A 20. század egyik legnagyobb magyar színésznőjének, Törőcsik Marinak a születésnapját ünnepelhetjük november 23-án.

Heves megye peremén, Pélyen született. Mint egy nemrégiben készült interjúból is megtudható, polgárinak minősíthető az a közeg, amelyben felnevelkedett. Édesapja iskolaigazgató volt, egyik nagyapja pedig mozitulajdonos. A klasszikus műveltség megszerzése és a filmművészet legkorszerűbb darabjai tehát magától értetődő természetességgel, egy időben épülhettek be a kislány Törőcsik Mari életébe. Középiskolába az egri Sancta Maria Általános Iskola és Leánygimnáziumba járt. Itt a talán legnevesebb tanító apácarend, az angolkisasszonyok mutathatták meg mindazokat az értékeket, melyekhez egész életében hű maradt. 1954 és 1958 között Törőcsik Mari a Színház és Filmművészeti Főiskolán tanult. 1958-ban szerzett diplomát, osztálytársai közül írjuk le mindegyikőjük nevét, nincsenek sokan: Bodrogi Gyula, Böröndy Katalin, Fülöp Zsigmond, Fonyó József, Kóti Árpád, Margitai Ági, Perlaki István, Szabó Ildikó és Verdes Tamás. Kitűnő emberek.

Törőcsik Mari és Soós Imre a Körhinta című filmben

Törőcsik Mari azonban már főiskolai tanulmányainak első évében az egész későbbi pályáját meghatározó világra szóló siker részese lehetett. Fábri Zoltán Körhinta című filmjében játszotta a női főszereplőt. A férfi főszereplő alakját a tragikus sorsú Soós Imre formálta meg. A film alapjául szolgáló történetet nem akárki, a magyar próza nagy ígérete, Sarkadi Imre írta. A Körhintát 1956-ban a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjra jelölték. Ebben nyilván jelentős szerepe volt Törőcsik Marinak is. Cannes-ban már a jelölés ténye is óriási elismerést jelent. Törőcsik Marit 1976-ban a legjobb női alakítás díjával tüntették ki a film európai fővárosában. Szinte állandó vendége volt a Cannes-i filmes eseményeknek, olyan magától értetődő természetességgel járt Budapest és Cannes között, mint kislány korában Pélyből Egerbe. Ez a fajta természetessége, önfeladás nélküli élete emelte őt a legnagyobbak közé. Ha mai arcát nézzük, sokunknak óhatatlanul Tolnay Klári jut eszébe, aki az idő múlását, idős korát ugyanolyan méltósággal, tisztasággal, túlzás nélkül mondhatjuk, örömmel élte meg minden külső és belső viszontagság ellenére, mint Törőcsik Mari.

A nagy színésznő színházi bemutatóinak száma imponáló: százhuszonnyolc premier részese volt. A magyar és a világirodalom legkitűnőbb szerzőinek darabjaiban játszott. Az országos népszerűséget és a világhírnevet a filmek hozták meg neki. Ha mindet felsorolnánk, tele lenne még az internetes felület jelentős része is, ezért csak néhányat emelünk ki közülük: Édes Anna, Szent Péter esernyője, Elveszett paradicsom, Sikátor, Szeressétek Ódor Emíliát!, Szerelem, Macskajáték, Déryné, hol van (ezért kapta a Cannes-i díját), Szegény Dzsoni és Árnika, Szamárköhögés, Csapd le, csacsi!, Töredék és a Kossuthkifli.

Törőcsik Mari hatalmas fegyelemmel teljesítette a rábízott feladatokat. Hiába került sokszor nagy-nagy erőfeszítésbe egy-egy figura életre keltése, hallatlan fegyelme-önfegyelme mindig a lehető leghitelesebb alakításokhoz segítette hozzá. Az a tisztelet, ami egész életében elkísérte, többek között ennek a természetes és mindig virágzó tehetségnek köszönhető. Nem is győzték kitüntetéssel, személyében tisztelhetjük a valaha legtöbbet díjazott magyar színésznőt. A díjakat nem kapják, hanem adják. Nincs semmi csodálni való abban, hogy Törőcsik Maritól soha senki nem irigyelte kitüntetéseit. Az a szeretet, ami egyaránt áthatja magánéletét és munkáját, mindenféle díj nélkül is tízmilliók elismerését, szeretetét hozta el neki. Erre csak ráadás a Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze, az Érdemes és Kiváló Művész cím, a kétszeres Kossuth-, Jászai Mari- és Balász Béla-díj. Úgy tűnik teljes a lista, Törőcsik Mari mindent megkapott. Ám valójában mindannyian adósai vagyunk, mert mi sokkal többet kaptunk tőle. Születésnapján az Isten éltesse.

Dippold Pál

A magyar építészet, a magyar kultúra és művelődéstörténet vitathatatlanul egyik legjelentősebb alakja, Makovecz Imre 1935. november 20-án született Budapesten. Ma lenne nyolcvan éves. A leckét nyilván ezen a napon mindenki többé-kevésbé tisztességgel felmondja, értelmezi az életművet, ki-ki szakmájának megfelelő módon elhelyezi Makovecz Imrét a térben és az időben. Mivel egy rendkívül erős kisugárzású emberről van (volt) szó, akár még politikai viták is előviharozhatnak ezen a napon.

Makovecz Imre

Mi most nem vitatkozunk. Születésnapot ünneplünk. Azt a csodát, amit ez a rendkívüli teremtő erővel megáldott ember ránk hagyott. Az épületeit, a rajzait, az írásait, a beszédét, alakját megőrző filmdarabokat, melyek mind-mind azt üzenik, hogy igenis, ami volt, az ma is lehet. Hogy a halál nem vet véget semminek. Hogy Makovecz Imre él. Több mint érdekes az a tény, hogy éppen születése napja környékén látott napvilágot a hír: a felcsúti Makovecz-stadion a világ tizenkét legszebb hasonló rendeltetésű épületének listáján van. Elégtétel ez? Nemigen érdekelné ez a mestert, nem a listák a lényegesek. Mint ahogy az sem számít, hogy Budapesten egyetlen középületet sem tervezhetett. Igaz, ez időnként bántotta, de szinte bemérhetetlen nagyvonalúsága nem tette bosszúállóvá. Konok, erős, nagy ember volt. Nem az elméletek szellemileg vézna, szóképekben beszélő senkiembere, hanem a kőművesek, ácsok, tetőfedők és kubikusok, a magasságok és mélységek jó ismerője és barátja. Amilyen makacsul ragaszkodott az építészet évezredek óta bevált fogásaihoz, ugyanazzal a határozottsággal vitte végig például a magyar szellemi élet természetes otthonának, a Magyar Művészeti Akadémiának a megépítését. Ha élne, mivel nagyvonalú, lélekben is elegáns ember volt, nem törődne azzal, hogy abban a szerkezetbe, amelyért ő és leghűségesebb segítője, Kovács Flórián évtizedekig harcolt, most mások ülnek. Nevetne. Hát hogyne ülnének mások, mi meghaltunk.

