1941-ben örömteli eseményről számolt be a Magyar Filmhíradó. A Budapesti Állatkertben elefántbébi született. A hír igazi szenzációnak számított, mivel ez volt az első alkalom, hogy elefánt jött a világra (1930-ban és 1932-ben nem maradtak életben a bébik) az állatkertben.

Az újszülöttet lelkes gyerekközönség ünnepelte. A kiselefánt az első hét után vidáman bóklászott anyja, Bala mellett, de amikor a gyerekek neki is zabcsemegét nyújtottak, félénken arrébb szaladt.  Egy évvel később azonban már bátran mozgott a kiselefánt a kifutón, nevét sajnos nem őrizte meg a filmhíradó.

Hosszú idő után ismét szenzációról számolhatott be a Fővárosi Állatkert. Idén február 14-én ismét kiselefánt született az Elefántházban. A hír nagy eseménynek számított – akkor is, és most is – egyrészt, mert egy veszélyeztetett fajról van szó, másrészt az ázsiai elefánt ritkán szaporodik fogságban.

Négyszáz évvel ezelőtt, 1613. február 21-én a Romanov családhoz tartozó Mihail Fjodorovics fejére tették az orosz cári koronát. I.Mihály néven lépett az orosz történelem színpadára az első Romanov cár, és ezzel kezdődött a dinasztia háromszáz éves uralma. A kezdet semmiképpen nem nevezhető egyszerűnek, Mihály például nem akart cár lenni, de édesanyja, Kszenyija Ivanovna Sesztova rábeszélte az uralkodásra, ezért elhagyta a kosztromai Ipatyev kolostort, és útra kelt a korona felé.

Ha körülnézünk Európában, tiszteletre méltó az az időtáv, amit a Romanov dinasztia magáénak tudhatott. Egy-egy királyi család átlagos átfutási ideje egyébként nagyjából ennyi. Az Árpád-házi magyarok szintén háromszáz évig uralkodtak, a Habsburgoknak sem jutott sokkal több idő. Az angoloknál ennél lényegesen rövidebb ideje vannak trónon a Windsor-háziak. Zavarosabb a helyzet a franciáknál, a dinasztikus uralkodásnak véget vetett a nagynak nevezett francia forradalom, lefejezték a királyt.

A Romanov dinasztia uralkodásának hasonlóan csúnya vége szakadt. Az uralkodó 1917-ben lemondott.  Az úgynevezett felvilágosult franciákhoz hasonlóan gondolkodó, Lenin vezette bolsevikok 1918-ban az addig házi őrizetben tartott II. Miklóst, feleségét és öt gyermeküket kegyetlenül agyonlőtték a jekatyerinburgi Ipatyev-házban. Különös tény, hogy az első Romanov az Ipatyev-kolostorból indult el a trónra, az utolsó cár pedig az Ipatyev-házban halt meg.

A Romanovok kezdetben az orosz szokások és a vallásuk meghatározta keretek között éltek. A nők a külvilágtól elzártan, szinte rabságban. Az államrendszert, a birodalom szerkezetét és a Romanov családot I. (Nagy) Péter (1682-1725) cár határozott, sokak által erőszakosnak minősített korszerűsítő törekvései és nyugatosítása változtatta meg. Péter alapította és tette fővárossá Szentpétervárt, így Moszkva és a Kreml átmenetileg elveszítette jelentőségét.  Nagy Péter után négy nagy női uralkodó következett, közülük a legelsőt Nagy Katalinként említi a történelem. A cárnők uralkodásuk alatt támogatták az oktatást, a tudományt és a művészeteket. II. Katalin alapította például a Szmolnij Intézetet, ebben a 19. század tehetős lányai tanultak – azaz kezdetét vette az orosz polgárság kialakulása.

Érdekes fejlemény volt a Romanov dinasztia történetében az I.Pál (1796-1801) között bevezetett családi szabályzata. Ennek alapján a cár tíz gyermeke európai uralkodócsaládokba házasodott be. Óriási, rendkívül erős rokoni kapcsolatrendszer alapjait teremtették meg így.

I. Miklós (1825-1855) cár négy fiának leszármazottai alkották a család négy ágát: az Alexandrovics, a Konsztantyinovics, a Nyikolajevics és a Mihajlovics ágat. Az egyes ágakon belül óriási volt az összetartás és a hatalomvágy, egymás elleni viszályaik következtében az I.világháború alatt a család széthullott.

Különös történet szálai vezetnek el hozzánk, az I. Pál cár által bevezetett családi szabályzattól. 1799-ben a tizenhat éves Alexandra nagyhercegnő Szentpéterváron a huszonhárom éves Habsburg József Antal János főherceghez, Magyarország nádorához ment feleségül. Ezt természetesen megelőzte a leánykérés, amikor is Alexandra díszmagyar ruhát öltött. Az esküvőt a vőlegény római katolikus és a menyasszony ortodox vallásának szertartásai szerint is megtartották. A fiatal pár gyorsan szerelembe esett egymással, ám boldog házasságuk gyors és tragikus véget ért. 1801-ben Alexandra leánygyermeket szült, aki szinte azonnal meghalt, a nagyhercegnő gyermekágyi lázba esett, és néhány nap múltán ő is meghalt. 1803-ban József nádor ürömi birtokán felépítették Alexandra sírkápolnáját, ahová – ahogy a nagyhercegnő még életében kérte – koporsóját elhelyezték.

