy a híre eljutott Bécsbe, egészen gróf Wenckheim Józsefig, akinek Ferenc nevű fia örökölte hatalmas gyulai birtokát. Ferenc 1806-ban ide nevezte ki gondnoknak Erkel Józsefet. Ez ürügy volt arra, hogy kastélya egy kitűnő muzsikussal büszkélkedhessék, és a grófi gyerekek jó zenei képzést kapjanak. A zenész fia, Ifjabb Erkel József a gyulai józsefvárosi iskolában szerzett tanítói állást, 1808-ban feleségül vette Ruttkay Ádám uradalmi tiszt leányát, Klára Teréziát. Tíz gyerekük született: nyolc fiú és két lány.

Az 1810. november 7-én született Erkel fiú a keresztségben a Ferenc nevet kapta, keresztszülei Wenckheim Ferenc grófék voltak. Erkel Ferenc sikerekben gazdag pályafutása közben gyakran látogatott szülővárosába, 1850-től minden nyarát itt töltötte. A magyar nemzeti érzelmek leghitelesebb megszólaltatója tehát a népek kis olvasztótégelyében, a történelmi Magyarország Kárpát-medencéjében, a kusza származási viszonyok mellett és ellenére, vagy éppen azért, nagyon erősen magyarnak vallotta magát, és soha senki nem vonta kétségbe magyarságát. A Bánk bán című operájának világszerte ismert Hazám… áriája hitelesen tanúsítja, hogy magyar az, aki annak vallja magát.

Dippold Pál

Nyolcvan évvel ezelőtt, azaz 1933-ban szabadalmaztatott egy társasjátékot az Amerikai Egyesült Államokban Charles Darrow. A munkanélküli mérnök néhány év alatt – forintban számítva – milliárdokat keresett a Monopolyval. A játék rövid idő alatt harmincnégy nyelven jelent meg az üzletekben, és fogyott el kétszázötvenmillió példányban a világ százhárom országában. A ma reneszánszát élő Monopoly arról szól, hogy meghatározott szabályok szerint lépegetve a táblán, területeket és épületeket kell vásárolni, eladni vagy bérelni addig, ameddig valamelyik játékos monopóliumhoz jut.

Fotó: http://monopoly.cdbpdx.com/

Na de mi is az a monopólium? A görög eredetű szóösszetétel a monosz (egyetlen) és a polein (eladni) szavakból áll össze. Azaz egyeduralkodó a piacon. Senki mástól nem vásárolhatnak. Ez nem túl egészséges a gazdaságtudósok szerint, van médiahörgés manapság is, ha valahol valaki valamilyen vélt vagy valódi túlhatalomra tesz szert. Ez sérti az esélyegyenlőséget. Nem lehet csak úgy megmondani, hogy ki a legszebb lány a halpiacon. Természetesen a társadalmi mozgások ebben az összefüggésben is ellentmondanak némelykor a többnyire liberális elméleteknek, így például vannak olyan állami monopóliumok, leginkább a közszolgáltatásban, melyek nem a piac szabályai szerint működnek. Ilyen a honvédelem, a fegyveres szolgálatok rendje és a jogalkotás. 

A Monopoly társasjátékot kétségtelenül az tette és teszi népszerűvé, hogy győztesének a rendkívüliség illúzióját kínálja. A piacot uraló egyetlen vállalat, a monopolista egészen máshogy viselkedik, mint a versenyzői piac vállalatai. A monopolista nem áll versenyben senkivel, ezért termékei árát, minőségét, mennyiségét maga állapíthatja meg. Bizonyos értelemben tehát a hatalom-koncentráció, a hatalmi mámor mozgatja a monopolistákat. A monopolista államberendezkedésekről kiderül, hogy leginkább diktatúráknak minősíthetők. Vicces, hogy az államszocializmus egyik legjellemzőbb figurája, Fidel Castro, alighogy hatalomra jutott, betiltotta a Monopolyt Kubában. 

