Száz évvel ezelőtt kapta meg Gideon Sundbäck a szabadalmi engedélyt a ruhaipart, de más iparágakat is forradalmasító találmányára Amerikában.  Mielőtt ennek a hallatlanul izgalmas nyílászáró szerkezetnek a bemutatásába kezdünk, szerényen megjegyezzük, hogy a világ egyetlen más országában, mint a miénk, nem született dal a cipzárról.  A jó néhány évtizede halott Kazal László dala nemzedékek életét végigkíséri, a magyarok pedig büszkék lehetnek arra, hogy kizárólag nálunk születhetnek efféle technikatörténeti ihletésű kuplék. Idézzünk ebből:

"...Erre a nő elővette a nagy kézi táskáját,
Egy rántással szétrántotta táskáján a cipzárját.
Belenyúlt a táskájába, a kis erszényt kivette,
A táskán a cipzárat összehúzta és letette.
Azután a kis erszényen húzta szét a cipzárat,
Kivette a pénzt, azután behúzta a cipzárat.
Újra a kezébe vette a nagy kézi táskáját,
Egy rántással szétrántotta táskáján a cipzárját.
Beletette a kis erszényt, a cipzárat behúzta,
Azután a táskáját a hóna alá eldugta.
Pénzt adott a kalauznak, s mikor jegyét megkapta,
A következőképpen a táskájába elrakta:
Hóna alól elővette a nagy kézi táskáját,
Egy rántással szétrántotta táskáján a cipzárját.
Belenyúlt a táskájába, a kis erszényt kivette,
A táskán a cipzárat összehúzta és letette.
Azután a kis erszényen húzta szét a cipzárat,
Betette a jegyet, aztán behúzta a cipzárat.
Újra a kezébe vette a nagy kézi táskáját,
Egy rántással szétrántotta táskáján a cipzárját.
Beletette a kis erszényt a cipzárat behúzta,
Azután a táskáját a hóna alá eldugta.
Amikor ez megtörtént, egy ellenőr belibegett,
És a nőhöz odaérve kérte tőle a jegyet.
Erre újra elővette a nagy kézi táskáját
Egy rántással szétrántotta táskáján a cipzárját.
Belenyúlt a táskájába, a kis erszényt kivette,
A táskán a cipzárat összehúzta és letette.
Azután a kis erszényen húzta szét a cipzárat,
Kivette a jegyet, aztán behúzta a cipzárat.
Újra a kezébe vette a nagy kézi táskáját,
Egy rántással szétrántotta táskáján a cipzárját.
Beletette a kis erszényt a cipzárat behúzta,
Azután a táskáját a hóna alá eldugta..."

A cipzár is, mint szinte minden más találmány, nem előzmények nélküli. A 19. század végén egy amerikai mérnök Witcomb L. Judson feltalálta az elődöt, amely lényegében egy csizmazáró szerkezet volt. Kezelése elég nehéz volt, ezért egy svéd származású mérnök, Gideon Sundbäck a csizmazárat alapul véve feltalálta a nyitást és a zárást szolgáló úgynevezett kocsit, amellyel megszületett a mai cipzár.

A cipzárnak az első nagy sikert az USA hadseregének megrendelése jelentette, az első világháborúban a katonák felszerelését ilyen zárszerkezetekkel készítették. Aztán már nem volt megállás, bevezették a gyerekruhákon, 1937-től pedig – ez volt ám az igazi nagy siker – a férfinadrágokba is belevarrták. Tessék elképzelni, micsoda óriási mennyiségű cipzár kellett a rengeteg slicchez.
 
A cipzárak főbb szerkezeti elemeit röviden felsorolhatjuk: a textilszalagok, amelyek a zárláncot hordozzák, a fém vagy műanyag fogakból álló zárlánc, a kezdő és a végszem, és a talán legfontosabb alkatrész, a kocsi vagy nyitó, amely a zárást és a nyitást végzi.
Nem mindegy, hogy miből és milyen minőségű anyagból készülnek a cipzár fogazatok. A fémszalagból kivágott fog lehet alumínium, sárgaréz, alpakka – ez a csúcs alapanyag – és nikkel. A fémcipzárakat a nagy igénybevételnek kitett helyeken használják.

Napjainkban a fröccsöntött műanyag fogazatú cipzárak korát éljük. A textilszalag poliészterből, a fogazat polietilénből készül. Előnyük – többek között –, hogy a fogazatot tetszőleges színekben lehet gyártani. A cipzárak sajátossága, hogy öt centiméteresnél, a műanyag változatnál pedig tizenkét centiméteresnél nem lehetnek rövidebbek.

A cipzár fejlődésének legújabb állomása egy olyan húzózár, amelyen nincs fogazat. Két egymásba illeszkedő műanyag lécből áll, melyeket egy cipzárkocsi tud egymásba préselni vagy széthúzni. Csomagolótasakokon vagy esőköpenyeken gyakoriak.
Mint már korábban érintettük, igen nagy a cipzárak felhasználási területe. Ott vannak a ruházati termékeken, sportcikkeken, sátrakon, táskákon, bőrdíszmű árukon a lehető legkülönfélébb tokokon.
Már nagyszüleinktől megtanulhattuk a módszert, hogyan lehet a nehezen mozgó cipzárak baján segíteni: a fogakat szappannal vagy viasszal kell síkossá tenni.

Amilyen egyszerű szerkezet a villámzár, olyan nagy bonyodalmakat tud okozni. Tessék csak arra gondolni, mi történik akkor, ha egy cipzárral lezárt ruhadarab gyors megnyitása a szerkezet hibája vagy használójának rossz mozdulata miatt elmarad. Bizonyos esetekben rendkívül kellemetlen az, ha valaki nem tudja időben lehúzni a szoknyáját vagy a nadrágját. De ugyanilyen kínos lehet egy-egy hirtelen szétnyíló cipzár esete is.

A százéves cipzár azonban általában jól működik, hasznosan szolgálja az emberek milliárdjait, akiknek eszükbe sem jut, hogy nem is olyan régen volt az az idő, amikor elődeik cipzártalanul élték le életüket.

Dippold Pál

222 évvel ezelőtt, azaz 1791. április 27-én született meg Charlestown-ban a hosszú nevű Samuel Finley Breese Morse. Gondolatainkat most nem lendítjük el a számmisztika birodalmába,ámbár érdekes lenne kideríteni, mit is jelenthet ez a három darab kettő.

