A reformkor nagy magyar költőinek egyike, Berzsenyi Dániel 180 évvel ezelőtt 1836. február 24-én halt meg Niklán.

Berzsenyi Dániel

A középbirtokos nemesi családba a Vas megyei Egyházashetyén 1776-ban született Berzsenyi Dániel édesapja, Berzsenyi Lajos jogvégzett, művelt ember volt. Fia később feltehetően róla vett példát életvitelében, apja ugyanis meglehetős visszavonultságban élt, és szinte a rajongásig szerette a klasszikus – ezen akkoriban a görög és a római műveket értették – irodalmat. Berzsenyi Dániel édesanyját Thulmon Rozáliának nevezték.

Berzsenyi szülőháza Egyházashetyén

Apja, miután a fiú gyenge és gyakran betegeskedő volt, úgy döntött, hogy otthon kell maradnia, és először fizikailag megerősödnie. Ezután következhet csak az iskola. 1788-ban, tizenkét éves korában kezdett bele tanulmányaiba tehát Berzsenyi Dániel a soproni evangélikus líceumban. Hét évig tanult itt. Klasszikusan rossz diák volt, sokat lógott az iskolából, és gyakran megszökött. 1793-ban beállt katonának, ám egy év elteltével innen is lelépett. Tanulmányait, igaz, nem fejezte be, de Sopronban rengeteg könyvet elolvasott, kitűnően megtanult latinul és németül. Nagyon jól ismerte a római és a görög mitológiát, példaképe Horatius volt. Húsz éves kora körül a fiatalemberekre jellemző lelki liftbe került, hol szerelmes volt, hol szerelmi bánattól szenvedett, a magyar nemzet romlása miatt, mondhatjuk, depresszióba süllyedt, amelyet aztán egy sorsváltoztató, lelkes korszak követett. Ám mindennek egy konkrét következménye volt, a zabolátlan fiatalember végzetesen összekülönbözött édesapjával, és nagybátyjához költözött a Somogy megyei Niklára. 1799-ben feleségül vette a fiatal Dukai Takách Zsuzsannát, akinek birtokán, Kemenessömjénen telepedtek le. Berzsenyi Dániel kiváló gazdává képezte magát, 1804-ben a már ismerős vidékre, Niklára költöztek. Önálló és később tekintélyes nagyságúra, 1200 holdasra növelt birtokának alapjait itt kezdte el lerakni. Vagyona egyre nőtt, ennek egyik nagyon fontos és műveiben is megjelenő alkotóeleme volt negyvenholdas szőlőbirtoka. Azt írják, hogy magánéleti és gazdasági sikerei ellenére, magányosnak, a művészetektől és a közélettől elzártnak érezte magát. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy nem szívesen utazott el hazulról. Pesten csak kétszer volt, először 1810-ben, amikor megismerkedett Kazinczy Ferenc barátaival, ez a találkozás kölcsönös ellenszenvet keltett Berzsenyi és a Kazinczy-barátok között, Szemere Pál, Vitkovics Mihály, Horvát István, de főleg Kölcsey Ferenc intenzíven utálta Berzsenyit. Három évvel később, 1813-ban ment másodszor Berzsenyi Dániel Pestre, Virág Benedek és Helmeczy Mihály, majd Döbrentei Gábor tiszta szívvel fogadta barátságába.

Berzsenyi Dániel költészetét Kazinczy Ferenc ismertette meg a szélesebb nyilvánossággal, ám Kölcsey Ferenc 1817-ben a maga arisztokratikus klasszicista-szabadkőműves jellegű kritikájával vérig sértette az általa provinciálisnak, vidékinek, cigányzenére parasztokkal mulatozónak mondott, egészséges lelkű Berzsenyit. A nagyképű Kölcsey-kritika övön aluli ütésként érte Berzsenyit, emiatt Kazinczy Ferenccel is összekülönbözött. Berzsenyit ez az ütközet többek között az irodalomtudományi és esztétikai stúdiumokhoz irányította. Nyolc évig készült arra, hogy méltó módon visszavágjon Kölcseynek. Megírta az Észrevételek Kölcsey recenziójára című tanulmányát, melyben Kölcseynek a klasszicizmusra épített kifogásait ő a romantika nevében utasította vissza. Az cseppet sem segített helyzetén, hogy ekkorra már a derék Kölcsey Ferenc is megváltoztatta irodalmi, esztétikai nézeteit. Berzsenyi azonban nem hagyta abba irodalomtudományi munkálkodását, könyvet írt a versformákról, kritikákat tett közzé, majd 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagjává választották. Akadémiai székfoglalóját 1830-ban Poetai harmonistica címmel adták ki.

Élete utolsó éveiben sokféle betegség sújtotta, Balatonfüreden és a budai gyógyfürdőkben kúrálta magát. Halála után szép vagyont hagyott özvegyére és négy gyerekére. Kölcsey Ferenc Berzsenyi halála után először bocsánatkérő emlékiratot hozott nyilvánosságra, majd akadémiai emlékbeszédet mondott Berzsenyi Dánielről.

Berzsenyi sírja Niklán

Akárki akármit is mondott vagy mond, az vitathatatlan tény, hogy Berzsenyi Dániel  költőóriás. A magyar nyelvű klasszikus ódaköltészet legnagyobbja. Horatius méltó, kései magyar társa. Verseinek tárgya a hazafiság, a vitézség, a szerelem, a megelégedés és az arany középút megtalálása. Stílusa és versformái klasszikusak, ám költeményei tartalma és érzelemvilága büszkén vállalt magyar, nemzeti. Költészete úgy emelkedik a közélet kicsinyessége fölé, hogy soha sem szakad el a hétköznapoktól. Semmiféle pátosz nem maszatolja össze verseinek tüzes, erős, magasztos, ám sosem nagyképű hangvételét. Berzsenyi Dániel a nagy ódaköltő tematikája, mint láttuk, igen változatos. Írt ódát közéleti kiválóságoknak, írt vallási, szerelmi, erkölcsi ódákat, melyek közül az egyik legismertebb az A közelítő tél:

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

Berzsenyi Dániel költészetének fénykora 1813-1817-ig tartott. Négy rövid év alatt lényegében megteremtette azt a hatalmas életművet, amelyet aztán 1817-ben Kölcsey lebunkózott. Hegedűs Géza így ír erről: „Ma már érthetetlen, hogy a nagy műveltségű, finom ízlésű és olyan emelkedett lelkű Kölcsey hogyan is lehetett olyan süket a végre jelen levő nagy költészet hangjaihoz. De Kölcsey Csokonaihoz is süket volt. Ő, aki szellemében alighanem a kor leghaladóbb irodalmi alakja, Berzsenyiben csak sokkal-sokkal később értette meg a valamennyiüknél nagyobb, sokkal eredetibb és mélyebb költőt.”
Mire aztán megértette, tesszük hozzá, addigra már késő volt, és Kölcsey Ferenc szégyenkezve mondhatta el önváddal teli gyászbeszédét, kortársa, a valódi költőfejedelem, Berzsenyi Dániel sírja fölött.

Dippold Pál

Az angol romantikus költészetnek Geroge Gordon Noel Byron és Percy Bysshe Shelley mellett a 195 évvel ezelőtt, 1821. február 20-án meghalt John Keats volt a harmadik legismertebb, legnagyobb alakja.

Keats élete 1795-ben kezdődött Londonban. A hozzáértő történészek - túl azon, hogy születési dátumát illetően óvatosak – azt biztosra veszik, hogy polgári családból származott. Kora gyerekkoráról már rendelkezésre állnak hiteles dokumentumok. Keats az édesapját nyolcéves korában, édesanyját tizenöt éves korában veszítette el. Három árván maradt testvérével együtt – köztük ő volt a legidősebb - Richard Abbey és John Sandell gyámsága alá kerültek. Keats cseppet nem csodálni való módon már igen fiatalon dolgozni kezdett, patikusinas volt Edmondsban, majd 1815-től felcserként tevékenykedett Londonban.

William Hilton festménye John Keatsről (Forrás: Wikipedia)

1817-ben, azaz huszonkét éves korában jelent meg első kötete, a nem túl fantáziadús Versek címmel. Rá egy évre megírta az Endymion című költeményét. Kora közönsége és a hivatalos irodalmárok Keats munkáit nemigen értették. Későbbi versei azonban egyre inkább ismertté tették, és az úgynevezett szakma is kezdte elfogadni. A költőt súlyos tüdőbetegség támadta meg, és mindössze huszonhatodik évében járt, amikor Rómában meghalt.

