A Manda munkatársa citerázni ment a farmosi szüreti mulatságba. Dicséretes. Beszámolója és a közbeékelt filmhíradó-részletek sok mindenki figyelmére számot tarthatnak. A szüret a közös öröm ünnepe, a tél előtti utolsó alkalom arra, hogy a szőlőhegyek népe együtt legyen a szabad ég alatt. Ha esik, sátrakban akár, de együtt. Az egész évi munka, amit a szőlőtőkék mellet ki-ki külön megkínlódott, a metszés, a kötözés, a kapálás, a tetejezés, mindaz, ami a szüretet megelőzi, emlékké olvad a mustban, ami nemsokára bor lesz. Amiért megint sokat kell majd dolgozni, de ez az ilyenkor nem számít. Ünnepkor ünnep van. Öröm.

Ahogy a Manda citerása írja: "Közben elkezdődik a szőlőpréselés és a mustkóstoló, valamint különböző ingujjakból és nadrágzsebekből házilag előállított gyümölcspárlatok járnak körbe. Újra a citerásoké a színpad, hogy aztán átadják a helyüket a díszes ruhákban érkező lánycsoportoknak. A száz főt bizonnyal számláló közönség ekkor nagyrészt szülőkből, rokonokból áll. A jazzbalettet járó fiatalok műsorát az opera, az operett, a magyar nóta, a diszkó és a rockzene világából kölcsönzött dallamok festik alá, mozgásukban akrobatikus koreográfiát és a pomponos lányok csípőrázó mozdulatait is felfedezhetjük. Vastapsú a siker, mi is nevetünk, végül a teljes lánysereg színpadra lép egy közös produkcióban, melyet a konferanszié bíztatására megismételnek a hálás közönségnek.

Végül a helyi hagyományőrző tűzoltóegyesület tagjai mutatják be tudásukat: az oltás csak félig sikerül, mert a túl korán meggyújtott díszletépület a fecskendő összeszerelése és a vízpumpálás közben nagyrészt leég, de a bátor vízkezelőknek szerencséjére részeges kedvű segítők akadnak, hogy a lángok minél hamarább füstté válhassanak a veszélyes, száraz időben. Kacagunk megint az aszályban.”

A bort minden korban szerették, de mostanában rettenetesen divatossá vált. Úgynevezett híres emberek, ők leginkább tévébemondók, olyan óriási borszakértők, amilyeneket eddig nem látott a világ. Bort lötyögtetnek öblös poharaikban, cuppognak, csettintenek és badar mondatokkal dicsérik az éppen divatos italt. 

A szüreti mulatságok népének nem kell az efféle mutatvány. Tudják, mit isznak, hiszen ők csinálták.

Ki gondolta volna, hogy nyolc aranyunk lesz Londonban? Az illetékesek nagyon óvatosan nyilatkoztak, az utca emberének tippje pedig három és öt között mozgott. De sorban  jöttek az érmek... A sikerhez sokan hozzátettek, ki így, ki úgy. A Magyar Nemzeti Múzeum például egy kamarakiállítással, amely még most is látogatható. 

A koronázási palást terme mellett, a bejárattól mindjárt balra elhelyezett tárlat kicsit eldugottnak, emellett fésületlennek is tűnik, ennek ellenére olyan erényeket (tárgyakat) vonultat fel, amelyek miatt érdemes bevenni azt a balkanyart, és eltölteni ott 20–25 percet.

Mert mindjárt az elején elcsodálkozhatunk azon, hogy több forrás szerint első olimpiai érmesünk, Szokolyi Alajos, az 1896-os athéni olimpia 100 méteres síkfutásának bronzérmese, bőven térd alá érő vászonnadrágban, zokni nélkül, trikóján ötágú csillaggal fényképezkedett akkoriban. Mivel a fotográfia korából adódóan természetesen fekete-fehér, így nem tudhatjuk, hogy Szokoly tiltott önkényuralmi jelképpel tette-e egyedivé trikóját. Az bizonyos, hogy nem tartozott az akkoriban még csak szárnyait bontogató, majdan a világforradalmat szervező csapathoz, mert egy másik fényképen Hont vármegye főlevéltárosaként pompás díszmagyarban feszít, ami tudvalevőleg elég rosszul szokott állni egy virtigli kommunistán.

A berlini játékokat bemutató tablóról megtudhatjuk, hogy 1936-ban járt először Magyarországon az olimpiai láng, no és azt is, hogy az akkurátus németek a Német Olimpiai Érdemrendről sem tudták lehagyni az akkoriban roppant divatos sasmadarat és horogkeresztet.

Odébb, egy vitrinben a Mizsér Attila által viselt olimpiai melegítőkkel találkozhatunk. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy csupa műanyag az egész: melege lehetett Attilának a jól ismert három levéllel és csíkkal márkajelzett holmikban. No és jókat izzadtak akkoriban azok is, akik a bajnokok példájára, itthon jó pénzért vásároltak a kereskedelmi forgalomba is kerülő olimpiai ruhadarabokból. Ha kicsit jobban odafigyelünk, megtudhatjuk az is, hogy Szöulban csőtollal és betűsablonnal írták meg Mizsér érem mellé járó oklevelét, ami manapság már egészen amatőrizmusnak hat, különösen a dél-koreai fejlettségi szintet figyelembe véve. A díszes igazoló okiraton persze ott van az akkori NOB elnök, Antonio Samaranch aláírása is: mindenképpen figyelemre méltó, szépen kimunkált darab.