A főhercegasszony halálát követően jött létre az az Orosz Egyházi Misszió, amelynek feladata: „az elhunyt császári személy emlékének imádságos ápolása és az ortodoxiának méltó képviselete...”. Az egykori misszió épületei ma is megtalálhatóak Ürömben. A kápolna közvetlen szomszédságában álló épület adott szállást az ide rendelt énekeseknek, illetve külön épületben volt elszállásolva a kápolnaőr. Ezektől távolabb található meg a paplak, amely ma a római katolikus egyház plébánia épülete.

A missziót 1914-ig a Szentséges Kormányzó Szinódus udvari templomként tartotta számon, de a Habsburg és a Romanov udvarok is adományokkal támogatták. A Romanovok alapítványt létesítettek, melynek kamataiból mindenkor egy papnak, egy kántornak, és négy egyházi énekesnek kellett Ürömön laknia, az egyházi szolgálat ellátása érdekében. A kápolna körüli földbirtokot korlátlan időre a Habsburgok a misszió rendelkezésére bocsátották.

A sírkápolna kétszáz éves évfordulójához közeledve a Szent Szergij egyházközség szervezésében, 2001-ben megkezdődtek az épület és a temető rekonstrukciós munkálatai. Ennek során elkészült a kripta és a templombelső felújítása, helyreállították a homlokzatot és felújították a kovácsoltvasból készült kerítést. Megtisztították a síremlékeket, és egy új mozaikikonos emlékfalat állítottak. Az emlékfalon középen Szűz Mária, tőle balra az utolsó Romanov cár (II. Miklós), jobbra pedig Szent István, az ortodox egyház által szentté avatott királyunk képe kapott helyet. Az emlékfalat 2001-ben a kápolnával együtt felszentelték. Ezután megújult a kápolna liturgikus élete, rendszeressé váltak a hétvégi és ünnepi istentiszteletek. A templom ismét saját papot kapott Nyikolaj Kim atya személyében, aki a kirendelt kórussal minden hétvégén a cárevna és a Szent Cári Vértanúk lelki üdvéért mond imát.

2004. szeptember 11-én megtörtént Alexandra Pavlovna Romanova újratemetési szertartása. Ez után a kápolna belsejében folyamatos változások folytak. A kápolnában elhelyezték az Orosz Föderáció nevében átadott Alexandra Pavlovna-portrét. Ezt a képet a sírbolt bejáratának ajtaja fölé helyezték el. A kápolnában van még két ikon, melyeket az ide látogató zarándokok adományoztak.

Kevesen tudják, hogy a nagyhercegnő nevéhez – rövid magyarországi élete alatt – emlékezetes tett kapcsolódik: az ő javaslatára lett a magyar zászló ma is érvényes piros, fehér, zöld színű, ami 1848-ban, a forradalom alatt vált hivatalossá. Különös tétel ez: nemzeti színeink a szabadságot eltipró Miklós cár nénikéjéhez kötődnek.

Mi mindenesetre büszkék lehetünk: mégiscsak volt egy kedves Romanovánk.

Dippold Pál

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1933. február 18-án született Yoko Ono. A japán hölgy neve mellé nehéz bármiféle titulust illeszteni. Legalább annyira igaz, hogy képzőművész és zenész és dalszerző, mint amennyire mindez nem igaz. Yoko Ono az egyik legismertebb gazdag dilettánsa korunknak. Műkedvelő, aki mindig arra büszke, amihez nem ért.

A tehetős családból származó leány 1953-ban fejezte be tanulmányait, a következő évtől New Yorkban a sokféle furcsasággal teli avantgárd világban tűnt fel mint képzőművész. Performanszokat szerkesztett, ezekben a korszerűnek gondolt mozgásművészeti akciókban szerzett nevet magának. Dalokat is írt, az első 1955-ben jelent meg.

A kutya se tudná, hogy ki az a Yoko Ono, ha 1966-ban Londonban nem ismerkedik meg John Lennonnal, a Beatles meghatározó alakjával. Yoko Ono úgynevezett műalkotásai nagy hatással voltak Lennonra, aki mielőtt zenélni kezdett volna, képzőművészeti tanulmányokat folytatott, rajzaiból nemrégiben nagy albumot állítottak össze. Ebből megállapítható, hogy Yoko Onotól eltérően legalább olyan jól rajzolt, mint amilyen jó zenéket írt. Az álművész japán hölgy és a rock-ikon szerelembe estek egymással, ez odáig fejlődött, hogy összeházasodtak. 1969-től elkezdődtek közös fellépéseik: együtt koncerteztek, fényképezkedtek – pucér kettősük képe ma is a kor egyik legjellemzőbb emléke - sajnos Yoko énekelt is közös lemezeiken.