A számokhoz Samuel Morset is igen szoros kapcsolat fűzte. Ha fényképeit nézegetjük a szép kort megélt, tekintélyes, szakállas, hosszú hajú, érdemrendekkel kidekorált kabátú idős urat sok mindennek vélhetnénk, a kommunikációs fejlődés meghatározó alakjának azonban aligha.

Az értelmiségi családba született Morse igen sokféle tanulmányt folytatott, méghozzá a híres Yale Egyetem elődjében, a Yale College-ban. Komoly tudományos készülődése közben azonban rájöhetett, hogy művészi képességei biztosabb megélhetést adhatnak számára. Sorra- rendre kapta a megrendeléseket, korának egyik leghíresebb portréfestőjévé vált. Szobrászként is dolgozott. 1825-ben a nagytekintélyű New York-i művészszervezet, a National Academy of Design elnöke lett.

Néhány évvel később érdeklődése új irányt vett, annak ellenére, hogy 1832-ben már rajzprofesszorként dolgozhatott, elektronikai kísérletekkel kezdett el foglalkozni. Öt évig tartott, amíg kifejlesztette az első elektromágneses távírót, mellyel 1837-ben már sikerrel és óriási lelkesedéssel távírózhattak.
A készülék fejlesztése nem állt meg, 1838-ban mutatták be a találmányt Washingtonban hivatalosan és Morse 1839-ben alkotta meg a később róla elnevezett nemzetközi jelrendszert, a pontvonal kombinációkra épülő morzeábécét. A későbbi nagy sikerekhez a lelkes portréfestő jelentős szakmai segítséget kapott bizonyos Joseph Henry fizikustól és Leonard Gale-től.

Miután 1840-ben Samuel Morse szabadalmaztatta találmányát, 1844-ben harmincezer dollárért kiépítették a Washington és Baltimore közötti távíróvonalat. Beköszöntött tehát a siker és a gazdagság korszaka. Mint írják, Morse megtagadta korábbi segítőit. Pereskedés folyt arról, hogy ki találta fel a távírót, és a portréfestő azt állította, nem igaz, hogy Joseph Henry-nek bármiféle köze lenne a készülékhez.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában gyorsabban járt a hatalmat gyakorlók agya, mint Amerikában, felismerték, hogy micsoda óriási lehetőségeket rejt magában a távíró. 1847-ben már meg is nyílt az első vonal Bécs és Pozsony között.

A következő évtizedekben szinte az egész világot behálózták Morse drótjai, hatalmas sikert és gazdagságot hoztak neki. Jellemző, hogy még életében szobrot kapott New York-ban, és az elsők között volt az amerikai feltalálók dicsőségcsarnokában. Samuel Morse 1872-ben halt meg.

Korábban is használtak az emberek különböző mechanikus és optikai távírórendszereket, de ezek közel sem voltak olyan megbízhatóak és gyorsak, mint Morse-é. Gondoljunk csak a füstjelekre, a távdobolásra vagy akár a kínai nagyfal egymásnak kiabáló őreire.

A Morse-féle távíró egyszerű és olcsó volt, olyan jelrendszerrel, amely gyorsan megtanulható, kódolható és dekódolható. Az adáshoz elég egy nyomógomb a vételhez pedig egy órarugóval működtetett készülék.

Magánál a szerkezetnél talán sokkal nagyobb találmány az úgynevezett morzekód, ami a latin betűs írott szöveg átvitelét teszi lehetővé, például a távírón vagy lámpák által kibocsájtott fényjelekkel. A pontokból és vonásokból álló, lényegében betűket és írásjeleket jelentő jelcsoportokat Morse, a hasznosan éles szemű portréfestő egy nyomdász rokona segítségével alakította ki. Kifigyelte, hogy a nyomdász az ólombetűket különböző rekeszekben tartotta. Azt is látta, hogy bizonyos betűket és jeleket gyakran, másokat pedig ritkán használnak. Az angol ábécében leggyakrabban használt betűnek, ez e-nek egy pont lett a jele, a t-nek egy vonás, az o három vonás az a pedig egy pontból és vonásból áll. A nyomdász rokon hagyatéka tehát a morzeábécé azon sajátossága, hogy betűhasználat gyakoriságának megfelelően a ritkábbak hosszabbak.

Az egészen 1990-ig használt morzekódokat sok-sok nemzedéken át használták a katonák, a kémek, a postás kisasszonyok és még sok mindenki más.

A lényegében Samuel Morse által elindított kommunikációs forradalom egyre több és újabb találmánnyal – és természetesen egyre gyorsabban gyarapodik – hogy mást ne mondjunk az internettel.

Három évtizeddel ezelőtt például Magyarországon kiváltságos embernek számított az, akinek önálló telefonvonala lehetett. A telefonra évekig kellett várni, ugyanúgy, ahogy egy Trabantra. Ma már ott tartunk, hogy kétszer annyi telefon él az országban, mint ahány ember. Dübörög a mobilkorszak, a vezeték nélküli telefonok száma egyre szaporodik, az embereké – a mi vidékünkön legalábbis – egyre inkább csökken. Nem szép ez az új világ.

Dippold Pál

Április 24-én ünnepli a világ nagy része Szent György napját. A Krisztus utáni 3. században élt Georgius, aki híres katona, majd keresztény mártír lett. Ebben volt egy nagy elődje, nevezetesen Szent Pál, aki hasonló pályafutást járt be. Szent György egyike a leghíresebb katonai szentnek. A sárkányt legyőző lovag képében vált a köztudat részévé, és több ország – így Nagy-Britannia, Portugália, Katalónia, Görögország, Grúzia és Etiópia – védőszentje. A Szent György legenda azt hirdeti, hogy a hit elűzi a gonoszt, és az, jelentkezzen bármilyen alakban, legyőzi.

Szent György egyike a tizennégy segítő szentnek, akik nem mások, mint a Krisztus utáni első századok keresztény vértanúi, akiket segítségül hívhatnak a rászorultak. Ezek a szentek haláluk szerint ígéretet kaptak Istentől, hogy a hozzájuk fordulókat nagy bajukban megsegíthetik. Vegyük sorra őket: György a hit elleni kételyekben, Balázs a torok bajokban, Erasmus az altest fájdalmaiban, Pantaleon minden betegségben, Vitus a szemérem elleni kísértésekben, Kristóf az utak veszedelmei, Dénes a lelkiismeret nyugtalanságában, Círijék a pokoli kígyó incselkedései ellen, Ákos a halálfélelemben, Euszták a reménytelen helyzetekben, Egyed a gyónásban érzett álszégyen, Margit a veszélyben forgó szülőasszonyok bajai, Katalin a bűnbánók megtérését késleltető akadályok ellen, Borbála az utolsó szentségek felvételében hatalmas pártfogó. Mindenre és mindenkinek jut tehát égi pártfogó.