A mi Petőfinkhez hasonló – leginkább később felismert – ragyogású költői életmű óriási hatással volt a következő korszakok művészetére. Az érzékeny lelkű Keats sírjára egy rá nagyon jellemző, igen erős mondatát vésték: „Itt nyugszik az, kinek nevét vízre írták”.

John Keats életművének áttekintése nem túl bonyolult, rövid élet, kevés mű. Ám ez a mennyiségében kicsi életmű csupa-csupa remekműből áll. Az 1816-ban megjelent Álom és költészet című verse szinte látnoki erővel mutatja meg Keats későbbi sorsát. Ebben írja le, hogy „még nem lakosa a költészet mennyei birodalmának”, és tíz évet kér az élettől, hogy eljusson oda. Rá egy évre az Endymion költői képei, látomásai egy másik igen rövid életű költő, T. Chatterton emlékére készültek. Az 1820-ban megjelent Lamia, Isabella és a Szent Ágnes-este már szélesebb körben terjednek, mint korai művei.

John Keats magyar olvasók számára is legismertebb művei az ódák. Közülük is az Óda egy csalogányhoz, Óda egy görög vázához, a Melankóliához és Az őszhöz.

Byronhoz és Selleyhez hasonlítva Keats rövid életét, nem volt annyira gazdag, kalandos és szerencsés, mint amazoké. John Keats szegény, beteg és csúnya volt. A sikerrel valójában – mondjuk Byronhoz hasonlítva – életében egyszer sem találkozott. Tanulmányai sem voltak hasonlóan alaposak, mint társaié. Az általa gyönyörűen megénekelt görög szépséget néhány Angliába hozott műtárgyon kívül csak a lexikonokból ismerhette, görögül nem tudott, és felsőfokú tanulmányokat sem folytathatott.

Keats-Shelley Emlékház Rómában a Spanyol lépcső mellett (Forrás: Wikipedia)

Rövid életének egyetlen szerelme sem teljesedhetett be. Halála sem volt valami látványosan hősi: tüdőbetegen éhen halt Rómában. Valahogy a mindig a föld fölött járó romantikus költők közül mégis ő volt az, akinek szíve a világ teljességének, szépségének befogadására mindig nyitva állt. Ezt a szépséget nem úgy fogadta és vágyta, mint általában költőtársai, nem harsogott róla, és nem nyafogott utána, hanem, mint egy szakértő írja, „úgy szerette az életet, mint a virág a napot”. Erről tanúskodnak Keats szavai is, ez a valamiféle szépségleltár: „A nap; a hold; fák, fiatalok és öregek; a sárga nárciszok a zöld világgal, amelyben élnek; tiszta patakok, amelyek ernyőt építenek maguk fölé a forró évszak ellen; a tisztás az erdő közepén; és a sorsok nagysága is, amelyet a hatalmas halottakhoz képzelünk; minden kedves történet, amelyet hallottunk vagy olvastunk…”

John Keats valójában boldog volt. Néhány levelében, melyekben a boldogságról elmélkedett, megdöbbentő pontossággal fogalmazza meg élete és minden tisztességes ember életének lényegét: „Úgy képzelem, hogy egy ember igen kellemes életet élhet a következő módon: olvasson el néhány lap teljes költészetet vagy megtisztult prózát, s azután bolyongjon vele és elmélkedjék rajta, és tűnődjék azon és élje át, és prófétáljon róla és álmodjék felőle… Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát.”

Keats sírja Rómában (Forrás: Wikipedia)

John Keats számára a szépség a mindenséget jelenti. A költő a szépség metafizikai, nem evilági helyét próbálja megtalálni: „A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön, és amit kell tudnotok…” Tessék már még egy olyan költőt mutatni a világirodalom történetében, aki ennél pontosabban meg tudta fogalmazni azt, ami a művészetben és a világban minden ember számára a legfontosabb! Mindezt hosszabban és valamivel bonyolultabban rajzolja meg, számunkra Tóth Árpád gyönyörű fordításában hozzáférhető, az Óda egy görög vázához című versében:

Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség s szép igazság! - sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

John Keats számára szépség a szenvedés is – élettörténetét felidézve ebben bőven volt része: „Minden művészet kiválósága – írja – az intenzitás, amely minden kellemetlen dolgot elpárologtat, minthogy a szépséggel és igazsággal hoz közeli kapcsolatba…” Egy angol irodalomtörténész külön könyvet szentelt annak, hogy mit is értett John Keats intenzitáson: a legmélyebb megértés állapotát, azt a pillanatot, amikor a világ rejtett értelme kitárul a költő és látnok előtt. A halál a legintenzívebb, a legköltőibb pillanat, és ahhoz, hogy valaki Keats alkotói magaslataira érjen, Keats állandó halálközelsége kellett.

Mit tehet hozzá ehhez a 21. század értékszétpörgető mókuskerekében vergődő mai olvasó? Semmit. Irigyli John Keats teljes életét, és kicsinységében óriásivá kiteljesített életművét.

Dippold Pál

A magyar tudomány egyik jelentős alakja Konkoly-Thege Miklós csillagász száz évvel ezelőtt, 1916. február 17-én halt meg.

Tehetős földbirtokos családba született 1842-ben. Édesapja, Konkoli-Thege Elek Komárom vármegye szolgabírája volt. Az éles eszű Miklós magántanulóként végezte el a középiskolát, és már tizenhat éves korában a pesti egyetemen jogot, később fizikát tanult. Mesterei között volt nagy tudósunk, Jedlik Ányos. Két év után, 1860-tól Berlinben tanult tovább, itt ismerkedett meg a csillagászat tudományával, és 1861-ben, azaz tizenkilenc éves korában doktori oklevelet kapott. Különös fordulatot vett az élete, megszerezte a hajóskapitányi és hajógépészeti végzettséget is, és épített magának egy jachtot. Nem tartott sokáig a vízi élet, 1867-ben elszegődött Komárom megye aljegyzőjének, ám a hivatali munka – esetében ez egyáltalán nem csodálható – nem tetszett neki.

Csillagvizsgáló és Meteorológiai, Geofizikai Intézet. Konkoly-Thege Miklós alapította 1871-ben Közép-Európa első obszervatóriumaként Ógyallán (Forrás: Fortepan)

A politikát otthagyva élete hátralévő részében szinte kizárólag csak a csillagászattal foglalkozott. Konkoly-Thege Miklós ógyallai birtokán csillagvizsgálót épített, amelyből aztán később nemzetközi hírű obszervatóriumot fejlesztett ki (A település ma Hurbanovó néven Szlovákiához tartozik). Komoly tudományos munkája 1871-ben kezdődött. A meteorok és üstökösök kutatásában jelentős eredményekre jutott, foglalkozott a bolygók észlelésével, és a színképelemzéses vizsgálatokkal is. Műszaki tehetségét sem hagyta kárba veszni, távcsöveket és más csillagászati műszereket tervezett.

Konkoly-Thege Miklós ösztönzésére több csillagvizsgálót építettek Magyarországon: Kalocsán, Herényben és Kiskartalon. 1890-től a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet igazgatója volt. Ekkor szervezte meg az országos időjárás-előrejelzés távirati terjesztését. A tudós sokoldalúsága már az eddigiekből is kiderült, ezekhez hozzátehetjük, hogy nagy érdeklődéssel és tehetséggel vett részt a közlekedéstervezési, hajótervezési és fényképészeti munkákban, zeneszerzőként is dolgozott, az pedig szinte természetesnek mondható, hogy a magyaron kívül németül, franciául, angolul és olaszul anyanyelvi szinten beszélt.

Forrás: Wikipedia

A nagy tudós természetesen a Magyar Tudományos Akadémia és számtalan más hazai és külföldi tudományos társulat tagja volt. A magyar csillagászatban végzett munkája elismeréseként megkapta a legrangosabb állami és tudományos kitüntetéseket. Emlékét a mai Magyarország egyik legmagasabb pontján felépített, a nevét viselő intézet őrzi.