Az 1933-ban szabadalmaztatott Darrow–féle Monopoly eredete a 19. század végéig nyúlik vissza, amikor is Háziúr néven vált népszerűvé egy hasonló, vagyongyűjtő játék. Ebben a játékosok kölcsön adták egymásnak vagyontárgyaikat, gyűjtötték azokat, ingatlanokat vásárolhattak, ezek értékét építkezésekkel alaposan megnövelhették, azaz játék közben meghatározott szabályok szerint tanulhatták meg, hogy milyen rend uralkodik a gazdaságban. A gazdasági világválság éveiben aztán a mindent és mindenkit legázoló, monopóliumokra törő magatartás hozhatott csak sikert. A kedves játék is átalakult. Kegyetlen lett, mint a munkanélküli mérnökök élete. 

A Monopoly megalkotása tehát nem Darrow dicsősége, két elemmel mégis ő segítette világsikerre. Tervező mérnökként szép táblát készített, aztán maga kezdte el gyártani és árusítani a társasjátékot. 1934-ben a Parker Brothers cég lényegében a Monopoly segítségével mászott ki a válságból. Jellemző adat, hogy egy évvel később már hetente húszezer darabot rendeltek a Monopolyból. A kegyetlen játékban tehát az a győztes, akinek sikerül annyi vagyont felhalmozni, hogy az elég a többi játékos csődbe juttatásához. Nem éppen emberbarát szellemű tehát ez a folyamat, de napjainkban a rendszerváltozás óta eltelt húsz évben mi is kénytelenek vagyunk ebben részt venni. 

Magyarországon Capitaly néven a negyvenes években már megjelent a játék, de 1953-ben imperialista szemlélete miatt betiltották, és egy küllemében hasonló táblajátékkal, a Teljesítsd a tervet néven forgalmazták. A játék célja az életszínvonal emelése volt a játékosra bízott szocialista gazdaságban. Nem volt különösebben népszerű.
Gazdálkodj okosan! néven aztán megjelent a Monopoly haladó, szocialista, emberbarát változata.

Fotó: http://hattatt.blogspot.hu/2012/11/games-people-play.html

Hamar kedveltté vált, bár minden olyan, stratégiai gondolkodást követelő elem, amely a Monopolyt izgalmassá tette, eltűnt belőle. A siker nagyrészt a szerencsén múlt. Egyszerű dobókockás Ki nevet a végén? jellegű játékká egyszerűsödött. Vicces, népművelő szándékú feladatok voltak benne, mindenki ugyanannyi pénzt kapott a javak megszerzésére. De a szocreál táblák szocreál alaprajzú lakásai, ezek berendezése, a szerencsés esetben elnyerhető magasabb kamat, de főleg a kicsi játék-papírbankók felkeltették az érdeklődést. Meg aztán a tény, hogy a társasjáték piacon sem volt túl nagy a választék - azaz az ál-Monopolynak monopóliuma volt -, oda vezetett, hogy a rendszerváltásig egymillió dobozt adtak el belőle. 

Az élet nagy társasjátékában részt vevőket aligha érdekli, hogy mindez Kubában és Kínában nem élvezhető. Ott még és már be van tiltva a Monopoly.

Dippold Pál

A Mindenütt nő országos programsorozathoz kapcsolódott a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet, és a maga eszközeivel szeretné színesíteni az alkalmat, hogy valódi ünneppé tegyük a nőnapot. A három napos programot az Örökmozgó Filmmúzeumban tarjuk, ahol a filmvetítéseket beszélgetés követi.

Női lélek

Örök titok, egy megfejthetetlen rejtély. Jadviga. Hűvösen szenvedélyes. Csábos és titokzatos. De, hiába szép és okos, a sorsát nem kerülheti el.

Március 8., péntek 18.30 Jadviga párnája (2000)
Vendégeink: Bozóki Mara jelmez-, és díszlettervező; Esze Dóra író; Závada Pál író

Női báj

Különösek, izgalmasak és feledhetetlenek. Zsuzsa, Éva, Jolán. Amikor a nő elhatározza, nincs tovább. Amikor egyetlen megoldás, a válás.

