Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet

MaNDA

Monori Lili radikális arca

2015. október 10. - MaNDA

Különleges alakja a magyar film- és színművészetnek a hetven évvel ezelőtt, 1945. október 10-én született Monori Lili. Sajátosan kemény, ám ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt rendkívül nőies alakja igen sok, más által talán nem is megjeleníthető figura szerepét hozta a színpadon és a filmvásznon.

Szakmája gyakorlására a Színház és Filmművészeti Főiskolán készülhetett fel 1965 és 69 között. Diplomája megszerzésének évében Szinetár Miklós irányításával tehetségesebbnél tehetségesebb osztálytársakkal végezhetett. Az 1969-es évfolyamban ott volt Monori Lili mellett a később hozzá hasonlóan nagy nevet szerzett Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Benkő Péter, Gór Nagy Mária, Pálos Zsuzsa, Schütz Ila és Vallai Péter.

monori.jpg

Monori Lili a Thália Színházban kezdte el színészi munkáját, majd a kaposvári Csiki Gergely Színházban játszott. A magyar és a világirodalom legkiválóbb színházi szerzőinek darabjaiban szerepelt. Ez a névsor sem akármilyen: Szép Ernő, Móricz Zsigmond, Weöres Sándor, Szakonyi Károly, Dante Alighieri, Roger Martin du Gard, Jókai Anna, Bertold Brecht, Csehov és Hemingway.

Ha bárki Monori Lili nevét hallja, szinte azonnal a Kilenc hónap című film (1976) főszerepével társítja. A sokaknak sokkolóan naturalista, Mészáros Márta rendezte képköltészeti alkotás az emberi élet egyik legfontosabb eseményéről a szülésről-születésről szól. Mészáros Márta azért választotta ki éppen Monori Lilit a rendszer ellen lázadó proli lány szerepére, mert mint mondta később: „Látta rajtam a szabadságot, hogy mindig azt csinálok, amit akarok. Na, hát – mondtam neki – éppenséggel nem tudom, hogy mit akarok.” Ebből a „nem tudomból aztán azért mégiscsak két újabb Mészáros Márta rendezte film lett, az Örökség és az Ők ketten.

Ám a Kilenc hónapot megelőzően is szívesen foglalkoztatták a legnevesebb magyar rendezők, így ott lehetett az 1969-ben forgatott, majd tíz évig dobozban tartott Bacsó Péter rendezte A tanú szereplői között. De hitelesen kelthette életre a legkülönbözőbb figurákat, például a Tersánszky Józsi Jenő művéből készült Legenda a nyúlpaprikásról című filmben, vagy a Ha megjön Józsefben. Szerepelt az 1988-ban elkészült monumentális Bereményi Géza-filmben, az Eldorádóban is. Eperjes Károly, Pogány Judit, Haumann Péter, Nagy-Kálózy Eszter mellett Monori Lilinek is jelentős része volt a hivatalosan is a legjobb magyar alkotások közé besorakoztatott mű sikerében. Mindezek mellett tucatnyi tévéfilmben is megjelent, következetes és őszinte alakításait egész pályája során elismerés kísérte.

monori-ruttkai.jpgMonori Lili és Ruttkai Éva a Ha megjön József című filmben

Monori Lili életében nagy fordulatot hoztak a nyolcvanas években Párizsban folytatott tanulmányai. Ekkortájt fordult érdeklődése az úgynevezett alternatív színházak felé. A nehéz életű asszonyok megjelenítője ma már leginkább ebben a közegben érzi jól magát. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy miként vált színésznővé, a következőképpen válaszolt: „Gyerekkoromban sokat rajzoltam. Emberfigurákat, akiknek elképzeltem a sorsát. A képzőművészeti gimibe akartam menni. A rajztanárom nem tudta szívből javasolni, hogy ezt a pályát válasszam. Az a probléma veled, mondta, hogy hónapokig jól megy a rajz, aztán mintha elfelejtettem volna, teljesen a nullára zuhan. Beneveztem különböző szavalóversenyekre, amiket sorra megnyertem. Nem tudom, mi történt. Valami önkívület jött rám. Mindig a szeretet hajtott.”

Monori Lilit tehát teljesen természetes módon kerülhetett aztán később a különböző művészeti ágak közötti határokat feszegető alternatív művészek közé. Vonzódása az avantgárdhoz cseppet sem csodálható, hiszen kezdő színészként Bódy Gábor barátja volt, akivel évekig dolgozott együtt.

Monori Lili beleállt az időbe, Budapest belvárosában ott forog körülötte ma is az egész fiatal fővárosi alternatív világ, ahogy egy író lejegyezte róla: „…ott van Monori puha, radikális arca… rajta súlyos tudás és tapasztalat”.

Születésnapján Isten éltesse Monori Lilit, az életén kőkeményen áthasító, magával ragadó színésznőt.

Dippold Pál

John Lennon napszemüvegben

Tele vannak történelmietlen – mi lett volna, ha – mondatokkal a lapok október 9-én. John Lennon 1940-ben ugyanis ezen a napon született Liverpoolban. Az idősebb emberek arra az 1980-as szívdermesztő december 8-ra gondolnak, amikor John Lennont egy őrült meggyilkolta New Yorkban. Azok, akik ekkor még meg sem születtek, ám ma már derék középkorú emberekként mindenféle hülyeséget irkálnak az internetes lapokba. Leginkább Lennon botrányos életének, nyilatkozatainak és már-már misztikus halálának részleteiről fecsegnek. Azt ugyan mindenki tudja, hogy a múlt század zeneművészetének, de akár a zenetörténet egészének egyik legnagyobb alakjáról van szó, de a felszínes, laza 21. század ezt alig hajlandó észrevenni. Nem mondjuk fel John Lennon élettörténetét. Aki kíváncsi rá, hallgassa meg a Beatles-dalokat, és képzelje mögéjük Lennont. Napjaink talán legjobb magyar alternatív zenekara, a Magashegyi Underground pontosan tudja, hogy muzsikájuk nem lehetne olyan teljes, a mindenséget megmutató a Beatles nélkül. Éneklik is nagy erővel: „John Lennon napszemüvegben”. Nagyjából ez a lényege minden korban minden zenének, azaz az elődöket méltó módon tisztelve valami másfélét, újat teremteni. Magashegyiék ezt megtették, szemben a kortárs magyar alternatív zenészek többségének világfájdalmas, mindenen fanyalgó nyammogásával.

john-lennon.jpg

A múlt század ötvenes éveinek végén a meglehetősen zűrös családi körülmények között felnőtt fiatal Lennon megalakította első zenekarát, és miután Paul McCartney és George Harrison is melléállt, nekiálltak – Silver Beetles néven – rock and rollt játszani. Nevük röviddel ezután Beatlesre változott és vált ismertté az egész világon. A zenekar 1960-tól Hamburgban lépett fel minden este, majd 1962-ben, Angliába visszatérvén az addig velük zenélő dobosuk Pete Best helyére Ringo Starr (Richard Starkey) került. 1963-ban robbant a Beatles bomba, a televízió közvetítette londoni koncertjüket. Pillanatok alatt óriási népszerűségre tettek szert az egész világon. Óriási rajongótáboruk volt, a zenei élet vagy erősen utálta őket, vagy elájult muzsikájuk minőségétől. Arról az apró, ám cseppet sem mellékes tényről sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Beatles tagjainak külleme, öltözködésük, botrányosan hosszúnak minősített hajuk is erősen megosztó volt.