Térjünk vissza azonban a 270-303 között élt Györgyre. Gazdag kappadókiai – ma Törökországban van ez a hely – családba született. Diocletianus császár uralkodása idején lépett be a hadseregbe. Kiváló katona, mondhatnánk, a harcművészet mestere volt. Bátorsága, okossága és ereje igen gyorsan magas rangú katonává emelte. Ekkortájt kezdődtek a rengeteg áldozatot követelő császári keresztényüldözések. A római császár tűzzel-vassal irtotta Krisztus követőit. Ez Györgyöt arra késztette, hogy kilépjen a hadseregből. Az uralkodó ellen fordult. Börtönbe zárták, rendkívül kegyetlen kínzásoknak vetették alá, de ezek sem térítették el hitétől. 303-ban kivégezték. Emléke azonban talán az összes szentek közül a leginkább tárgyiasult. Igen sok pénzérmén jelenik meg alakja, de ami ennél jelentősebb, a Szent György kereszt – fehér alapon piros kereszt – több ország zászlaján is ott van, így az angol és a grúz lobogón.

Szent György nagyon erősen él a népi emlékezetben, igen sok település viseli nevét, számtalan műalkotás ábrázolja. Ezek egyik legismertebbike, a Kolozsvári-testvérek Szent György szobra már 1377-ban megszületett, azóta Prágában van. Másolatai Kolozsváron, a budapesti Halászbástyán és Szegeden állnak.
Szent György a lovagrendek égi pártfogója, a magyar alapítású Szent György lovagrend a nevét viseli. A korábbi évszázadokban a lovagok, fegyverkovácsok, lovas katonák és vándorlegények patrónusa volt. Ma a cserkészek és a rendőrök védőszentjeként tisztelik.

A tömegek fantáziáját máig megmozgató sárkányölő legenda is a Krisztus utáni harmadik századig nyúlik vissza. A líbiai Silena melletti tóban egy sárkány élt. Hiába próbálták elkergetni, a rátámadókat mindig legyőzte. Először naponta két juhot áldoztak a polgárok neki, hogy távol maradjon a várostól. Aztán amikor a juhok elfogytak, szűz leányokat küldtek a tóhoz, sorshúzással döntötték el, hogy ki legyen az áldozat. Egy napon a király leányára került a sor. Sorsát elfogadva indult a tóhoz, amikor találkozott a környéken szolgáló Györggyel. A királylány el akarta küldeni a lovas katonát, de György addig nem tágított, míg meg nem tudta, hogy mi történik a veszedelmes tónál. A királylány elmondta neki. György azt mondta: „ne félj, segítek rajtad Krisztus nevében.” Jött is a sárkány, elkapta a királylányt, de György lándzsájával lecsapott rá. Derékszíját a sárkány nyakára kötötte, aztán a lánnyal és a sárkánnyal együtt bementek a városba. Az emberek megijedtek a pórázra kötött sárkánytól, de György azt mondta nekik: „Ne féljetek, az Úr küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak titeket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt.” A nép természetesen azonnal megkeresztelkedett. György ígéretéhez híven levágta a sárkány fejét. Ahol mindez megtörtént, templomot építettek, melynek oltáránál forrás fakadt, ennek vize minden beteget meggyógyított, aki ivott belőle.

A legenda minden kor népét megragadja, hiszen minden ember lelkében ott él, ott maradt a csodákra, csodálatos mesékre vágyódó gyerek.
Szent György története, győzelme a sárkányon nem jelent mást, mint a hit diadalát a gonosz hatalmakkal szemben.

Szent György április 24-ei névünnepe nem véletlenül került erre a napra. A rómaiak ekkor ünnepelték a tavasz kezdetét, a Paliliát, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat. A tél minden piszka eltűnt, a természet, mint minden évben, készen állt a megújulásra.

Dippold Pál

A Richter-skála szerint 4,8-4,9 erősségű földrengés rázta meg Magyarországot valamivel fél egy előtt, kedd hajnalban. Az epicentrum Heves város közelében volt, egyelőre nem tudni komolyabb sérülésről vagy anyagi kárról. A mostani rengést több megyében is érzékelték, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szerint a hívások főleg Hevesből, Fejérből és Budapestről érkeztek.

Magyarországon a legtöbb földrengés nem okoz komoly károkat, itthoni viszonylatban a 4,5-5-ös erősségű rengés jelentősnek számít, átlagosan tíz évente lehet számítani rá. Azonban 100-200 „apró”, az ember számára észlelhetetlen, csak műszerek által kimutatható rengés következik be évente.

Hazánkban a legnagyobb erejű földrengés 1763-ban pattant ki Komáromban (a Richter-skála szerint 6,3), a halottak és sebesültek száma megközelítette a kétszázat, az épületeknek több mint a fele komolyabban megsérült.

Magyarország XX. századi történetének legkomolyabb földrengése Dunaharasztiban volt, 1956. január 12-én reggel hat órakor mozdult meg a föld, mely két halálos áldozatot követelt. A Richter-skála szerinti 5,6-os földrengésben a település épületeinek döntő hányada megsérült, kémények dőltek le a házakról, a vakolat kisebb-nagyobb mértékben jóformán mindenhol leomlott. Nyolcvan ház azonnal lakhatatlanná vált, később félezer épületet kellett még lebontani olyan mértékben rongálódtak. Országos összefogás indult a károk felszámolására, és a fedél nélkül maradt több mint ötszáz lakos megsegítésére. A helyreállítást nehezítette a néhány héttel később beköszöntő rendkívül zord időjárás, utóbb kiderült, az évszázad legkeményebb telével kellett megküzdeni az ország lakosságának.

1742 április 20-án Albertirsán megszületett Tessedik Sámuel, a 18-19. század kultúrájának, művelődéstörténetének egyik legnagyobb alakja. Mielőtt életének legfontosabb eseményeit felidézzük, nézzünk körül Szarvason, ahol 1767-es ideköltözése után Tessedik munkássága kiteljesedett. Hallatlanul izgalmas események és emberek kötődnek ehhez a városhoz, ahol a reformkortól a szellemi-politikai-művészeti élet addig nem látott pezsgésnek indult.