Túl azon, hogy ha valaki ma Magyarországon meglát egy ívelt gerendákra boruló szokatlan formájú tetőt, azonnal azt mondja, hogy nézd, ez Makovecz-ház, vagy azt, hogy hahó, itt egy organikus építmény, ha jobban utánagondolunk, nem is olyan egyszerű megfogni az organikus építészet lényegét. Például nincs erről általánosan elfogadott definíció. Esetleg elkezdenek beszélni arról, hogy az organikus építészet csak holisztikus szemlélettel közelíthető meg – a műszaki összetevők mellett történeti, szociális, földrajzi, néprajzi és lélektani feltételeket is mérlegel. Makovecz Imre nem volt ilyen bonyolult. Ő azt mondta, ha nekiáll egy-egy családi ház tervezésének, először az asszonnyal beszél. Megkérdezi tőle, hogy hol legyen a tűzhely. Hol a konyhaasztal. Melyik oldalon a hálószoba. Mert hiszen a család összetartója, hétköznapjai legfontosabb szereplője az asszony, a feleség, így tehát a háznak olyannak kell lennie, amilyennek ő szeretné. Aztán következik, hogy mindez miként illeszthető a környezetbe, és miként a magán és közösségi történelembe, és miként teremthető meg az a közeg, amely egyszerre megtartja és továbbadja azokat az értékeket, melyeket a ház és a házban élők képviselnek. Azt írják Makovecz Imréről, hogy építészként a parasztművészetből, a középkori kisvárosi kultúrából, Frank Lloyd Wright építészetéből és Rudolf Steiner munkáiból merített ösztönzést. Ez bizonyára így van. Nézeteink szerint azonban Makovecz Imre leginkább metafizikus módon tudott teremteni. Közvetítő ember volt. Összekapcsolta az eget a földdel, a földre épített, de házai csúcsai az eget karcolták. Ez például Rudolf Steinernél úgy fogalmazódott meg, hogy a világfejlődés és az emberi fejlődés meghatározott helyzetébe állítja bele a kozmikus üzenetet közvetítő üzenetet, amelynek minden részlete ennek van alárendelve, ezt fejezi ki magasrendű művészi érzékenységgel.

A Hagymaház Makón

A Pázmány Péter Egyetem piliscsabai épületegyüttese akár egy kiterjesztett szárnyú, megsebzett, ám mégis büszke sas madár fekszik a földön, a makói Hagymaház az organikus építészet eddig nem említett, ám igen fontos elemét, a közösségteremtés és közösségformálás színtérét jelenti, miként az a sok-sok furcsának mondott templom és a sevillai világkiállítás csodaépülete is, melyek Makovecz Imre keze nyomát viselik. Érdekes összefüggés, hogy milyen fontos szerepet kapnak a Makoveczi életművön az őselemek. A tűz, víz, föld, levegő. Az egri uszoda vize fölé boruló monumentális kupola úgy viszi föl a tekintetet a nap felé, ahogy a makói hagymában, a szél úgy táncolja körbe a templomtornyokat, ahogy meglibegteti az egyetemi épület függönyeit, és mindez azt tudatja velünk, hogy ebben a világban bárki, bármikor és bárhol otthon van. Ha akar. Ha meg fanyalog, finnyáskodik, senkiházi, otthontalan.

Makovecz Imre ma lenne nyolcvan éves. Makovecz Imre volt-nincs ember. Makovecz Imre van.

Dippold Pál

A magyar romantika irodalmának egyik legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály 160 évvel ezelőtt, 1855. november 19-én halt meg.

Irodalmunk száz évvel későbbi óriása, Radnóti Miklós milliók agyába égette be Vörösmarty Mihály születési helyének nevét, pontosabban a Nem tudhatom című versében Kápolnásnyék megnevezése nélkül adta mindenki tudtára, hogy mennyire fontos tény minden magyar embernek a Szózat írójának szülőhelyét elhelyezni térben és időben – „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.

Vörösmarty szülőháza Kápolnásnyéken

Vörösmarty Mihály Kápolnásnyéken született 1800. december 1-én. Édesapja a Nádasdy birtokon volt gazdatiszt. Elemi iskoláit Pusztanyéken végezte, aztán Székesfehérvárott, majd a pesti piarista gimnáziumban tanult. A kevésbé tehetős diákok életét élte, társait korrepetálta, így keresett pénzt. Pesten értelemszerűen sokkal több könyvet olvashatott, mint mondjuk, Nyéken vagy Fehérvárott. A magyar és a klasszikus irodalom minden jelesének munkáival megismerkedett. 1817-ben már egyetemista volt, ám ekkor meghalt az édesapja. Családja elszegényedett. Ekkor azonban Vörösmarty Mihály már a Perczel családnál volt nevelő. Perczel Sándor három fia, Miklós, Móric és Béla tanulmányait segítette. Nyolc évig volt itt munkája. 1820-ban végzett a pesti egyetem filozófiai tanfolyamán. 1820-tól a Perczel család börzsönypusztai (Tolna megyei) birtokán élt, s két éve alatt teljesítette az egyébként három évre szabott jogi tanulmányokat, nem is akárhogyan: kitűnő eredménnyel.

Vörösmarty Mihály költői tehetsége már igen korán utat keresett magának. Igaz, kevés írót ismert meg személyesen, ám közülük Virág Benedeket igen megszerette. Érdekes mellékszál, hogy egy Maróthy nevű orvosnövendék barátja nagy hatással volt rá. Ez a Maróthy keleti nyelveket tanult, és keletre készült megkeresni a magyarok őshazáját. 1824-ben neki is vágott a nagy útnak, de megragadt Törökországban. Vörösmartyt szintén foglalkoztatta a magyar őshaza, ment is volna barátjával, ám végül itthon maradt. Olvasmányai is egyre csak szélesítették költői világlátását, Kisfaludy Sándor, Dajka Gábor és Berzsenyi Dániel szabták meg fejlődésének irányát. Drámaírásba kezdett: diadalra akarta vinni Salamon király című színpadi művét.

Az 1820-as években Vörösmarty Mihály több dámát is írt: a Zsigmondot, az A bujdosókat, a Salamont és az Ypsilon háborút. Versei ebben az időben, mint Gyulai Pál írja azokról: „Nagyrészt csekély becsű kísérletek voltak”.

Végül pártfogói és a nagyközönség körében Vörösmarty munkáival csak kivívta magának az országos hírnevet 1825-ben, amit a Zalán futása című eposza hozott meg neki, már a pesti irodalmi körök is befogadták. A huszonöt éves fiatalember szívében a világ rendjének megfelelően feltámadt a szerelem, ez mi más lehetett volna, mint egy reménytelen érzés, hiszen Perczel Etelkába volt szerelmes. Vörösmarty Mihály válaszút előtt állt: mi legyen, ügyvéd vagy író? Az íróság már akkor sem volt biztos megélhetést adó foglalkozás, ám Vörösmarty mégis ezt választotta, úgy határozott, ameddig lehet, független ember, író marad. Az persze más kérdés, hogy közben időről időre el kellett szegődnie egy-egy gazdag birtokos gyereke mellé nevelőnek. Közben az ország vezető folyóiratainál volt szerkesztő, így a Tudományos Gyűjteménynél, amelynek havi melléklapját, a Koszorút ő állította össze. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották, tisztességes, ötszáz pengőforintos fizetést kapott. A pesti reformkörökben forogva kitűnő emberekkel ismerkedhetett meg, többek között például Wesselényi Miklóssal. 1836-ban a Kisfaludy Társaság alapító tagjaként a modern magyar irodalom egyik legfontosabb mozzanatának részese volt – soroljuk fel az alapító tagok névsorát: Bajza József, Bártfay László, Czuczor Gergely, Dessewffy Aurél, Fáy András, Helmeczy Mihály, Joannovics György, Jósika Miklós, Királyi Pál, Kovács Pál, Kölcsey Ferenc, Szenvey József, Szinyei József, Szontagh Gusztáv, Toldi Ferenc, Tomori Anasztáz és Vörösmarty Mihály. A társaság igen sokat tett a magyar irodalomért. Felfedezték Arany János költészetét és Madách Imrét. Pályázataik tudományos igényű irodalomelméleti alkotásokat is segítettek. Lapokat és könyvsorozatokat indítottak. A Kisfaludy Társaság Évlapjai 1840-46 között, később 1860-tól egészen 1940-ig megjelentek. 1846-ban indult a Hellén Könyvtár című sorozatuk, majd Nemzeti Könyvtár és Külföldi Regénytár címmel is kiadtak válogatásokat. Mindezek mellett mindent megtettek a népköltészeti anyag összegyűjtése és megőrzése érdekében, tizennégy kötetben adták ki 1872 és 1924 között a Magyar Népköltési Gyűjteményt.