beatles.jpg

John Lennont és szerzőtársát, Paul McCartneyt ma már a múlt század legnagyobb zenészei közé sorolják. Lennont jobb szövegírónak, McCartneyt tehetségesebb zeneszerzőnek minősítik. A Beatles gyors egymásutánban megjelenő nagylemezei: a Revolver és a Sgt. Pepper’ Lonely Hearts Club Band forradalmi változásokat indítottak el a könnyűzenében. Addig nem használt hangszerek szólaltak meg, vonósok, rézfúvósok, szitár és szintetizátor. Népszerűségük tetőpontján három film is – természetesen a bennük elhangzott zeneszámokkal együtt – tovább növelte népszerűségüket. Az Egy nehéz nap éjszakája, a Help! és a Sárga tengeralattjáró azóta az egymást követő nemzedékek által újra és újra felfedezett kordokumentumként is kiváló alkotás. A Beatles zenei forradalmát az Abbey Road és utolsó lemezük, a Let It Be teljesítette ki. A mindenkor a lázadást jelentő és jelképező rockzene azóta született darabjai mind-mind a két utolsó Beatles lemezhez köthetők.

lennon.jpg

John Lennon, miután végképp kiszállt a Beatlesből, társaihoz hasonlóan szólómuzsikusként folytatta pályáját. Ebben második felesége, Yoko Ono – Lennon híveinek nagy ellenérzéseitől kísérten – volt a társa. John Lennon, aki – Churchill után – a keresztségben a Winston nevet is megkapta, még ezt is Onora változtatta. A hölgy szerepét a 20. század egyik legnagyobb művészének életében sokan sokféleképpen értelmezték. Amiben egyetértés van az, hogy akcióművésznő tehetsége mérhetetlen. Mert nincs.

John Lennon néhány szívszorító, de mondhatjuk úgy is, gyönyörű dallal folytatta, mint a Mother, az Imagine vagy a Woman is the Nigger of the World.

John Lennon tehetsége határtalan volt. Amihez hozzányúlt, az megéledt. Akár grafikáit, akár példátlanul egyedi stílusú írásait, akár zenéjét nézzük, maga volt a konvenciók elleni lázadás. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy John Lennon egész életének minden részlete nem más volt, mint maga a művészet. A világ teljességét megmutatni tudó, örömöt, bánatot közérthetően megfogalmazó, a szó jó értelmében vett gátlástalan, azaz a teljes szabadságot megélő ember: Lennon.

John Lennon és a Beatles Magyarországon is rendkívül népszerű volt. Dalaikat kezdetben ritkán játszották a magyar rádiók, ám ez semmit nem számított, hiszen a Szabad Európából szinte egész nap a Beatles szólt. A Kádári kommunizmus közepén, egy évvel Csehszlovákia lerohanása után, 1969 karácsonyára megjelent Ungváry Tamás elvtársi berkekben nagy botrányt okozó könyve a Beatles biblia. Amikor még százezrekben mérték a könyvek példányszámát, képzelhetni, mennyire keresett lehetett ez a mű, ha több kiadásban is meg kellett jelentetni. Még ma is rejtély, hogy vajon miért engedték be hozzánk is a világ legnépszerűbb zenei lázadóit. Talán éppen azért, mert lázadtak. Akik pedig a kapitalizmus, a mindenkori konvenciók, a fogyasztói társadalom szabályai ellen fellépnek, azok a kommunizmus ellenségeivel szállnak szembe. Így tehát Lennon – ez a sokszínű tehetség – már-már kommunista ikonná változhatott. Főleg az után, hogy Erzsébet királynő lovagi címet adott a Beatles tagoknak, az ezt ünneplő koncerten John Lennon a következőképp lelkesítette a hallgatóságot: „A szegények tapsoljanak, a gazdagok pedig zörögjenek az ékszereikkel”.

John Lennon a rockzene óriásaival együtt robbant be életünkbe. Egy időben és egy helyen keltek életre azok a brit rock zenekarok, amelyek hatása letagadhatatlan bárki mai muzsikus zenéjének hallatán. Ott volt a Rolling Stones, a Yardbirds, a Kings, a Who, a Cream, Jimi Hendrix, néhány évvel később meg már jött a Led Zeppelin, a Deep Purple, az AC/DC és az Aerosmith.

A csillogó tehetségű zenekarok többsége ma is dolgozik. 75 éves nagypapák rohannak keresztbe-kasul a színpadon, kopaszok, ráncosak, rozogák, de hisznek abban, aminek szellemében nekifutottak ennek a pályának: a rock örök és elpusztíthatatlan. Ami persze egy idétlen jelmondat, ám nagyon pontosan megmutatja, hogy a hiteles lázadás, a végső soron a hagyományokra épített művészi megújulás az valóban örök. Ennek volt jeles képviselője John (Winston Ono) Lennon.

Dippold Pál

Esztergom – Párkány, Mária Valéria híd

Az Esztergom és Párkány közötti Mária Valéria hidat 120 évvel ezelőtt, 1895. szeptember 28-án avatták fel.

A híd helyén már a római korban is rendszeresen átkeltek a folyón, többek között a római légiók kedvelt útvonalának része volt. 1075-ben, amikor Esztergom királyi székhely lett, a Duna két partja között rév közlekedett. I. Géza királyunk tíz hajóst rendelt ki a garamszentbenedeki apátsághoz a rév működtetésére. Ennek használatát híres királyunk, az Aranybullát kiadó II. Endre, akiben nem mellesleg Szent Erzsébet édesapját is tisztelhetjük, 1215-től kötelezővé tette. A török hódoltság jelentős fejlődést hozott a folyami átkelésben, 1585-ben a budai pasa megbízásából hajóhidat építettek itt, amely egészen 1683-ig szolgálta a közlekedést. Miután a híd elpusztult, csónakokkal igyekeztek helyettesíteni. Érdekes fejleménye a történetnek, hogy 1762-ben repülőhidat helyeztek forgalomba itt. A hét csónakra szerelt úszó alkalmatosságot négyszáz méter hosszú kötél tartotta, a víz ereje hajtotta egyik partról a másikra. A leleményes műszaki megoldás nem akadályozta a hajóközlekedést, és mellette kompok is tudtak közlekedni. 1842-ben újra hajóhíd épült a Dunán, amely a szabadságharcban leégett, ám 1851-ben helyrehozták. A kiegyezés utáni időkben vették tervbe egy esztergomi vashíd megépítését. Vaszary Kolos hercegprímás – a mindenkori esztergomi érseknek, bíborosnak, a magyar katolikus egyház fejének címe volt ez – támogatásával az 1893-as országgyűlés költségvetésében már szerepelt a hídra szánt pénz. A hajóhíd az építés alatt is működött, az új híd tengelyét ettől százhúsz méterrel feljebb jelölték ki, így a leendő híd forgalma közvetlenül Esztergom központjába irányulhatott. A híd építésére meghívásos versenytárgyalást írtak ki. Cathry Szaléz és fia – a fogaskerekű vasút és jó néhány nagy híd építője – nyert a négy jelentkező közül, a híd terveit Feketeházy János készítette. 1894-ben tehát ők kezdhették el a hídépítést. A másfél millió forintos szerkezet előkészítő munkálataival három hónap alatt végeztek. Maga a munka nagy kihívást jelentett, a pilléreket például tizennégy méter mélyen süllyesztették a mederbe. A rácsos hídszerkezetet a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára teljes beállványozással szerelte. Majdnem félmillió, 490 ezer hatalmas szegecset használtak fel. A híd ötszáz méter hosszú, legnagyobb magassága tizennégy méter, a beépített fém súlya 2500 tonna. A pillérek és hídfők összeépítésére tizenhatezer köbméter strázsahegyi mészkövet, ezer köbméter neuhausi gránitkövet, és hétszáz köbméter süttői mészkövet használtak fel. Az Osztrák-Magyar Monarchia virágkorának egyik nagy ünnepe és egyben sokféle értelemben jelképe is volt a híd felavatása. A Mária Valéria nevet kapta.

