Tele vannak történelmietlen – mi lett volna, ha – mondatokkal a lapok október 9-én. John Lennon 1940-ben ugyanis ezen a napon született Liverpoolban. Az idősebb emberek arra az 1980-as szívdermesztő december 8-ra gondolnak, amikor John Lennont egy őrült meggyilkolta New Yorkban. Azok, akik ekkor még meg sem születtek, ám ma már derék középkorú emberekként mindenféle hülyeséget irkálnak az internetes lapokba. Leginkább Lennon botrányos életének, nyilatkozatainak és már-már misztikus halálának részleteiről fecsegnek. Azt ugyan mindenki tudja, hogy a múlt század zeneművészetének, de akár a zenetörténet egészének egyik legnagyobb alakjáról van szó, de a felszínes, laza 21. század ezt alig hajlandó észrevenni. Nem mondjuk fel John Lennon élettörténetét. Aki kíváncsi rá, hallgassa meg a Beatles-dalokat, és képzelje mögéjük Lennont. Napjaink talán legjobb magyar alternatív zenekara, a Magashegyi Underground pontosan tudja, hogy muzsikájuk nem lehetne olyan teljes, a mindenséget megmutató a Beatles nélkül. Éneklik is nagy erővel: „John Lennon napszemüvegben”. Nagyjából ez a lényege minden korban minden zenének, azaz az elődöket méltó módon tisztelve valami másfélét, újat teremteni. Magashegyiék ezt megtették, szemben a kortárs magyar alternatív zenészek többségének világfájdalmas, mindenen fanyalgó nyammogásával.
A múlt század ötvenes éveinek végén a meglehetősen zűrös családi körülmények között felnőtt fiatal Lennon megalakította első zenekarát, és miután Paul McCartney és George Harrison is melléállt, nekiálltak – Silver Beetles néven – rock and rollt játszani. Nevük röviddel ezután Beatlesre változott és vált ismertté az egész világon. A zenekar 1960-tól Hamburgban lépett fel minden este, majd 1962-ben, Angliába visszatérvén az addig velük zenélő dobosuk Pete Best helyére Ringo Starr (Richard Starkey) került. 1963-ban robbant a Beatles bomba, a televízió közvetítette londoni koncertjüket. Pillanatok alatt óriási népszerűségre tettek szert az egész világon. Óriási rajongótáboruk volt, a zenei élet vagy erősen utálta őket, vagy elájult muzsikájuk minőségétől. Arról az apró, ám cseppet sem mellékes tényről sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Beatles tagjainak külleme, öltözködésük, botrányosan hosszúnak minősített hajuk is erősen megosztó volt.
John Lennont és szerzőtársát, Paul McCartneyt ma már a múlt század legnagyobb zenészei közé sorolják. Lennont jobb szövegírónak, McCartneyt tehetségesebb zeneszerzőnek minősítik. A Beatles gyors egymásutánban megjelenő nagylemezei: a Revolver és a Sgt. Pepper’ Lonely Hearts Club Band forradalmi változásokat indítottak el a könnyűzenében. Addig nem használt hangszerek szólaltak meg, vonósok, rézfúvósok, szitár és szintetizátor. Népszerűségük tetőpontján három film is – természetesen a bennük elhangzott zeneszámokkal együtt – tovább növelte népszerűségüket. Az Egy nehéz nap éjszakája, a Help! és a Sárga tengeralattjáró azóta az egymást követő nemzedékek által újra és újra felfedezett kordokumentumként is kiváló alkotás. A Beatles zenei forradalmát az Abbey Road és utolsó lemezük, a Let It Be teljesítette ki. A mindenkor a lázadást jelentő és jelképező rockzene azóta született darabjai mind-mind a két utolsó Beatles lemezhez köthetők.
John Lennon, miután végképp kiszállt a Beatlesből, társaihoz hasonlóan szólómuzsikusként folytatta pályáját. Ebben második felesége, Yoko Ono – Lennon híveinek nagy ellenérzéseitől kísérten – volt a társa. John Lennon, aki – Churchill után – a keresztségben a Winston nevet is megkapta, még ezt is Onora változtatta. A hölgy szerepét a 20. század egyik legnagyobb művészének életében sokan sokféleképpen értelmezték. Amiben egyetértés van az, hogy akcióművésznő tehetsége mérhetetlen. Mert nincs.
John Lennon néhány szívszorító, de mondhatjuk úgy is, gyönyörű dallal folytatta, mint a Mother, az Imagine vagy a Woman is the Nigger of the World.
John Lennon tehetsége határtalan volt. Amihez hozzányúlt, az megéledt. Akár grafikáit, akár példátlanul egyedi stílusú írásait, akár zenéjét nézzük, maga volt a konvenciók elleni lázadás. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy John Lennon egész életének minden részlete nem más volt, mint maga a művészet. A világ teljességét megmutatni tudó, örömöt, bánatot közérthetően megfogalmazó, a szó jó értelmében vett gátlástalan, azaz a teljes szabadságot megélő ember: Lennon.
John Lennon és a Beatles Magyarországon is rendkívül népszerű volt. Dalaikat kezdetben ritkán játszották a magyar rádiók, ám ez semmit nem számított, hiszen a Szabad Európából szinte egész nap a Beatles szólt. A Kádári kommunizmus közepén, egy évvel Csehszlovákia lerohanása után, 1969 karácsonyára megjelent Ungváry Tamás elvtársi berkekben nagy botrányt okozó könyve a Beatles biblia. Amikor még százezrekben mérték a könyvek példányszámát, képzelhetni, mennyire keresett lehetett ez a mű, ha több kiadásban is meg kellett jelentetni. Még ma is rejtély, hogy vajon miért engedték be hozzánk is a világ legnépszerűbb zenei lázadóit. Talán éppen azért, mert lázadtak. Akik pedig a kapitalizmus, a mindenkori konvenciók, a fogyasztói társadalom szabályai ellen fellépnek, azok a kommunizmus ellenségeivel szállnak szembe. Így tehát Lennon – ez a sokszínű tehetség – már-már kommunista ikonná változhatott. Főleg az után, hogy Erzsébet királynő lovagi címet adott a Beatles tagoknak, az ezt ünneplő koncerten John Lennon a következőképp lelkesítette a hallgatóságot: „A szegények tapsoljanak, a gazdagok pedig zörögjenek az ékszereikkel”.
John Lennon a rockzene óriásaival együtt robbant be életünkbe. Egy időben és egy helyen keltek életre azok a brit rock zenekarok, amelyek hatása letagadhatatlan bárki mai muzsikus zenéjének hallatán. Ott volt a Rolling Stones, a Yardbirds, a Kings, a Who, a Cream, Jimi Hendrix, néhány évvel később meg már jött a Led Zeppelin, a Deep Purple, az AC/DC és az Aerosmith.
A csillogó tehetségű zenekarok többsége ma is dolgozik. 75 éves nagypapák rohannak keresztbe-kasul a színpadon, kopaszok, ráncosak, rozogák, de hisznek abban, aminek szellemében nekifutottak ennek a pályának: a rock örök és elpusztíthatatlan. Ami persze egy idétlen jelmondat, ám nagyon pontosan megmutatja, hogy a hiteles lázadás, a végső soron a hagyományokra épített művészi megújulás az valóban örök. Ennek volt jeles képviselője John (Winston Ono) Lennon.
Dippold Pál