Szarvas fejlődésének jelentős állomása az evangélikus gimnázium 1834-es idetelepülése. A környék, de az ország kultúrájában is fontos szerepet játszó intézményben több nagy tanáregyéniség dolgozott. Itt tanított Vajda Péter, a reformkor, többek között Petőfi által is tisztelt költője, drámaírója, aki nem mellesleg a Gina-versek szerzőjének, Vajda Jánosnak a nagybátyja volt. A névsort folytatva, Szarvason tanított Ballagi Mór nyelvész, Greguss Ágost esztéta és Koren István botanikus.

Békés megye első nyomdáját 1847-ben Szarvason indította el Réthy Lipót, aki Nyugat-Európában tanulta ki a mesterséget, majd a Heckenast-féle nyomdában dolgozott, ahol többek között Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának ólomszedője is volt. Ez a későbbi, világhírűvé vált gyomai Kner Nyomda - melyet Kner Izidor alapított 1882-ben - történetének ismeretében óriási fegyverténynek számít.
Szarvas életét mezőgazdasága határozta meg. A legújabb korban, a második világháború után a város életét döntő módon befolyásoló oktató és kutató munka is a mezőgazdasághoz kapcsolódott. Itt működik az Öntözési és a Haltenyésztési Kutatóintézet, és a Tessedik Sámuel Főiskola Mezőgazdasági, Víz- és Környezetgazdálkodási Kara.
Szarvas nagy tisztelettel őrzi szellemi, erkölcsi és gazdasági növekedését megalapozó tudós tanára, Tessedik Sámuel emlékét. A mezőgazdasági főiskola mellett Tessedik egykori iskolája is - amely ma már múzeum - a jeles tanár nevét viseli. Szeretett városában köztéri szobrot is kapott.

Fotó: Köztérkép

Nem minden tanulság nélküli felidézni életét, munkásságát. Apja evangélikus pap volt, korán meghalt. Tessedik édesanyjával Pozsonyba költözött, itt végezte el a gimnáziumot, majd Debrecenben a főiskolát. Ezután évekig németországi egyetemeken folytatta tanulmányait, majd Pozsonyba visszatérve egyházközségi lelkészként dolgozott. 1767-ben került Szarvasra lelkésznek, tanított is az evangélikus iskolában, s hamarosan a Békés megyei evangélikus iskolák felügyelőjévé vált. Tessedik pedagógiája legalább olyan mértékben szolgálta az általános műveltség megszerzését, mint a gyakorlati ismeretek elsajátítását. A szarvasi gyerekek az írás, olvasás, számtan és hittan mellett megtanulták a faültetést, a

selyemhernyó tenyésztést, az állattenyésztés, a szőlészet és a kertgazdaság alapjait. Megismerték az egészségtant, a kereskedelmi számtant, a földmérést, az építészet alapelemeit, mértant, sőt még közgazdasági ismeretekre is szert tehettek. Tessedik számtalan tankönyvet írt, melyek, mint később bebizonyosodott, nagy jelentőségűek voltak a magyar oktatástörténetben. A sokoldalú tudós összeállította Szarvas gazdasági fejlődésének krónikáját is 1722-től 1806-ig. Önéletírást készített. A mezőgazdaság gyakorlatában is nagy eredményeket ért el. Szarvasi pályafutásának három évtizedében tizenkétezer darab, háromszáznál több fajtájú facsemetét nevelt a sziken. Meghonosította az akácfát, mezővédő erdősávokat telepített. Új módszerek szerint termelte a lóherét és a lucernát, saját gazdaságában a takarmánynövények mennyiségének megnövelésével nagyobb istállókban, több állatot tudott tartani, alaposan megnövelte a tejhozamokat. Tessedik Sámuel életműve ma is sokak számára példa. Ha csak azt a tényt vesszük figyelembe, hogy a tudós tanár egyforma magabiztossággal beszélt, írt, tanított magyarul, szlovákul és németül, az már önmagában is tiszteletet érdemel.

Szakadjunk el a földtől, és emlékezzünk meg a magyar repüléstörténet egyik legfontosabb, szarvasi születési szereplőjéről, Székely (Szrnka) Mihályról. A szarvasi gimnázium diákja jó alapokat kapott, erre építve gépészmérnöki diplomát szerzett a budapesti Műegyetemen. Első kétfedelű repülőgépét 1910-ben építette. Egy évvel később már Bécsújhelyen berepülő pilóta és konstruktőr. Ő repült elsőként Bécsújhelyről Budapestre 1911-ben, sok ezer magyar várta Rákosmezőn, fogadására nagy máglyát gyújtottak, ennek fénye vezette a leszálláskor. 1913-ban óriási szenzáció volt a szülővárosában, Szarvason, a földijei előtt tartott bemutató repülés. A Libalapos területéről szállt fel, tizenöt kilométert repült, majd visszatért a földre.

Szarvas híres szülöttei közé tartozik Bajcsy-Zsilinszky Endre, a 20. század első felének meghatározó politikusa. Itt született kortársa, az itthon és a világban festészetének nagy elismerést megszerző Ruzicskay (Ruzicska) György festőművész. A művész képei nagy részét szülővárosának adományozta, volt műterme ma emlékház az Erzsébet-ligetben. A legújabb kor sem maradt szarvasi származású nagy művész nélkül: 1923-ban a Körös-parti városban született Melis György, a világhírű, számtalan díjjal és kitüntetéssel elismert operaénekes, akinek tehetségét lelkésze fedezte fel, tanulmányait az evangélikus gyülekezet támogatta.

Tessedik Sámuel kultúrateremtő munkássága nélkül Szarvas egészen biztosan sokkal kevesebb kiválóságot adott volna az országnak. Szegényebbek lennénk nélkülük.

Dippold Pál

185 évvel ezelőtt 1828. április 19-én született meg Pécsett Zsolnay Vilmos.  Napjainkban újra a figyelem középpontjába került a világhírű pécsi porcelán, pontosabban az ezeket előállító gyár. A rendszerváltás után igen sok más patinás magyar vállalathoz hasonlóan a tönk szélére került céget megvette egy arab ember, aki a pécsi porcelángyártás újbóli felvirágoztatását ígéri.