esztergom_maria_valeria_hid.jpg

A legmagyarabb királylány, Mária Valéria, Ferenc József osztrák császár és magyar király és Erzsébet királyné negyedik gyermekeként született 1868-ban Budán. Édesanyja ragaszkodott ehhez a színhelyhez, gesztusnak gondolta az őt rajongva tisztelő magyaroknak. Mária Valéria személyében 328 év után született magyar földön hatalmon lévő uralkodó gyermeke. Előbb a császári udvarban, majd a köznép körében is egyre inkább elterjedt, hogy Mária Valériát magyar gyermeknek nevezték. A felnőtt korában főleg az elesettek megsegítésében jeleskedő arisztokrata tartalmas, teljes és szép életet élt. Tíz gyermeket szült. 1927-ben halt meg.

Az első nagy világégés után, 1919-ben a párkányi oldalon felrobbant a híd első szakasza. 1921 nyarára ugyan kiemelték a vízből a vaselemeket, de nem rakták vissza a helyére. Egy fahidat tettek a part és az ép hídrész közé, amelyet csak 1927-ban, az akkorra már teljesen helyreállított hídról szedtek le. A második világháború alatt a Mária Valéria híd megúszta a repülőtámadásokat, de a szovjet csapatok elől visszavonuló német hadsereg – az összes budapesti hídhoz hasonlóan – ezt a szép történetű szerkezetet is felrobbantotta. A híd használhatatlanná vált. A hajóforgalmat akadályozó roncsokat ugyan kiszedték a Dunából, ám a szocializmus éveiben Esztergomban nemcsak a Duna határfolyó mivolta választotta el a Trianon óta egyébként is az anyaországtól elszakított Felvidéket tőlünk, hanem a folyó közepén magasodó csonka pillérek is a kommunista internacionalizmus hazugságaira figyelmeztettek. Hosszú huzavona után azonban, amelyet a bős-nagymarosi vízlépcső építésének tervei is alaposan összebonyolítottak, a rendszerváltás után mégiscsak elkezdődhetett a híd újjáépítése. 1993-ban a magyar oldalon elkezdték lebontani az egyre rosszabb állapotú hídelemeket. 1999-ben a szlovák és a magyar kormányfő, Mikuláš Dzurinda és Orbán Viktor a Mária Valéria híd újjáépítéséről szóló megállapodást a Duna közepén álló Rákóczi hajón írták alá. A híd nagyon gyorsan, 2001. október 11-re el is készült. A híd összköltsége 18,7 millió euró volt. Magyarország ebbe 5,4 millió, Szlovákia 3,3 millió tett, a két ország pedig 5-5 millió eurót kapott az Európai Uniótól. A gránit hídfők az eredeti állapotnak megfelelők, az acélszerkezet nem szegecselt, hanem hegesztett, de formája szinte minden részletében az első esztergomi-párkányi vashidat idézi. A megértés hídján ötvenhét év szünet után indult meg újra a személyautó és gyalogos forgalom.

Dippold Pál

A történelembe égetett pillanatok

Kertész Andor, akit a világ André Kertészként ismert meg, harminc évvel ezelőtt, 1985. szeptember 28-án halt meg New Yorkban.

Hosszú, változatos és értékteremtésben gazdag volt az a majdnem évszázadnyi időszak, ami a fotóművész André Kertész 1894. július 2-i budapesti születése és amerikai elhunyta között eltelt. A korán árvaságra jutott fiú jórészt szigetbecsei rokonainál nevelkedett, ám későbbi életét meghatározta, hogy édesapjától kapott egy fényképezőgépet. Amikor jött az első világháború, az érzékeny fiatalember éppen szerelmi bánatban szenvedett, ez elől vonult be a hadseregbe, és masírozott ki a frontra. Közben természetesen fényképezett. Alig egy év után megsebesült, ezt két év lábadozás követte Esztergomban. A világháború katonáiról talán ő tudta elkészíteni a leghitelesebb fotókat, hiszen minden ízében ismerte azt az életet, amelyet vele együtt társai megéltek – vagy éppen belehaltak. A háború után sok fotója jelent meg a különböző magyar lapokban. Egyedi látásmódja és technikája szinte abban a pillanatban kialakult, amikor első fotógépét a kezébe vette. Senki más nem kezelte úgy a fényeket, a körvonalakat, senki nem komponált a modern képzőművészet elvont formáihoz húzó fotókat úgy, mint ő. André Kertész leginkább ismert magyarországi képei az Úszó 1917-ből, a Táncoló faun 1919-ből, a Cirkusz 1920-ból és a Vak hegedűs 1921-ből.

tancolo_faun.jpgTáncoló faun

Azért élni is kellett valamiből, és egészen harmincegy éves koráig, azaz 1925-ig bankhivatalnokként dolgozott, ám ebben az évben Párizsba költözhetett. Párizsba, ahová korábban is nagyon erősen vágyott, példaképét, Ady Endrét követvén.

Fotóművészi tehetsége itt kibontakozhatott, abban az érdekes, színes és a későbbi korokban legendásnak ismert művészi körben mozgott, amiről például Illyés Gyula kitűnő és izgalmas szociográfiát írt Hunok Párizsban címmel. Hogy csak egy rövid névsort idézzünk Kertész baráti közül: Tihanyi Lajos, Picasso, Mondrian, Chagall, Brassai és Eisenstein. A Montmartre életének legfontosabb szereplői a nők voltak, az itt virágzó hölgyek közül André Kertész is közelebbi kapcsolatba került többekkel, azonban amikor fiatalkori szerelme, Salamon Erzsébet elment hozzá Párizsba, összeházasodtak. Az úgynevezett szociofotózás megteremtőjét tisztelhetjük André Kertész személyében. Kíméletlen őszinteséggel és következetességgel örökítette meg környezete jellemző pillanatait, egyfajta fényképekbe fogalmazott naplót készített. Ebből a korszakból a legismertebb képei a Szatirikus táncosnő, a Törött üveglemez, az Erzsébet és én és a Torzítások című sorozat.