1970-ben a Beatles szétesése után – ezért egyébként sokan és sokáig Yoko Onot okolták – Lennonék New Yorkba költöztek. Közös gyermekük, Sean Lennon születését követően a világhírű papa, ha úgy tetszik, gyesre ment. Azaz visszavonult a nyilvánosságtól, a kisfiút nevelte. Néha írt egy-egy világslágert, aztán visszament pelenkázni. 1980. december 8-án egy őrült amerikai ember – aki mellesleg ma is vígan él az elmebetegek börtönében – először autogramot kért Lennontól, aztán agyonlőtte.

Azon a reggelen az egri tanárképző főiskola kollégiumában bekapcsoltam a rádiót, és beledermedtem a hírbe: John Lennon meghalt. Kinéztem az ablakon, a hegyoldalt vastag hótakaró borította, a szürkés reggelben szakadt a hó. Szomorú voltam, mert még nem égett belém a törvény, hogy aki megszületik, az egyszer meg is hal. A furcsa módon a szocialista Magyarországra is beengedett Beatles dalok óriási hatással voltak az én korosztályomra. Általuk tanultunk meg okosan lázadni. A Beatlesnek legalább akkora szerepe volt a kommunista rendszer szétverésében, mint a gdanski villanyszerelőnek, Lech Walesának. Néztem a hóesést, egy ma már alig ismert magyar költő, Nagy László verscíme dobogott bennem: Hószakadás a szívre, és bármennyire hihetetlen, az ablak előtt, át a hóesésen, lassan elrepült egy óriási madár. Később azonosítottam, azt mondták, a Bükkből gyakran beszállnak a városba a szirti sasok.

Yoko Ono a korábbiaknál is szabadabban megvalósíthatta önmagát. Óriási vagyon maradt rá, amelyet nem pazarolt el. Folytatta fellépéseit, aztán inkább a pénzt műtárgyakba fektette. Így találkozott a nála húsz évvel fiatalabb Havadtőy Sámuellel (Sam Havadtoy), akinek régiségkereskedése volt. A nagy korkülönbség ellenére két évtizedig tartó bensőséges kapcsolatba bonyolódtak egymással, ha régiség, hát legyen régiség, gondolta Havadtőy, és elmondása szerint minden szerepet betöltött Yoko Ononál, egyet nem: nem voltam a titkos férje – nyilatkozta a biszexuális magyar férfi.

Yoko Ono gyakran járt Magyarországon. Ilyenkor végigfutott a hír, hogy itt a nagy özvegy, néhány modern gondolkodású kritikus kísérletet tett arra, hogy Yoko Ono művészetének lényegét megértesse a magyar közönséggel. Nem jártak túl nagy sikerrel. Havadtőy hazaköltözött, százmilliós házakat vett magának, volt élettársa meg otthon maradt. Hogy hol van ez az otthon? Nehezen jelölhető meg. New Yorkban? Londonban? Tokióban? Ez a világpolgárság egyik átka.

A napszemüveges egykori békeharcos ma tehát nyolcvan éves. Azt nem mondhatjuk neki, hogy Isten éltesse ebből az alkalomból, az anarchista performansz-művészek kitagadták maguk közül a Feljebbvalót. Inkább azt mondjuk, boldog születésnapot, kedves Yoko Ono.

Dippold Pál

Akár ma reggel is készülhetett volna a hófúvásokról, megközelíthetetlen utakról, elakadt autókról szóló híradás.  Ötvenhárom évvel ezelőtt hasonló képet mutatott a Dunántúl. 1960 januárjában az ország nyugati részét vastag hótakaró fedte be. Beindultak a hómarók, előkerültek a hólapátok. A havazás a fővárost sem kímélte. Hó fedte a budai utakat, hólepelt kapott Árpád és hét vezére, téli álomra szenderült a Palatinus strand.

A tavasz közeledtére csak egy apró, de csalhatatlan jel utalt. Színes sztaniolpapírba csomagolva várták a csokitojások és csokinyuszik, hogy végre színre léphessenek.

Reméljük, most sem lesz másképp! :)

Száztíz évvel ezelőtt, 1903. február 13-án született a világirodalom egyik legtöbbet író írója. Liege-ben született, ő a leghíresebb belga író. Megnézem azt a magyar olvasót, aki akár csak egyet is megnevezne közülük. Simenon is, mivel franciául írt, a köztudatban francia íróként él. Ez egyébként az irodalmi mesterség egyik alaptörvényét is megmutatja: mindenki olyan nemzetiségű, amilyen nyelven ír – azaz, amilyen nyelven elfogadja és megszereti közönsége. Hogy a számokra térjünk: Georges Simenon saját nevén 193 regényt írt, írói álnevei alatt pedig még 106 jelent meg. Novellái száma hasonló méreteket takar. Simenon éjjel-nappal írt, reggeltől estig, tizenhat éves korától haláláig. Azon ritka szerzők közé tartozik, akinek már életében kijutott a gazdagságból és a hírnévből. A leginkább ismert Maigret-regényeiből 700 milliót adtak el szerte a nagyvilágban, írásait félszáznál több nyelvre lefordították.