A Piszkéstetői Csillagvizsgálót, hivatalos nevén a Magyar Tudományos Akadémia Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Kutató Intézetének megfigyelő állomását a Mátrában 1958-ban kezdték el építeni, majd 1960-ban át is adták. Rá egy évre a Zeiss Művektől megrendelt Schmidt-teleszkóp kupolája is elkészült, és 1962-ben a monumentális, az ország egyetlen egy méter lencseátmérőjű távcsövet üzembe helyezték. 1975-ben bővítették az állomást, egy korszerű, új távcsövet szereltek fel (RCC). A fejlődés ettől kezdve töretlen. Kevéssé ismert a tény, hogy a magyar csillagászat a kisbolygók és üstökösök kutatásában ezekben az években nagyhatalomnak számított a világban. A szupernóva-keresés programja napjainkban is nagyrészt a piszkéstetői obszervatóriumban zajlik. Híres az itt elhelyezett web kamera, amelynek segítségévek nyomon lehet követni a Felső-Mátra időjárását, az ezt megmutató képeket az Országos Meteorológiai Szolgálat honlapjáról lehet elérni. Így tehát minden kétséget kizáróan leírhatjuk a tényt, hogy a piszkéstetői obszervatórium hazánk legnagyobb és legjobban felszerelt csillagászati megfigyelőhelye.

Profile view of our Schmidt telescope dome (photo by Zoltán Kuli) #observatory #telescope #sky #astrophotography

Konkoly Observatory (@konkolyobs) által közzétett fénykép, 2016. Febr 8., 06:30 PST

Konkoly Csillagászati Intézete Instagram oldala

1958-ra találták meg az elhelyezésére legalkalmasabb helyet, a Mátra ötödik legmagasabb, 944 méteres Piszkéstető nevű csúcsán. Az 1920-as évek óta működő Sváb hegyi csillagászati intézetben ekkorra már az egyre nagyobb levegő és fényszennyezés miatt nem lehetett komolyabb csillagászati kutatásokat végezni. Az új obszervatórium megteremtése nem volt könnyű. Kiválasztásánál szerepet játszott többek között az, hogy a Galyatető- Mátraszentimre közötti út és villanyvezeték közelében van, és a Piszkés-forrásból meg tudták oldani a létesítmény vízellátását is. A csillagászoknak talán a legfontosabb tényező lehetett a minimális fényszennyezettség, és az, hogy a Mátra körül akkortájt még nem voltak nagy iparvárosok, üzemek – mint például a később megépült visontai hőerőmű.

A piszkéstetői obszervatóriumot Szrogh György tervezte. A főépületben vannak a csillagászok lakószobái, a könyvtár, a panorámás kilátók, a laboratóriumok és egy hatalmas fűtőanyag raktár.

Érdemes utánanézni annak, hogy miért is volt óriási jelentősége az 1962-ben átadott, 60/90 cm-es Schmidt-távcsőnek, amely egyébként akkor az ország legnagyobb távcsöve volt. Hatalmas látómezeje több száz teleholdnyi területet tudott rögzíteni, ezzel olyan kutatásokat lehetett beindítani, amelyek korábban Magyarországon szóba sem jöhettek. A szerkezet lényegében nem távcső, hanem egy óriási, 180 cm fókuszú teleobjektív. 16X16 cm-es fotókazettáin 1997-ig 13 ezer felvételt rögzítettek az üveglemezekre. Ötven szupernóvát, öt üstököst és több tucat kisbolygót fedeztek fel a segítségével. Vizsgálták a Tejútrendszer szerkezetét is. A csillagászok kemény munkát végeztek a piszkéstetői obszervatóriumban. Derült éjszakákon – 80-120 van ilyenből nálunk évente – kemény munkát jelentett a fotólemezek cseréje, már csak azért is, mert például a szerkezet kupolájában nem lehetett – szakmai-technikai okokból – fűteni. Így hát a csillagászok sok mindent kitaláltak a hideg ellen: volt ott elektromos fűtőszálas kabát, nehéz őrbunda és nemezcsizma.

A digitális képrögzítés bevezetése a csillagászatban is jelentős változásokat hozott. Érzékenyebbé tette például a Schmidt-távcsövet, de látómezeje csökkent, alkalmatlanná vált a szupernóvák vadászatára. A változó csillagokkal kapcsolatos kutatások viszont sokkal pontosabb adatokra épülhettek. Nem beszélve a szinte hihetetlenül felgyorsult rögzítési időről, ami korábban egy óra exponálást jelentett a fotólemezre, ma három perc alatt megvalósítható.

A Piszkéstetői Obszervatórium 1 m-es RCC távcsöve. (Forrás: Fortepan)

Magyarország legnagyobb távcsövének, a jénai Zeiss-gyárban készített Ritchey-Chrétien-Coudé (RCC) teleszkópnak kupoláját is kiszolgáló épületet Csontos Csaba tervezte. Az RCC-távcső fő tükre 102 cm, fókusztávolsága 13,5 cm, kisebb területet lát az égből, mint az elődje, a Schmidt-teleszkóp, a képei azonban sokkal jobb felbontásúak. A fényképek rögzítése mellett a távcsővel nagy jelentőségű fotoelektromos fotometriai méréseket is végeztek.

A csillagászat iránt érdeklődők 2013 óta – előzetes bejelentkezéssel – ingyen meglátogathatják a létesítményt, ahol a nappali ügyeletben szolgáló csillagászok fogadják őket. Az éjszaka azonban megmaradt a szakmának, a felnőtt és diákcsoportok ekkor nem mehetnek be a piszkéstetői obszervatóriumba.

Mint látjuk, Konkoly-Thege Miklós emlékét, az általa képviselt következetes szakmaszeretetet ma Magyarország egyik legkomolyabb tudományos létesítménye őrzi. Megérdemli.

 Dippold Pál

Szórakoztatni a nagyérdeműt nem szégyen – mondta 1965-ben a darabját bemutató fiatal színészeknek, az egy évvel később, 1966. február 15-én elhunyt Eisemann Mihály, a 20. század első felének egyik legismertebb és legnépszerűbb zeneszerzője.

Az 1898-ban született művész rendkívül színes életpályát mondhatott magáénak. Kántortanító apjától tanulta meg a kottaolvasást és az éneklést. Alig hétéves korában hegedülni kezdett, aztán a zongorát választotta. 1917-ben Eisemann Mihályt felvették a Zeneakadémiára, ahol Kodály Zoltán, Siklós Albert és Weiner Leó tanítványává válhatott. Zenei tanulmányaival egy időben a jogi egyetemre is járt. Egy tekintélyes zeneprofesszor ugyan igyekezett elvenni a kedvét a muzsikuspályától, azt mondta neki, ne legyen zeneszerző, ahhoz nem elég szorgalmasnak lenni. A professzor tehát egy szikrát sem látott meg abból a tehetségből, ami alig néhány évvel később Eisemann Mihályt és muzsikáját világhírűvé tette – igaz, nem az úgynevezett komolyzenében, amelyet talán helyesebb volna nehéz zenének mondani, hiszen Eisemann az óriási sikereit a könnyűzenei terepen érte el.

Álló sor: Déry Sári primadonna, Eisemann Mihály zeneszerző, Gombaszögi Ella komika. Guggoló sorban középen: Angyal Nagy Gyula operaénekes, itt bonviván (Forrás: Fortepan)

Ezt azonban megelőzte egy rövid időszak, amikor a zeneszerző beállt tisztviselőnek, de innen hamar szabadult, elszegődött bárzongoristának az Admirál lokálba. A kor neves szövegírója, Harmath Imre ezen a helyen fedezte fel Eisemannt. 1927-ben két nagy slágert írtak: a Szeret-e még és a Lesz maga juszt is az enyém címűt. Rá két évre, 1929-ben a fővárosi operettszínház bemutatta Eisemann Mihály látványos revüoperettjét, a Miss Amerikát. Nemcsak itthon aratott óriási sikert, híre és zenéje Amerikába is eljutott, egyenesen New Yorkból kértek tőle zenét. Mi mást küldött volna oda Eisemann, mint a Miss Amerika dalait. Ez egyben a világhírt is meghozta, kis túlzással mondhatjuk, hogy Eisemann zenéjére táncolt egész Amerika. 1931-ben a Hyppolit a lakáj című film betétdalai következtek, rá egy évre aztán a Magyar Színházban jött az Egy csók és más semmi című darab, Honthy Hannával, Törzs Jenővek, Kabos Gyulával és Gózon Gyulával. Az évtized slágerévé vált címadó dal azonban nem akadályozta meg, hogy rövid idő elteltével ne álljon elő egy újabb szenzációval, az A cirkusz csillagaival. A különleges darabot a Vígszínház társulata a nagycirkuszban mutatta be. Hogy a vagányság soha nem volt idegen a színészektől, arra példa, hogy a műlovarnőt alakító Röck Marika és a légtornászt játszó Jávor Pál az életveszélyes mutatványokat dublőr nélkül adta elő. Nem volt megállás. 1934-ben már színpadra került az Én és a kisöcsém. 1935-ben a Royal színházban már ott ragyog az új operett, az Ezüst menyasszony, Fedák Sári és Mály Gerő főszereplésével. 1936-ban újabb premier a Fővárosi Operettszínházban, itt a legújabb Eisemann darab, a Meseáruház. 1940-ben Eisemann Mihály szinte hihetetlen teremtő kedvéről öt operettbemutatója tanúskodik. A Handa-Banda, a Tokaji aszú, az Angóra macska és a XIV. René. A Handa-Banda különleges felépítésű, igazi magyar jazz-operett, annak ellenére, hogy a történet Dél-Amerikában játszódik, ám amikor a pálmafás díszletek között Latabár Kálmán elkezdi az Eisemann slágert: Negyvenhatos sárga villamoson, a közönség beletekeredik a képtelen humorba. Ebben persze a másik főszereplő, Kiss Manyi is nagyban segíti. Ha csak néhány színész nevét soroljuk, aki a nagy sikerű Eisemann-darabokban játszott, látjuk a korabeli magyar szórakoztatás legnagyobbjai sorakoztak fel a zeneszerző muzsikájára: Bilicsi Tivadar, Rátkai Márton, Rózsahegyi Kálmán, Ajtay Andor, Gombaszögi Ella, Feleki Kamill, Tolnay Klári, Mezey Mária.