Bisztró

1930-ban készült Párizsban a Bisztró című André Kertész fotó. Ezt nézegetvén lényegesen többet megtudunk a korról, mint első pillantásra hinnénk. Ütött-kopott falábazat tartja azt a hatalmas üvegtáblát, amely mögött a bisztró vendégei ülnek. Két férfi és két nő. A férfiak beszélgetnek, az egyik hölgy az orrát fújja, a másik gyanakvóan néz ki az utcára, vélhetően a fotóst vizsgálja. A kirakatüvegben tükröződik az utca túloldala, fák, villanyoszlopok képe tagolja a portált. Ha csak ennyi volna a képen, már ebbe is belemagyarázhatunk valami különös történetet, ám ami az üveg alatt az utcán, lényegében a kép középpontjában áll, más dimenzióba helyez bármiféle történetet. A bisztró falához egy biciklit támasztottak. Minden szükséges kellékkel felszerelték, lámpával, pumpával, csomagtartóval. Klasszikus darab, amely legalább akkora helyet foglal el a képen, mint a bent ülő emberek. A vízszintesen kettévágott kép alsó fele teljesen a biciklié. A tárgy kint van, igaz, most áll, de a szabadságba vihet. Megjegyzendő, aligha véletlen, hogy igen sok bicikli viseli a szabadság nevet, a csehszlovák Favorittól a francia Peugeot-on át a német Herculesig. Az emberek a maguk a szabad akaratával bent, az üveg mögött dermedtek bele az időbe, a bent itt egyben valamiféle furcsa, mozdulni képtelen emberakvárium képzetét kelti. Az efféle száz és ezerszámra készült André Kertész képek vonhatták magukra Márai Sándor figyelmét, és mondathatták ki a világ másik legelismertebb fotóművészével Henri Cartier-Bressonnal: „Nem tehettünk olyat, amiben Kertész már meg ne előzött volna minket”.

1936-ban a Kertész család az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Egy évig akartak maradni, ebből aztán végül fél évszázad lett. Az amerikai profi fotósok között André Kertész nem érezte jól magát, nem kellett az ő ekkorra már határozottan kialakult európai stílusa. Egy magazinszerkesztő azt mondta neki például: „André, maga túl sokat mond el a képeivel”. Ebben a szomorú időszakban is születtek azonban remekművek: Az eltévedt felhő, a Kar és ventilátor vagy a Melankolikus tulipán. Ezek ugyanabban a felfogásban készültek, mint André Kertész minden képe, élete kezdetétől a végéig. A személyes, önvallomásos stílus volt az ő igazi védjegye. Márai Sándor azt írta róla: „Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha…, célja nem a naturalista hűség, hanem az anyag mögötti összefüggés, a forma megörökítése.”

Akárhol is élt a világban André Kertész, előbb-utóbb környezete kulturális életének képi krónikásává vált.

André Kertészt a modern fotóművészet egyik alapítójának tartják. Az élet apró, mellékesnek gondolt pillanatait rögzítette, mindenben a szokatlant a meglepő képkivágást és látószöget kereste. Még abba is történetsorozatot tudott beleláttatni, hogy egy párizsi járdaszegély mellett kavarog a víz.

kertesz.jpgAndré Kertész

Kertész Andor nemcsak fotógépével, hanem szavakkal is nagyon pontosan el tudta mondani a világnak azt, amit akart. Mindenki számára megszívlelendő, amit például a művészetről mond, anélkül, hogy kimondaná ezt a szót: „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy maradjon amatőr. Ez a legjobb verzió.”

Mit lehet ehhez hozzátenni? Semmit. Ha csak azt nem, hogy André Kertész mondatai mindenféle művészeti ágra érvényesek.

Dippold Pál

Szirtes Ági, a dinasztia középső alakja

Két babonafélével kell leszámolnunk, amikor Szirtes Ágit a közismert és népszerű színésznőt születésnapján köszöntjük, felidézve életművének jelentősnek gondolt részleteit. Az első babona, de inkább mondhatnánk finomkodó áltapintatnak, az, hogy nem illendő a hölgyek életkoráról beszélni. Miért ne lenne az? Az a tény, hogy szeptember 21-én Szirtes Ági a hatvanadik születésnapját ünnepli némelyek szerint tapintatlan közlés, hiszen benne van az a szám, ami az életkorát jelzi. A kedves, tehetséges, nagy és tekintélyes életművet maga mögött tudó hölgy számára miért lenne kényelmetlen megmondani azt is, hogy hány éves? A másik babonaféleség talán ennél bonyolultabb, hiszen sok esetben valóban nehéz mit kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik a különböző szakmákban szüleik, nagyszüleik foglalkozását választják. Ezekben az esetekben jönnek elő a közhelyszövegek az almáról meg a fájáról, a nagy fa nagy árnyékáról. Éppen Szirtes Ági esetében mutatja meg az élet, hogy egy híres színész lánya apjához hasonlóan híres színésznő lehet, sőt Szirtes Ági lánya, Pálmai Anna, aki szintén ezt a mesterséget választotta, már egyre inkább ismertté válik szakmájában. Sőt, édesanyjával egy színházban, a Katona József nevét viselő teátrumban dolgoznak. Ha még maradunk csak a színészetnél, sorra húzhatjuk elő a példákat arra, hogy a híres szülők gyerekei idővel szintén híressé válhatnak. Básti Lajos lánya, Básti Juli, Görbe János lánya Görbe Nóra, Őze Lajos fia Őze Áron, Haumann Péter gyerekei, mind-mind élő példái annak, hogy egyrészt az alma nem esik messze a fájától, másrészt pedig, hogy a színészetben, mint akármelyik más mesterségében a világnak, igen is tehetségesebbnél tehetségesebb nemzedékek követhetik egymást, és akár dinasztiák is kialakulhatnak.

szirtes-agi.jpg

Szirtes Ági 1978-ban szerzett diplomát a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Osztályvezető tanára Vámos László volt. A párhuzamos osztályokat sem akárkik irányították, Marton Endre és Várkonyi Zoltán. Ha az évfolyamból csak néhány nevet írunk le, látjuk, hogy mint minden évben, 1978-ban is jobbnál jobb színészek kerültek ki mestereik keze alól: Udvaros Dorottya, Hernádi Judit, Peremartoni Krisztina vagy Tahi József. Szirtes Ági a Kecskeméti Katona József Színháznál eltöltött egy éve után, 1979 és 1982 között a Nemzeti Színházban dolgozott. 1982-től a budapesti Katona József Színház tagja, egyike a híres teátrum alapítóinak. Számtalan sikerdarabban játszott, emlékezetes alakítások fűződnek nevéhez a világ és a magyar irodalom legnevesebb színházi szerzői műveihez kötődően. A névsor sokatmondó: Bródy Sándor, Dosztojevszkij, Shakespeare, Molière, Füst Milán, Csehov, Alexandre Dumas, Ödön von Horváth, Federico García Lorca, Euripidész és Thomas Bernhard. Szirtes Ági nyolcvanöt színházi bemutatón vett részt eddig. A mindenféle manír nélküli, természetes színpadi jelenléte, sodró erejű tehetsége a társulat nélkülözhetetlen tagjává tette. Az a fajta szakmai alázat, ami nemzedéktársai legtöbbjében ott van, neki is sorra elhozta a sikereket. A közönség elismerése – túl azon, hogy tudomásul vette, hogy egy nagy színész lányát látja a színpadon – Szirtes Ági pályája kezdetétől az élet teljességét megjelenítő tehetségével, különleges adottságaival a soha nem hivalkodó, igazi színésznőt ismert meg benne. Megjegyzendő, hogy a fényes szelek nemzedékének két ragyogó tehetségű sztárja közül az egyik az édesapja volt, a másik, Soós Imre pedig a keresztapja. Úgy írják, hogy keresztnevét apja híres partnerétől, Mészáros Ágitól kapta.

