Tinódi Lantos Sebestyén a középkori magyar történelem egyik legismertebb alakja 460 évvel ezelőtt, 1556. január 30-án halt meg Sárvárott.

A leginkább énekmondóként emlegetett, a maga korában igen fontos közéleti, politikai vagy akár irodalmi szerepet játszó Lantos Sebestyén születése körül sok a bizonytalanság. 1510 környékén láthatta meg a napvilágot, vagy a baranyai vagy a Fejér megyei Tinódon. A kutatók azt valószínűsítik, hogy Pécsett járt iskolába, itt a latin nyelv és irodalom megismerése mellett zenei képzést kapott. Költeményeiből mindenesetre kiderül, hogy ismerte például Vergiliust, és olvasta kora divatos irodalmi alkotásait is. A vándorénekes, mint foglalkozásának neve is mutatja, szinte folyamatosan úton volt. 1538-ban például Dombóváron töltött el néhány hónapot, ekkor datált írásában közli, hogy nagyon fáj bal kezének sebe. Megint csak jön egy feltételezés, mi szerint ez a bal kéz megcsonkult, és emiatt harcra alkalmatlan rokkantként volt kénytelen énekmondásba kezdeni. Az most részletkérdés, hogy rossz kézzel nemigen lehetett könnyű neki például lantján játszania. Az ország vitéz főurainak szolgálatában teltek el következő évei, 1541-ben Szigetváron Török Bálint lantos deákja volt, aztán Istvánffy Imre udvarában, majd Verbőczi Imre tolnai főispáni muzsikusaként élt. Vándorlásai egyik állomása volt Nádasdy Tamás országbíró birtoka, a főúrral élete végéig tartó szoros kapcsolatot épített ki. 1548-ban Kassára került, itt a város kapitánya házvásárláshoz segítette. Tinódi Lantos Sebestyén a felvidéki városba már nős emberként érkezett, és volt öt gyereke is. A család eltartása kényszerítette többek között újabb és újabb útjaira. Leginkább ismert műve, a magyarok egri diadaláról 1552-53-ban megírt históriás éneke. Ezért Ferdinánd király „a históriáknak magyar nyelven való ékes foglalásáért” nemességet adott neki. Tinódi ezután kézirataival Kolozsvárra ment, hogy ott művei nyomtatásban is megjelenjenek. 1554-ben ki is került a sajtó alól a Cronica című kötet, melyben az 1541 és 1552 közötti legjelentősebb, a magyar-török harcok állomásait bemutató huszonegy éneket találjuk meg. A gyűjtemény egyben Tinódi Lantos Sebestyén munkásságának összefoglalásaként is értelmezhető, hiszen alig egy éve maradt ennek dicsőségét élvezni.

A jeles énekmondó a középkori magyar nyelvű irodalom egyik legszebben virágzó műfajának volt a képviselője. Az általa írt históriás énekek előzményei igen messze vezetnek vissza a múltba, elérnek az ősköltészetig, a népvándorlás koráig, amikor szinte kizárólag ez a műfaj képviselte a népi, nemzeti epikát. Témáit természetesen a jelentős történelmi események adták. A tömegtájékoztatás korabeli képviselőit regösöknek, jokulátoroknak, vándorlantosoknak vagy vándorénekeseknek nevezték. A könyvnyomtatás előtti időkből nagyon kevés ilyen ének maradt meg, hiszen kéziratban és szóhagyomány útján terjedtek. 1531-től, azaz a magyar nyelvű könyvnyomtatás megindulásától azonban egyre több históriás éneket vittek papírra, és még ha ezek nagy része el is veszett, mára mégis megmaradt belőlük vagy félszáz. A históriás ének virágkora a 16. század, a magyar-török harcok időszaka. Ekkoriban a magyarságnak nagy szüksége volt a lantosok buzdító szavára, vitézi tettek hírével példaadásra, a nemzeti öntudat ébren tartására. Az énekmondók a magyar művelődéstörténetben nagy szerepet kaptak. Évszázadokon át a tudás forrásaitól, az iskolákból kimaradt nép történelmi ismereteit nagyrészt tőlük kapta meg. Nem túlzás, a nép lényegében csak annyit tudott nemzete történelméről, amennyit az énekmondói elmondtak neki. Írásos formájú krónikás énekről sokáig egyáltalán nem is beszélhetünk. Többek között ez magyarázza, hogy középkori irodalmunk műfajai többségükben verses formájúak. A köznek szánt irodalom csak a fülnek szólhatott, ezért a műveket énekelve, dallammal ellátva adták elő. Ezt a közlési formát, amit a históriás éneknek köszönhetünk, később a keresztény középkor vallásos költészete is átvette.

Forrás: MaNDA Adatbázis, Evangélikus Egyház Miskolc

A hivatalos irodalomtörténet némely szigorú képviselője Tinódi Lantos Sebestyén tizenkétezer verssoros életművének költői színvonalát a korabeli irodalmi értékek rendszerében átlag alattinak minősíti. Utólag persze mindenki nagyon okos lehet, és leírhatja a következő sorokat: „(Tinódi) versei tartalmilag józanok, nincs bennük alkotó képzelet, előadásuk nehézkes, verselésük művészietlen. A részletességre való törekvés annyira hatalmába kerítette, hogy énekei helyenként egy akta- vagy zsoldlajstrom monotonságával vetekednek. Műveinek a maguk korában is nagyobb volt a publicisztikai, mint a költői jelentősége.” A magyar irodalomtörténetben és a Tinódi Lantos Sebestyén utáni évszázadok magyar embereinek lelkében azonban mégsem az efféle lekicsinylő mondatok maradtak meg, hanem a históriás énekes nevének hallatán büszkén énekeljük:

Egri históriának summája

Summáját írom Egör várának,
Megszállásának, viadaljának, 
Szégyönvallását császár hadának,
Nagy vigaságát Ferdinánd királnak.

Urak hallyatok szép csuda dolgot,
Mint az Úristen ada vígságot,
Mutat hozzátok irgalmasságot,
Az pogánokon álla bosszúságot.

Megírtam bévön históriáját,
Egör várának ő nagy romlát,
Mast revidedön annak summáját,
Megérthetitök ő nagy sok csudáját.

Mikor írnának ezörötszázban
Az negyvennyolcban Magyarországban,
Egör vára lőn király számában,
Király megérté, volna pusztaságban.

...

Arról pedig már szinte felesleges is beszélni, hogy miután Tinódi valójában Cronicájában egészében feldolgozta Magyarország 1541 és 1552 közötti történelmét, melynek minden egyes tétele történészi szempontból fontos és hiteles, kétségtelen tény, hogy az énekmondó Lantos Sebestyénben a magyar nyelvű történetírás első jelentős képviselőjét is tisztelhetjük.

Dippold Pál