Március 9., szombat 17.00 Tanulmány a nőkről (1967) 
Vendégeink: Hrivnák Tünde divattervező; Karafiáth Orsolya író; Mosolyka blogger

Női szépség 

Átváltozó művészek mondják a nőkről. Folyamatosan megújulnak. De, legyen rajtuk bármilyen kosztüm, igazán különlegessé a magabiztosság teszi. Ahogy lép, ahogy néz, ahogy van.

Március 10., vasárnap 18.00 Filmes divattörténeti utazás (1920-1980)
Vendégeink: Fodor Annamária színésznő; Parádi Gabriella stylist; Takács Nóra szépségszakértő

Harminc évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Donald Duart Maclean, a Cambridge-i Ötök néven ismertté vált rendkívül sikeres szovjet kémcsoport tagja. A hálózat működésének kezdete a második világháború első napjaira nyúlik vissza. Ebben az időszakban a híres Cambridge-i egyetemen tanító, nagy tekintélyű professzorok szovjet dezinformációs anyagokat juttattak el a nácikhoz. Lebukásuk után, a hatvanas években tetteiket többek között azzal indokolták, hogy a Szovjetuniót akarták támogatni a Németország ellen vívott közös háborúban. A háborús időkben tevékenységük egy részéről az angol hírszerzés is tudott, és kommunista meggyőződésük sem volt titok. Igen ám, de a Cambridge-i Ötök a kémkedés izgalmaitól később sem akartak vagy tudtak megszabadulni. Az 1950-es években igen sok Angliát érintő titkos katonai és nemzetbiztonsági információt adták át a Szovjetuniónak. 

A kommunizmus iránti szimpátián és a kémkedés izgalmain túl más is összetartotta a híres kémhálózatot. Egyikük, Anthony Blunt nevezhető a legnagyobb hatalmú beszervezőnek, hiszen ő csábította el az ötök közül Guy Burgest és Donald Duart Maclean, számos más cambridge-i tanár és hallgató mellett. A beszervezett kémek aztán később a brit külügyben és a titkosszolgálatban segíthették egymást, és adagolhatták az információkat a Szovjetuniónak. 

1951-ben fogott szagot a brit elhárítás, és kezdett el nyomozni a kémhálózat tagjai után. Burges és Maclean kiszökött a Szovjetunióba. A Cambridge-i Ötök talán legismertebb tagja Kim Philbyn azonban nem találtak fogást, egészen 1955-ig maradhatott a helyén, távozása egyébként a brit titkosszolgálatnál viselt igen magas rangjának elhagyását jelentette. 

1961-ben az akkor már Libanonban újságíróként dolgozó Philbyt majdnem elárulta egy átállt szovjet kém, de ő társai után ment a Szovjetunióba, ahol 1988-as haláláig a KGB alkalmazta különböző feladatokban. Amit tudott, mindent átadott az oroszoknak, ezért a brit titkosszolgálat európai és közel-keleti hálózata majdnem összeomlott.

A híres kémhálózat kalandjai természetesen működésbe lendítették az irodalom és filmes világ tagjait. Az egyik leghíresebb a Suszter, szabó, baka, kém, amelynek John Le Carré a szerzője, és tavaly mutatták be a regényből készült filmet. Alan Bennett színpadi művet írt Anthony Bluntról, valamint Guy Burgess Szovjetunióban töltött éveiről, aki a lebukás után Moszkvába menekült. Számtalan tévéfilm és dokumentumsorozat is készült a Cambridge-i Ötökről. Ezek közül számunkra talán legérdekesebb az, amelyet a Kreml aktái címmel Kun Miklós tett közzé.