Vörösmarty Mihályra visszatérve, az Atheneum című lap szerkesztése mellett 1837-től mint színikritikus is megjelent a nagyközönség előtt. Rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy a Nemzeti Körnek és az Ellenzéki Körnek Vörösmarty volt az első elnöke. Érdekes közjáték, hogy 1842-ben egy napjainkban is szokásos manőverbe kezdett, saját költségen adta ki újabb munkáit, ám csak húsz példányt tudott eladni ezekből. Nyomdai tartozásai miatt már majdnem elárverezték mindenét, amikor baját Kossuth Lajosnak elpanaszolva az segített neki. Szégyen gyalázat kezdettel vezércikket írt a Vörösmartyt ért viszontagságokról, másnapra minden könyv elkelt.

1843-ban feleségül vette a nála huszonhat évvel fiatalabb Csajághy Laurát, öt gyerekük született. Még ebben az évben Deák Ferenccel elment Wesselényi Miklóshoz Erdélybe, ahol, bár a politika világa nem érdekelte, de a nemzeti létért folytatott harcban írásaival részt vett.

1845-ben Zala vármegye táblabírájának választották. Az 1848-as forradalomban különösebb szerepet nem kapott, a képviselőház tagja volt, s annak ellenére nagyon figyeltek szavára, hogy nem volt jó szónok. Kossuth Lajos ajánlására a bácsalmási választókerület országgyűlési képviselőjének választották, aztán ment a kormánnyal Debrecenbe, Szegedre és Aradra. Az összeomlás után bujdosott. 1850-ben feladta magát Pesten, nem zárták be, Haynautól kegyelmet kapott. Családjával először felesége szülőfalujába, Csépre költöztek, majd Baracskán vásárolt egy kétholdas birtokot maguknak. Ennek jövedelméből tisztességgel megéltek. 1853-ban visszaköltözött szülőfalujába, Kápolnásnyékre. Ekkor már súlyosan beteg volt. Pesten halt meg 1855-ben. Temetése hatalmas tömegeket megmozgató nemzeti gyászünnep volt.

Vörösmarty Mihály legismertebb versét, a Szózatot, 1836-ban írta. Zenéjét Egressy Béni szerezte 1843-ban. Míg a Himnusz leginkább a nemzeti imánk, a Szózat ebbéli szerepében túllép azon, szinte szónoklat, lelkesítő, határozott, hazaszeretetre és hűségre ösztönző.

Vörösmarty Mihály élete és költészete alapvetően meghatározza irodalmunk, de minden magyar ember köznapjait is. A lehető legegyszerűbbre fordítva a nagy költő üzenetét: hazánknak, rendületlenül.

Dippold Pál

A Magyar Királyi Zeneakadémia, az ország első felsőfokú zeneoktatási intézménye 140 évvel ezelőtt, 1875. november 14-én kezdte meg működését. A magyar zeneirodalom két óriása vezette. Alapítója, elnöke és a zongoraművész-képző vezetője, Liszt Ferenc mellett ott állt Erkel Ferenc igazgató, és a kezdetektől fogva az új iskolában dolgozott Ábrányi Kornél zenetörténet tanárként és Robert Wolkmann, a zeneszerzés oktatójaként. Az intézmény a kezdeti időkben csupán zongora- és zeneszerzés szakot vitt. Az első időkben a Hal tér 4. alatti házban, aztán 1879-től első önálló épületében, a ma Régi Zeneakadémiaként ismert épületben működött.

Az Andrássy úti Régi Zeneakadémia épülete

A 19. század közepétől egyre nagyobb volt az érdeklődés a magyar fővárosban a minőségi zene iránt. 1853-tól a Nemzeti Színház zenekarára alapozva, Erkel Ferenc vezetésével elindult a Filharmóniai Társaság. A Vigadó nagytermében tartották koncertjeiket. Itt voltak Liszt Ferenc egyre gyakoribb pesti hangversenyei is. Középfokú zeneoktatás ugyan már 1840 óta volt a Nemzeti Zenedében, ám az idő haladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy feltétlenül szükség van felsőfokú zeneoktatásra is. 1869-ben Csengery Antal képviselő a parlamentben kezdeményezte egy színi és zenei főiskola alapítását.

Liszt Ferenc ebben az időben egyre hosszabb időket töltött Pesten, 1871-ben már állandó lakást is bérelt itt. Jelenléte alaposan fellendítette a város zenei életét. Gyakran adott hangversenyeket és a világhírű zongoraművész-zeneszerző vendégeiként nagy művészek látogattak Pestre. Közülük talán elég csak Richard Wagnert megemlíteni. Trefort Ágoston közoktatási miniszter egyre világosabban látta, hogy nem lehet sokáig halogatni az országos zeneakadémia megalapítását. Ám különböző anyagi viszontagságok miatt ez egyre késett. 1874 júliusában, az országgyűlésben végre aztán egy eredményes interpelláció után döntöttek az intézmény felállításáról. Liszt Ferenc az előző év őszén költözött új pesti lakásába, a Duna parti Hal térre.

A tizenhat szobás házat Trefort Ágoston minisztériuma bérelte ki a zeneakadémia elhelyezésére. Ennek első emeletén lakott Liszt Ferenc. A pénzhiány végigkísérte a zeneakadémia megindulását. Liszt Ferenc tervei az egyetemes művészi jellegre épültek, de a szűk költségvetés kisebb, de világszínvonalú tanszak kialakításához vezettek. Liszt méltó társat talált Erkel Ferencben, aki a magyar nemzeti zene fejlesztését tartotta a legfontosabb feladatnak. A Zenészeti Lapok október 17-i számában hirdették meg a felvételit a Magyar Királyi Zeneakadémia 1875-76-os tanévére. A vizsgák elhúzódtak, ezért csak november 14-én nyílt meg a Zeneakadémia. Liszt levélben köszöntötte Erkel Ferencet, de ő maga nem volt ott a megnyitón. A Zeneakadémia öt tanárral és harmincnyolc növendékkel indult meg. A korábbi anyagi viszontagságok miatt kissé megsértett Liszt 1876 márciusában tért vissza Itáliából Pestre és kezdte meg a tanítást. A már említett költözködés után öt új tantárggyal bővült az oktatás: orgona, magánének, karének, magyar nyelv és prozódia, olasz nyelv. 1884-ben indult el a hegedűoktatás, rá egy évre felállították a gordonka tanszéket. Liszt Ferenc 1886. július 31-én bekövetkezett halála megrendítette a magyar zenésztársadalmat. A többek között a Zeneakadémiában tovább élő öröksége azonban a neves intézmény minden későbbi nemzedékében tovább élt.