A kétszáz éves múlt kötelez. A gyárat a születésnapos Vilmos édesapja Zsolnay Miklós alapította. Fiai közül Ignác és Vilmos vitte és fejlesztette tovább az egyre híresebb céget. Zsolnay Ignác tehetsége ehhez kevésnek bizonyult, amikor már a cég majdnem tönkre ment, a festőművésznek készülő Vilmosnak kellett színre lépnie. Meg is mentette a gyárat, pontosabban a műhelyt gyárrá fejlesztette.

Zsolnay Ignác igen különös sorsú ember volt. Pécsi bukása után kivándorolt, méghozzá Bukarestbe. Ha nem idéznénk fel életének néhány jellemző mozzanatát, igen csodálkoznánk ezen a célponton. A testvérénél két évvel idősebb Ignác édesapja kívánságára közgazdásznak tanult, ám ez a szakma egy cseppet sem érdekelte. Mozgékony, könnyelmű, tehetséges és művelt fiatalember volt, nem is bírt megmaradni a fenekén. Az 1848-49-es szabadságharcban Bem József hadsegédje volt. A bukás után Pécsre visszakerülve apja próbálta lekötni nyugtalan természetű fiát. Kőedényt gyártó műhelyt bízott rá, ahol téglát, csöveket, a végén már dísztárgyakat is készítettek. Tizenkét keserves év után ez a cég került veszélybe, ekkor átadta testvérének, Zsolnay Vilmosnak. Aztán irány Bukarest, soha többé nem jött vissza.  

Zsolnay Vilmos, bár művészeti tanulmányokat folytatott, rendelkezett azokkal az üzlethez szükséges tulajdonságokkal, melyeket bátyja nélkülözött. 1853-ban vette át a családi cég irányítását. Az üzem fejlesztésének gyakorlati munkái mellett a festészetet sem hagyta abba. Mindezekkel együtt komoly kísérleteket folytatott, melyek célja az új kerámia anyagok kifejlesztése volt. Ő találta fel például a porcelán fajanszot és a máig szépen ragyogó, épületdíszként használt pirogránitot. Ha az iparművészeti múzeum épületét szemügyre vesszük, megcsodálhatjuk Zsolnay Vilmos ma is élő épületdíszítményeit.

1873-tól aztán beindult az üzlet, a Zsolnay termékek, akárhol is jelentek meg a kiállításokon, óriási sikereket arattak. 1878-ban a párizsi világkiállításon nagydíjat nyert, mellé megkapta a francia becsületrendet is. A 19. század utolsó évtizedeinek hatalmas magyarországi építkezései sok munkát adtak az egyre igényesebb és egyre szebb épületdíszeket gyártó Zsolnay gyárnak. A kor legjelesebb építészei szívesen dolgoztak ezekkel az időtálló és szép műtárgyakkal. A Steindl Imre, Lechner Ödön, Lajta Béla és Schulek Frigyes tervezte épületeken ma is meg-megcsillannak a múlt ragyogását idéző Zsolnay-cserepek.

Pécs büszke a maradandó értékeket létrehozó Zsolnay-családra. Ezt az érzést nem csak szavakkal fejezik ki Zsolnay Vilmos szülővárosában, hanem amikor 2010-ben Pécs Európa kulturális fővárosa volt, megépítették a Zsolnay Kulturális Negyedet. Tizenegymilliárd forintért újjáépítették a volt porcelánmanufaktúra öthektáros területének impozáns részeit. A térség egyik legnagyobb gyárnegyedéből négy különálló részt alakítottak ki. A Míves negyedben kapott helyet a Zsolnay-család és a cég történetét bemutató kiállítás és a rengeteg Zsolnay porcelán tárgyat alkotó Gyugyi-gyűjtemény. Itt van a Zsolnay-mauzóleum, az Alkotóház, és a Kézművész utcai üzletsor. Az Alkotó negyedben kulturális intézményeket és vendéglátóhelyeket találunk. A Gyermek és Családi negyedben van a Planetárium, a Pécsi Galéria új épülete és a Bóbita Bábszínház. Az Egyetemi negyedben helyezték el a Pécsi Tudományegyetem intézményeit.

A Zsolnay gyár többségi tulajdonát megszerző arab milliárdos, bizonyos Bachar Najari nagyszabású tervekkel vágott bele a gyár megújításába. Erősen bízik abban, hogy a hungarikumként is ismert Zsolnay kerámia hamarosan sokkal kelendőbb és népszerűbb lesz, mint volt. A harminckét éve Magyarországon, magyar feleségével és két gyerekével élő szír üzletember nagy reményeket fűz ahhoz a tényhez, hogy egyetlen más olyan termék nincs ma az országban, amely csakis ránk jellemző, és értékes maradandó ajándék lehet a hozzánk érkező turistáknak, mint a Zsolnay kerámia. Ezért jelentős fejlesztésekre készül, a dolgozók számát megduplázza, tervező művészeket szerződtet.

Néhány év múlva tehát a pécsi Zsolnay gyár újra olyan időket élhet meg, mint a kitűnő tehetségű Zsolnay Vilmos időszakában. Az a furcsa tény pedig, hogy a Zsolnay Vilmost világhírnévhez segítő eozin máz alapanyaga, vagyis az eozin az arab világ kerámia kultúrájából származik igencsak elgondolkodtató véletlen. Még akkor is, ha erről Najari úr – mint egy nyilatkozatában olvashatjuk –, csak most értesült.

Dippold Pál

Amikor 1996-ban komoly munkával sikerült újjávarázsolni Bódy Gábor három részes Psychéjét, az eseményről a Filmkultúrában hírt adó Fazekas Eszter úgy fogalmazott, hogy Tarkovszkij Sztalkerén kívül „nincs még példa mű és élet ilyen szoros összefonódására”. Majd eltelt kilenc év, és új fénytörésbe került élet és életmű szoros kapcsolata Csaplár Vilmos Bódy Gábor titkos története című megrázó írása, de főként a rendezőnek az ÁBTL-ből előkerült dossziéja nyomán. Azóta mindenki ismerheti a skizofrén történetet az 1973-ban „hazafias alapon”, de vélelmezhetően zsarolással beszervezett Pesti fedőnevű ügynökről. A zseniális rendező huszonhét éves volt, amikor kapcsolatba került a titkosszolgálattal, és annak ellenére sem tudjuk biztosan, sikerült-e élete végén megszabadulnia, hogy munkadossziéját 1981. május 9-én alkalmatlanság miatt lezárták. A súlyos lelki terhet azonban biztosan hordozta. Valószínűleg Bódy váratlan halála is összefüggésben állt az ügynöki múlttal, akár a késő Kádár-kor politikai gyilkosságoktól sem visszariadó titkosszolgálata révén, akár a rendező lelkiismeretének legyőzhetetlen háborgása miatt. Most érthetjük meg igazán Ungvárnémeti Tóth László filmben is idézett gyönyörű epigrammájának Bódyra vonatkoztatható értelmét: Egy fényt, egy súgárt, s egy képet fest az Igazság: / Mégis ezerképpen tűnik előnkbe nekünk. / Nem csoda: mert amint sürü, vagy ritka az elme, / Úgy szegi a súgárt célja, s aránya fele.