Száz évvel ezelőtt született Donald Duart Maclean, édesapja jeles angol politikus volt. A családban szinte reggeltől estig a politikáról beszéltek. Elemi iskolái után Norfolkban érettségizett, ahol megismerkedett a liberális és az általa haladónak gondolt marxizmussal. A Cambride-i egyetemre iratkozott be, és már megérkezése évében belépett a kommunista pártba. Alig egy évvel később megismerkedik Anthony Blunttal, ami egyben azt is jelentette, hogy a szovjet hírszerzés tagjává vált. Később úgy nyilatkozott erről, hogy teljesen kiábrándult a Cambridge-ben uralkodó eszmékből. Diplomája megszerzése után fontos hivatalokban kapott munkát, ahonnan rengeteg titkos anyagot tudott átadni az oroszoknak. 

A jóképű, fiatal állami tisztviselőt - akinek a KGB-től kapott álneve Homérosz volt, homoszexualitására utalva – nem hagyták hidegen a nők sem. Több csinos nővel is kalandba bonyolódott, mígnem Párizsba kerülvén házasságot kötött az amerikai Melinda Marlinggal. Az aktív kémnek három gyereke is született. A II. világháború után diplomata pályán dolgozó Maclean, a brit nagykövetség első titkáraként Washigtonból származó adatok tömegét szolgáltatta ki a Szovjetuniónak. Többek között fontos információkat adott át az atombomba-gyártás technológiájáról. 1948-ban áthelyezték Kairóba, ahol egyre nehezebben bírta a kettős életéből adódó nyomást. Ivott, verekedett, tombolt, de felesége minden esetben elsimította a botrányokat. Visszatért Londonba, ekkor már komolyan harcolt lelki betegségével. 1951-ben Moszkvába szökött. Felesége ez után három héttel szülte meg harmadik gyermeküket. Egy évvel később azonban a Maclean család már újra együtt volt Moszkvában. 

Donald Duart Maclean kusza élete kusza véget ért. A szintén meglehetősen zavaros magánéletű felesége 1979-ben visszatért Amerikába, és gyerekei is követték őt. Mind a három Maclean-sarj megházasodott, orosz párjaik vannak, de elhagyták Moszkvát, Londonban és az Egyesült Államokban élnek. A magára hagyott kémmel 1983-ban szívroham végzett Moszkvában. A hamvait hazavitték Angliába, kérésének megfelelően a szülei sírjára szórták.

Ahogy látjuk, Donald Duart Maclean élete egy cseppet sem hasonlított a 007-es ügynök, James Bond életére.

Dippold Pál

Ez volt a címe a Magyar Filmhíradó különkiadásának 1953 márciusában, amit Sztálin halálakor a hatalom rendelt a filmkészítőktől. Az "alapmű" Moszkvában és színes változatban is elkészült, de az összes szövetséges szocialista országban leforgatták a hasonmásait. Mindenütt a helyi gyászt, megrendültséget bemutatva, szinte egymással versengve. Itt csak a magyar gondosan megrendezett "visszhangot" látjuk - ezt vágtam ki a filmből - Tatabányától, a falvakon, földeken át Sztálinvárosig, az utcát, a Nemzeti Színházat, a gyászba borult Parlamentet, ahol még Nagy Imre terjeszti be a Halhatatlan érdemeiről a törvényjavaslatot. (Ugyanitt három hónappal később a sztálinista gyakorlattal nagy részben szakító kormány programját). A Sztálin téren, a Sztálin szobornál budapestiek százezrei róják le kegyeletüket, búcsúzva a Nagy Vezértől.

A propaganda híradó hatásos képsorai mögött nem láthatjuk, hogy a zsarnok halála milyen valós visszhangot váltott ki a magyar társadalomban. Akkor még elemista iskolásként csak arra emlékszem, hogy szomorúan sírdogáltunk az iskolában és arra, hogy ezt a nagypapám otthon nem igazán értette. Ez persze nem volt benne a filmhíradóban.

Azt sem sejthette senki, hogy három és fél év múlva a "gyászoló százezrek" Budapesten döntik le először a Zsarnok szobrát, vontatják végig a városon és verik szét az Akácfa utcában, olyan apró darabokra, hogy múzeumi bemutatásra is alig maradt a bronz monstrumból!