Az Andrássy úti, Láng Adolf tervezte neoreneszánsz palotát is elég gyorsan kinőtte a Zeneakadémia. A 19. század végén írták ki a pályázatot egy új, „a zene- és színészeti akadémiával összekapcsolt hangversenyépületre”. Az akkor huszonöt esztendős Giergl Kálmán nyert, aki később 1901-ben Korb Flórissal közösen, pályázat nélkül megkapta az új Zeneakadémia felépítésének feladatát. Több tervváltozatot készítettek, melyeken a magyar nemzeti szecesszió megteremtőjének, Lechner Ödönnek a hatása érződött. A hivatal azonban inkább a historizmust szerette volna látni, és nagy, zajos viták után egy harmadik tervváltozat alapján épült meg 1904 és 1907 között a Zeneakadémia. A szecesszió és a neoreneszánsz különös keveréke, a létesítmény keleti motívumokkal díszített elemei, és az újdonságnak számító vasbeton szerkezetek bátor felhasználása még a száz évvel későbbi felújítást végző építészek csodálatát is kivívta. A kor neves iparművészei, a magyar szecesszió nagy alakjai, így Róth Miksa vagy a pécsi Zsolnayak is dolgoztak itt. A belső terek az osztrák szecesszió hatásáról tanúskodnak. Meghatározó szerepe volt a Gödöllői Művésztelep vezetőjének, Körösfői Kriesch Aladárnak, aki több freskót is készített ide. A művészetek forrása című képe a preraffaelita festészet egyik legkitűnőbb darabja.

2011-ben monumentális rekonstrukció vette kezdetét. A példamutató gondossággal és következetességgel végigvitt felújítás úgy tette korszerűvé az Zeneakadémia komplexumát, hogy a modern technika beépítésével minden eredeti díszítő elem megújult. 2013-ban adták vissza a Széchenyi Terv keretében helyrehozott épületet.

A rendszerváltozás után, a korábbi évtizedek alatt a zenei élet minden részterületét egyre teljesebben magába foglaló oktatási intézmény - átvészelve a szocializmust - folytatta az alapítása óta minden korszakában rendkívül magas szakmai színvonalú működését. Visszahozták az egyházzenei tanszéket, a jazz tanszéket még korábban az egyetemi rangú akadémia tanárképző intézetéhez csatolták. A közelmúltban a Zeneakadémia központi épületét és tevékenységének egy részét kiemelt nemzeti intézménnyé nyilvánították. Ez többek között azzal jár, hogy az intézmény a kulturális örökség ápolását, megőrzését jelentő feladatokat is ellát. Talán a legújabb kor legjelentősebb fejleménye, hogy 2007-ben megindult a hangszeres és énekes népzenészképzés a Zeneakadémián.

A Liszt Ferenc oktatta zongorakezelés, amely kezdetben a felsőfokú zeneoktatás egyetlen hangszeres képzése volt, mára egy, a zenei világ minden elméleti és gyakorlati részét átfogó, sok-sok hangszert magába foglaló teljes világgá változott, ahonnan évről évre tehetséges fiatal muzsikusok indulnak neki pályájuknak.

Dippold Pál

A magyar tudományos ismeretterjesztés egyik legnagyobb hatású és a tömegkommunikációs eszközök segítségével óriási népszerűséget szerzett alakja 120 évvel ezelőtt, 1895. november 10-én született a Zala megyei Pákán. Édesapja, id. Öveges József családjában kétszáz év óta hagyomány volt a tanítói hivatás gyakorlása. Édesanyja a helyi körzeti orvos leánya, Mihálovics Ilona volt.Mondhatjuk tehát, hogy Öveges József vidéki értelmiségi családból származott.

Öveges József

Ebben a közegben természetes volt a gyerekek taníttatása, még akkor is, amikor apja 1910-ben meghalt. A későbbi nagy hatású pedagógus a győri bencésekhez, később a kecskeméti piaristákhoz járt gimnáziumba. Kitűnő eredménnyel végzett itt, ám még érettségije előtt belépett a kifejezetten tanítással foglalkozó piarista rendbe. 1919-ben szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1920-ban pappá szentelték, ezután, Tatán, Vácott és Budapesten szolgálta rendjét annak gimnáziumaiban tanárként. Egy ma már meglehetősen homályos időszakban, mint mondják, kilépett a rendből, ami egyébként nem egészen lehetett így, hiszen amikor piarista rendi elöljárója engedélyével a különböző tanárképző főiskolákon dolgozott fizika tanárként, akkor sem szakadt el teljesen a szerzetesi közösségtől. Igaz, 1948-ban kapott Kossuth-díjából lakást vásárolt magának, és az is igaz, hogy civil ruhában járt dolgozni. Öveges József 1955-ben ment nyugdíjba, ám második virágkora ezután következett.

Már a televízió 1957-es indulásakor félórás műsort kapott, amelynek sikere nyomán tizenkét éven keresztül mutathatta be fizikai kísérleteit a képernyőn, olyan egyszerű magyarázatokkal kísérten, hogy a teljesen képzetlenek is megérthették. Nem túlzás azt állítani, hogy az akkor felnövekvő műszaki érdeklődésű nemzedékek jelentős része Öveges Józsefnek köszönheti későbbi sikereit, tudományos eredményeit. A puritán életvitelű, folyton mozgó, derűs és szuggesztív egyéniség a tudományos ismeretterjesztés minden formájában magabiztosan mozgott. Több száz rádiós előadása mellett harminc nagy érdeklődéssel fogadott, és nagy példányszámban elkelt ismeretterjesztő könyvet írt. Hitét, szerzetesi mivoltát a kommunizmus igazán kemény korszakaiban sem tagadta meg. A hatalom bármennyire is próbálkozott, nem talált fogást rajta, tudása, tiszta lelke és a lényéből áradó őszinte szeretet megvédte őt. Öveges József 1979-ben halt meg Budapesten. Élete utolsó éveiben egyébként minden nap a piaristák rendházában ebédelt.

Hogy némiképp el tudjuk helyezni Öveges professzor urat a történelmi időben, ismerkedjünk meg rendjével, a piaristákkal.

1950-ben a kommunista hatalom szétzavarta a szerzetesrendeket. Több ezer pap és apáca került méltatlan helyzetbe, holott tudásukra igen nagy szükség lett volna az oktatásban, a gazdálkodásban, az egészségügyben. A szerzetesrendek mindössze nyolc középiskolát tarthattak meg, ebből kettő lehetett a piaristáké – Budapest, Kecskemét – kettő a ferenceseké – Esztergom, Szentendre – kettő a bencéseké – Pannonhalma, Győr – egy az angolkisasszonyoké – Budapest, és egy a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővéreké, a mai Boldogasszony Iskolanővéreké – Debrecen.

A piarista rend, a katolikus tanító szerzetesrend teljes neve igen hosszú és bonyolult: Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendje, ennek utolsó szava latinul Piarum – ebből alakult ki a hosszú név rövid változata: piaristák. Kegyes tanítórendnek vagy kegyesrendnek is nevezték őket. A piaristák szerzetesi fogadalmuk mellett hangsúlyozottan vállalják a gyermekek különleges gondosságú nevelését.

Kalazanci Szent József

A rend története a középkorba nyúlik vissza. Kalazanci Szent József, a spanyol származású pap volt, aki Rómában 1597-től kegyes, vagyis ingyenes és vallásos iskolákat nyitott a szegényebb családok gyerekeinek. XV. Gergely pápa 1621-ben emelte Kalazanci József és társai tanításra felesküdött csoportját szerzetesrenddé, és Kalazancit nevezte ki a rend generálisának. Viseletük a világi papok szokásos reverendája volt. A piarista rend igen divatossá vált, előbb Itáliában, majd Morvaországban és Lengyelországban is alapítottak rendházakat, iskolákat. A gyors fejlődés következtében felhígult a rend, viszálykodás kezdődött, és csak 1656-ban indulhatott meg újra a minőségi piarista oktatás és nevelés. Terjeszkedésük is folytatódott, megtelepedtek Ausztriában, Magyarországon, Litvániában és Spanyolországban. 1706-ban 94 rendházban 950 piarista élt, alig húsz évvel később pedig már 1680-an voltak. A rend vezetői különös gonddal képezték ki az utánpótlásukat. Erre azért volt szükség, hogy a magas színvonalú és minőségű oktatásban megtartsák vezető helyüket. Élen jártak a latin nyelvű gimnáziumi oktatásban, ahol filozófiát és teológiát is tanítottak. A rend elfogadottságát az is minősíti, hogy alapítóját Kalazanci Józsefet 1767-ben szentté avatták.