A második világháború éveiben Eisemann szövegírói, úgymond, politikai okokból nem szerepelhettek a színlapokon. Nem akármilyen névsort látunk, ha ezt utólag pótoljuk: Nóti Károly, Rejtő Jenő, Nádassy László, Királyhegyi Pál, Kellér Dezső, Tabi László, Békeffi István. Az 1943-ban született Fekete Péter című operett címadó dalát még az ezt a műfajt kevéssé szerető emberek is fújják: „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, /Ki a szerencsemalac fülit sose fogod, /Kinek a jobb keze bal, jót sose hall, / S él, mint a parton a hal.” Hasonlóan ismert a szintén az ebből a darabból való a Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány című sláger.

Eisemann Mihály slágerei ma is gyakran hallhatók, érdekes, hogy bizonyos alkalmakkor a fiatal társaságok is szívesen fújják, hogy „János legyen, fenn a János-hegyen” vagy „Bőg a tehén” vagy „Pá, kis aranyom, pá” vagy „Egy csók és más semmi vagy „Hallod-e Rozika, te”, de főleg azt, hogy „Köszönöm, hogy imádott”.

Eisemann Mihály: Bástyasétány 77.; Operett három felvonásban; R.: Horváth Tivadar; 150. előadás a Fővárosi Operettszínházban (Forrás: Europeana)

A második világháború után az úgynevezett szocialista kultúrpolitika az operettet a giccsel azonosította. Így tehát Eisemann Mihályra is rossz idők köszöntöttek, visszatért – hogy a kommunista szóhasználattal éljünk - eredeti foglalkozásához, bárzongoristaként dolgozott. Egészen 1958-ig kellett várni utolsó művére, a Bástya sétány 77. című darabra. Rátonyi Róbert és Zentay Anna főszereplésével mutatták be az Operettszínházban. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy Kádár János kifejezetten kedvelte az operetteket, így tehát fordult a kultúrpolitika. Eisemann Mihály visszatért egyik nagy sikere színterére, nyugdíjazásáig a Fővárosi Nagycirkusz karmestere volt.

A nagy magyar operettszerző újbóli felfedezése az ezredforduló tájékán kezdődött. felújították darabjait, dalaiból korszerű jazz-feldolgozások készülnek – ilyen például napjainkban a Hot Jazz Band vagy a Budapest Bár repertoárja, és a nagyközönség változatlanul szeretetteljes figyelme.

Dippold Pál

A magyar költészet újkorának ismert alakja volt Komját Aladár, aki 125 évvel ezelőtt, 1891. február 11-én született Kassán Korach Aladár néven.

Néhány szakíró úgy tartja, hogy ő volt az első magyar kommunista költő. Ez ma már szerencsére, nem nagy dicsőség, igaz, korábban sem lehetett ekképp minősíteni, ám az a fiatalember, aki Kassák Lajossal és Gábor Andorral indult az irodalmi pályán, azért mégiscsak egyfajta igen komoly esztétikai értékrend képviselője és megalkotója volt.

Komját Aladár gyerekkora mozgalmas volt, hiszen apját adóhivatalnokként ide-oda helyezte az állam. A költő szinte minden évben más-más városban járt iskolába. Elég hosszú időt töltött a család Fiuméban, ekkor tanult meg Komját Aladár olaszul, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy németül és franciául is kitűnően beszéljen-írjon. Későbbi értelmezői arról írnak, hogy a tisztviselő-polgári család folyamatos költözése elsősorban arra adott lehetőséget neki, hogy közelről lássa a munkások és a parasztok szegénységét, vagy Fiumében például az Amerikába kitántorgók hadait. Ezzel magyarázzák társadalmi érzékenységét. Komját Aladár érettségije után jogásznak tanult. Szintén a művészetét és életét elemző, hozzá hasonlóan baloldali beállítottságú irodalomtörténészek expressis verbis kijelentik: Komját a társadalmi gondok megoldására csak egy helyről várhatott segítséget: a munkásmozgalomtól. A fiatalember forradalmi indulatú, komor költeményeit a Népszava rendszeresen közölte, 1913-ban egy Dózsa Györgyről írt verse miatt be is zúzták a lapot. Mint írják, ettől kezdve hivatalosan is forradalmi költőnek tartották.

Komját Aladár

Komját Aladár költészetére nagy hatással volt a szintén ekkortájt A Tett címmel lapot alapító Kassák Lajos. Kassák a magyar avantgárd vezető lapjának szánta a folyóiratot, melynek programadó cikkét a később a baloldallal látványosan szembeforduló Szabó Dezső írta meg. A lap igazi hangját azonban Kassák és köre határozta meg. Nem álltak határozottan egyik avantgárd művészeti irányzat mellé sem, magukat kozmopolitának és háborúellenesnek minősítették. A Tett egyik első számát izgatás, az utolsó, tizenhetedik számát háborúellenesség miatt tiltotta be a hatalom. Ez nem nagyon izgatta Kassákékat, amit az A Tettben elkezdtek, azt új lapjukban, a Ma címűben folytatták. A Tett szerzőinak névsorát megvizsgálva nem akárkik társaságában találjuk Komját Aladárt: Barta Sándor, Bortnyik Sándor, Lengyel József, Moholy-Nagy László, a már említett Szabó Dezső és Uitz Béla mellett az avantgárd irodalom legnagyobbjaitól is tettek itt közzé műveket. Hogy csak a legismertebbeket emeljük ki a tekintélyes szerzők közül, itt volt Guillaume Apollinaire, Vaszilij Kandinszkij, Filippo Tommasso, Marinetti vagy a nem éppen avantgárd, de kétségtelenül világhírű Bernard Shaw.