Az óriási mennyiségű írásmű előállítása mellett azért valamennyire, méghozzá, ahogy múlt az idő, úgy egyre jobban tudott élni. Tizenhat éves korában a liege-i újságban jelent meg első írása. Nem volt különösebben iskolázott, hivatalosan legalábbis nem. Apja betegsége miatt már tizenöt éves korában abbahagyta tanulmányait, és többféle munkát kipróbált. Volt pék és könyvesbolti eladó is.

1922-ben költözött Régine Renchon nevű barátnőjével Párizsba, ahol szédületes pályafutása elindult. Több álnéven írta novelláit és egyre népszerűbb regényeit. A regényírásra egyébként Robert Merle biztatta. 1939-ig élt Franciaországban, de itt sem telepedett le egy helyen, az országban össze-vissza utazva gyűjtötte a nyersanyagot történeteihez. De ki-be járkált az országból, Lappföldtől Afrikáig tett utazásokat. 1934-ben tett egy világkörüli utat is. Tehát, igen változatos körülmények között írt reggeltől-estig, vonaton, hajón, repülőn, hóban, ködben és trópusi viharban.

Vitathatatlanul legsikeresebb történetei a Maigret-regények. Az első 1931-ben jelent meg. Az ember azonban, ahogy mindezt a gyanútlan olvasó elképzeli magának, másra is bőven tudott időt szakítani magának. Könyvei gazdaggá tették, így soha nem kellett elődei és utódai sokaságához hasonlóan a létbizonytalansággal találkoznia. Sokkal inkább és szívesebben találkozott a nőkkel. Vagyis inkább a nők keresték társaságát - a korai, nyíltan erotikus táncművészet legendás alakja, Josephine Baker is a szeretője volt. Simenonnnak, nyilván már idősebb korában, arra is volt ideje, hogy megszámolja hódításait. Tízezer „románcot” számolt össze, közülük nyolcezernek fizetett. Casanova kismiska a nőlajstromozó belga mellett.

Érdekes módon, az úgynevezett magas irodalom manapság rendkívül zavarosan beszélő képviselői soha nem vonták kétségbe, hogy Simenon művei szépirodalmi alkotások. Már csak azért sem tehetik ezt, mert a Maigret-történetekkel önálló regényformát teremtett: elvetette azt a korábbi nézetet, hogy a krimi kizárólag a tettes elfogásáról szól.  Az író nagy felfedezése, hogy bárki egy bűneset részesévé válhat. Maigret-vel ki is mondatja: „Azt a pillanatot megelőzően, hogy valaki bűnözővé vált, úgy vélem, éppen úgy viselkedett, mint bárki más. Nincs talán Párizsban ezernyi lehetséges gyilkos?” Az író – nyilván két randevú közben - arra törekedett, hogy a hétköznapok tragikumát tegye átélhetővé.

Simenont, regényeit és Maigret felügyelőt Magyarországról a kommunizmus éveiben sem tiltották ki. Sőt. A hatvanas évek végétől, a Munkácsi és a Kékes tévék térhódításának idején már százezrek várták a Maigret tv-sorozatot. Amikor a jellegzetes, szívbe szúró párizsi harmonikaszó felhangzott, a sámlikon ülő magyar közönség feszült figyelemmel várta a nagy színészekkel – köztük Rupert Davies-szel, és Jean Gabinnel – megjelenített felügyelőt. A magyar tévék körül édes illatú pipafüst keringett, ha a felügyelő rágyújtott. Arról nem is beszélve, hogy a Trabantok és Moszkvicsok országának népe ámulva figyelhette a Maigret korának legjobb autói közé számító Citroën Traction Avant-t, amivel a felügyelő járt.

A nyugatot elméletben tehát kisöpörték innen, a gyakorlatban azonban itt volt. A sárga színű Albatrosz könyvekben, Raimond Chandler és Rejtő Jenő társaságában mesélt nekünk Georges Simenon, és ezekből a regényekből sokkal jobban megérthettük az élet mibenlétének lényegét, mint Marx, Engels és Lenin válogatott műveiből.

A világ két leghíresebb belgája egyébként a krimik világából származik. Georges Simenon, az író, és nagynevű kollégájának, Agatha Christie-nek detektív hőse, Poirot felügyelő is ehhez a viszonylag kis létszámú néphez tartozik.

Dippold Pál

1809. február 12-én született az Amerikai Egyesült Államok tizenhatodik elnöke, Abraham Lincoln. Sokat beszélnek róla mostanában, ennek egyik oka, hogy a kortárs filmkészítés egyik legfelkapottabb alakja, Steven Spielberg filmet készített Lincoln életéről, és ez a film sokak szerint a közelgő Oscar-díj több kategóriájában is esélyesnek számít.