Szirtes Ági a játékfilmek segítségével már nagyon fiatalon ismertté vált. Az 1970-es évek közepén, amikor még mozikultúráról is beszélhettünk, Magyarországon sorra készültek el a magyar filmtörténet egyik fénykorát meghatározó mozgókép-történetek. Sok ilyen emlékezetes darabban kapott szerepet Szirtes Ági, jelenléte a filmvásznon azóta is folyamatosnak mondható. Néhány címet emeljünk ki a sorból: Holnap lesz fácán, Egy erkölcsös éjszaka, Roncsfilm, Sose halunk meg, Hyppolit, Ének a csodaszarvasról, Szezon és Az ajtó.

Különösen emlékezetes szerepet játszott az 1985-ben készített Falfúró című filmben. A Szomjas György rendezte szatíránál kevesebb alkotás tudta hitelesebben bemutatni a szocializmust. A korszak jellemző teréről, egy lakótelep életéről beszélnek. A betonfalak közé szorított, mégis magyar, a rendszer képtelenségeit óriási ügyességgel kijátszó emberek életéről szól. A már recsegő eresztékű szocialista rendszerben él egy ember, aki ekkor már veheti magának a bátorságot, hogy kilépjen az addigi életét megkeserítő vállalatból, muszáj vállalkozóként, lakótelepi falfúróként építi ki karrierjét, ami a lakótelep csinos hölgylakói között más jellegű sikereket is hoz. A kegyetlen vígjáték férfi főszereplője Bán János, a női – a feleségé – Szirtes Ági. Sztárok egész hada forog körülöttük: Andorai Péter, Ujlaki Dénes, Dörner György, Gáspár Sándor, Nemcsák Károly és Bertalan Ágnes.

sz_a.jpgFotó: Kollányi Péter

Szirtes Ági népszerűségét már a kezdetektől fogva egyre jobban növelték a tévéfilmekben látott alakításai. A kedves, szép, fiatal lány megformálása a Koppányi aga testamentumában vagy a Bánk bán Melindája húsz évvel később, 1987-ben éppen olyan hitelesen mutatták meg az női-asszonyi lélek minden igazán fontos rezdülését, mint a tavaly a nézők elé került Nem tűntem el című film alakja. Ha még mindezek mellé odavesszük két legjelentősebb szinkronszerepét, a nyolcvanas évek Ann Onedinjét vagy napjainkból a nagy hatású Maffiózók sorozatból Carmela Sopranot hitelesen magyarul megszólaltató hangot, cseppnyi kétség nem maradhat bennünk, napjaink egyik nagy magyar színészével van dolgunk. Aki szakmai tudásával, tisztességével és emberségével többszörösen rászolgált azokra a díjakra, melyeket eddig megkapott: a Jászai Mari-díjra, az Érdemes művész címre és a Kossuth-díjra. Születésnapján Isten éltesse Szirtes Ágit.

Dippold Pál

Munkások és parasztok egysége 1946 augusztusában

A tavasz, a nyár és a kora ősz a szezonális munkák szempontjából igencsak erőt próbáló időszak volt mindig is a földből élők számára. A nyári hónapok az aratás, a szénaszárogatás mellett a kapálás fárasztó munkáját is elhozták, egy-egy csapadékosabb esztendő pedig mindezt alaposan megnehezítette. Emellett a munkaeszközök javítgatása, karban tartása is értékes időt, energiát vonhatott volna el a falusiaktól.

Ezért is gondolkodott a többség előre, és a nyugalmas téli napokon reparálgatta meg kapáit, kaszáit és a kisgazdaságokban használatos egyszerűbb munkaeszközöket. Ezért is tűnik erősen propaganda ízűnek a MAFIRT KRÓNIKA itt látható összeállítása, ami „rohammunkások” országos akciójának egyik állomásáról tudósított. Nyáron, „ a legnagyobb dologidőben” - ahogy régen mondták - érkeztek meg a Telefongyár és a BESZKÁRT kommunistái, hogy a maguk módján segítsenek a falu népén. Ahol a háború után százezrekkel volt kevesebb a munkáskéz, az eszköz- és állatállomány jelentős pusztulásával pedig tényleg nehéz helyzetben volt a falu, de a vidéki élet amúgy sem volt annyira egyszerű. Mert ha szárazság, aszály volt, akkor kiégett, elszáradt minden, ha pedig sok eső esett, a gyom is életre kapott, és kezdhették is újra meg újra a kapálást. A lekaszált széna ott rothadt meg a réteken, a gabona pedig megdőlt és kipergett a kalászokból a szem. Különös, feszült időszak volt hát mindig a nyár falun, amit még a Párt és annak kamerája kedvéért érkező vidám munkások sem tudtak talán igazán oldani.

 Pedig láthatóan jóindulattal jönnek és tényleg segíteni is próbálnak. A telefongyáriak beüzemelnek többek között egy mobil kovácsműhelyt lábbal hajtott fújtatóval és hegesztőgépet, forrasztó apparátot is használnak. A vas szerszámok és edények mellett javítanak szekeret és biciklit is, míg a beszkártosok mindezek mellett a varrógépekhez, lószerszámokhoz, szecskavágókhoz és eketaligákhoz is hozzányúltak. Végül természetesen nem maradhat el a szórólapozás, az Új Szó osztogatása, és a nagygyűlés sem. A tudósítás idején éppen Sztálin képével eladott Új Szó, és ennek itt látható, képes változata a Vörös Hadsereg által előállított Magyar Újság 1945 februári átkeresztelésével jött létre.  Hogy aztán a benne foglaltak mennyire győzték meg a falusiakat, az augusztus 31-én, a „kékcédulás választásokon” kiderült. Köztudott: a vidéket még a nyilvánvaló csalásokkal sem tudták megszerezni a kommunisták.

Pálffy Lajos  

A nemzet árvája és a subud

Egy évvel apja, a kormányzó helyettes halála után a Magyar Világhíradó kamerája Kenderesen forgatott a nemzet árvájának mindennapjairól. Mert így nevezték Horthy István és Edelsheim-Gyulai Ilona egyetlen gyermekét, akinek egyesek szerepet szántak a kormányzói utódlásban is. A történelem aztán elsodorta ezeket a terveket, Istvánka száműzetésben nőtt fel, diplomáját Oxfordban szerezte, ahol csatlakozott a subud mozgalomhoz, és az iszlám vallást is felvette.