A piaristák jelmondata: Pietas et litterae – Kegyesség és tudomány. Lelkiségük és pedagógiájuk lényege: egyszerre nevelik az embert és a keresztényt. A tudományt üzenetnek és ajándéknak tartják, melynek célja, hogy a teremtő Istenhez eljussunk. Ezért hiszik és tanítják, hogy a hit és a tudás összeegyeztethető. A valódi, az igazságkereső tudomány sohasem állhat szemben a hittel. A piaristák önálló magyar rendtartománya 1721-ben alakult ki. Ezt megelőzően több rendházat alapítottak, a nyitrait, a veszprémit, a vácit, a pestit, a szegedit. 1770-ben már 27 piarista iskola volt Magyarországon. A II. világháború utánig – a szerzetesrendek szétzavarásáig – sok-sok nemzedékből tízezreket neveltek fel a piaristák.

Elég volt egyetlen egy képviselőjük alakját felidézni ahhoz, hogy értsük és tudjuk, milyen is lehetett piarista diáknak lenni. Öveges József fizika tanár a kommunizmus idején sem hallgatott, a diktatúra kezdetétől haláláig többek között a magyar televízióban is megmutatta, hogyan is kell jól tanítani, és hogyan lehet egy piaristának a méltóságát a méltatlan körülmények között is megtartani.

Dippold Pál

A csuklós autóbuszok menetrendbe állítása a világon elsőként Budapesten történt meg ötvenöt évvel ezelőtt, 1960. november 7-én. A későbbi világsikert megalapozó akció nem volt előzmények nélküli. Már az 1950-es évek közepétől nagy gond volt a magyar fővárosban a tömegközlekedés iránti igények nagymértékű növekedése, és az ebből adódó férőhely hiány. Azaz sok volt az utazni vágyó magyar eszkimó és kevés a buszfóka.

Hat évtizeddel ezelőtt úgy próbáltak segíteni a gondon, hogy a buszokhoz pótkocsit kapcsoltak. A pótkocsi általában egy átalakított busz volt. Ez a megoldás csökkentette ugyan a zsúfoltságot, ám a nehézkes szerelvények, többek között nagy fordulókörük miatt csak külvárosi vonalakon mozoghattak. Ezért saját fejlesztésben nekiálltak csuklós járműveket gyártani a Fővárosi Autóbuszüzemben (FAÜ). Az első ilyen társas gépkocsi 1960. november 5-én lépett szolgálatba. A csuklós program akkora siker volt, hogy a Fővárosi Autóbuszüzem az összes Ikarus 60-asát csuklósította. Ezeket FAÜ csuklósoknak nevezték. Az Ikarus az 1950-es évek végén kifejlesztette a 620-as típusát, ebből ezer kocsi került a FAÜ-höz, ahol ezeket is csuklósítani akarták, ám végül ez ott nem jött össze. Az első igazán komoly, nagy darabszámú, sorozatgyártásra alkalmas, nagyipari körülmények között és minőségben gyártott csuklós autóbusz 1964-ben jelent meg. Ez volt az Ikarus 180-as. Motorját a padló alatt helyezték el, ami végig egy síkot alkotott, nagy ablakai a korábbi típusokénál lényegesen jobb kilátást adtak az utasoknak.

Ikarus 180

A továbbfejlődéshez, azaz a 200-as Ikarus kifejlesztéséhez sok minden kellett. Például a zajos és gyenge Csepel motorok helyett egy nyugat-német licenc alapján készült 192 lóerős Rába-Mann motorokat építettek bele a buszokba. A kissé art decós küllemű ötvenes évek béli Ikarusok után a korszerű formatervezéséért Finta László volt a felelős. A hatvanas évekre jellemző szögletes formavilágot építette össze a lágy vonalakkal. Nagy ablakfelületei a nagyközönségben előhívták új elnevezését: panorámabusz. Az egyre nagyobbá váló Ikarus vállalatnál 1970-ben lépett a piacra a 200-as sorozat. Ezeknek a kocsiknak a gyártását 1972-ben fejezték be, az Ikarus ugyanis ekkor indította világhódító útjára a már születésekor világszenzációnak számító 260/280-as csuklós családot. Ezek már automata váltókkal voltak felszerelve, impozáns ablakaikkal és széles ajtajaikkal gyorsan nagy népszerűséget szereztek. A csuklós Ikarus 280-as 16,5 méter hosszú volt, 160 utast tudott szállítani. A csuklós buszok fejlesztésében az Ikarus 293-as többcsuklós autóbusz jelentette a csúcsot. 22,5 méter hosszával 229 utas befogadására tették alkalmassá. Ezt a típust csak széles utakkal ellátott nagyvárosokban használhatták. A Budapesti Közlekedési Vállalat nálunk nem állította forgalomba.

Ikarus 282

1972-től 2002-ig lényegében változatlan formában gyártották ezt a típust. Az Ikarus 280 család a világ legsikeresebb busza lett.

A nyolcvanas évek elejére a világ legnagyobb buszgyártói közé került az Ikarus. Évente 13 ezer busz készült itt. Magyarországon gyártották a világ csuklós buszainak kétharmadát, 1993-ban itt futott ki a gyárkapun ebből a típusból a kétszázezredik példány. A volt szocialista országok útjain még ma sem ritka a szögletes Ikarus, főleg a Német Demokratikus Köztársaság és a Szovjetunió vásárolt igen nagy mennyiségben belőlük. Ez a vásárlás némelykor természetesen különleges formát öltött, például a klasszikus cserekereskedelem is megjelent, az oroszok egy Ikarusért húsz-huszonöt Ladát adtak.

A magyar főváros tömegközlekedését és Budapest arculatát meghatározó csuklós autóbuszok tehát többek között arra is emlékeztetnek, hogy a magyar mérnökök tehetsége, a nagyüzemi termelési technológiák kialakítása és a magyar műszaki műveltség, munkafegyelem még a szocializmus viszonyai között is büszkeségre méltán okot adó nagy teljesítményeket mutatott meg a nagyvilágban. Akár egy csuklós autóbusz menetrendbe állításával is.

Dippold Pál

Nagy zeneszerzőnk, Erkel Ferenc 205 évvel ezelőtt, 1810. november 7-én született Németgyulán. A későbbi korok, nevezetesen Magyarország szocialista berendezkedésű időszaka Erkel születésnapját egészen más fedőnéven ünnepelte: ez a nap volt a szovjet Nagy Októberi Szocialista Forradalom óriási csinnadrattával megrendezett ünnepe. Szerencsére sem 1948 előtt, sem 1990 után már nem ezen a címen szerepel a jeles nap. Minden ép elméjű magyar ember ha az évfordulónaptárra néz, azonnal látja, november 7-én kire és mire érdemes emlékeznie.