Oscar ide, Oscar oda, az vitathatatlan, hogy Lincoln az USA eddigi történelmének egyik legnagyobb hatású elnöke. Elnöksége a később nagy mítosszá váló észak-déli összecsapás, az amerikai polgárháború idejére esett. Lényegében Lincoln tartotta kezében a háborús mozgásokat. Főparancsnokként ő találta meg az északi csapatok vezetőjét, a legendás Grant tábornokot. A kiváló szónok 1860 és 1864 között számtalan belpolitikai és diplomáciai siker után 1864-ben ismét elnök lett. A polgárháborúban az északi államokat győzelemre vezette, és eltörölte a rabszolgaság intézményét. Hat nappal a déliek fegyverletétele után Abraham Lincoln életét egy merénylő kioltotta. Fejbe lőtte. Ő is ott volt a sor élén, amiben később sok amerikai elnök került a történelemkönyvek lapjaira, mint merénylet áldozata.

Aki olvasta James F. Cooper könyveit, az egészen pontosan el tudja képzelni, hogy milyen körülmények közé érkezett meg az 1600-as évek végén egy bizonyos Samuel Lincoln Angliából Amerikába. A Lincoln család történetében minden megtörtént, amiről ezekben a könyvekben olvastunk. A későbbi elnök nagyapját indiánok ölték meg. Gyerekei, így Ábrahám apja, Thomas vándorló napszámosként élte életét a vadnyugaton. Végül ácsmesterré képezte magát. Felesége, Nancy Hanks szintén szegény családból jött, de a fiatal házaspár lassan földművessé vált, és biztos megélhetésre tett szert.

Ilyen körülmények közé született meg Thomas és Nancy gyermeke, aki nagyapja nevét kapta, Abrahamnak nevezték el. Baptisták voltak: ellenezték az alkoholfogyasztást, a rabszolgaságot és a táncot. A kis Lincoln élte az akkori gyerekek mindennapi életét, édesanyját kilencéves korában elveszítette, ám mostoháját megszerette. Sokat olvasott, ezt családjában nem nézték jó szemmel, de mire kamasz lett, minden férfimunkára kész volt. Kivéve a vadászatot, Brigitte Bardot egyik korai elődjét is tisztelhetjük benne: állatvédő volt, nem gyilkolt szarvast, farkast, medvét meg nyulat.

Az Amerikát meghódítók egyik legfontosabb munkája az erdőirtás volt. Abraham Lincoln ennek a szakmának minden csínját-bínját kitanulta, húszéves korában már magas – 192 cm – erős, famunkákhoz nagyon értő fiatalemberré vált.

Mindössze tizennyolc hónapig járt iskolába, és minden későbbi tudását önállóan, rendszeres önképzéssel és olvasással szerezte meg. Közben a favágás mellett sok mindent csinált, tutajos volt, majd ács. 1842-ben feleségül vette Mary Toddot, egy lexingtoni rabszolgatartó család lányát. Ekkor már Lincolnnak ügyvédi irodája volt, házassága termékenynek mondható, négy fiuk született. A magát folyamatosan újabb és újabb tudással megerősítő Lincoln egészen fiatal korától szoros kapcsolatban állt a politikával, amúgy ez abban a korban mindenkire jellemző volt. Ugyanúgy, mint a katonáskodás, hiszen a frissen szerzett országot meg kellett védeni a jogos tulajdonukat visszaszerezni kívánó indiánoktól. 

A lényegében liberálisnak minősíthető, az emberek egyenlőségét hirdető, így a rabszolgatartást egyre erőteljesebben elítélő északi államok és a konzervatív dél feszültsége egyre inkább nőtt. Az egyre magasabb politikai pozíciókat megszerző Lincoln legjellemzőbb tulajdonsága radikális rabszolgaság ellenessége volt. Ebben az időben már nagy tehetségű ügyvédként és kiváló szónokként tartották számon. Az egész országban ismertté vált, 1860-ban a republikánus párt elnökjelöltjeként indult az elnökválasztáson. A szavazásra jogosultak 82%-a adta le ebben az évben voksát, ezek 40%-át Lincoln kapta meg, és ezzel fölényesen győzött az elektorok szavazatainak mennyiségét illetően is.

Alig egy évvel beiktatása után kirobbant a polgárháború. Ebben Lincoln eltökélt határozottsággal védte liberális nézeteit, és szervezte az általa embertelennek tartott rabszolgaság intézményének felszámolását. Legfőbb célja azonban az államszövetség egységének megőrzése volt. Ez azonban a rabszolgák ügyének elintézése nélkül lehetetlen volt, Lincoln elnöki rendeletben felszabadította az összes rabszolgát az északiak által ellenőrzött területeken. Több tízezer színesbőrű vált így szabaddá, akik közül, nagy taktikai érzékkel, félelmetes északi hadosztályokat állíttatott fel. Második elnöki ciklusa első évében zárták le a polgárháborút. Óriási feszültségek maradtak azonban a harcok után, több Lincoln elleni merényletet akadályoztak meg ezekben a hónapokban.

