Rendkívül izgalmas történet az, amelyik arról szól, hogy miként születhet meg egy hidegháborúban a forró drót. Ahhoz, hogy a világ akkori és mai két, minden szempontból nagyhatalomnak számító állama között létrejöjjön a gyors kommunikációt szolgáló kapcsolat, a történetet, mint minden történetet, az előzményeinél kell kezdeni.
Ma már minden történelemkönyvben megtaláljuk a kubai rakétaválság címszó alatt a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti, atomháborúval fenyegető história részleteit. A válság kirobbanásakor Kubában már Fidel Castro volt az úr, pontosabban az elvtárs, akinek hatalmát 1961-ben éppen az Egyesült Államok elnöke J.F. Kennedy, nyilván nem szándékosan, alaposan megerősített azzal, hogy a Castro elleni kubai emigránscsapáshoz jelentős támogatást adott. Óriási kudarc volt a partraszállási kísérletük a Disznó-öbölben, Fidel Castro pedig olyannyira mellre szívta a puccskísérletet, hogy végképp beállt kommunistának, s így a Szovjetunió igen fontos szövetségesévé vált.
A kubai válság is úgy kezdődött, hogy akit pofon vágtak, az visszaütött. Az USA ugyanis a Szovjetuniót fenyegető rakétákat telepített Nagy-Britanniába, Olaszországba és Törökországba. Ezt a Szovjetunió nem hagyta válasz nélkül, és kidolgozta az ellencsapás stratégiáját. Ennek lényege az volt, hogy közepes hatótávolságú – 2000 km hatósugarú – rakétáikat, melyekkel Kubából akár Washingtont is elérhetik, útnak indították a szigetország felé. 1962 nyarán az amerikaiak ugyan észrevették, hogy hatvan nagy szovjet hajó tart Kuba felé, ám rövid vita után úgy döntöttek, képtelenség, hogy a hajókon rakétákat szállítanának.
Pedig ez így volt, a szovjetek ballisztikus rakétákra szerelt atomfegyvereket telepítettek Kubába, kétszáz kilométerre Floridától. Az amerikaiak mindezt csak augusztusban vették észre, egy kémrepülőjük fényképei alapján, ekkor már több tucat rakétakilövő harcképes állapotban volt.
Kennedy elnök nehéz választás előtt állt: vagy a világháborúval fenyegető azonnali ellencsapás vagy Kuba blokádja. A blokád mellett döntöttek, már csak azért is, mert ekkorra Kubában már negyvenezer szovjet katona volt, a sziget körül pedig atomrakétákkal felszerelt, szovjet tengeralattjárók cirkáltak. Az óriási feszültség végül hosszú és bonyolult diplomáciai tárgyalások után békés megoldással zárult: az amerikaiak hazaviszik törökországi rakétáikat, és nem rohanják le Kubát, az oroszok pedig kivonják csapataikat a szigetországból, és szintén leszerelik kubai atomrakétáikat.
A harmadik világháború veszélye nyomán építették ki a Moszkvát Washingtonnal összekötő forró drótot. Az amerikaiak nevezték így ezt a fajta kapcsolati módszert, a szovjetek vörös telefonnak hívták. Hivatalosan Közvetlen Kommunikációs Kapcsolat néven szerepelt a két fél között 1963-ban megkötött egyezményben. Célja, hogy gyors és hatékony módon segítse a két nagyhatalom kommunikációját, és a közöttük fellobbanó válsághelyzetek kezelését. Az atomháborús fenyegetés árnyékában a korábbi módszerek életveszélyesen lassúnak bizonyultak. Ha például Kennedy elnök levelet írt Nyikita Hruscsovnak, annak feladása és kézhezvétele között négy-hat óra telt el. Elmondani is hosszú a levél útját: beadták a washingtoni orosz követségre, ahol az üzentet lefordították, kódolták, majd kereskedelmi táviratként továbbították a Kremlbe, ott dekódolták, és csak ezután kapta meg a szovjet vezető.
Az új, gyors és hatékony kapcsolati forma egyik vége a szovjetunió kommunista pártjának Vörös téri központjában, a párt elnöki szobájában volt. Az amerikai végen a vonal a Pentagonba, a Nemzeti Katonai Parancsnokságra futott be, ez közvetlen kapcsolatban állt a Fehér Házzal. A vonal mindkét végén egy-egy technikus és tolmács állt állandó készültségben. A nagyhatalmak vezetői üzeneteiket zárt, Londonon, Koppenhágán, Stockholmon és Helsinkin áthaladó kettős kábelrendszeren juttathatták el egymáshoz. Ezt biztosította egy tartalék rádió vonal, mely Marokkón haladt keresztül. 1978-tól a forró drót technikai rendszere alapjaiban megújult, az üzeneteket nem kábelen, hanem két, egymástól független műholdon és négy földi adó-vevő állomáson keresztül továbbították. A korábbi kábelkapcsolat vette át a tartalék szerepét, a Tangeren át vezető rádió vonalat pedig megszüntették. A technika fejlődésével természetesen egyre gyorsabbá és megbízhatóbbá vált az alapvetően műholdas kapcsolat a világ életében változatlanul döntő szerepet játszó nagyhatalmak között.
De vajon a kezdeti időktől máig hányszor használhatták a vonalat? Ezt, mivel hosszú időre titkosított diplomáciai, katonai és titkosszolgálati akciókhoz kötődnek, nem verték nagydobra. Néhány eseményről azonban a korabeli újságok tudósítanak,ezekből csak a beszélgetés témáját és a résztvevők nevét tudjuk megállapítani. Az izraeli hatnapos háború idején Johnson elnök és Koszigin szovjet külügyminiszter beszélt, India és Pakisztán háborúja volt a témája Nixon és Brezsnyev forródrótozásának, a Szovjetunió afganisztáni bevonulása alkalmából Carter amerikai elnök és Leonyid Iljics Brezsnyev tárgyalt, az 1981-es lengyel polgárháborús veszélyről már Reagan folytatott diskurzust Brezsnyevvel. Nagyjából ennyit tudunk a forró drót használatáról és használóiról, a többit titkosították, majd évtizedek, évszázadok múlva ezeknél talán fontosabb adatok is napvilágra kerülhetnek.
Az 1963 április 5-én üzembe helyezett, azaz éppen 50 éves forródrót hideg méltósággal őrzi titkait.
Dippold Pál