 Pedig református hitben keresztelték, annak ellenére, hogy anyja, miként Horthy Miklós felesége, Purgly Magda is vallását gyakorló katolikus volt. Kapott tehát lelki muníciót bőven, ami magyarázatot adhat valahol a subudhoz való csatlakozáshoz is. Mert a subud, magyarországi követőinak oldala szerint egy olyan nemzetközi lelki közösség, amelynek tagjai - különböző nemzetekből, kultúrákból, vallásokból - azt a célt tűzték ki, hogy magukat jobbá tegyék a Mindenható Isten kegyelméből. A subud nem vallás és nem filozófia - nem kell semmit megtanulni és nincs tanító. A mérnök végzettségű Horthy-unoka hosszas indonéziai tartózkodás után jelenleg az Egyesült Királyságban él. 1943 forró nyarán viszont jórészt nagyapja kenderesi kastélyában tartózkodott, mert egy kétéves fiúcskának ez sokkal otthonosabb volt, mint a Várbeli kormányzói lakosztályok, ahol apósa és anyósa szomszédságában az özvegy élt nem éppen luxusban.

horthy_tetko_blogba.jpg

Horthy Miklós, bal karján a sárkányos tetoválás

A háború kitörésétől vöröskeresztes ápolónőként szolgálatot teljesítő édesanya keveset lehetett fiával, hiszen az orosz frontról, majd a bombázások miatt is egyre több sebesült érkezett a fővárosi kórházakba, ahová az önkéntesként dolgozó magas rangú hölgyeket beosztották. Horthy Istvánné különféle vizsgák után műtéteknél asszisztált, sőt kisebb operációkat maga is végzett a sebesülteken. Mindezek mellett részt vett még protokolláris eseményeken, és az újonnan jelentkező ápolónők vizsgáztatásában is közreműködött. Naplójában írja is, hogy sokszor csak néhány órára tudott leautózni a 130 kilométerre lévő Kenderesre, a Horthy család kastélyába. A nem éppen reprezentatív épület mellett lévő medence hűsítő vize volt népszerű nyaranta a családtagok és a vendégek között. Ennek oldalán kapaszkodik azon a színes fotón a hetvenes éveiben járó kormányzó is, amin jól látszik a bal karjára tetovált sárkány. Ezt még világkörüli hajóútján csináltatta a tengerészhagyományoknak megfelelően. A medence ebben a tudósításban is fontos szerephez jut, de előbb még megmutatják Istvánkát, amint egy kutyával a nyomában kiszalad a kastélyból, finomságot ad a kecskéinek, amik majd kiskocsiját húzzák. Itt egy szelíd házinyúl az útitársa, később pedig egy másik nyuszi fülét „tornáztatja” nagy hozzáértéssel.  Ezután az édesanyja naplójában is szereplő ajándék-pónifogat következik, majd pedig egy napszemüveges heverészés, hogy aztán egy kis vitorlás mellett maga is a medencében kössön ki. A „luxus” egy kistányér fagyival ér a csúcsra, és ha jobban belegondolunk, semmi olyant nem tartalmaz, ami egy vidéki birtokos gyermekének ne állt volna rendelkezésére. (Vagy akár egy falusi gazdacsemetének, bár neki medence helyett le kellett ballagni a közeli patakra vagy bányatóra, ha fürödni akart.)

Végül a történethez az is hozzátartozik, hogy majd alig több, mint egy év múlva, 1944 októberben a kormányzói családot Németországba hurcolják, a száműzetésből már csak holtan térhetnek vissza Kenderesre.

Pálffy Lajos  

Poros utakon - Valahol Európában

A háború szörnyű évei abszurd módon kedveztek a mindenkori magyar filmgyártás fellendülésének. Legtermékenyebb évei éppen az első világháború idejére estek: az 1918-as évi magyar filmtermés elérte a bűvös százat. A háború alatt ugyanis egyrészt csökkent a külföldi behozatal, így a konkurens filmek száma minimálisra csökkent, másrészt a mozik egyfajta menekülést is szolgáltattak a keserves valóság elől. A hűvös termek mélyén az idő valóban megállt, a géppuska ropogása ide nem hallatszott be.

Az első világháború virágzó hazai filmgyártását hamar követte a hanyatlás időszaka, a Tanácsköztársaság erőszakos átalakításai és a Vörös Filmlap átszínezte az egyre kevésbé bizakodó filmesek jövőjét, és 1920-ra szinte megszűnt a magyar filmgyártás. A filmtörvények korlátozták a külföldi filmek behozatalát, és a kettős cenzúra óvó szeme felügyelt a készülő művekre. A némafilm csúcsidőszaka egy perc alatt elmúlt, és még csak maradandó emléke sem maradt. A pangás egy évtizede után az 1930-as évek elején a hangos film, mint újító erő robbant be, a filmgyártás újra megélénkült, a németektől átvett hangrendszer gyümölcsöző kapcsolatot hozott az akkori nagyhatalommal (első hangos film hazánkban az 1931-es Kék bálvány volt, ami amerikai mintát másolt ugyan, de mégsem lett sikeres).

korda_sandor.jpgKorda Sándor

A kalandor életű filmrendező, Korda Sándor által alapított Corvin stúdiót 1927-ben vette meg a Hunnia Filmgyár, ami ugyan az állam kezében volt, de minduntalan magánvállalkozóknak adták ki, ami egyfajta szabadságot biztosított, ráadásul magyar hangrendszert használt, ami olcsósága miatt a németnél hatékonyabban működött. A második világháború előtti kísérletezés táptalaján születettek meg ekkoriban újabb és újabb műfajok, amik kezdték átírni a sematikus, kabaré jellegű filmek egyeduralmát. A melodrámák, bohózati vígjátékok és a néhány krimi és sci-fi műfaj a folyamatos cenzúra alatt is kijelölt követhető utakat. A filmes területekre új szakemberek kerültek, amit sok sajnálatos politikai korlátozás eredményezett (zsidótörvények), és ez a korlátozás baljós felhőként terpeszkedett a filmgyártás felett, hiába jött ugyanis egy újító hullám 1939 után, ténylegesen szabad filmművészetről szó sem volt.

A második világháború utáni politikai váltás sem hozott gyógyírt erre, sőt a sztálinista propagandafilmek másfajta, és emiatt még látványosabb hamis burkot húztak rá az alkotásokra. A háború alatti növekvő filmgyártás hirtelen zuhant vissza, a tőke és nyersanyaghiány mellett a mozik száma is nagyon kevés volt. 1945 és 48 között tizenegy film készült, 1947-ben pedig az összes négy film közül hármat betiltottak (Mezei próféta, Könnyű Múzsa, Ének a búzamezőkről).

Az említett ínséges évek mellett szinte nehéz elképzelni egy átmeneti időszakot, amikor elkészülhetett Radványi Géza, korszakot meghatározó, az univerzális háborús kínokat feldolgozó filmje, a Valahol Európában. Ez az év képezte az eddig is jelen lévő megszorító eszmék és a teljessé vált legerősebb cenzúra közötti résnyire nyitott kaput. Az azonos évben készült Bán Frigyes film, a Talpalatnyi föld a népi filmeket revizionista módon feldolgozó, az Emberek a havason realista ábrázolásmódját alkalmazva mutatja meg a paraszti világ elmaradottságát és a mindenkori hatalom kizsákmányoló, megszégyenítő mivoltát, Radványi filmje azonban a realista ábrázolásmódot valami egészen mással vegyíti olyan tiszta és megkérdőjelezhetetlen szérummá, ami miatt elkerülte a betiltást. Bán Frigyes filmjének végét a cenzúra egy erőltetett hamis csavarral zárta le, mintegy megsemmisítve a film lényegi esszenciáját, a Valahol Európában azonban elvont, mesei világa kicsúszott a kezük közül és eljutott egészen a Velencei fesztiválig. Ekkor következett be a felügyelet késői pánikja, amikor a filmet a rendező értesítésével sürgősen visszavonatták a versenyből.