Lincoln Abraham sorsát egy 1865. áprilisi beszéde pecsételte meg, melyben szavazati jogot ígért az éppen hogy felszabadított rabszolgáknak. A már régóta Lincoln életére törő John Booth, neves, déli származású fővárosi színész ettől olyan haragra gerjedt, hogy korábbi körültekintő terveit feladva azonnal cselekedett. A konföderációs főváros színházában erre kedvező alkalom kínálkozott: Lincoln testőre kiment a páholyból inni, ekkor Booth az elnök mögé settenkedett, és fejbe lőtte. Majd leugrott a színpadra és elmenekült. Tíz nappal később találták meg, agyonlőtték.

Lincoln Abraham életének hosszúkás ismertetése nem minden tanulság nélkül való. Gyilkosa állítólag azt kiabálta menekülése közben: Így jár minden zsarnok. De vajon zsarnok volt-e Lincoln? Nem is olyan egyszerű válaszolni a kérdésre. Az biztos, hogy igen erősen hajlott arra, hogy embertársait a bőrszínük szerint ítélje meg. Számára a feketék tisztelendő, felszabadítandó és pátyolgatandó emberek voltak, a fehérek közül, aki vele szövetkezett, jó volt, aki ellene, az rossz. Amiről a történelemkönyvek mélyen hallgatnak, az a harmadik csoportba tartozó amerikai népek ügye. A rézbőrűeké. Lincoln Abraham éppen olyan gátlástalan elszántsággal irtotta a földrész őslakóit, az indiánokat, mint honfoglaló nagyapja, apja és társaik. A szemfüles rabszolga-kereskedők által behurcolt négerek, igaz, szörnyű körülmények között, élhettek, dolgozhattak, majd az államok teljes jogú polgáraivá válhattak, az indiánok azonban a kipusztulás szélén álltak. Amerika felfedezése óta huszonnégymillió indiánt pusztítottak el. Ez a történelem legnagyobb mértékű emberirtása. Ennek megakadályozására a derék Abraham sem tett sokat.

A feketék azonban másfél száz évvel később teljes és látványos diadalt arattak napjaink Amerikájában. Az Amerikai Egyesült Államok elnökét ma Barack Obamának hívják, a bőrszíne, aki nem tudná, sötét, a kedves papája ugyanis egy néger ember volt. A világ nem csodálkozik, Amerika sem, Lincoln tehát évszázadok után is győztesnek mondható.

Dippold Pál

Ma hetven éves Moór Marianna, jeles színésznőnk. Ezt a mondatot húsz évvel ezelőtt nem lett volna illendő leírni, hiszen a hölgyek életkorát egyfajta tapintattal kezeltük. Igazából ez nem volt helyes, mert attól, hogy valaki az élet rendjének megfelelően, ahogy az idő halad, egyre idősebb, természetes. Mégis, egyfajta kispolgári finomkodás örökségeként nemigen beszéltünk a nők koráról. Kinek jó volt ez, kinek nem.

Nekem például teljesen mindegy, hogy ki, hány éves. A hölgyek esetében kiváltképp mindegy, hiszen a világon minden nő szép. A fiatal is, az öreg is. Ki így, ki úgy. Egyetlen kivétel akadt az én Moór Mariannáénál egy évtizeddel rövidebb életemben. Nagyon csúnyának tartottam egy nőt. Aztán amikor férjhez ment, elgondolkodtam azon, hogy talán mégsem annyira csúnya, talált magának férjet, gyerekei születtek, tehát tetszik valakinek.

A színésznők között ritka, akit akárki is csúnyának láthat. A színésznők közt még az is gyönyörű, aki nem szép. Tessék csak Barbara Streisandra gondolni. Milyen szép. És akkor mit mondjunk azokról, akik a közmegegyezés szerint is szépek. Mint például Moór Marianna. Rajta nem fog az idő, szépségének sugárzása nem kopott el. Ma is ragyog. Pedig ha az évszámokat nézzük, csodálkozhatunk: 1965-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ezután rangos színházakban játszott. Óriási sikereket mondhat magáénak filmes – 34 filmben játszott - és televíziós szerepléseit felidézve. A tehetség, akár a művészet, rendszerfüggetlen. Igazat mondani, egy-egy szerepet hitelesen, szakmailag kifogástalanul eljátszani az igazi színésznek mindig és mindenhol alapfeladata. Moór Marianna ezt egész életében maradéktalanul teljesítette. Az, hogy ezt a legrangosabb szakmai díjakkal ismerte el a mindenkori hatalom, természetes. Ő az a művész, akire nem vonatkozik az a sokszor idézett nyegle mondat, miszerint a kitüntetéseket nem kapják, hanem adják. Moór Mariannának ugyanolyan jogosan járt a Jászai Mari-díj és a Tiszti kereszt, mint a Kossuth-díj.