Erkel Ferencről egyébként a MaNDA már két évvel ezelőtt írt, igaz, akkor halála évfordulója alkalmából. Ennek utolsó néhány mondatát a születésnapi megemlékezésbe is átemeljük: Gyulán született a magyarság nemzeti imájának, Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítője, Erkel Ferenc. Ha utánanézünk a nagy zeneszerző élettörténetének, meglepetések érnek minket. A gyulai szülőháznál ugyanis kiderül, hogy a családfakutatók a nagy magyar zeneszerző családjának holland vagy közép-felnémet eredetéről vitatkoznak. Ha a nemzetiségi származás nem is tisztázott, az dokumentált bizonyosság, hogy Erkel Ferenc felmenői jól képzett muzsikusok voltak. Nagyapja, aki pozsonyi volt, és Erkel Józsefnek keresztelték, olyan jó zenész volt, hogy a híre eljutott Bécsbe, egészen Gróf Wenckheim Józsefig, akinek Ferenc nevű fia örökölte hatalmas gyulai birtokát. Ferenc 1806-ban ide nevezte ki gondnoknak Erkel Józsefet. Ez ürügy volt arra, hogy kastélya egy kitűnő muzsikussal büszkélkedhessék, és a grófi gyerekek jó zenei képzést kapjanak. Fia, ifjabb Erkel József a gyulai józsefvárosi iskolában szerzett tanítói állást, 1808-ban feleségül vette Ruttkay Ádám uradalmi tiszt leányát, Klára Teréziát. Tíz gyerekük született: nyolc fiú és két lány.

Az 1810. november 7-én született Erkel fiú a keresztségben a Ferenc nevet kapta, keresztszülei Wenckheim Ferenc grófék voltak. Erkel Ferenc sikerekben gazdag pályafutása közben gyakran látogatott szülővárosába, 1850-től minden nyarát itt töltötte. A magyar nemzeti érzelmek leghitelesebb megszólaltatója tehát a népek kis olvasztótégelyében, a történelmi Magyarország Kárpát-medencéjében, a kusza származási viszonyok mellett és ellenére, vagy éppen azért, magyarnak vallotta magát és soha senki nem vonta kétségbe magyarságát. A Bánk bán című operájának világszerte ismert Hazám, hazám... áriája hitelesen tanúsítja: magyar az, aki annak vallja magát.

Erkel életének eseménygazdag áradatából most csak azt az egyetlen, ám talán minden kétség nélkül állítható, legjelentősebb elemet emeljük ki, amely nem más, mint a magyar himnusz megzenésítésének története.

Természetesen a nagy zeneszerző életművének hallatlan gazdagsága népszerű és már-már a népdalok ismertségével vetekedő részleteit is ismeri a magyar nép többsége, de annyit a mai tizenötmillióból talán mindegyikünk tud: Himnusz, Kölcsey Ferenc, Erkel Ferenc.

Forrás: OSZK

Kölcsey Ferenc 1823-ban írt Himnuszának megzenésítésére 1844 februárjában írtak ki pályázatot, a pályaművek beadásának határideje május 1-je volt. A bírálóbizottság június 15-én hozott döntést. A tizennégy pályamunka közül Erkel Ferencé nyert. Szerencsénk, hogy Gárdonyi Géza ifjú íróként interjút készített az akkor már koros Erkellel, és ebből nagy pontossággal megismerhetjük a mű születésének történetét. A beszélgetésben Erkel Ferenc azt mondja, hogy nem is gondolt arra, hogy megzenésítse Kölcsey költeményét, a határidő letelte előtti napon azonban Bartay Endre, a reformkori magyar kulturális élet egyik jelentős alakja, nem mellékesen a Himnusz pályázat egyik aláírója bezárta Erkelt egy zongorás szobába, tollat, tintát, kottapapírt adott neki, és közölte, hogy addig nem engedi ki, amíg meg nem zenésíti a Himnuszt. A történet kerek és érdekes, ám semmi köze a valósághoz. Egyetlen tény is cáfolja, sok minden más mellett: a pályázat anyagait benyújtásuk időrendjében látták el sorszámmal. Erkel Ferenc munkája az 1-es sorszámot kapta. Ez nem jelent mást, mint hogy nem az utolsó pillanatban, hanem elsőként készült el.

Hogy is volt hát valójában? Erkel Ferenc visszaemlékezése hitelesen tudósít erről: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz…”

A nemzeti himnusz zenéjére kiírt pályázaton a jeligéje a következő volt: „Itt az írás forgassátok/Érett ésszel józanon Kölcsey” Nem akárkik bírálták el a pályamunkákat, a zsűriben például ott volt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede is. A művet először a budapesti Nemzeti Színház mutatta be 1844. július 2-án és 9-én. Első szabadtéri előadása ennek az évnek augusztusában volt egy nagyszabású gőzhajóavatáson.

A magyarságnak egészen eddig az időig nem volt önálló nemzeti himnusza. A katolikusok néphimnusza a Boldogasszony anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, a reformátusoké a Tebenned bíztunk eleitől fogva zsoltár volt. Sokan ismerték és énekelték a Rákóczi-nótát is, amelyet az osztrákok többször betiltottak. A 19. század elején aztán hivatalos alkalmakkor az osztrák császári himnusz mellett eljátszották a Hector Berlioz és Liszt Ferenc megzenésítette Rákóczi indulót is.

Kölcsey és Erkel műve 1989-ben került a Magyar Köztársaság alkotmányába.

Dippold Pál

A 20. század első felének egyik legjelentősebb magyar képzőművésze, Pór Bertalan 135 évvel ezelőtt, 1880. november 4-én született a Zólyom megyei Bábaszéken.

Tehetsége már igen korán megmutatkozott, így cseppet sem csodálni való, hogy a budapesti Mintarajziskolában, aztán nagy tekintélyű pártfogója, Berény Róbert támogatásával a müncheni akadémián tanult. 1901-ben, azaz huszonegy éves korában a Nemzeti Szalonban kiállított önarcképével ösztöndíjat nyert a párizsi Julian Akadémiára. Két évet töltött ott, haza térte után festett portréi az expresszionizmus stílusjegyeit viselik magukon. Hollósy Simon szabadiskolájában is megfordult. 1907-ben Berény Róberttel olaszországi tanulmányútra indult. Csatlakozott a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köréhez (MIÉNK), és 1909-ben a Nyolcak alapító tagjaként erőteljesen szorgalmazta elszakadásukat az impresszionizmustól. A Nyolcak között azonban nem volt meg a kellő összetartás, három év után csoportjuk föloszlott.

Hegyi beszéd, 1912, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

Pór Bertalan a 20. század első két évtizedére már kialakította saját, csak rá jellemző stílusát. Érdeklődése, érzékenysége segítette hozzá, hogy az akkori társadalmat feszítő egzisztenciális gondokat megrázó erővel tudja megjeleníteni. Ekkor született a család című képe és készült el sokalakos, aktos kompozíciói közül a Hegyi beszéd és a Vágyódás tiszta szerelemre című mű. Pór Bertalan az első világháborúban frontrajzoló volt, négy éves katonai szolgálatának termése az a tizenhat lapos album, amelyet 1916-ban Brüsszelben adtak ki. Kortársai többségéhez hasonlóan gondolkodása, világlátása egyre erőteljesebben radikalizálódott és vált jellemzően baloldalivá, valamiféle, a szegény tömegekkel együtt érző empátia révén kommunistává.

Világ proletárjai egyesüljetek! 1919, plakát

Az őszirózsás forradalom híve volt, a tanácsköztársaság, mint utóbb kiderült dicstelen 133 napja alatt a festői direktórium titkáraként és főiskolai tanárként dolgozott. Berény Róberthez hasonlóan nagy mozgósító erejű plakátokat készített, közülük a legismertebbek talán a Világ proletárjai egyesüljetek! és a Feleségeitekért és gyermekeitekért!. 1919 után aztán Pór Bertalan úgymond emigrált, azaz visszaköltözött szülőföldjére, Zólyomba, amely akkor már Csehszlovákiához tartozott. Valami egészen különleges sorsfintor ez, Magyarország megcsonkítása után az ország szétszaggatásában tevékenyen részt vevő művész ott talál menedékre, ahol már egy utódállam – a magyarnál egyébként cseppet sem kevésbé nacionalista – berendezkedése működik. A festő azonban nem maradt meg itt, 1936 már a Szovjetunióban találja, könyvillusztrációk elkészítéséből élt. Keletről nyugatra vitte az idők szele, 1938-tól Párizsban lakik, ahol 1941-ben a németek letartóztatták. Pór Bertalan nem lett volna az, aki, ha szabadulása után nem állt volna be a francia ellenállók közé. A háború befejezése után a párizsi magyar emigránsok szervezetének vezetőségébe választották. 1948-ban jött vissza Magyarországra. Itthon egészen nyugdíjazásáig, 1960-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. A legvadabb kommunizmus éveiben kétszer is megkapta a Kossuth-díjat, a kettő között, 1950-ben a Munkácsy-díjat, ráadásul ellátták az Érdemes és a Kiváló Művész titulussal is.

