80 évvel ezelőtt, 1934. június 18-án halt meg Budapesten Derkovits Gyula, a két világháború közötti korszak magyar képzőművészetének meghatározó alakja. Tiszteletére a Magyar Nemzeti Galériában életmű kiállítást rendeztek, mely július 27-éig még látogatható. A galéria deklarált célja, hogy a nagyközönséggel megismertesse Derkovits művészetének eredetiségét, melyet különböző megfontolásokból – szakmai vagy politikai – még ma is vitatnak. Azt azonban egyre kevésbé, hogy Derkovits Gyula munkái jószerével kora festészetének egyik jellemző irányzatához sem sorolhatók. Derkovits-képet csak Derkovits tudott festeni.
A művész Szombathelyen született 1894-ben. Asztalos édesapjának sok gyereket kellett eltartania, ezért korán megmutatkozó művészi tehetsége ellenére Derkovits Gyulának is be kellett állnia asztalos inasnak. A munka mellett azért csalafinta módon a festészetet is gyakorolta: egy címfestőnél tanult. Az első világháborúból súlyos sérülésekkel tért haza, bal karja megbénult. 1916-ban Budapestre költözött. A hadirokkantsegélyből, és bármilyen nehéz elképzelni, apró asztalos munkákból élt meg. 1917-ben egy jelentősebb rajzkiállítása után Kernstok Károly szabadiskolájában tanulta meg a festészet és a rézkarcmunkák alapjait. Életének ebben a szakaszában többnyire ceruza és tusrajzokat készített.
Dózsa a tüzes trónon; fametszet, 1928; Magyar Nemzeti Galéria
Derkovits Gyula soha nem tagadta baloldali világnézetét, ennek előnyeit csak igen rövid ideig élvezhette. Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság időszakában teljes anyagi biztonságban alkothatott Nyergesújfalun a kommunistáktól kapott műteremházban. Ehhez persze az is kellett, hogy még 1918-ban belépjen a pártjukba.
1923 és 1926 között Bécsben élt, ott szintén baloldali körökben forgott, sőt az Osztrák Kommunista Pártba is belépett. Miután hazatért Magyarországra, kezdetét vette a pártmegbízatásból készített munkák sorozata: így készültek el a leginkább ismert Dózsa-fametszet sorozat, aztán a Végzés, az Alvó, a Kivégzés, az Anya című, többnyire a proletárok nyomorúságát ábrázoló képei.
Végzés; 1930; Magyar Nemzeti Galéria
Mindez azonban nem értelmezhető olyan egyoldalúan, mint ahogyan tették azt a rendszerváltást megelőző évtizedekben, mert hiszen, ha Derkovits egy csontkommunista művész, mit kezdünk például a megrendítő erejű Önarckép püspöksüvegben vagy az Utolsó vacsora című képeivel? Semmit. Ámulunk azon a megrendítő erőn, melyet a művész végtelenül érzékeny, érzelmeit, hangulatait a maga egyedülálló formanyelvén meg tudott mutatni a világnak.
Utolsó vacsora; 1922; Magyar Nemzeti Galéria
Derkovits Gyula stílusa természetesen nem lehetett független a kortársai körében művelt, egyre lázasabban lázadó izmusok hatásaitól. Képein felismerhetők a kubizmus elemei, az expresszionizmus irányzatának forma és színvilága. Az expresszionizmus a képzőművészetben sem volt más, mint a művész legbelsőbb érzelmeinek, indulatainak, hangulatainak képi megformálása, bizonyos tabudöntögetési szándékokkal. Derkovits alkotásaiban mindezekhez a konstruktivizmusnak nevezett irányzat is sokat hozzáadott. A mértani elemekből építkező, a szerkezetet hangsúlyozó képek egyfajta letisztultsághoz vezettek, melynek legismertebb következménye a modern építészetben a Bauhaus alkotások egész sora.
Derkovits Gyula kortársa, a hozzá hasonlóan szintén egy csak rá jellemző egyedi stílust megteremtő nagy művész, Kassák Lajos a következőképpen írt erről: „Nem tudunk többé elhelyezkedni az adott keretek között sem a társadalomban, sem a művészetben. Nem akarunk a régiből újat komponálni. A mi korunk a konstruktivisták kora. Művészet, tudomány, technika egy ponton érintkeznek. Az új forma az architektúra.”
Derkovits Gyulát, mint oly sokat korábbi és későbbi kollégái közül, csak halála után ismerték el. Életművének egészét vagy annak részleteit hatalmas sikerű kiállításokon mutatták be.
A művész rövid, négy évtizedes élete elegendő volt arra, hogy egy teljes, a jövőben is érvényes életművet alkosson. Aki pedig ezt meg tudja csinálni, az baloldaliság ide vagy oda, minden tiszteletet megérdemel.
Dippold Pál