Komját Aladár első verseskötete

Komját Aladár költészetére egyik izmus sem volt jelentős hatással. Verseinek formavilágában ugyan megjelennek a futurizmus vagy az expresszionizmus jellemző elemei, ám még szabad verseiben sem engedte el úgy magát, hogy az egy pillanatra is megzavarhassa az olvasót. Komját Aladár számára legfontosabb műveinek közérthetősége volt. A korra jellemző, munkásmozgalmár kiáltványszerűség kiabáló közéletisége, erős jelzői ugyan közel tartották őt az avantgárdhoz, ám Komját Aladár megmaradt racionalista költőnek. 1917-ben jelent meg első önálló verseskönyve Kiáltás címmel. Tipikusan munkásmozgalmi verseskötet: háborúellenes, forradalmat előkészítő, agitatív költemények gyűjteménye. Amikor Oroszországban kitört a kommunista forradalom, Komját Aladár azonnal a bolsevikokkal vállalt nézetközösséget, aztán 1918-ban az első között volt ott a Kommunisták Magyarországi Pártjában. A tanácsköztársaság idején a párt hivatalos lapjának, az Internacionálénak a szerkesztője, ebben az időben jelent meg második verseskönyve az Új Internacionale. A proletárforradalom törvényszerű és szükségszerű bukása után Komját Aladár és családja sorsa is tipikus. A bukott kommunisták elmenekültek Magyarországról, Komját Aladár először Olaszországba ment, majd, miután onnan is kiutasították, a tanácsköztársaság sok más vezetőjével együtt Bécsben telepedett le. Folyóiratot indított Egység címmel, ez egyben azt is jelentette, hogy Komját Aladár volt az emigráció egyik szellemi vezéralakja - Uitz Bélával együtt. Nem tartott sokáig ez a szegényes tündöklés, nem volt pénzük a lapra, amely aztán 1924-ben meg is szűnt. Ekkor költözött Komját Aladár Berlinbe, itt a kommunista internacionálé hét nyelven megjelenő folyóiratánál, az Inprekorrnál (Internationale Presse-Korrespondenz - Nemzetközi Sajtótudósítás) kapott munkát. A sok nyelven beszélő költő nagy hasznára vált a szerkesztőségnek, tíz évnyi, viszonylag nyugalmas időszak következett életében. Igaz, hogy a nemzetközi munkásmozgalmat szolgálta újságíróként, de ez őt - lévén hithű kommunista - egyáltalán nem zavarta. Kortársai kedves, szelíd emberként emlékeznek rá, aki sosem hivalkodott nagy és sokszínű műveltségével. Négy idegen nyelven írta újságcikkeit, de a verseket csak magyarul tudta formába önteni. Ez a forma az idők során egyre közelebb került a magyar költészet klasszikus hagyományaihoz, így értelemszerűen egyre jobban eltávolodott az avantgárdtól. Berlinből azonban 1933-ban zsidó származása miatt el kellett mennie, Svájcban majd Párizsban élte tovább életét. Párizsban teljesedett ki költészete. Itt születtek nagy, ódai verseit.

A spanyol polgárháború kitörésekor írta meg Komját Aladár talán legismertebb költeményét, a Nemzetközi brigádok indulóját:

Madrid határán állunk a vártán,
Állunk tűzözönben minden poklon át.
Őrködünk a vártán, Madrid népe álmán.
Álljuk vad hadaknak minden ostromát.

Rajta, csak rajta, törhetetlen fajta
Bátran tankok ellen száz halálon át,
Rajta, rajta, rajta, végső diadalra.
Rajta, ezernyelvű, egyszívű brigád!

Ezer a nyelvünk, egy a szerelmünk,
Szabad földön szabad boldog nemzetünk,
Ajkunknak átkát, bosszúnknak lángját
Szélvész, vörös kakas hordja szerteszét.

Rajta, csak, rajta,…

Madrid határán éjt-nap a vártán
Állunk ronthatatlan élő sorfalat.
Madrid határán serken még a holt is,
Serken, talpra ugrik, puskatust ragad.

Rajta, csak, rajta,…

Bár hull a vérünk, most szembenézünk,
Bérenc horda ellen ontjuk most a vért.
Ám míg csak élünk, nem tiporja népünk,
Küzdünk martalóchad ellen Madridért!

Rajta, csak, rajta,…

A kommunista költő kommunista költeménye érzékletesen mutatja meg annak a kornak a hangulatát, amelyben ezek az eszmék lelkes együgyűséggel pusztították egész Európát. Az induló dübörgése előre vetíti azt a korszakot is, ami majd Magyarországon 1945 és 1990 között tartja rettegésben Komját Aladár honfitársait. Ám ezt a szándékaiban tisztességes, költészetében rendes, életében sok-sok viszontagságot megtapasztalt Komját Aladár már nem érte meg. 1937-ben Párizsban meghalt. Verseit a szocializmusban minden iskolában tanították, gyerekek százezrei fújták indulóit, ám az idő, mint annyi más esetben, Komját Aladárnál is biztos kezű, igazságos ítélőmester. Ma már alig ismerik nevét és költészetét.

Dippold Pál

A hollywoodi sztárvilág második világháború utáni csillagainak egyike James Byron Dean, 1931. február 8-án született az Indiana állami Marionban. Szülei a családi farmon gazdálkodtak, ám 1937-ben Santa Monicába költöztek, ahol egy váratlan fordulattal édesapja pályát változtatott, fogtechnikus lett. James Dean már kisiskolás korában rendkívüli érdeklődést mutatott a művészetek, kiváltképp a színészet iránt. Los Angelesbe kerülvén a kaliforniai színművészeti egyetemre iratkozott be. Reklámfilmekben kezdte mesterségét, aztán New Yorkba áttelepülvén néhány filmben és színdarabban is szerepelt. Nem volt kifejezetten sikeres, arra az az életrajzi adat is rávilágít, hogy James Dean a megélhetéséért buszsofőrnek állt. A világsztárrá válást az Elia Kazan rendezte, John Steinbeck remekművéből készült Édentől keletre című film hozta el neki. Ezután már nem volt megállás, megkapta a Haragban a világgal című filmben az egyik főszerepet, majd közvetlenül utána az Óriásban már akkor és később világsztárokká vált színészekkel dolgozott: Elizabeth Taylorral, Rock Hudsonnal és a Szelíd motorosokkal később a világsikerbe beszáguldó Dennis Hopperrel. Az Óriás egyébként rendezői Oscar-díjat kapott. Ennek a filmnek a forgatása közben vezette magát Porsche sportautójával a mindössze huszonnégy éves fiatalember a halálba.

James Dean

Annak ellenére, hogy csak három nagy mozifilmben szerepelt, többek között korai távozása is legendává tette: a világgal szemben álló, szomorúan lázadó, farmeros fiatalemberek közérzetének lényegét talán azóta sem tudták úgy megjeleníteni a filmvásznon, mint James Dean.

Az egyetemes bánatot oly nagy tehetséggel megmutató fiatalember életének nagy tragédiája volt édesanyja korai halála. Sok szakember – legyenek azok lélekbúvárok vagy filmtörténészek – ebből eredeztetik James Dean különös tehetségét a kívülálló, mindig magányos, mindig szomorúan lázadó alakok megformálására. A színész érdeklődése rendkívül szerteágazó volt. Olvasottsága is különlegesen nagynak számított, főleg a felszínesebb műveltségű hollywoodi sztárvilágban, ám kedvenc könyve igen sok mindent elárul James Dean gyermeteg lelkéről: Saint Exupéry Kis hercege volt a kedvence. Nagy érdeklődéssel fordult a klasszikus zene felé is. Azt írják, hogy ez csupán azért történt, hogy minél intellektuálisabb ember benyomását keltse környezetében. James Dean szelíd, szomorkás vadsága rendkívül vonzóvá tette őt a nők körében is.

James Dean a Haragban a világgal című filmben

A második világháború utáni évek fenekestül felforgatták a világ addig megszokott rendjét. Elég csak a nők egyenjogúvá válására gondolni, vagy arra, hogy a fiatalok is egyre erőszakosabban igyekeztek kilépni szüleik árnyékából. Ennek a forrongásnak volt az egyik legjellemzőbb eredménye az ötvenes évek rock and roll-láza is. De ugyanígy ehhez a folyamathoz tartozott James Dean Haragban a világgal című, a lázadó kamaszokról szóló játékfilmje. A fiatal nézők nem igen tudtak mit kezdeni a középkorú vagy idősebb sztárokkal, ezért is futhatott be például Marlon Brando vagy James Dean. Kettejükről van egy nagyon találó mondat: „Marlon Brando változtatta meg a színészek játékstílusát, James Dean pedig az emberek életstílusát.” (Martin Sheen) A későbbi poppápa, Andy Warhol tőle szokatlan szikár pontossággal fogalmazta meg a fiatal színész halála után annak életének lényegét: „James Dean volt az örökös küzdelem tökéletes megtestesülése. Talán az ártatlanság csatázott benne az érettséggel, talán a fiatalság a korral, vagy az ember saját képével. De az ő küzdelme minden szempontból tükre volt az ok nélkül lázadók egész nemzedékének.” Megdöbbentő újra és újra felidézni James Dean kedvenc jelmondatát: „Gyorsan élni, fiatalon meghalni, szép halottnak lenni.”

James Dean az Édentől keletre című filmben

Magyarországon a kommunizmus éveiben nemigen ismerték James Deant. A rendszerváltozást közvetlenül megelőző években egy fiatal magyar képzőművész, a kerámiaszobrász Kungl György éveket szentelt James Dean életének és értékes szellemi hagyatékának megmutatására. Rengeteg James Dean kerámia készült ekkor, Kungl György alkotói korszakai közül a szakirodalom ezt az időszakot meghatározónak tartja. Wehner Tibor, a neves műtörténész egy tanulmányában idézi egy magyar író megdöbbentő felfedezését: Kungl György azon a napon született, amelyen James Dean megvásárolta az őt halálba röpítő Porsche Spydert.