Sztálin emléke örökké él, de nagyon másként, mint a képeken láthatjuk, hallhatjuk!

Varga János

130 évvel ezelőtt, 1883. február 28-án született Somlay Artúr, a XX. század első felének egyik leghíresebb színésze, akit az elsők között neveztek színészfejedelemnek. A család, amelybe beleszületett, nem volt kifejezetten közel a művészetekhez. Édesapja vasúti tisztviselőként nevelte hat gyerekét. A Vígszínház színiiskolájában tanulmányait végző Schneider Artúr 1900-ban, immár megmagyarosítva nevét Somlayként lépett először színpadra. Ezután a II. világháborúig, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az ország szinte mindegyik színházában fellépett. 1935-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1942-ben ugyanúgy részt vett egy színi bemutatón, mint 1944-ben az Új Magyar Színházban.  Szerepei felsorolása elvenné a teret tőlünk, néhányat azért színházi alakításai közül ideírhatunk: Shakespeare Szent Iván éji álom című darabjából Theseus, Katona József Bánk bánjából Tiborc, Petur, Ibsen Kísértetek című darabjából Oswald, Herczeg Ferenc Bizánc című darabjából Lala Kalil.

De Somlay Artúr igazából a rengeteg filmszereppel tett szert országos ismertségre és óriási népszerűségre. Már 1912-ben a némafilmek korszakában megjelent a vásznon. Aztán, amikor a filmipar a húszas évek végén belendült, sorra jöttek a szerepek: Az új földesúr (1935), Halálos tavasz (1939), Gyurkovics fiúk (1940), Intéző úr (1942), Halálos csók (1942), Szerelmi láz (1943), Madách (1944), és a talán a még ma is legismertebb Valahol Európában (1947), a Ludas Matyi (1949), és a Mikszáth regényből készült Különös házasság.

Somlay Artúr, a mély, emberi érzelmek tolmácsolója, a híres színész a II. világháború után a kommunista diktatúra első éveiben válaszút elé került. Velük lesz, vagy ellenük. 1951-ben Major Tamásnak, a Nemzeti Színház akkori igazgatójának parancsára, aki minden színészével önigazoló önéletrajzot íratott, Somlay egy megrázó vallomást fogalmazott meg: „Ötven évig dolgoztam, és egy percig sem dolgoztattam. Ötven éves munkám alatt volt néhány sikeres percem, ami kárpótolt a sok szenvedésért, amelyben részem volt. Szerettem a mesterségemet, de ami körülötte volt, abba belelépni sem szerettem. Szerettem Jézus Krisztus szavait, és hittem, hogy a lélek a legnagyobb érték, s hogy a lelket megmenteni többet ér, mint az egész világot megnyerni.” Major Tamás, a kétségtelenül óriási tehetségű, kommunista színigazgató Somlay szavainak lényegét 1951 végén érthette meg.

Somlay a Színházművészeti Szövetség elnöke volt, és ebbéli tisztségében az osztályidegennek számító színészek kitelepítésekor sokukért kiállt. A kulturális élet királya, a Moszkvából hazatért Révai József néhányszor teljesítette Somlay kérését, egyszer azonban a minisztériumban hosszas várakoztatás után kiüzent neki, nem ér rá. Somlay Artúr hazament, megivott egy üveg konyakot, megevett egy doboz altatót, ezektől 1951. november 10-én meghalt.

Az öngyilkosság nem volt illendő tett a kommunista időszakban, ezért Somlay haláláról évekig tilos volt beszélni. Hogy a színészfejedelem mitől akarta megmenteni pályatársait, arról is csak évtizedekkel később, először talán 1983-ban, a Te rongyos élet című filmből értesülhettek a fiatalabbak. Udvaros Dorottya megrendítő erővel és hitelességgel mutatta be, hogy milyen sorsban volt részük az 1950-es években kitelepítetteknek.

Somlay Artúr a nemes lelkű és nemes jellemű színművész az ilyen méltatlan helyzeteket nem tudta megakadályozni. Nem rajta múlott. Belehalt.

Dippold Pál