A háború szörnyű évei abszurd módon kedveztek a mindenkori magyar filmgyártás fellendülésének. Legtermékenyebb évei éppen az első világháború idejére estek: az 1918-as évi magyar filmtermés elérte a bűvös százat. A háború alatt ugyanis egyrészt csökkent a külföldi behozatal, így a konkurens filmek száma minimálisra csökkent, másrészt a mozik egyfajta menekülést is szolgáltattak a keserves valóság elől. A hűvös termek mélyén az idő valóban megállt, a géppuska ropogása ide nem hallatszott be.

Az első világháború virágzó hazai filmgyártását hamar követte a hanyatlás időszaka, a Tanácsköztársaság erőszakos átalakításai és a Vörös Filmlap átszínezte az egyre kevésbé bizakodó filmesek jövőjét, és 1920-ra szinte megszűnt a magyar filmgyártás. A filmtörvények korlátozták a külföldi filmek behozatalát, és a kettős cenzúra óvó szeme felügyelt a készülő művekre. A némafilm csúcsidőszaka egy perc alatt elmúlt, és még csak maradandó emléke sem maradt. A pangás egy évtizede után az 1930-as évek elején a hangos film, mint újító erő robbant be, a filmgyártás újra megélénkült, a németektől átvett hangrendszer gyümölcsöző kapcsolatot hozott az akkori nagyhatalommal (első hangos film hazánkban az 1931-es Kék bálvány volt, ami amerikai mintát másolt ugyan, de mégsem lett sikeres).

Korda Sándor

A kalandor életű filmrendező, Korda Sándor által alapított Corvin stúdiót 1927-ben vette meg a Hunnia Filmgyár, ami ugyan az állam kezében volt, de minduntalan magánvállalkozóknak adták ki, ami egyfajta szabadságot biztosított, ráadásul magyar hangrendszert használt, ami olcsósága miatt a németnél hatékonyabban működött. A második világháború előtti kísérletezés táptalaján születettek meg ekkoriban újabb és újabb műfajok, amik kezdték átírni a sematikus, kabaré jellegű filmek egyeduralmát. A melodrámák, bohózati vígjátékok és a néhány krimi és sci-fi műfaj a folyamatos cenzúra alatt is kijelölt követhető utakat. A filmes területekre új szakemberek kerültek, amit sok sajnálatos politikai korlátozás eredményezett (zsidótörvények), és ez a korlátozás baljós felhőként terpeszkedett a filmgyártás felett, hiába jött ugyanis egy újító hullám 1939 után, ténylegesen szabad filmművészetről szó sem volt.

A második világháború utáni politikai váltás sem hozott gyógyírt erre, sőt a sztálinista propagandafilmek másfajta, és emiatt még látványosabb hamis burkot húztak rá az alkotásokra. A háború alatti növekvő filmgyártás hirtelen zuhant vissza, a tőke és nyersanyaghiány mellett a mozik száma is nagyon kevés volt. 1945 és 48 között tizenegy film készült, 1947-ben pedig az összes négy film közül hármat betiltottak (Mezei próféta, Könnyű Múzsa, Ének a búzamezőkről).

Az említett ínséges évek mellett szinte nehéz elképzelni egy átmeneti időszakot, amikor elkészülhetett Radványi Géza, korszakot meghatározó, az univerzális háborús kínokat feldolgozó filmje, a Valahol Európában. Ez az év képezte az eddig is jelen lévő megszorító eszmék és a teljessé vált legerősebb cenzúra közötti résnyire nyitott kaput. Az azonos évben készült Bán Frigyes film, a Talpalatnyi föld a népi filmeket revizionista módon feldolgozó, az Emberek a havason realista ábrázolásmódját alkalmazva mutatja meg a paraszti világ elmaradottságát és a mindenkori hatalom kizsákmányoló, megszégyenítő mivoltát, Radványi filmje azonban a realista ábrázolásmódot valami egészen mással vegyíti olyan tiszta és megkérdőjelezhetetlen szérummá, ami miatt elkerülte a betiltást. Bán Frigyes filmjének végét a cenzúra egy erőltetett hamis csavarral zárta le, mintegy megsemmisítve a film lényegi esszenciáját, a Valahol Európában azonban elvont, mesei világa kicsúszott a kezük közül és eljutott egészen a Velencei fesztiválig. Ekkor következett be a felügyelet késői pánikja, amikor a filmet a rendező értesítésével sürgősen visszavonatták a versenyből.

