1899. február 23-án született Drezdában a 20. századi német irodalom egyik legjelentősebb alakja, Erich Kästner. A család élete, ahol egyetlen fiúgyerekként nevelkedett, tele volt feszültségekkel. Emil Kästner, az apa, a bőriparban dolgozott, anyját, Ida Kästnert későbbi korokban háztartásbelinek mondanánk, de később fodrásszá képezte magát. Az a különlegesen szoros kapcsolat, ami a későbbi író és édesanyja életét végigkísérte, nagy-nagy titokra épült: Erich valódi apja a család háziorvosa, egy bizonyos Zimmermann nevű úr volt.
Erich Kästner igen eszes gyerek volt. Erre többek között az is bizonyíték, hogy már tizenhárom éves korában felvették a tanítóképzőbe. Képzelhetni, micsoda örömöt jelentett ez anyjának, fiából, aki élete egyetlen fontos szereplője volt, értelmiségi lehet. Az első világháború azonban közbeszólt, Kästnert 1917-ben behívták katonának, a nehéztüzérségnél teljesített szolgálatot. Későbbi műveiből kiderül, hogy meglehetősen utálta a katonaságot. Leszerelése után kitüntetéssel érettségizett, szülővárosa arany ösztöndíjával mehetett Lipcsébe egyetemi tanulmányait elkezdeni.
Erich Kästner érdeklődése rendkívül szerteágazó volt. Nagy lelkesedéssel folytatta történelmi, filozófiai, germanisztikai, színházi és színháztudományi tanulmányait. Közben munkát vállalt a Neue Leipziger Zeitung című lapnál, egyforma tehetséggel írta cikkeit és végezte szerkesztői munkáját.
Erich Kästnert a művelt nagyközönség leginkább úgynevezett ifjúsági regényei által ismeri. Azt már kevesebben tudják, hogy több verseskötete és nagyregénye is megjelent. 1927-ben éppen egy erotikus költeménye miatt dobták ki a lipcsei laptól.
Berlinbe költözött, üstökösként robbant be az akkori világ egyik legnagyobb művészeti központjába. Azt a tényt, hogy az irodalomban valójában nincsen ifjúsági és felnőtt művészet, sok mindenki más mellett Kästner pályája bizonyítja. A jó író mindent tud írni. Verset, elbeszélést, kisregényt, nagyregényt, glosszát, riportot, műelemzést és akár még szórakoztató, ismeretterjesztő cikkeket is. Mikor, mit rendelnek tőle, vagy mikor, mit súgnak a múzsák. Aztán hogy a műkritikusok hova rakják, az általában minden korban divatkérdés.
Erich Kästner mindenesetre rendkívüli módon divatba jött a talán legismertebb gyerekkönyve, az Emil és a detektívek 1928-as megjelenése után. Németországban kétmilliónál is több fogyott el a regényből, és ötvenkilenc nyelvre fordították le. A finomkodó, akkoriban megszokott úgynevezett gyermekirodalomtól erősen különbözött ez a történet. Írója minden addig megszerzett élettapasztalata érzékletesen megjelenhetett a történet szereplőinek kiformálásában. Azóta is kevesen tudnak ilyen mesteri krimit megírni. A sikert csak fokozta az öt évvel később kiadott A repülő osztály című Kästner-regény. Mindkét művet Walter Trier illusztrálta.
Kästnernek volt egy hasonló módon gondolkodó magyar kortársa, bizonyos Karinthy Frigyes. Az irodalomtudomány őt sem kezelte és kezeli tehetségéhez méltó módon, művei mégis Kästneréhez hasonlóan ott vannak a valódi irodalom élvonalában.
A náci hatalomátvétel után Erich Kästner nem hagyta el hazáját. Azt mondta, marad, hogy az események hiteles krónikása lehessen. Természetesen édesanyját sem hagyhatta egyedül. Többször elvitte a Gestapo – az író meglehetősen nagy bátorságról tanúságot téve – nyíltan bírálta a náci rendszert, ezért művei a német szellemmel ellentétesnek minősítéssel a hírhedt könyvégetésekben pusztultak el. Kästnerre jellemző, hogy az első nagy könyvégető akciónál ott volt a helyszínen. Nézte, ahogy könyvei lángra kapnak. Azt mondták rá, hogy kultúrbolsevista. Ami egyben azt is jelentette, hogy Németországban nem publikálhatott. Németországnak azonban szüksége volt Kästner tehetségére, 1942-ben Berthold Bürger álnéven megírta a Münchhausen című film forgatókönyvét. Az alkotás azóta is népszerű, kétségbevonhatatlan világsiker. Akárcsak Kästner egy szintén gyerekkönyvnek számító regénye, A két Lotti és az ebből készült filmek sokasága. A történet filmes megjelenítésével napjainkban is sokan kísérleteznek.
A második világháború vége Münchenben érte az írót. A háború utáni német társadalmat egy máig tartó önelemzés, mondhatni önmarcangolás emészti: bűnös-e minden német? A német írók otthon maradt és emigráns csoportja között kirobbant vita egyik oldali szószólója Thomas Mann, az emigráns, aki azt mondja, hogy mindenki, akinek lehetősége lett volna Németországból menekülni, de mégsem tette, a nácizmus bűnrészese. Kästner felháborodik ezt hallván: nem elég, hogy könyveit elégették, karrierjét tönkretették, most még bűnösnek is kikiáltják. Jól beolvasott a fennkölt írófejedelemnek.
Ugyanakkor Erich Kästner nagyobb összefüggéseiben is pontosan látja a második világháború utáni helyzet lényegét. Felháborítja a kollektív bűnösség elve. Nevetségesnek tartja a győztes nagyhatalmak magabiztos önbíráskodását. „Ki paktált le Hitlerrel? Ki kötötte meg a konkordátumokat? Ki írta alá a kereskedelmi megállapodásokat? Ki küldte a diplomatáit a berlini fogadásokra, atlétáit az olimpiára, nem mi párizsi uraim!”
A vita aztán lassan elcsendesedett. Erich Kästner is megtalálta helyét az új rendszerben. Írt, felolvasó esteket tartott, irodalmi díjakat kapott, anyagi gondjai nem voltak, jólétben élt. Ám mindezek nem békítették meg a háborúban és az emigráns vitában szerzett sérült lelkét. Élete alkonyán elkezdte utálni a világot. 1974-ben, hetvenöt éves korában halt meg.
Erich Kästner azok közé a nagy írók közé tartozik, akiknek írásait bárki, bárhol és bármikor előveheti, el- vagy újraolvashatja. Egészen biztos, hogy értéket kap.
Dippold Pál