Pór Bertalan

Pór Bertalan azonban mindezek ellenére és mindezek mellett egyetlen művében sem szolgálta az úgynevezett szocialista realizmust. Különleges festői stílusa szinte az összes modern képzőművészeti irányzatból magába olvasztott valamit. Elsősorban a plein air, a szecesszió, a posztimpresszionizmus és a realizmus hatása tapasztalható a legerőteljesebben műveiben. Pór Bertalan legjellemzőbbnek tartott megnyilvánulási formája az egész pályáját végigkísérő portréfestészet volt. Ha még művészettörténészetibben akarunk közelíteni hozzá, leírhatjuk, hogy nagy rajztudására építette posztnagybányai magyar avantgárd stílusát. Az újkori, lázadó művészi formák azonban Pór Bertalan munkáiban azt is megengedték, hogy például a Munkácsy Mihály-féle realista hagyományokat is beépítse festményeibe.

Pór Bertalan 1964-ben halt meg Budapesten. Élete, remekművekben is gazdag pályafutása többek között azt is példázza az utókornak, hogy éljen bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között is az ember, ha tisztességgel és hittel dolgozik, élete nem lehet más, mint a teljesség tükre.

Dippold Pál

Dugonics András, akit az irodalomtörténet az első önálló magyar nyelvű regény megalkotójaként tart számon, 275 évvel ezelőtt, 1740. október 17-én született Szegeden.

Tehetős dalmát kereskedőcsaládból származott, így szülei megtehették, hogy jó iskolákban taníttassák. Dugonics igen korán kitűnt kiváló képességeivel társai közül, különösen szülővárosának piarista szerzetesei figyeltek rá. 1756-ban végzett tanulmányaival, bár szülei nem helyeselték, Dugonics András belépett a piarista rendbe. Egy rendtársa Dugonics Andrást a következőképpen írta le: „Termetére nézve magas, tömött, egyenes szálú ember volt. Szép s eleven képének különös díszére szolgált gyönyörű, fodros haja. Édesen, de egyszersmind férfiasan hangzó szava, gyors lépése könnyű mozdulása belső tűzre s nemes indulatra mutattak… Hízelkedésre, alacsonyságra soha nem hajlott. A sok beszédet kerülte, elmésen mulatni szeretett.”

Próbaéveit Nyitrán, Nagykárolyban és Szegeden töltötte. Miután pappá szentelték, a váci piarista gimnáziumban tanított, de hivatását Erdélyben és Nyitrán is gyakorolhatta. 1774-ben a nagyszombati egyetem matematikai tanszékén dolgozott. Amikor három évvel később az intézmény Budára költözött, Dugonics András is oda került.

Homérosztól, Vergiliustól és Ovidiustól fordított magyarra – ezek az akkori divatnak megfelelően meglehetősen nagy szabad értelmezést, már-már parafrázisokat jelentettek. Dugonics korai munkáiban szívesen írta le a népélet jellemzőit, ezek sajátja az éles megfigyelések pontossága és frissessége. Kalandos történeteket is feldolgozott, nála jelent meg először magyarul beszélő hősként Odüsszeusz 1774-ben.

1788-ban jelent meg az Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony című regénye, amelyről nem kis büszkeséggel hirdette, hogy ez eredeti műve. Később közzétette, hogy Magyarország kiszolgáltatottsága II. Józsefnek késztette a kötet összeállítására. Pontról pontra azt is megírta, hogy regényének egyes részei II. József igazságtalannak tartott rendeletei közül melyikre vonatkoznak. Dugonics büszke volt arra, hogy az Etelkának nagy szerepe volt a magyar nemzeti érzés megerősödésében. Az író hazafias regénye új, gyorsan terjedő érveket adott a nemzeti öntudat felélesztőinek az ősmagyar kor felidézésével. A történészek és irodalmárok ma már persze azt mondják, hogy Dugonics történetisége naiv, akárcsak politikai elképzelései. Annyit követelt csupán, hogy a magyarok ne teljesítsék annyira szorgalmasan adófizetői kötelességeiket, hadd tudja meg a császár, hogy mit veszít a magyarok ellenállásán, válogassa meg jobban tanácsosait. Dugonics azt is beleírta az Etelka kulcsmagyarázataiba, hogy minden magyar hazafi őrizze meg tiszta erkölcseit, ragaszkodjon nemzeti szokásaihoz, nyelvéhez és öltözetéhez. Az Etelkában jelenik meg egyébként először az 1746-ban felfedezett Anonymus-história. Forrásai gazdagságát a következő névsor is igazolja: Bölcs Leo, Jornandes, Marcellinus, Priszkosz Rétor, Liutprand, Kézai Simon, Bonfini, Heltai Gáspár és Apor Péter. Ennél talán érdekesebb a tény, hogy magát a nevet, a ma is népszerű Etelkát is Dugonics András alkotta meg és hagyta az utókorra.

Egykori kollégája, Sajnovics János finnugor rokonságról szóló elméletét is népszerűsítette. Képzelhetni, hogy mekkora botrány támadt ebből, az addig tényként kezelt hun rokonság elméletének híveinek nem tetszettek a halszagú elődök. Sajátos a honfoglalás Dugonics féle értelmezése. Szerinte a magyarság kettészakadt, egyik részük a mai Finnország területére ment, a másik Álmos vezetésével a Kárpát-medence felé indult. Dugonics egyébként magyarnak tekintette a szkítákat (szittyák), a hunokat (honni magyarok) és az avarokat (csabai magyarok).

A regény irodalom béli fogadtatása is többféle volt. Kazinczy Ferenc és köre ízléstelennek, póriasnak és kuszának minősítette. Mások nagy jelentőséget tulajdonítottak a kétségtelen ténynek, hogy Dugonics Etelkája hitelesen megőrizte saját korának népszokásait, népdalait, közmondásait, tájnyelvi fordulatait. Dugonics András azonban nem sokat adott a bírálatokra, tovább folytatta irodalmi munkásságát. Új műfajokkal kísérletezett, írta tovább az Etelka-történetet, drámákat készített, ám ezek egyre érdektelenebbé váltak. 1803-ban jelent meg az Etelka mesekör utolsó darabja. Jolánka, Etelkának lánya címmel két kötetben, másfélezer lapon.

Az 1800-as évek elején aztán egy Voltaire-fordítással végleg befejezte szépirodalmi tevékenységét. Figyelme a történelmi ismeretterjesztő művek felé fordult. Mégpedig azért, hogy az ifjúságot a nemes erkölcsök világával is megismertesse. Így készítette el a Római történeteket, majd A magyaroknak uradalmaik, mind a régi, mind a mostani időben, Nevezetes hadivezérek és a Szittyai történetek című munkáit.