A cím utal Radványi lokalitást mellőző, univerzális filozófiájára. Valahol a közelünkben gyerekek éheznek, kénytelenek lopni, bandákba verődve tartanak valahová, de sehova nem jutnak el. A film kezdő képsorai hihetetlen erősséggel adnak metaforikusan elvont, modern szerzői kézjegyet a történetnek. A vidámpark nem a szórakozás, a mámoros élvezet szimbóluma, hanem mozgó alakjai fenyegetően emelkednek az elveszett Jancsi és Juliska felé. A szobrok olvadnak a rekkenő hőségben, Hitler képmása könnyeit ejti a változatlan változók felett. A film modern formanyelve az olasz neorealizmus hullámával teszi rokonná, a vele egy évben készült Biciklitolvajok elnyomott gyermekét menti tovább, hogy hőssé tegye azt. A romos városok, extrém kameraállások, az árnyékok álomszerű játékaival és az amatőr szereplők realista színezetével mind az olasz újítókkal mutat hasonlóságot.

A filmet a kommunista párt felügyelete alá tartozó cég, a MAFIRT finanszírozta, de ennek hatása az említettek miatt nem érezhető a művön. Egy 1947-es híradóban a szereplőválogatás képeit láthatjuk, és az ünnepelt, újra a rendszer keretein belül fellendülő filmgyártás biztatását. A szereplők többsége amatőr, árvaházi gyerek, tolonganak a kamera lencséje elé. Az elkapott kis párbeszéd a bájos kislány és két társa között, mutatja meg igazán, hogy a filmbeli dialógusok és színészi játék hasonlóan spontán módon történhetett. A filmbeli csapat vezető alakját ellenben tanult színész, Gábor Miklós játssza, akinek karrierindítást biztosított ez az emblematikus mű, és további filmszerződések tömegét eredményezte (Mágnás Miska, Állami áruház, A 9-es kórterem). A három éves terv részeként megnevezett, a fellendülő filmkészítést reprezentáló szereplőválogatás és a gyártók biztató szavai után a kor megnyíló mozijainak sorát követhetjük végig.

Láthatjuk a régi Uránia védőbástyáit (itt már 1897-ben működött a Magyar Tudományos Akadémia által kezdeményezett Tudományos Egyesület, ami a kultúra terjesztését hívatott szolgálni és oktató filmeket vetített, majd a mozi 1930-ban tért át filmszínházi műsorok vetítésére), a Scala filmszínházat (1926-ban nyitotta meg először kapuit a Teréz körúti MÁV épületben, és az MGM amerikai filmgyár budapesti képviseletével kötött szerződést, emiatt lett a neve a későbbiekben Scala Metro Filmpalota, majd 1950-ben lett Szikra a Scalaból, és itt helyezte el a MAFIRT a rövidfilm osztályát), az Átriumot (a Bauhaus stílusú épületben 1937-ben nyílt meg a ház alsó szintjén a mozi, majd a háború alatt elszenvedett károk renoválása után 1947 március 14-én adták át újból a Teherán című angol film bemutatójával), és végül a Royal Szállót is láthatjuk, ahol szintén tartottak filmvetítéseket.

Radványi filmje is beszél magáról a filmkészítésről, hiszen az éhező, összesereglett gyerekek a tiszta szenvedélyű filmezés metaforái lehetnek, akik kalandok során verekednek el az első sorompóig, ahol a humanista öreg zongorista - a rendező maga - megzabolázza az erőt és keretbe önti azt. A falu ellenséges, korlátozó erői ellen együtt lázadnak, a szabad művészet ereje valamint a megnyugvást kereső rendező alakja. A filmben sikeresen otthont találnak a maszatos gyerekek, a zongorista elhagyja őket, mintha átadná egy újabb művésznek a terepet, egy új mozgókép készítőnek, az örökös, gyermeki, vad szabadság felszabadító tömegét.

Wilhelm Anna

Katódsugaras küldetés - Az első magyar televíziós adás

Nevezték a jövő rádiókészülékének, elektronikus doboznak, az adatátvitel láthatóvá vált manifesztációjának. A nappalik állandó tartozéka elterjedésének kezdetén ugyanúgy félelmet generált a nézőkben, ahogy tette annak idején maga a mozi is vagy a hangos film hátborzongató zörejei. A televízió fekete dobozának rejtélyes ereje felforgató hatással bírt. Szembe kellett nézni a ténnyel, hogy Chaplin botladozó lépéseiért nem kell többé elgyalogolni a filmek fizetős szentélyeibe, hanem a karosszék kényelmes ölén élvezhető közelről. A televízió, az új kór ami függőséggel fenyegetett a hatvanas években Amerikában kinőtte magát a legnépszerűbb szórakoztató forrássá. Kennedy halálát vagy Neil Armstrong első Holdra lépését mindenki láthatta, az információ gyorsasága hirtelen és erőszakosan szippantotta magába a világot. A nézők kezdeti félelmét a filmgyártó stúdióké múlta csak felül, akik a mozi vesztét érezték a levegőben, hiszen egy új vetélytárs lépett fel. Amerikában, az 1950-es években, amikor a televízió készüléke széles körben elterjedt, és mindenkinek a nappalijában villogott egy készülék, a mozik kiürültek. A szélesvásznú mozi hívatott az elveszett lelkeket visszacsalogatni a kényelmes kertvárosok puha gyepéről. Először még három vetítővel (Cinerama), illetve 70 mm-es filmmel dolgozó szélesvásznú technikát a 20th Century Fox filmstúdió reformálta meg a Cinemascope módszerrel. A szélesvásznú western és a heroikus történelmi filmek mámorosan használták fel/ki a széles vászon előnyeit. A televízióba való átültetése a szélesvásznú produktumuknak újabb erőpróbát jelentett a későbbiekben, Ben Hur fejét bizony veszély fenyegette és nem csak a fiktív filmes valóságában. A felháborító pan and scan féle tévés csonkítások mesterművek sorait vágták le, hogy azok a televízió 4:3 felbontásán is meg tudjanak jelenni.

A technikai kényelmetlenségek, és a mozi marginalizálódása mellett az új találmány a mai napig rengeteg kulturális vitát vet fel, amire filmek ezrei reflektálnak, legtöbbször elkeserítő válaszokkal. Gondoljunk csak Cronenberg, Videodrome-beli emberi szövettel egyesülő tévékészülékére, vagy Spielberg kertvárosi családját fenyegető képernyőről szabadult kísérteteire. Érdekesség, hogy Lugosi Béla szerepelt az 1935-ös (!) Murder by Television című misztikus filmben, aminek már a címe is csalogatóan épít az új csodára.

Az amerikai köztudatban már félelemmel vegyes kíváncsisággal néztek a televízió kulturális paradoxona felé, amikor itthon, Magyarországon még csak először hallottak róla. Mikor is tört be hozzánk ez a kétes kulturális közvetítő csoda?