Pesti ügynök aktái hiányosak, ezért joggal feltételezik sokan, hogy kompromittáló dolog voltaképpen nem is történt. Lepaktált az ördöggel, de túljárt az eszén. Bíró Yvett, Konrád György, és néhány „ellenségének” esete kivétel, s csupán a személyes, kontroll-vesztett ellenszenve íratta le vele a kényelmetlen sorokat. Művészetének mind a mai napig rajongói vannak, nem csoda, ha lélekben felmenteni akarják a rendezőt. Pálcát voltaképen egykori barátja és szerzőtársa, Csaplár Vilmos sem tört felette. Mindenki, aki ismerte és szerette, döbbent és tanácstalan – fejezi be Csaplár írását.

De azért ebben a döbbenetben az is benne foglaltatik, hogy Bódy aláírta a szerződést, Ungvárnémeti Tóth László vagy Weöres Sándor meg nem. Föl sem merült ilyesmi. A filmben ugyan elhangzik Tóth Lászlótól – Rédey Klára visszautasítása kapcsán: Mindenkit elhagysz, akihez már nem fűznek érdekeid. Lám a hitedet is elhagytad ötszáz ezüstforintért – panaszolja a szegény sorsú költőbe reménytelenül szerelmes arisztokrata hölgy, amikor kiderült, hogy a protestáns Tóth László katolizált. – Én sem a római, sem a helvét istenben nem hiszek – válaszolja hidegen Ungvárnémeti. Egyedül a görög-latin istenek esztétikai és históriai auktoritásában. Hitemet tehát nem tagadom meg, csak mátrikula papirosomat.

1979-80-ban valószínűleg még így gondolkozhatott az energiákkal teli fiatal rendező, akinek talán sem a Főiskolára való bejutás, sem a filmkészítés lehetősége nem adatott volna meg a BM III/III-as ügyosztályának írt jelentései nélkül. De a lelke mélyén éreznie kellett, hogy ebben a történetben semmi sincs a helyén. A sosemvolt görög-latin isteneknek se históriai, se esztétikai auktoritása nincs.

A valóságos Ungvárnémeti Tóth László pedig sem alkotói energiáktól fűtve, sem karrierizmusból nem lett a titkosrendőrség munkatársa. A besúgás inkább más, tehetségtelen emberek története volt; mondjuk Martinovicsé. Pedig az igazi Tóth László tényleg szegény volt: 1788. február 17-én született Kistokajon. Apja a falu református lelkésze volt, édesanyja, Nagy Erzsébet, alacsony származású csizmadia-lány. Tanulmányait Miskolcon kezdte meg, majd Sárospatakra, a református teológiára iratkozott be. Itt eltöltött évei annak ellenére is meghatározóak voltak számára, hogy később minden igyekezetével hátat fordított Sárospataknak, református vallásnak, ütemhangsúlyos verselésnek egyaránt. A szülői házon kívül ugyanis a nagyhírű kollégiumban ismerkedett meg a műveltség alapjaival, az országos és európai irodalommal. Így lett a kistokaji pap fia már fiatalon Csokonai lelkes követője, titokban érzelmes-romantikus-hazafias verseket írogató diák.

Egészen más, mint amit Weöres Sándor teremtett belőle, és amely figurát Csaplár és Bódy zseniálisan továbbírt. Ungvárnémetiben is féktelen ambíció lakott. Görög verseinek előszavában így vallott erről: A nagy embert, ha meglátogatjuk, úgy fogjuk találni, hogy őket nem a csupa természet szülte Nagyokká, hanem minekutána annak hivatalát elismerték, 's magokkal számot vetettek, vas szorgalommal tördelék-bé az ellentállás gátját.

A tehetség és a vas szorgalom nem hiányzott a 225 éve született Ungvárnémeti Tóth Lászlóból, a 100 éve született Weöres Sándorból, és a 67 éve született Bódy Gáborból sem. A különbség csupán az ellentállás gátjának bétördelésében mutatkozott.

Fáy Zoltán

1948. április 11-én kezdték el a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút kiépítését. A köztudatban még ma is a lánykori nevén ismert ez az intézmény, Úttörővasútnak nevezték. 1947-ben határozták el, hogy kisvasutat építenek a gyerekeknek, amelyet – természetesen felnőtt felügyelettel - a gyerekek működtetnek. A cél tehát egy nagy, önálló, előzmények nélküli gyermekközösség kialakítása volt, amely egyfajta közfeladatot is ellát. A Szovjetunióban és Jugoszláviában ekkor már voltak ilyen intézmények. A magyar úttörő mozgalom, miután több küldöttsége tanulmányozta a szovjet és jugoszláv elvtársak alkotásait, úgy döntött, hogy igazi vasútüzemet és egy önállóan működő gyerekközösséget kell létrehozni a budapesti gyermekvasúton. Több helyszín szóba került, így például Gödöllő, ahol a HÉV-től a Grassalkovich-kastélyhoz vitték volna az utasokat. Ebbe, mondjuk, az zavart be, hogy a valamikori királyi nyaralóban nagy létszámú szovjet parancsnokság rendezkedett be. Volt, aki a kisvasutat a Margitszigetre képzelte el, volt aki a Népligetbe.

Végül a budai hegyekben épült meg a kisvasút, és ezzel a szintén akkor készülő csillebérci úttörő köztársaságot is könnyen elérhették. Az építkezés kezdete – nyilván nem véletlenül, a kommunista hatalomátvételnek megfelelve – vasárnapra esett. A Széchenyi-hegy állomásnál kezdték a mesterek és önkéntes munkások az építkezést. Az első szakasz elkészítése hatvanhat munkanapot vett igénybe. Három kilométer hosszú vasútvonal épült meg, rajta a Széchenyi-hegy állomás, Normafa megállóhely, Úttörőváros állomás és az Előre állomás. Komoly berendezéseket kapott a vonal – ezek közül sok még ma is működik. A mozdonyok és kocsik egy része kifejezetten az úttörővasútnak készült, a többit más kisvasutakról hozták ide. Az állomásépületeket a Magyar Államvasutak építészei, Fodor E. Jenő és Zahradniczky István tervezték.