Dugonics Andrásban mintaszerűen megfért a természettudomány tisztelete és fejlesztése a művészi munkálkodással. 1784-ben megírta az első magyar nyelvű matematika tankönyvet. Erre többek között azért volt szükség, mert a hivatalos álláspont szerint a magyar nyelv nem alkalmas a tudományok művelésére, sőt, a kancellária továbbment: a hivatalos használatra sem jó. II. József nyelvrendelete a modernizálást, a német nyelv használatát szorgalmazta. Az egyetemi előadások addig latinul folytak. Dugonics munkái cáfolhatatlanul bebizonyították, hogy a magyar nyelv nem csak köznapi használatra jó. „Nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani, csak ésszel és tudománnyal forgolódjon az ember” – írta. Kazinczy Ferenc, a magyar nyelvújítás Dugonicsétól erőteljesen eltérő ágának képviselője a magyar tankönyvírás mintájának tekintette ezt a művet. A magyar nemzeti én- és öntudat, a magyar nemzeti szellem felélesztője tehát nem más, mint egy derék piarista szerzetes, Dugonics András. Akinek szavait máig használják a matematikában: bizonyítani, csonka, egyenlet, gömb, gyök, háromszög, henger, jegyzet, sugár, húr, szelet, szög, természettudomány, természettörvény, véges, végtelen.

Dugonics Andrást különleges tisztelet illeti meg a magyar irodalom- és tudománytörténetben. Műveivel a 18. század végi nemesi ellenállás, a nemzeti öntudatra ébredés képviselője, a középnemesek példaképe. A nemzeti érzelmű hazafias irodalom egyik legnagyobb – igaz, mára rangján alul kezelt – képviselője. Írásaiban a magyar azonosságtudat összetevőinek mai kutatói is számtalan korszerű, a nemzeti öntudatot erősítő elemet találhatnak.

Dippold Pál

A 20. század egyik legjobb színdarabírójának tartott Arthur Miller kereken száz évvel ezelőtt, 1915. október 17-én született New Yorkban.

A színházrajongók táborán kívüli világ – némi rosszindulattal – elsősorban úgy ismerheti, igen, az a magas szemüveges ember, aki Marilyn Monroe férje volt.

Arthur Miller szülei Lengyelországból bevándorló zsidó emberek voltak. Brooklynban telepedtek le. A tehetős textilszakember apa, ruhagyárral és üzlettel, egészen a nagy gazdasági világválságig gondtalanul élhetett új hazájában. Ekkor azonban cége tönkrement, a vagyon eltűnt. Így tehát Arthur Millernek középiskolái befejeztével, 1932-ben raktári munkásként kellett dolgoznia, hogy összeszedje egyetemi tandíját. 1934-ben elkezdte a michigani egyetemet. Újságírói tanulmányokkal indult, később fölvette az angol szakot. Alig melegedett meg itt, máris az egyetemi lap szerkesztője volt, és megírta első színdarabját, amellyel egy rangos díjat nyert. Ezt a mutatványt 1937-ben egy másik színdarabjával megismételte, és újra megnyerte a díjat. Miután lediplomázott, visszament szülővárosába. Rádióműsorok szövegkönyvírásából élt. 1940-ben feleségül vette korábbi iskolatársát, a katolikus Mary Slatteryt. Két gyerekük született.

Itt most megállunk néhány mondatra. Különös, hogy az amerikai életrajzokban, melyeket a magyar rendszerváltás után a művészeti és tudományos élet jeleseiről olvashatunk, igen gyakran jelzik az illető vallási hovatartozását is. Számtalan mai filmsztár neve mellett áll ott a katolikus szó. Nehezen megfejthető, miért kell ez. Például azt, hogy valaki protestáns, nem jelzik. Mintha valamiféle világcsoda lenne, hogy egy tehetséges ember, aki éppenséggel katolikus is, olyan szinten tudja elkápráztatni tehetségével és tudásával a világot, mint például Anne Hathaway vagy Katie Holmes.

Visszatérve a drámaíróra, a II. világháborúban egy korábbi sérülése miatt nem sorozták be katonának, viszont minden Miller életrajzban szerepel, a háborút követő, politikai boszorkányüldözésnek nevezett eseménysorban Miller, mivel kommunista gyűlésekre járt, és nem volt hajlandó, úgymond, beárulni az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak liberális barátait, börtönre ítélték, aztán később mégis csak felmentették.

Ekkor már jó ideje befutott szerzőnek számított. Első nagy sikerű műve az Édes fiaim című, a háború utáni Amerika kíméletlen megmutatásáról szóló drámája volt. A talán legismertebb Arthur Miller darab, Az ügynök halála 1949-ben született. A líraian megírt történet a tipikus kisember gazdaggá, erőssé, okossá válásért folytatott reménytelen küzdelméről szól. Miller írástechnikai újításai hallatlanul izgalmassá tették a darabot. Ő volt az első, aki a hagyományostól eltérően, ám mégis közérthetően mutatja meg, hogy egy színdarabban az időt egészen más módon is lehet kezelni, mint addig. Az idő rendjének széttörésével a múlt-jelen-jövő egymásba játszatásával, a párhuzamos szerkesztési forma alkalmazásával Miller kitűnően érzékeltette a világ összetettségének, teljességének lényegét. Hogy a jelen a múltban gyökerezik és a jövőbeli következmények nem előzmények nélküliek. Az ügynök halálában tisztán ott világít az igazság: az amerikai életformában az érzéketleneké, a gátlástalanoké, az erőseké a világ. Ez pedig nincs rendjén. 1953-ra készítette el Arthur Miller a Salemi boszorkányok című darabját, amely nem volt más, mint az író válasza az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság ténykedésére. 1956-ban következett a Pillantás a hídról, a szenvedély lélekrombolásáról szóló darab.

Arthur Miller az 1950-es évek közepén ismerte meg a már akkor az Amerikai Egyesült Államok egyik jelképeként ismert filmsztárt, Marilyn Monroe-t. Ekkor már mindketten túl voltak egy-egy házasságon. Jellemzően amerikai módon történt a lány-, pontosabban asszonykérés, Miller egy tévéműsorban üzente meg Monroe-nak, hogy feleségül akarja venni. A tévénézőközönség-barát akció sikerrel járt, összeházasodtak. Monroe-ról, aki nem élt éppen apácaéletet, ismert volt, hogy a nála idősebb, esetlen és csúnya férfiakat kedvelte. Arthur Miller minden efféle követelménynek megfelelt. Sőt, a befutott drámaíró kitűnő szerepekhez segíthette hozzá szép feleségét. Az utókor persze okos, minden róluk szóló cikkben, írásban ott szerepel, hogy mégis csak azoknak volt igazuk 1956-ban, akik azt mondták, hogy ez a két ember nem illik össze. Amúgy mindenki ezt mondta és mondja. Néhányan úgy szépelegnek, hogy a csúnya férfi és a szép nő egymást védelmezendő, külön csak őket oltalmazó világot alakított ki, ahol biztonságban érezhették magukat. Igen ám, de ez a világépítés alig néhány hétig tartott, rájöttek, nem tudnak mit kezdeni egymással. 1961-ig vergődtek, aztán elváltak. Marilyn Monroe titokzatos kalandba bonyolódott John Kennedy amerikai elnökkel és annak öccsével, Roberttel. John Kennedy az Amerikai Egyesült Államok első katolikus elnöke volt. A Monroe-féle kaland idejére a színésznő – Arthur Miller kedvéért – már betért zsidónak. Arthur Millertől történt válása után tíz hónappal Marilyn Monroe meghalt. Néhány évvel később mind a két Kennedyt agyonlőtték.

Arthur Miller 1962-ben az osztrák fotóst, Inge Morathot vette el feleségül, akivel annak haláláig, 2002-ig együtt maradt. A 89 éves Miller 2004-ben bejelentette, hogy feleségül veszi a 34 éves Agnes Barley festőművészt. Az élet másként döntött: a színműíró 2005 elején meghalt.

Dippold Pál