Első figyelemre méltó epizód-filmszerepét 1958-ban játszotta el, Ranódy László Mikszáth-regényből készült Szent Péter Esernyője című filmjében. Néhányat azért fel kell sorolnunk a rengeteg filmszerepből, melyekben az a közös, hogy meggyőző erővel, egyre magabiztosabb szakmai tudással alakította azokat. Ilyen a Sodrásban(1964), a Beszélő köntös (1968), a Szeressétek Ódor Emíliát (1970), a legendás Lila Ákác (1972), a megrázó Az ötödik pecsét és az Árvácska (1976), a szocializmus igazi arcát megmutató A ménesgazda (1978) és az első magyar akciófilm, az 1982-es Dögkeselyű. A felszabadító erejű, éles társadalomkritikai szálakkal átszőtt történetben fontos szerepet kapott a férfisztárok: Cserhalmi György és Bács Ferenc mellett. Az András Ferenc rendezte film a kor fenegyerek írójának, Munkácsy Miklósnak a novellájából készült. Nem mondunk nagyot, ha leírjuk, hogy ez a magyar Zabriskie Point. Moór Marianna fontos szerepet kapott a 2004-ben forgatott, Nagy Imre életének utolsó időszakát bemutató Temetetlen halott című filmben is. Mészáros Márta rendező a tőle megszokott műgonddal szerkesztette meg fájdalmasan őszinte, a múltunkkal bátran szembenéző filmjét, melynek sikeréhez Moór Marianna játéka is hozzájárult. Amúgy cseppet sem meglepő, hogy ebben a filmben is szerepelt Cserhalmi György, aki ezért megkapta a 36. Magyar Filmszemle legjobb férfialakításának díját.

Moór Marianna tehetségét soha, senki nem vonta kétségbe. Nem tudom, hogy színésznőkre mondják-e azt, hogy ripacs, ha igen, akkor Moór Mariannáról ezt soha, senki nem állíthatta volna. Ő a nagy magyar színésznők egyike. Teljes élettel, teljes életművel. Aminek persze – hála Istennek – még nincs vége.

Minden nő szép - forgattam a szavakat korábban. Közülük az egyik legszebb ma is Moór Marianna. Talán éppen azért, mert ma hetven éves. Isten éltesse!

Dippold Pál

Az alábbi 1935-ös híradóban a olasz hadsereg lovas egységei gyakorlatoznak mai szemmel extrém sportok számára kialakított akadálypályán, majd a könnyűtankok kapnak lehetőséget a bizonyításra. Már a lovak és lovasok teljesítménye is elképesztő a rendkívül meredek lejtőn való lecsúszáskor, azt azonban elképzelni is nehéz, hogyan élték túl a harckocsizók a majd függőleges zuhanást:

A közhiedelemmel ellentétben a lovasságnak különösen a keleti-fronton jutott jelentős szerep. Sokaknak Andrzej Wajda Lotnája juthat eszébe, ahol a lengyel ulánusok halált megvető bátorsággal, de esélytelenül szálltak szembe a német harckocsikkal. 

Az utolsó magyar lovasrohamról egy német tiszt készített feljegyzést 1941-ben Nyikolajev mellett egy vasúti töltés elfoglalásakor:

„… Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak!

Lovasszázad után lovasszázad közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük (sic!) kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozhatott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm!

Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen otthagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen…”."

Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941-1943

Amikor a katolikus ember a szentmise végén két közös nyélbe összefogott égő gyertya közé tartja a fejét, és a pap azt mondja neki:"Szent Balázs püspök és vértanú esedezése által mentsen és őrizzen meg téged az Úr a torokbaj, és minden egyéb bajoktól, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Ámen"- akkor egészen biztos, hogy február harmadika vagy az azt követő vasárnap van. Szent Balázs napja. A kis-ázsiai Szebaszté püspöke örmény volt. Ez a későbbiek szempontjából egyáltalán nem érdekes. Annál inkább azok a csodák, melyeket neki tulajdonítanak. Például az az eset, amikor egy kétségbeesett anya szaladt hozzá, mert a fia fuldoklott a torkán akadt halszálkától. Szent Balázs megáldotta a gyereket, és kivette a szálkát a torkából. Különös kapcsolat fűzte az állatokhoz. Visszaszerezte egy asszony farkas elrabolta disznóját. Hálából gyertyát kapott. A keresztényüldözések idején Szent Balázs egy hegyi barlangban talált menedéket, ahol vadállatok őrizték. Ám a római üldözők ellen a legenda szerint oroszlánokból, medvékből és farkasokból álló testőrsége sem védhette meg, mert Balázs nem engedte harcolni őket. Kr.u. 316-ban különös kegyetlenséggel végezték ki a rómaiak: előbb kender vagy len kifésülésére szolgáló gerebennel vagy vasfésűvel kínozták, aztán vízbe fojtották.

Szent Balázs a torok, a kikiáltók, énekesek védőszentje. Ehhez kötődik a halszálkától megmentett gyerek története. Köztudott, hogy a kora középkortól kezdve a gyermekhalandóság egyik legfőbb oka a torokgyík (diftéria) volt. Hosszú évszázadokon át szedte apró áldozatainak tömegeit ez a betegség. Elég csak felidéznünk közelmúltbéli magyar íróink: Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond e tárgyú szívszorító elbeszéléseit. Ki mástól kérhettek volna a gyilkos torokgyík ellen védelmet az anyák, mint Szent Balázs közvetítésével az Istentől? Balázs napkor tehát elvitték a gyereket a templomba, akinek a torkához a pap gyertyákat tartott, és elmondta a Balázs-áldás szavait. Ez volt a balázsolás.