A cím utal Radványi lokalitást mellőző, univerzális filozófiájára. Valahol a közelünkben gyerekek éheznek, kénytelenek lopni, bandákba verődve tartanak valahová, de sehova nem jutnak el. A film kezdő képsorai hihetetlen erősséggel adnak metaforikusan elvont, modern szerzői kézjegyet a történetnek. A vidámpark nem a szórakozás, a mámoros élvezet szimbóluma, hanem mozgó alakjai fenyegetően emelkednek az elveszett Jancsi és Juliska felé. A szobrok olvadnak a rekkenő hőségben, Hitler képmása könnyeit ejti a változatlan változók felett. A film modern formanyelve az olasz neorealizmus hullámával teszi rokonná, a vele egy évben készült Biciklitolvajok elnyomott gyermekét menti tovább, hogy hőssé tegye azt. A romos városok, extrém kameraállások, az árnyékok álomszerű játékaival és az amatőr szereplők realista színezetével mind az olasz újítókkal mutat hasonlóságot.

A filmet a kommunista párt felügyelete alá tartozó cég, a MAFIRT finanszírozta, de ennek hatása az említettek miatt nem érezhető a művön. Egy 1947-es híradóban a szereplőválogatás képeit láthatjuk, és az ünnepelt, újra a rendszer keretein belül fellendülő filmgyártás biztatását. A szereplők többsége amatőr, árvaházi gyerek, tolonganak a kamera lencséje elé. Az elkapott kis párbeszéd a bájos kislány és két társa között, mutatja meg igazán, hogy a filmbeli dialógusok és színészi játék hasonlóan spontán módon történhetett. A filmbeli csapat vezető alakját ellenben tanult színész, Gábor Miklós játssza, akinek karrierindítást biztosított ez az emblematikus mű, és további filmszerződések tömegét eredményezte (Mágnás Miska, Állami áruház, A 9-es kórterem). A három éves terv részeként megnevezett, a fellendülő filmkészítést reprezentáló szereplőválogatás és a gyártók biztató szavai után a kor megnyíló mozijainak sorát követhetjük végig.

Láthatjuk a régi Uránia védőbástyáit (itt már 1897-ben működött a Magyar Tudományos Akadémia által kezdeményezett Tudományos Egyesület, ami a kultúra terjesztését hívatott szolgálni és oktató filmeket vetített, majd a mozi 1930-ban tért át filmszínházi műsorok vetítésére), a Scala filmszínházat (1926-ban nyitotta meg először kapuit a Teréz körúti MÁV épületben, és az MGM amerikai filmgyár budapesti képviseletével kötött szerződést, emiatt lett a neve a későbbiekben Scala Metro Filmpalota, majd 1950-ben lett Szikra a Scalaból, és itt helyezte el a MAFIRT a rövidfilm osztályát), az Átriumot (a Bauhaus stílusú épületben 1937-ben nyílt meg a ház alsó szintjén a mozi, majd a háború alatt elszenvedett károk renoválása után 1947 március 14-én adták át újból a Teherán című angol film bemutatójával), és végül a Royal Szállót is láthatjuk, ahol szintén tartottak filmvetítéseket.

Radványi filmje is beszél magáról a filmkészítésről, hiszen az éhező, összesereglett gyerekek a tiszta szenvedélyű filmezés metaforái lehetnek, akik kalandok során verekednek el az első sorompóig, ahol a humanista öreg zongorista - a rendező maga - megzabolázza az erőt és keretbe önti azt. A falu ellenséges, korlátozó erői ellen együtt lázadnak, a szabad művészet ereje valamint a megnyugvást kereső rendező alakja. A filmben sikeresen otthont találnak a maszatos gyerekek, a zongorista elhagyja őket, mintha átadná egy újabb művésznek a terepet, egy új mozgókép készítőnek, az örökös, gyermeki, vad szabadság felszabadító tömegét.

Wilhelm Anna