1948. július 31-én volt az úttörővasút hivatalos felavatása, ami egybeesett az Úttörőköztársaság megnyitásával. Kitüntették az építőket, aztán Gerő Ernő, aki akkor közlekedési miniszter volt, engedélyt adott az első vonat elindítására.

Fotó: Tar Gyula

A kisvasút második szakaszának hossza 3,7 km volt. 1949-re készültek el. Az utolsó, 4,5 km hosszú szakasz megépítése volt a legnehezebb, ugyanis a Hárs-hegy százhúsz méternyi szintkülönbséget jelentett, ezt kanyargó vonalvezetéssel és egy kétszáz méteres alagút megépítésével oldották meg. 1950-ben adták át az összesen 11,2 km hosszú hét állomásos vonalat.

Fotó: Tar Gyula

Az úttörővasúton szolgálni igen sok gyerek álma volt, de csak keveseknek sikerült. A gyerekek felelősségteljesen szolgáltak. Naponta több ezer utas biztonságos szállítását látták el. Felnőtt vasutasok irányításával, a szakma fortélyait fokozatosan elsajátítva, lassan minden fontos vasutas posztra gyerek került. Volt mozdonyvezető, kalauz, állomásfőnök, távírász, pályamunkás, váltóőr, vagyis minden szakma, ami ehhez a munkához kell.

Fotó: Tar Gyula

Miután 1990-ben bekövetkezett a rendszerváltás, átalakult az úttörőmozgalom is. Pontosabban lassan megszűnt. A nagy értékű ingatlanokkal ugyan még néhány évig bűvészkedtek, de ez a korszak is véget ért. A vasút azonban megmaradt, csak a neve változott gyermekvasútra. A vörös nyakkendőt kékre cserélték. A mozdonyokról leszedték a vörös csillagokat. A gyerekek nem pajtásnak szólították egymást, és az Előre! köszönés helyett azt mondták, hogy Jó napot kívánok. Ságvári Endre neve is eltűnt a vonalról, a Ságvári-liget állomás neve Szépjuhászné lett.

Fotó: Tar Gyula

Minden más azonban megmaradt. A gyermekvasút – talán szerencsésebb lenne kevésbé édelgően gyerekvasútnak nevezni – ma is teljesíti korábbi hivatását, kedves hangulatú kisvasútként viszi a kirándulókat, és felelősségteljes feladatokat, soha nem elfeledhető közösségi életet nyújt a gyerekvasutasként szolgáló tíz-tizennégy éveseknek.

Dippold Pál

Százhúsz évvel ezelőtt, 1892. április 8-án született meg Mary Pickford, akit utólag sokan illetnek az első filmcsillag titulussal. Igazuk van. Az amerikai filmszínészek életének forgatókönyve azóta sem nagyon változott. A szép arcú, ám igen szegény családból származó kislány már tizenkét éves korában a Brodway-n színpadra állt. Négy évvel később, azaz tizenhat évesen elkészítette első filmjét.

Ezután rakétasebességgel száguldott végig életén és karrierjén, százötven film fűződik nevéhez. A naiv, ártatlan kislány karaktere – mint azóta is sok más filmcsillagnak – gyors és nagy sikereket hozott Pickfordnak. Az első amerikai világsztár történetének van egy jelentős magyar szála is: bizonyos Adolf Zukor -  Ricsén született, Mátészalkán járt iskolába, majd Amerikában kezdetben szűcsként, majd filmesként óriási karriert befutó producer -  1913-ban szerződtette Mary Pickfordot. A színésznő hamar felismerte a filmiparban rejlő nagy üzleti lehetőségeket, ő volt az első sztár, aki piaci értéke alapján fizettette meg magát. Pályafutása kezdetén heti tíz dollárt keresett, 1915-ben már heti kétezer dollár volt a tiszteletdíja. Rendkívül tudatosan élt, azt a filmtársaságot választotta, amelyik legtöbbet fizetett szerepléséért. Némafilmes korszakának két jelentős darabja volt a Kis amerikai és a Nyakigláb apó.

1919-ben Mary Pickford Douglas Fairbanksszel, Charles Chaplinnel és D.W.Girrith-szel megalakította az United Artists filmes céget. Nem volt rossz üzlet, a színésznő hatalmas vagyonra tett szert. A hangosfilmek kora sem törte meg lendületét, ő kapta az első hangosfilmnek megítélt Oscar-díjat az 1929-ben forgatott Coquette című filmben bemutatott alakításáért. Ezután már csak három filmben szerepelt, az utolsót 1933-ban forgatták.

A mai sztárokétól magánélete sem nagyon különbözött. Háromszor ment férjhez. Első férje Owen Moore, az ír származású némafilm-színész volt. A házasság tönkrement, Moore alkoholista volt, Mary Pickford pedig Douglas Fairbanksszel szűrte össze a levet. 1920-ban hozzá is ment, második házassága tizenhat évig tartott. Az álompár frigye többek között Fairbanks félrelépései miatt ment tönkre. Utolsó férje a színész Charles Rogers volt, akivel 1937-től egészen az asszony 1979-ben bekövetkezett haláláig együtt maradtak.

A filmtörténet hőskorának, a némafilmek korszakának talán legjelentősebb alakja Mary Pickford. Kétségtelen tehetsége a színművészet egyik legfontosabb kifejezési eszköze, a beszéd nélkül is teljes értékű alkotásokat teremtett. Hol vagyunk már attól a kortól, amikor az emberek szavak nélkül is értették egymást, egy szemvillanás, egy fintor, egy rebbenő kézmozdulat többet elmondott a világról, mint ma, amikor mindenki csak beszél, csak beszél, csak beszél.

Talán jót tenne, ha egy Mary Pickford-Douglas Fairbanks némafilmet egy időben a világ összes médiumában lejátszanának, és egyszer csak megállna a képsor, a két főszereplő mosolyogva annyit mondana: Kuss! Ez természetesen nem lehetne így, hiszen hiába durva ma a világ, a régi sztárok ezt nem mondanák ki. Ők udvariasan nyugalmat és csendet kérnének. Az egyre igénytelenebb és nagyobb létszámú publikumtól.