Dippold Pál

Könyves Kálmán királyunk, az Árpád-házi uralkodók közül az egyik legismertebb, 900 évvel ezelőtt 1116. február 3-án halt meg.

A nevéhez köthető mondat: „Boszorkányok pedig nincsenek” a maga korában a következőképpen festett: „A strigákról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálat ne tartassék.” Már csak azt kell tisztáznunk, hogy kiket is neveztek strigáknak: ezek a képzeletbeli lények nem voltak mások, mint varázserejű vámpírfélék.

Könyves Kálmán (Forrás: MaNDA Adatbázis, Részlet a Történelmi arcképcsarnok c. könyvből)

Könyves Kálmán I. Géza királyunk (uralkodott, a későbbiekben: u. 1074-1077) idősebbik fia volt. Utóbb a krónikák azzal magyarázzák a korban hatalmasnak számító műveltségét, olvasottságát, hogy testi fogyatékosságai miatt apja papnak szánta, hiszen egy púpos, sánta és beszédhibás ember nehezen képzelhető el királyként. Ezek az állítások azonban meglehetősen hiteltelennek tűnnek, hiszen akkoriban jegyezték le, amikor öccse és vetélytársa, Álmos herceg utódai uralkodtak. Álmos minden bizonnyal, fizikai képességeit tekintve legalábbis, alkalmasabb királyjelölt volt, Szent László királyunk (u. 1077-1095) 1091 után Álmosra és nem Kálmánra bízta Horvátország kormányzását. Nagy királyunk aztán végül mégis úgy döntött, hogy Kálmánt választja örökösének.

Könyves Kálmán Thuróczy János krónikájában

Könyves Kálmán két évtizedes uralkodása alatt (1095-1116) szinte állandóan háborúzott Álmossal, aki nagyon erősen akarta a koronát. A klasszikus trónviszályok időszaka volt ez, különös cselszövésekkel tele. 1105-ben Kálmán például, hogy hatalmát biztosítsa, megkoronáztatta a később II. István néven (u. 1116-1131) uralkodó fiát. Álmos ennek nagyon nem örült, szövetségre lépett a lengyelekkel és a csehekkel, de nem tudta megszerezni a magyar koronát. Kálmán ekkor visszaverte testvére támadását, és elküldte Jeruzsálembe a keresztes háborúba. Álmos, miután hazatért – mondják – merényletet szervezett Kálmán ellen, majd, miután ez nem sikerült, V. Henrik német-római császárhoz menekült, és az ő seregeivel akarta legyőzni a testvérét. Megint kudarcot vallott. 1115-ben Álmos újabb összeesküvést szervezett Kálmán ellen, aki ezúttal nem kegyelmezett, Álmost annak Béla nevű fiával – a későbbi II. Bélával (u. 1131-1141) – együtt megvakíttatta, és a dömösi kolostorba záratta.

Kálmán királyunk tehát sikerrel védte meg hatalmát, és uralkodása ideje alatt nagy diplomáciai eredményeket is elért. Szövetséget kötött például a Dél-Itáliában letelepedő normannokkal és bizánciakkal, majd elvette a velencei dózsétól a horvát és a dalmát hercegi címet, ezért ezekkel a területekkel Magyarországot tudta gyarapítani. A rendkívül gazdag dalmát kereskedővárosokat a magyar korona hűségén tartotta.

Könyves Kálmán kitűnő államszervező volt. Két törvénykönyvet adtak ki uralkodása idején (1100.,1116), ezek alapján a drákói szigorú Szent László-i törvényekhez mérten lényegesen enyhébben büntettek, mérsékelték a testcsonkítás és a halálbüntetés tételeit, ekkor születtek meg boszorkányügyi mondatai is.

Könyves Kálmánt a magyar történelem egyik legtehetségesebb királyaként tartják számon, aki minden szempontból méltónak bizonyult Szent István és Szent László örökségéhez. Kormányzása megszilárdította a keresztény államot, külpolitikája pedig Magyarországot Közép-Kelet- Európa nagyhatalmává tette.

Könyves Kálmán szobra a Hősök terén, Füredi Richárd alkotása (Forrás: MaNDA Adatbázis, CC BY-NC-ND)

Az okos királyt II. István követte a trónon, Bizánc azonban ellenkirályt állított, úgy tűnt, István csapdába eshet. Ezért egy merész lépéssel magához vette az addig előle Pécsváradon rejtegetett Vak Béla herceget – az unokatestvérét – és összeházasította a szerb uralkodó lányával, Ilonával. Halálos ágyán István egyes források szerint lemondott a királyságról. Következett II., azaz Vak Béla, aki a gyűlölt Könyves Kálmán híveivel számolt le első lépéseként. Az Arad melletti nemesi gyűlésen Ilona királyné felszólította az urakat, álljanak bosszút azokon, akik részesei voltak királyuk megvakításának. A helyszínen hatvannyolc főurat gyilkoltak meg, birtokaikat elkobozták. Nemsokára az összes többi, Béla ellenes főnemes is így járt. A hatalmát erős kézzel megvédő és megtartó király sokszor osztogatott híveinek birtokokat. Viszonylag könnyű volt birtokhoz jutni, mert a vak uralkodó ivós ember volt, beborozva csak úgy repkedtek az ajándékba adott hektárok. Mindezek ellenére azonban a Könyves Kálmán által jelentősen átalakított és korszerűsített közigazgatás ezekben az években is tovább fejlődött. Vak Béla uralkodása alatt jelent meg az udvarbíró mellett a nádor, azaz az országbíró.

Bármennyire véres és zavaros időszakok előzték meg és követték tehát Könyves Kálmán két évtizedét, a művelt király értékteremtő munkásságát ma már senki nem vitatja.

Dippold Pál

A 20. század első felének nagynevű magyar festőművésze, Csók István 55 évvel ezelőtt, 1961. február 1-én halt meg Budapesten.

Tartalmas, hosszú élete volt, hiszen 1865-ben született a Nyugat-Mezőföld délkeleti peremén, a Sáregres nevű falu melletti tekintélyes vízimalom molnárjának gyerekeként. Gyerekéveinek színtere is ez a település volt. A gyenge testalkatú fiút jómódú családja nem kényszerült korán munkába vagy iskolába küldeni, így némiképp megerősödve és elemi és középiskolai tanulmányait sikerrel teljesítve, 1882-ben került csak Budapestre, festészetet tanulni. Nem akárkik voltak a mesterei a Mintarajz Tanodában: Székely Bertalantól és Lotz Károlytól kapta meg a szakmai alapokat. Mint akkor is, azóta is a művészek, ha tehetik, akár az egykori céhlegények, külföldre mentek tudásukat tovább gyarapítani. Csók István így tanult Münchenben és Párizsban.

Csók István

A 19. század végén a francia fővárosban óriási pezsgés volt a művészet minden területén, ekkor csapott össze történelme során talán a leglátványosabban a régi és az új. A klasszikus, realista stílus után sorra születtek meg az új és új irányzatok, az impresszionizmus, az expresszionizmus, a szürrealizmus, aztán a kubizmus, de még sokáig izmusozhatnánk, a lényeg, Csók István értelemszerűen élményekben, tapasztalatokban és tudásban jelentősen meggazdagodva tért vissza Budapestre.

Szénagyűjtők, 1890, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Szénagyűjtők című képe a plein air jellemző darabja. Ennek a stílusnak a legfőbb jellemzője a műtermi helyett a természetes fény megvilágította színek használata. A plein air annyit jelent: nyílt levegő. A francia plein air festők megújító módon követték például William Turner angol tájképfestő mellett a barbizoni festők műtermekből kitörő népes csapatát, köztük Charles Francois Daubignyt, Jules Dupret, Jean-Francois Millet-t, Jean Baptiste Camille Corot-t, és ott volt a mi Paál Lászlónk is. Csók István tehát nem akárkiktől szedte össze egyéni stílusának értékes alkotóelemeit. Történelmi tárgyú képekkel is foglalkozott, nagy hatású volt az 1895-ben Báthory Erzsébetről festett képe. Csók István elment ugyan Nagybányára, de nem csatlakozott az ott dolgozókhoz, 1903-tól 1810-ig termékeny munkával teli éveket töltött Párizsban. Hazatérte után, 1914-ben a budapesti Műcsarnokban rendezett nagy sikerű kiállítást. Ekkor már aktfestőként is nevet szerzett magának. Még párizsi éveiben készítette el azokat a képeit, melyek leginkább jellemzik festészetének ezt a korszakát. Képei tele voltak jókedvű, szép és fiatal alakokkal, hitelesen ábrázolta a magyar vidék, a magyar nép színességet. Ez a színekben gazdag sajátos impresszionista irányzat, amellyel egyszerre tudta megjeleníteni és jellemezni a festő a tájat, tárgyakat és az embereket, azonnal felismerhető, egyéni Csók István-i stílust is jelentett.