Amúgy érdemes odafigyelni a szövegekre is, mert vélhetően nem sokan hallottak róla, hogy 1932-ben, mivel egy tízest (segítőkészségből?) a szomszéd táblájába lőtt, elúszott Barát-Lemberkovits Antal kisöblű sportpuska aranya. Kevesen tudják azt is, hogy Németh Ferenc volt az, aki a magyarok közül először indult téli olimpián (Chamonix), és az sem közismert, hogy a nagyszerű Elek Ilona 12 évvel berlini aranyérme után lett ismét bajnok, ami azért nem semmi – bár a vívásban, mint tudjuk, sok minden lehetséges.

És ki emlékszik már arra, hogy Helsinkiből vonattal jöttek haza jeles sportolóink, és hogy Szobon nagy tömeg várta az állomásra befutó 16-os számmal és koszorúval ékített mozdonyt (vajon hol rakhatták fel a díszeket?). 1960. szeptember 13-án pedig Ferihegyen volt nagyobb tömeg, Rómából jöttek a bajnokok és az első sorban természetesen ott feszített a teljes kommunista vezetés, Kállai Gyulával, a későbbi miniszterelnökkel az élen.

Persze, kabalák is előkerültek a múzeum feneketlen raktáraiból. A moszkvai  béketábor-olimpia Misa mackójából több is van, de hogy ez lett volna „az olimpiák történetének egyik legnépszerűbb, legismertebb kabalafigurája”, arról már nem vagyok meggyőződve. Akkor minden esetre az "afganisztáni hódító hadjárat" miatt 65 ország otthon maradt. Nekik, a „piszkos kapitalistáknak és háborús gyújtogatóknak”, különösen az olimpiai felkészülésbe nagyot invesztáló sportolóknak nem biztos, hogy annyira tetszett ez a medve. Négy év múlva pedig Samnak, a fehérfejű rétisasnak, a béketáborból nem tudtak sokan örülni.

A kép forrása a Bernecebaráti SE honlapja

Vasárnap április 12. (részlet) rendezte: Jeles András, 1973

Szerelmi háromszög- és négyszögtörténetek, orvosfilmek és gyilkosság mindennap, szeptemberben az Örökmozgó műsorán.

A Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár 18. századi barokk Patachich-termében idén Világvallások címmel nyílt időszaki kiállítás. Az olvasótermi séta alatt a látogatóink válogatást láthatnak a régi korok elfeledett vallási kultúráiból és a különböző világvallásokat reprezentáló dokumentumokból. A kiállítás november 1-ig van nyitva, de digitalizált világunkban sem nem vész el semmi, sem nem alakulhat át. A digitalizációban az a jó, hogy minden úgy van, ahogy van.

 A kalocsai könyvtárban ott sorakoznak most a nagy világvallásokhoz kötődő több évszázados kiadványok. A világ legtermészetesebb ténye, hogy a műveltség, a tudás nem válogat. A kiállítás úgy cáfolja a katolikus egyházra ragasztott kirekesztésről, türelmetlenségről, hatalomvágyról a köztudatba beültetetett vádakat, hogy nem cáfol semmit. Mert nincs mit cáfolni, a vádak nem igazak. Békében megfért itt egymással a zsidó és az arab könyv, mellettük Luther Márton kézírása és a konfuciánus tanulmányok.

Akit érdekel az ilyesmi, nem csak a mai bulvárceleb-történeteket szereti, keresse meg az interneten ezt a kalocsai kiállítást. Aztán tovább keresgélhet a könyvtár már digitalizált kincsei között. 

ELTE Filmklub - Jeles András művészete az Örökmozgóban szeptembertől.

Meghallgatás (1969) Rövid-dokumentumfilm az ifjúsági parkban zajló táncdalénekes tehetségkutató meghallgatásról, benne egy különös érzékenységű fiatal lány zavarba ejtő portréjával.

Így fog leperegni (1970) Riport-dokumentumfilm egy börtönbüntetését töltő asszonyról, aki családja miatt magára vállalta férje meggyilkolását.

Az 1961-ben készült híradó artisták munkahelyi házasságkötéséről számol be. A munkahely pedig nem más, mint egy gömb alakú ketrec, amelyben az ifjú ara motorkerékpáros bemutatót tart. Tanúként jelen van az oroszlán is.

Az utolsó híradás a csúcs. Ilyen biztos, hogy ritkán fordul elő: űrhajós esküvő. Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova a menyasszony. Ő volt az első nő az űrben. 1963. június 16-án a Vosztok-6 fedélzetén elhagyta a Föld légkörét, 48-szor megkerülte bolygónkat, majd a felszállás után három nappal sikeresen visszatért. Ő az egyetlen vezérőrnagyi rangban lévő nő az Orosz Fegyveres Erőknél. A férj: Andrijan Grigorjevics Nyikolajev. Két űrrepülést végzett. Először a Vosztok–3 űrhajóval 1962-ben, majd a Szojuz–9-en 1970-ben. Az utóbbin időtartamrekordot állított fel.

1963-ban olyan prominens személyek jelenlétében kötöttek házasságot, mint Hruscsov, az SZKP első titkára, vagy Malinovszkij marsall, honvédelmi miniszter. Természetesen űrhajósokban sem volt hiány. Többek között Bikovszkij, Gagarin, Popovics és Tyitov kozmonauták, valamint Szergej Koroljov a szovjet rakéta- és űrprogramok vezetője is jelen voltak az évszázad esküvőjén. Az ifjú párnak 1964-ben egy lánya született, Aljona. A szülők 1982-ben elváltak.

Egyesek szerint a szocialista erkölcs fellazulásának volt ez a válás az egyik meghatározó eleme, amit aztán törvényszerűen követett a Szovjetunió felbomlása. Mások arról beszélnek, hogy a neves űrhajósnőt egyszerűen lefizették az amerikaiak. Volt rá pénz, ez is a csillagháborús költségvetésből mehetett.