Dippold Pál

Rendkívül izgalmas történet az, amelyik arról szól, hogy miként születhet meg egy hidegháborúban a forró drót. Ahhoz, hogy a világ akkori és mai két, minden szempontból nagyhatalomnak számító állama között létrejöjjön a gyors kommunikációt szolgáló kapcsolat, a történetet, mint minden történetet, az előzményeinél kell kezdeni.

Ma már minden történelemkönyvben megtaláljuk a kubai rakétaválság címszó alatt a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti, atomháborúval fenyegető história részleteit. A válság kirobbanásakor Kubában már Fidel Castro volt az úr, pontosabban az elvtárs, akinek hatalmát 1961-ben éppen az Egyesült Államok elnöke J.F. Kennedy, nyilván nem szándékosan, alaposan megerősített azzal, hogy a Castro elleni kubai emigránscsapáshoz jelentős támogatást adott. Óriási kudarc volt a partraszállási kísérletük a Disznó-öbölben, Fidel Castro pedig olyannyira mellre szívta a puccskísérletet, hogy végképp beállt kommunistának, s így a Szovjetunió igen fontos szövetségesévé vált.

A kubai válság is úgy kezdődött, hogy akit pofon vágtak, az visszaütött. Az USA ugyanis a Szovjetuniót fenyegető rakétákat telepített Nagy-Britanniába, Olaszországba és Törökországba. Ezt a Szovjetunió nem hagyta válasz nélkül, és kidolgozta az ellencsapás stratégiáját. Ennek lényege az volt, hogy közepes hatótávolságú – 2000 km hatósugarú – rakétáikat, melyekkel Kubából akár Washingtont is elérhetik, útnak indították a szigetország felé. 1962 nyarán az amerikaiak ugyan észrevették, hogy hatvan nagy szovjet hajó tart Kuba felé, ám rövid vita után úgy döntöttek, képtelenség, hogy a hajókon rakétákat szállítanának.

Pedig ez így volt, a szovjetek ballisztikus rakétákra szerelt atomfegyvereket telepítettek Kubába, kétszáz kilométerre Floridától. Az amerikaiak mindezt csak augusztusban vették észre, egy kémrepülőjük fényképei alapján, ekkor már több tucat rakétakilövő harcképes állapotban volt. 

Kennedy elnök nehéz választás előtt állt: vagy a világháborúval fenyegető azonnali ellencsapás vagy Kuba blokádja. A blokád mellett döntöttek, már csak azért is, mert ekkorra Kubában már negyvenezer szovjet katona volt, a sziget körül pedig atomrakétákkal felszerelt, szovjet tengeralattjárók cirkáltak. Az óriási feszültség végül hosszú és bonyolult diplomáciai tárgyalások után békés megoldással zárult: az amerikaiak hazaviszik törökországi rakétáikat, és nem rohanják le Kubát, az oroszok pedig kivonják csapataikat a szigetországból, és szintén leszerelik kubai atomrakétáikat.

A harmadik világháború veszélye nyomán építették ki a Moszkvát Washingtonnal összekötő forró drótot. Az amerikaiak nevezték így ezt a fajta kapcsolati módszert, a szovjetek vörös telefonnak hívták. Hivatalosan Közvetlen Kommunikációs Kapcsolat néven szerepelt a két fél között 1963-ban megkötött egyezményben. Célja, hogy gyors és hatékony módon segítse a két nagyhatalom kommunikációját, és a közöttük fellobbanó válsághelyzetek kezelését. Az atomháborús fenyegetés árnyékában a korábbi módszerek életveszélyesen lassúnak bizonyultak. Ha például Kennedy elnök levelet írt Nyikita Hruscsovnak, annak feladása és kézhezvétele között négy-hat óra telt el. Elmondani is hosszú a levél útját: beadták a washingtoni orosz követségre, ahol az üzentet lefordították, kódolták, majd kereskedelmi táviratként továbbították a Kremlbe, ott dekódolták, és csak ezután kapta meg a szovjet vezető.

Az új, gyors és hatékony kapcsolati forma egyik vége a szovjetunió kommunista pártjának Vörös téri központjában, a párt elnöki szobájában volt. Az amerikai végen a vonal a Pentagonba, a Nemzeti Katonai Parancsnokságra futott be, ez közvetlen kapcsolatban állt a Fehér Házzal. A vonal mindkét végén egy-egy technikus és tolmács állt állandó készültségben. A nagyhatalmak vezetői üzeneteiket zárt, Londonon, Koppenhágán, Stockholmon és Helsinkin áthaladó kettős kábelrendszeren juttathatták el egymáshoz. Ezt biztosította egy tartalék rádió vonal, mely Marokkón haladt keresztül. 1978-tól a forró drót technikai rendszere alapjaiban megújult, az üzeneteket nem kábelen, hanem két, egymástól független műholdon és négy földi adó-vevő állomáson keresztül továbbították. A korábbi kábelkapcsolat vette át a tartalék szerepét, a Tangeren át vezető rádió vonalat pedig megszüntették. A technika fejlődésével természetesen egyre gyorsabbá és megbízhatóbbá vált az alapvetően műholdas kapcsolat a világ életében változatlanul döntő szerepet játszó nagyhatalmak között.

De vajon a kezdeti időktől máig hányszor használhatták a vonalat? Ezt, mivel hosszú időre titkosított diplomáciai, katonai és titkosszolgálati akciókhoz kötődnek, nem verték nagydobra. Néhány eseményről azonban a korabeli újságok tudósítanak,ezekből csak a beszélgetés témáját és a résztvevők nevét tudjuk megállapítani. Az izraeli hatnapos háború idején Johnson elnök és Koszigin szovjet külügyminiszter beszélt, India és Pakisztán háborúja volt a témája Nixon és Brezsnyev forródrótozásának, a Szovjetunió afganisztáni bevonulása alkalmából Carter amerikai elnök és Leonyid Iljics Brezsnyev tárgyalt, az 1981-es lengyel polgárháborús veszélyről már Reagan folytatott diskurzust Brezsnyevvel. Nagyjából ennyit tudunk a forró drót használatáról és használóiról, a többit titkosították, majd évtizedek, évszázadok múlva ezeknél talán fontosabb adatok is napvilágra kerülhetnek.

Az 1963 április 5-én üzembe helyezett, azaz éppen 50 éves forródrót hideg méltósággal őrzi titkait.

Dippold Pál