Balatoni vitorlás

Csók Istvánt különös viszony fűzte a Balatonhoz. Meglátta és megszerette, és évtizedeken keresztül figyelte a folyton változó tó körüli világot, annak legjellemzőbb mozzanatait szinte sosem mulasztotta el festményein rögzíteni. A balatonvilágosi, mai Panoráma kilátó volt az a hely, ahonnan a tavat tanulmányozta, és ahol - a szabad levegőn - híres balatoni képei megszülettek. Csók István képein igen erős érzelmek és indulatok jelennek meg. Számtalan balatoni képe közül, ha csak egyet emelünk ki, a Balatoni vitorlás címűt, leírásával bőven igazolhatjuk fenti állításainkat. Az aligai parthoz közel, a szivárványszín vízen sötét vitorlás dől az alkonyatba. A mozgalmas képet a túlpartra vezető aranyhíd osztja ketté. A végén az északi part felsejlő hegyei, középen vészjósló szürke felhő, fölötte még kék az ég. A felhő a vitorla csúcsára hajlik, a lenyugvó nap a hajó árnyékát rajzolja a talányos mozgású vízre. A kép egyszerre békés és háborgó. Az vitathatatlan, hogy festője jól ismerte és nagyon szerette a tájat, amelyben élt, a nagy vizet, amelyet ecsetjével bármikor életre tudott kelteni. Csók István tudta a Balaton titkát.

Csók István

A baloldali nézeteit soha nem titkoló Csók Istvánt 1932-ben Vaszary Jánossal együtt kényszernyugdíjazták, ám a második világháború után, 1948-ban és 1952-ben - a politikai elfogultságokat rá semmiképpen nem alkalmazhatjuk - Kossuth-díjjal tüntették ki. Csók István életpályája és hatalmas értékeket képviselő életműve többek között arra is tanúbizonyság, hogy a valódi művész és a valódi művészet se nem jobb, se nem bal, hanem - az ő esetében legalábbis - őszinte és magyar.

Dippold Pál

Tinódi Lantos Sebestyén a középkori magyar történelem egyik legismertebb alakja 460 évvel ezelőtt, 1556. január 30-án halt meg Sárvárott.

A leginkább énekmondóként emlegetett, a maga korában igen fontos közéleti, politikai vagy akár irodalmi szerepet játszó Lantos Sebestyén születése körül sok a bizonytalanság. 1510 környékén láthatta meg a napvilágot, vagy a baranyai vagy a Fejér megyei Tinódon. A kutatók azt valószínűsítik, hogy Pécsett járt iskolába, itt a latin nyelv és irodalom megismerése mellett zenei képzést kapott. Költeményeiből mindenesetre kiderül, hogy ismerte például Vergiliust, és olvasta kora divatos irodalmi alkotásait is. A vándorénekes, mint foglalkozásának neve is mutatja, szinte folyamatosan úton volt. 1538-ban például Dombóváron töltött el néhány hónapot, ekkor datált írásában közli, hogy nagyon fáj bal kezének sebe. Megint csak jön egy feltételezés, mi szerint ez a bal kéz megcsonkult, és emiatt harcra alkalmatlan rokkantként volt kénytelen énekmondásba kezdeni. Az most részletkérdés, hogy rossz kézzel nemigen lehetett könnyű neki például lantján játszania. Az ország vitéz főurainak szolgálatában teltek el következő évei, 1541-ben Szigetváron Török Bálint lantos deákja volt, aztán Istvánffy Imre udvarában, majd Verbőczi Imre tolnai főispáni muzsikusaként élt. Vándorlásai egyik állomása volt Nádasdy Tamás országbíró birtoka, a főúrral élete végéig tartó szoros kapcsolatot épített ki. 1548-ban Kassára került, itt a város kapitánya házvásárláshoz segítette. Tinódi Lantos Sebestyén a felvidéki városba már nős emberként érkezett, és volt öt gyereke is. A család eltartása kényszerítette többek között újabb és újabb útjaira. Leginkább ismert műve, a magyarok egri diadaláról 1552-53-ban megírt históriás éneke. Ezért Ferdinánd király „a históriáknak magyar nyelven való ékes foglalásáért” nemességet adott neki. Tinódi ezután kézirataival Kolozsvárra ment, hogy ott művei nyomtatásban is megjelenjenek. 1554-ben ki is került a sajtó alól a Cronica című kötet, melyben az 1541 és 1552 közötti legjelentősebb, a magyar-török harcok állomásait bemutató huszonegy éneket találjuk meg. A gyűjtemény egyben Tinódi Lantos Sebestyén munkásságának összefoglalásaként is értelmezhető, hiszen alig egy éve maradt ennek dicsőségét élvezni.

A jeles énekmondó a középkori magyar nyelvű irodalom egyik legszebben virágzó műfajának volt a képviselője. Az általa írt históriás énekek előzményei igen messze vezetnek vissza a múltba, elérnek az ősköltészetig, a népvándorlás koráig, amikor szinte kizárólag ez a műfaj képviselte a népi, nemzeti epikát. Témáit természetesen a jelentős történelmi események adták. A tömegtájékoztatás korabeli képviselőit regösöknek, jokulátoroknak, vándorlantosoknak vagy vándorénekeseknek nevezték. A könyvnyomtatás előtti időkből nagyon kevés ilyen ének maradt meg, hiszen kéziratban és szóhagyomány útján terjedtek. 1531-től, azaz a magyar nyelvű könyvnyomtatás megindulásától azonban egyre több históriás éneket vittek papírra, és még ha ezek nagy része el is veszett, mára mégis megmaradt belőlük vagy félszáz. A históriás ének virágkora a 16. század, a magyar-török harcok időszaka. Ekkoriban a magyarságnak nagy szüksége volt a lantosok buzdító szavára, vitézi tettek hírével példaadásra, a nemzeti öntudat ébren tartására. Az énekmondók a magyar művelődéstörténetben nagy szerepet kaptak. Évszázadokon át a tudás forrásaitól, az iskolákból kimaradt nép történelmi ismereteit nagyrészt tőlük kapta meg. Nem túlzás, a nép lényegében csak annyit tudott nemzete történelméről, amennyit az énekmondói elmondtak neki. Írásos formájú krónikás énekről sokáig egyáltalán nem is beszélhetünk. Többek között ez magyarázza, hogy középkori irodalmunk műfajai többségükben verses formájúak. A köznek szánt irodalom csak a fülnek szólhatott, ezért a műveket énekelve, dallammal ellátva adták elő. Ezt a közlési formát, amit a históriás éneknek köszönhetünk, később a keresztény középkor vallásos költészete is átvette.

Forrás: MaNDA Adatbázis, Evangélikus Egyház Miskolc

A hivatalos irodalomtörténet némely szigorú képviselője Tinódi Lantos Sebestyén tizenkétezer verssoros életművének költői színvonalát a korabeli irodalmi értékek rendszerében átlag alattinak minősíti. Utólag persze mindenki nagyon okos lehet, és leírhatja a következő sorokat: „(Tinódi) versei tartalmilag józanok, nincs bennük alkotó képzelet, előadásuk nehézkes, verselésük művészietlen. A részletességre való törekvés annyira hatalmába kerítette, hogy énekei helyenként egy akta- vagy zsoldlajstrom monotonságával vetekednek. Műveinek a maguk korában is nagyobb volt a publicisztikai, mint a költői jelentősége.” A magyar irodalomtörténetben és a Tinódi Lantos Sebestyén utáni évszázadok magyar embereinek lelkében azonban mégsem az efféle lekicsinylő mondatok maradtak meg, hanem a históriás énekes nevének hallatán büszkén énekeljük:

Egri históriának summája

Summáját írom Egör várának,
Megszállásának, viadaljának, 
Szégyönvallását császár hadának,
Nagy vigaságát Ferdinánd királnak.

Urak hallyatok szép csuda dolgot,
Mint az Úristen ada vígságot,
Mutat hozzátok irgalmasságot,
Az pogánokon álla bosszúságot.