A televíziós adás megindulása itthon rögösebb utakon haladt, annak ellenére, hogy fejlesztésében magyar tudósok szép számmal vettek részt (Czukor Károly, Barta István, Nemes Tihamér). 1946-ban mutatták be először nálunk ennek a formabontó újításnak a katódsugaras készülékes formáját, de csak 1953-ban született döntés arról, hogy televíziós sugárzás induljon, a közhangulat megnyugtatásának és befolyásoló lehetőségének szikráit meglátva a híres találmányban. A minisztertanács az addig rádiókészülékekkel híressé vált Orion gyárat bízta meg a készülék fejlesztésével és forgalomba hozásával, ami egy 14 x 18 cm-es képméretű vevőkészüléket jelentett eleinte. 1954 január 20-án a Széchényi-hegyen végezték el az első kísérleti, 100 wattos adóberendezés kipróbálását. Szeptemberben a Mezőgazdasági Vásáron illetve a Corvin Nagyáruházban a széles közönség csodálhatta már meg a készüléket, László Endre és Szécsi Ferenc rendezők jóvoltából láthatták itt az érdeklődők az első felvételeket. Az első adás decemberig váratott magára, amikor az Orion gyárépületéből vetítettek dia pozitívot Láng Éva mérnökről, majd ez a képsor négy kilométerrel arrébb megjelent a vevőkészüléken a Gyáli úti épületben.

Az első hazai gyártású TV készülék, az Orion AT501 kódszámot viselte, aminek a képernyője még kisebb volt, mint az azt körülvevő diófa szekrény, és eleinte két csatorna sugárzását tudta biztosítani, később az AT501M modell már tizenkettőét. 1956-tól kerültek forgalomba ezek az első masinák, először csak budapesti árusítással és 5500 Ft-os meglehetősen magas áron. 1957 tavaszán már a hét három napján is színházi közvetítések, sportesemények és filmek szórakoztatták és oktatták az újdonságot lassan megszokó nézőket. A szabadság-hegyi tévéállomás 94 méteres magányos tornya visszavonhatatlanul sugározta elektromos hullámait Budapest felé.

Az első televíziós próbaadást az 1954-es februári Magyar Filmhíradó készített egy összeállítást. A filmhíradó rámutat annak megkésettségére, illetve elénk tárja azt a részletet, hogy nincs ok aggodalomra, hamar megoldódik a Szovjetunió segítségével. A kísérleti állomás építése kerek száz napot vett igénybe. A híradó bemutatja a lázas frankensteini laborszerű készülődést, sok fehér ruhás tudóssal és bonyolultabbnál bonyolultabbnak tetsző gépekkel. Ezzel párhuzamosan betekinthetünk az Orion-labor munkái közé is, ahol a televíziós vevő készül. Az első televíziós képeken a siker jelét demonstrálva jelenik meg Németh Marika félszeg mosolya. Utána az erős hóhullás mögött a Széchényi-hegy tűnik fel, ahol az első száz wattos adóberendezés épült fel. Ennek köszönhetően a Mágnás Miska jól ismert dallamai már az otthonok falai közé is behallatszanak.

Wilhelm Anna

Kommunista festők

Támogatott, tűrt, tiltott. Ki ne hallott volna e három kategóriáról, amibe az értelmiséget, különösen a művészeket sorolták a 25 éve mögöttünk hagyott rendszerben. És az is biztos, hogy minden hatalomnak megvoltak a kegyeltjei, az úgynevezett kurzusművészek. A Magyarországon 1945-ig szinte ismeretlen, aztán hatalomra jutó kommunisták is hamar megtalálták a maguk embereit ebben a szférában. Árnyalja a képet, hogy a két világháború között, és még a második után is művészkörökben divat volt baloldalinak lenni.

 A MAFIRT Krónika 1947 augusztusában a mozikba kerülő anyagát Szentendrén, az 1929-es régi művésztelepen, a munkásbiztosító volt szanatóriumának kertjében forgatták. (Az új telepet, a Duna partján 1972-ben épült 12 műtermet nemrégen tette rendbe az állam.) A Római iskola művészei közül kikerülő alapítók (Paizs Goebel Jenő a legismertebb) még a régi járványkórház épületét kapták meg a polgármestertől, de nemsokára a szanatóriumba költözött a társaság. A 30-as években volt a telep a csúcson, ekkor dolgozott a városban Vajda Lajos (ő a családjával költözött ide még 1923-ban) és Korniss Dezső – ő jellegzetes művészfrizurájával levélgyűjtögetés közben szerepel is a filmben. Majd jöttek a többiek, Barcsay Jenő, aki a tudósítás elején elmélyülten fest valamit a szabadban. Róla lehet tudni, hogy műveinek nagyobbik része mégis csak műteremben készült. Szentendre művészeti életéhez az is hozzátartozik, hogy a 30-as években a pismányi Haluskai tanyán is megtelepedett egy csapat festő, köztük a tudósítás végén a tankönyv illusztrációit a Gallilei-körös Gráber Margitnak mutogató Szántó Piroska is.

 És ha már Gallilei-kör, akkor nem véletlen, hogy a filmben jórészt tényleg baloldali művészek sorakoznak. Barcsay után mindjárt ott van az ablakban pingálgató Schubert Ernő, akit ősztől majd az Iparművészeti Főiskola rektori székébe helyez a hatalom. Ő egy olyan dekorációs vállalatot is vezetett, ami a háború után a kommunisták rendezvényein dolgozott. A szemüveges Fenyő Endre, aki a tudósítás szerint a környező falvakban portrézgatott, később a Művészeti Alap festő-lektora lett, no, és a Szocialista Hazáért, a Szocialista Kultúráért, és a Szocialista Művészetért érdemrend kitüntetettje. A furcsa fejfedős Kmetty Jánosról már a filmből kiderül, hogy a Párt színeiben Szentendre városatyájaként is tevékenykedik. Deiner-Dénes Rudolf, a „népszerű Rudi bácsi” az 1948-as kultuszminiszteri munkajutalom mellett csak a II. kerületi Magyar Szovjet Baráti Társaság díját kapta meg 1952-ben. Czóbel és felesége, Modok Mária Párizs és Szentendre között ingázva élték meg eme kemény éveket. Modok a narrátor szerint a háztartáshoz is ért, amit egy macska amúgy sikertelen megfogásával szerettek volna illusztrálni a tudósítás készítői. A kaktuszaira büszke Ilosvai Nagy István 1965-ben a Munka Érdemrend ezüst, majd tíz év múlva már az arany fokozatát kapta meg. Beck Judit, aki 1941-től volt egy évig Gyarmati Fanni tudtával Radnóti Miklós szeretője, itt már férjét, a mindvégig kommunista Major Tamást rajzolja nagy hozzáértéssel.

 Még jó, hogy ezután egy igazi l’art pour l’art művészt, a már emlegetett apolitikus Korniss Dezsőt is megmutatják. Végül a Szántó Piroska és Gráber Margit párossal zárul az anyag, rájuk sem vonatkozik a Kornissra tett megállapítás.

 Pálffy Lajos  

süti beállítások módosítása