Szent Balázs napjához régen több népszokás is kötődött, amit balázsolásnak neveztek. Középkori stílusú jelmezekbe öltöztek be a gyerekek, így indultak neki a falunak, társakat hívtak maguk közé, és adományokat kértek – többnyire tanítóik megsegítésére. Balázsolásként jegyezték fel azt a népi gyógymódot is, amikor parázsra vetett alma héjával füstölték meg a torokfájósokat, hogy elűzzék a betegséget okozó gonoszt.

Akinek még soha nem volt része Balázs-áldásban, az is tudhatja, mit jelent ez. A magyar irodalom egyik legmegrendítőbb műve Babits Mihály Balázsolás című verse. 1937-ben írta, miután kiderült, hogy gégerákja van, amit meg kell operálni. A meggyötört, esendő ember kozmikus fájdalmának kétségbeesésével kér segítséget Szent Balázstól. A nagy vers végigjárja az emberi élet teljességét a születéstől a halálig. Gyermeki őszinteséggel akar hinni a csodában, érezvén a halál közelségét, gyerekkorát megidézve, újra ezzel a tiszta hittel fordul az Istenhez. Babits Mihály sokat szenvedett betegségével, ám Szent Balázs még négy évet adott neki. Babits 1941-ben halt meg – halálát nem közvetlenül a torokrák okozta. A magyar irodalom jeleseire nagy hatással volt a költő szenvedése. Többször is megidézte őt Pilinszky János és Juhász Ferenc. Egyik alkotásból sem hiányzik Szent Balázs neve vagy a balázsolás szó.

Nekem minden balázsoláskor, amikor ott állok a szigetelőszalaggal összefogott gyertyapár lángjai között a zsámbéki templomban, és hallgatom az áldást, nem a torokgyík, hanem a már nagyon régen halott apám jut eszembe. Ő, amikor Babits Mihály Esztergomban meghalt, a nagy költő közelében volt, a ferences gimnáziumban tanult. Egyszer még az is átsuhant az agyamon, hogy milyen furcsa a tény: apám később fül, orr, gégész orvosként kereste kenyerét, és tartotta el családját. Nálunk egyébként tiltott étel volt a hal, a szüleim betegesen féltek a szálkáktól.

Dippold Pál

1956. november 2-án a Magyar Híradó és Dokumentum Filmgyár Könyves Kálmán körúti központjából a gyár egyik stábautójával két operatőr: Csák János, Mikó József és egy gépkocsivezető indult az akkori Szabadsághegy irányába. Előző este megbeszélték, hogy mozgóképen dokumentálni fogják a pártvezetők és az ÁVH üresen hagyott ingatlanjait.

Azért mentek ketten, mert két objektumot választottak ki: Rákosi Mátyás villáját a Lóránt utcában és egy titokzatos államvédelmis épületet az Eötvös úton. Mind a ketten a volt pártvezér lakhelyét akarták felvenni és így fej, vagy írás alapon döntötték el, hogy Csák szálljon-e ki előbb a Lóránt utcánál, vagy Mikó. A sors úgy hozta, hogy Mikó József ment tovább az Eötvös út felé.

Az elsőként kiszállt operatőr anyaga elveszett, vagy lappang valahol, de Mikó felvételei fennmaradtak. Már 1990-ben felleltem az anyag nagy részét és azt televíziós kollégáim útján egy dokumentumfilm keretében már régen közre adtam.

Azóta előkerült még néhány filmkocka és teljesebbé vált az ÁVH- villa filmes dokumentációja. Az operatőr kívülről minden irányból megörökítette a házat és a garázson keresztül lement kamerájával a cellabörtönné alakított pincébe is. A látvány önmagáért beszélt! Majd felment a hallba és szalonszerű nagyszobába, ahol megrendítő, kínzásokkal kísért kihallgatások is folytak.

Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyvéből már tudtunk a villa létezéséről, amelynek alapján Nádas Péter Helyszínelés című írása tárta fel hallatlan empátiával a részleteket, még a szamizdat korszakában. A villa azonban tartogat még titkokat, mert nem tudjuk, hogy a házban a Rajk-peren és a hozzá kapcsolt pereken kívül, még milyen szörnyűségek történtek. Nem tartom valószínűnek, hogy a villát 1953 után is ilyen célokra használták, de az sem valószínű, hogy csak a Rajk-per céljaira alakították át börtönné. A terror háza volt ez a Svábhegyen! A feltartott kezű ember, aki ekkor egyedül tartózkodott a házban Takscherer József, aki a ház gondnoka lehetett és csak ebben a minőségében tartozik a képsorokhoz.

Személyes történetem

Az 1970-es évek közepén, mint az MTA Történettudományi Intézetének ezzel a korszakkal foglalkozó felkent szakembere, megfelelő önbizalommal vitatkoztam Nádas Péterrel a Nemzeti Múzeum előtt, hogy az általa akkor vizionált titkos villa nem ott volt!

Azóta tudjuk, látjuk. Tévedtem!

Varga János