130 évvel ezelőtt, 1883. február 28-án született Somlay Artúr, a XX. század első felének egyik leghíresebb színésze, akit az elsők között neveztek színészfejedelemnek. A család, amelybe beleszületett, nem volt kifejezetten közel a művészetekhez. Édesapja vasúti tisztviselőként nevelte hat gyerekét. A Vígszínház színiiskolájában tanulmányait végző Schneider Artúr 1900-ban, immár megmagyarosítva nevét Somlayként lépett először színpadra. Ezután a II. világháborúig, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az ország szinte mindegyik színházában fellépett. 1935-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1942-ben ugyanúgy részt vett egy színi bemutatón, mint 1944-ben az Új Magyar Színházban.  Szerepei felsorolása elvenné a teret tőlünk, néhányat azért színházi alakításai közül ideírhatunk: Shakespeare Szent Iván éji álom című darabjából Theseus, Katona József Bánk bánjából Tiborc, Petur, Ibsen Kísértetek című darabjából Oswald, Herczeg Ferenc Bizánc című darabjából Lala Kalil.

De Somlay Artúr igazából a rengeteg filmszereppel tett szert országos ismertségre és óriási népszerűségre. Már 1912-ben a némafilmek korszakában megjelent a vásznon. Aztán, amikor a filmipar a húszas évek végén belendült, sorra jöttek a szerepek: Az új földesúr (1935), Halálos tavasz (1939), Gyurkovics fiúk (1940), Intéző úr (1942), Halálos csók (1942), Szerelmi láz (1943), Madách (1944), és a talán a még ma is legismertebb Valahol Európában (1947), a Ludas Matyi (1949), és a Mikszáth regényből készült Különös házasság.

Somlay Artúr, a mély, emberi érzelmek tolmácsolója, a híres színész a II. világháború után a kommunista diktatúra első éveiben válaszút elé került. Velük lesz, vagy ellenük. 1951-ben Major Tamásnak, a Nemzeti Színház akkori igazgatójának parancsára, aki minden színészével önigazoló önéletrajzot íratott, Somlay egy megrázó vallomást fogalmazott meg: „Ötven évig dolgoztam, és egy percig sem dolgoztattam. Ötven éves munkám alatt volt néhány sikeres percem, ami kárpótolt a sok szenvedésért, amelyben részem volt. Szerettem a mesterségemet, de ami körülötte volt, abba belelépni sem szerettem. Szerettem Jézus Krisztus szavait, és hittem, hogy a lélek a legnagyobb érték, s hogy a lelket megmenteni többet ér, mint az egész világot megnyerni.” Major Tamás, a kétségtelenül óriási tehetségű, kommunista színigazgató Somlay szavainak lényegét 1951 végén érthette meg.

Somlay a Színházművészeti Szövetség elnöke volt, és ebbéli tisztségében az osztályidegennek számító színészek kitelepítésekor sokukért kiállt. A kulturális élet királya, a Moszkvából hazatért Révai József néhányszor teljesítette Somlay kérését, egyszer azonban a minisztériumban hosszas várakoztatás után kiüzent neki, nem ér rá. Somlay Artúr hazament, megivott egy üveg konyakot, megevett egy doboz altatót, ezektől 1951. november 10-én meghalt.

Az öngyilkosság nem volt illendő tett a kommunista időszakban, ezért Somlay haláláról évekig tilos volt beszélni. Hogy a színészfejedelem mitől akarta megmenteni pályatársait, arról is csak évtizedekkel később, először talán 1983-ban, a Te rongyos élet című filmből értesülhettek a fiatalabbak. Udvaros Dorottya megrendítő erővel és hitelességgel mutatta be, hogy milyen sorsban volt részük az 1950-es években kitelepítetteknek.

Somlay Artúr a nemes lelkű és nemes jellemű színművész az ilyen méltatlan helyzeteket nem tudta megakadályozni. Nem rajta múlott. Belehalt.

Dippold Pál