Megírtam bévön históriáját,
Egör várának ő nagy romlát,
Mast revidedön annak summáját,
Megérthetitök ő nagy sok csudáját.

Mikor írnának ezörötszázban
Az negyvennyolcban Magyarországban,
Egör vára lőn király számában,
Király megérté, volna pusztaságban.

...

Arról pedig már szinte felesleges is beszélni, hogy miután Tinódi valójában Cronicájában egészében feldolgozta Magyarország 1541 és 1552 közötti történelmét, melynek minden egyes tétele történészi szempontból fontos és hiteles, kétségtelen tény, hogy az énekmondó Lantos Sebestyénben a magyar nyelvű történetírás első jelentős képviselőjét is tisztelhetjük.

Dippold Pál

A magyar tudomány nagy tekintélyű, világhírű alakja az ideg-elme és belgyógyász szakképzettségű tudós 30 évvel ezelőtt, 1986. január 24-én halt meg Svájcban.

Annyit még a modern tudományokban járatlan emberek is azonnal felismerhetnek, hogy Szondi Lipótnak semmi köze nem lehetett Drégely várának egykori hős kapitányához, Szondi Györgyhöz. A tudós ugyanis Sonnenschein Lipót néven született Nyitrán, 1893-ban. Egy meglehetősen nagy létszámú, tizenhárom gyerekes zsidó családban nőtt fel, apja - aki suszter és autodidakta segédrabbi volt -, második házasságának nyolcadik gyermekeként. Egyes források szerint 1918-ban változtatta meg nevét, ám még Sonnenscheinként került 1898-ban Budapestre, és a fővárosban teljesítette elemi, középfokú és egyetemi tanulmányait. 1919-ben avatták orvosdoktorrá. Ezt megelőzően azonban már bőséggel volt alkalma szakmájában dolgozni, 1915 és 1918 között az első világháború olasz és orosz harcterein teljesített szolgálatot orvos-hadnagyként. Túlélvén az első nagy világégést, 1923-ig a Ranschburg Pál, a kísérleti lélektan magyarországi megalapítója mellet dolgozott. Szondi Lipótnak Budapesten jól menő bel- és ideggyógyászati magánpraxisa volt. 1923-tól kezdte meg a később nagy sikereket hozó kutatásait a belső elválasztású mirigyek kórformái és az alkati betegségek kapcsolatát vizsgálván. 1927 és 41 között a gyógypedagógiai tanárképző főiskolán aztán jóval nagyobb körben folytathatta kutatómunkáját. Itt a lélektani laboratórium vezetőjeként az értelmi és érzékszervi fogyatékosságok örökléstanával, iker és családfakutatással, alkattannal és a fiatalkorú bűnözők indítékaival foglalkozott. Mindezek közben tanárként a lelki betegségekről szóló előadások egyik népszerű alakja volt. Szondi Lipót sorselemző elméletének alapgondolatai is ezekben az időkben születtek meg, ezek jellemzően a házassági párválasztások genetikai meghatározottságának kutatásaira épültek.

A második világháborús években, 1941 és 1944 között magánorvosként dolgozhatott, a zsidótörvények őt sem kímélték, 1944 elejétől csak zsidó betegeket fogadhatott. A német megszállás után Szondi Lipót belekerült abba az ezernyolcszáz fős gazdag zsidó üzletembereket, tudósokat és művészeket magába foglaló csoportba, akiknek a nácik váltságdíjért megengedték, hogy kivándorolhassanak Palesztinába. Szondi Lipót néhány hónapig a bergen-belseni lágerben volt, ahol sorselemző szemináriumokat tartott. Végül mégsem Palesztinába ment, hanem Svájcban kapott menedékjogot 1944 végén, 1946-ban pedig Zürichbe költözött, ahol magánrendelőt nyitott lelki betegeknek. 1959-től svájci állampolgár, Magyarországra soha többé nem jött vissza.

Szondi Lipót

Tudományos munkássága új hazájában, Svájcban teljesedett ki. Már 1947-ben megalapította a Kísérleti Ösztöndiagnosztikai és Sorsanalitikus Pszichológiai Társaságot, majd nagy sokára, 1961-ben a svájci Sorsanalitikus Társaság alapító tagjává vált. A rá következő évben Zürichben egyetemi előadó lett, 1970-ben a lőveni egyetem, 1982-ben a Sorbonne díszdoktori címét nyerte el.
A jeles francia gondolkodó, Pasteur szerint a szerencse azokat segíti, akik felkészülten várják. Szondi Lipót életének szinte egészére igaznak bizonyulhat ez a már szinte költői állítás. 1969-ben például egy meggyógyított betege anyjától hálából ötmillió svájci frankot kapott. Ebből aztán Szondi Lipót Zürichben létrehozhatta Stiftung Szondi Institutot - amelyet itthon egyszerűen Szondi Intézetként ismerünk -, melyben a sorselemzők ötéves képzésére, valamint a sorselemzés elméletének és alkalmazásának kutatására teremtett méltó körülményeket.

A tudományos pályafutás természetesen a kutatási eredményeket összefoglaló és bemutató jelentős művek megjelenésével járt, svájci évei alatt Szondi Lipót húsz kötetben tette közzé a kísérleti ösztöndiagnosztika és a sorspszichológia diszciplínájában elért eredményeit. Ezek közül kettőt a magyar közönség is megismerhetett 1987-ben.

Szondi Lipót életművéhez ma már többek között az internet segítségével bárki hozzáférhet. Így például elolvashatja a nagy tudós Sorsanalízis és önvallomás című gondolatfutamát, amely tisztán megmagyarázza, hogy a milyen indítékok vezérelték érdekes, színes, szakmai sikerekben igen gazdag pályájára.

Szondi önvallomásában megindító szavakkal mondja el, hogy miként nevelte őt édesapja vallásos emberré. Szondi apja a leendő tudós tizennyolc éves korában halt meg, a vallási előírásoknak megfelelően a fiatalember egy teljes évig mondta a kaddist, a halotti imát, hajnalban és este hangosan a közösség előtt. Szondi Lipót erre az évre úgy gondolt, mint ami meghatározta tudományos munkáját, és a zsidó vallás dogmáinak elhagyása után is megtartotta őt istenhívő zsidó embernek.

Szondi Lipót nevét a mai magyar klinikai pszichológiában és pszichiátriában az általa kidolgozott és végül a világ minden táján alkalmazott tesztje őrzi. Ennek lényege, hogy a tudós családi tapasztalatai alapján azt tételezte, hogy minden elmebeteg vonzódik ahhoz a típusú elmebetegségben szenvedőhöz, amelyben ő maga is szenved, mert ezekért a bajokért meghatározott gének felelnek, és a gének jeleznek egymásnak. Szondi Lipót erre építette sorsanalízisnek elnevezett elméletét. A teszt technikailag a következőképpen fest: a tudós összegyűjtött negyvennyolc, a lehető legkülönfélébb elmebajokban szenvedő embereket ábrázoló fényképet, ezek közül páciensének választania kellett. Attól függően, hogy milyen típusú elmebetegeket talált rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek, állapította meg a tesztelő a kórképet. A teszt lényegében egy pszichológiai vizsgálati eszközként szerepel, projektív, választásos teszt. A betegnek mondott páciens képválasztásainak elemzése alapján - mivel Szondi szerint minden emberi választás ösztönös - kialakítható az ösztönprofil, amiből aztán előre jelezhetők a páciensre váró sorslehetőségek. A sorsanalízis a Szondi Lipót kialakította, az ember ösztönös működését meghatározó négy ösztönkörre egyszerűsíthető. Ezek az ösztönkörök külön-külön biopszichológiai célokat szolgálnak, hogy végre, a szavak szintjén legalábbis tisztábban lássunk, soroljuk fel az ösztönköröket: 1. szeretet és pusztítás 2. etikai-morális viselkedés 3. a birtoklás és létezés 4. a keresés és tapadás.

Mielőtt végképp belekeverednénk a modern pszichológia látszólag bonyolult, ám valójában igen egyszerű módszertanába, mondjuk ki, hogy Szondi Lipót kutatásait, tudományos munkásságát, bármennyire is kritizálta és kritizálja a szakma, az elméletet és a tesztet kidolgozó tudós a mélylélektan kutatóinak nagyjai közé tartozik, Freuddal, Junggal és Adlerrel áll egy sorban. Erre magyar emberekként méltán és joggal lehetünk büszkék.

Dippold Pál