Száznegyven évvel ezelőtt, 1876. március 2-án született Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Piusz pápa.
Az olasz arisztokrata család, mondhatni, már a 19. század közepe óta igen szoros kapcsolatban állt a Vatikánnal. Eugenio Pacelli nagypapája, Marcantonio Pacelli XVI. Gergely pápa pénzügyminisztere, majd IX. Piusz pápa államtitkára volt, édesapja pedig Filippo Pacelli jogászként szolgálta az egyházat. A klasszikus olasz család, melyben Eugenio Pacelli felnevelkedett, édesanyja, Virginia Graziosi irányításával élte hétköznapjait. Ma nagycsaládnak mondanánk, holott a négy Pacelli gyerek és szüleik akkoriban sok mindennek voltak titulálhatók, csak nagycsaládnak nem, abban a korban a nagycsalád tíz gyereknél kezdődött. Ebben a közegben természetes volt a hétköznapokon is az őszintén megélt hit. Eugenio Pacellit kisgyerek korában az apácák és szerzetesek nevelték, mire tízéves volt, a jezsuiták római kollégiumában élt. Tizennyolc éves korában döntött úgy, hogy pap lesz. A rendkívül okos fiatalember egyszerre több felsőoktatási intézmény hallgatója volt, teológiai tanulmányain kívül megismerkedett a filozófiával, a joggal, a történelemmel és az irodalomtudománnyal. 1899 áprilisában szentelték pappá. Igen hamar megszerezte a teológiai és a jogi doktorátust. Szorgalmának és szerteágazó, alapos tudásának köszönhető, hogy 1901-ben már a Szentszéken szolgált. XV. Benedek pápát 1914-ben választották meg, ekkorra Eugenio Pacelli már igen előkelő pozícióban volt a Vatikánban. 1917-ben Münchenbe nevezték ki nunciusnak, és ebben az évben a pápa püspökké szentelte.
XII. Piusz pápa
Tudásunkat tágítandó, vizsgáljuk meg, hogy mit is jelent a nunciusi tisztség: a Szentszéknek az államhoz és a kormányhoz kiküldött állandó képviselője. A címet akkor viselheti, ha az adott országban joga van arra, hogy ő legyen a diplomáciai testület rangelsője. Erre a régi katolikus hagyományokkal rendelkező országokban van általában mód, ha olyan országba kerül, ahol nincs erre joga, a titulusa pronuncius. De pápai küldött lehet az internuncius is. A nuncius és a pronuncius nagykövetnek számít, az internuncius pedig rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter.
Nem akármilyen posztot kapott tehát Eugenio Pacelli az első világháború idején. Igen sok humanitárius akciót szervezett, segítette a szegényeket és a hadifoglyokat. A háború befejezése után fontos egyezményeket kötött Bajorországgal és Poroszországgal. A nunciatúrát Münchenből áthelyezte Berlinbe, ezzel hatékonyabbá tette tárgyalásait a német kormánnyal a német katolikus egyház ügyeiről. Berlini jelenlétének jelentőségét az is jelzi, hogy elsőként nyílt nunciatúra egy nem katolikus többségű államban. Eugenio Pacelli tizenkét évig élt Németországban.
1930-ban tért vissza Rómába, ahol XI. Piusz pápa államtitkárrá nevezte ki az akkor már bíborosi rangú főpapot. 1939-ig szolgált államtitkárként, nagy munkabírására jellemző, hogy a pápai enciklikák fordítását és terjesztését igen hatékonyan végezte el, eredményesen és hitelesen képviselte a pápát a különböző nemzetközi találkozókon. Ezek közül, bennünket, magyarokat a budapesti, 34. Eucharisztikus Világkongresszuson részt vevő, ekkor már egyházának és magának egyre nagyobb tiszteletet kivívó Pacelli jelenléte érint, aki mellett mellesleg ott volt bizonyos Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa is.
A 34. Eucharisztikus Kongresszus: XI. Piusz pápa legátusának, Pacelli bíborosnak érkezése, Magyar Világhíradó 1938. május
Eugenio Pacelli politikáját már a kortársak, és az utókor is rengeteg bírálattal illette. Erre valójában sem Pacelli, sem az egyház nem szolgáltatott okot. XII. Piusz pápa kiegyezési politikája egyértelműen – az első világháború pusztításainak ismeretében – a békét szolgálta. Konkordátuma Hitler harmadik birodalmával vált utóbb az egyik legsúlyosabb vádponttá, annak ellenére, hogy azt már megkötésekor határozottan kimondták, hogy a konkordátum nem a náci eszmék jóváhagyása, hanem a német katolikusok jogainak védelme. A német püspöki kar és a hívek már csak azért is szívesen fogadták a megegyezést, mert például a náci kormánytól garanciát kaptak a katolikus iskolák megmaradására. Aztán hogy ez miként teljesült, arról egy, a katolikus egyház életében később szintén jelentős szerepet betöltő pap, Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa írta le: az egyezményt Hitler megszegte.
1939-ben meghalt XI. Piusz pápa, és az egyháztörtének legrövidebb konklávéján – pápaválasztó gyűlésén – a társai közül tudásával, tekintélyével, bátorságával messze kimagasló Eugenio Pacellit választották meg – Szent Péter kétszázhatvanadik utódjaiként – a római katolikus egyház vezetőjévé. Azt jelezvén, hogy elődje békét szolgáló útját akarja követni, szinte természetesnek mondható névválasztása: XII. Piusz. Hiába szólt már legelső nyilatkozataiban a béke fontosságáról, pápává választása után néhány hónappal kitört a második világháború.
XII. Piusz elmondta ugyan, hogy „semmi sem vész el békével, de a háborúval minden elvész”, a világ újra a pusztulást és pusztítást választotta. A pápa első körlevelében a béke helyreállítását sürgette, és a népek békés együttélésének módjait mutatta be. Azt írta, hogy a nyugat válságának és a háborúnak az istentől elforduló, vallását elhagyó ember az oka, aki nem tiszteli a természet törvényeit, amelynek többek között a diktatórikus rendszerek kialakulása is következménye. Az enciklikát Németországban ellenségesen fogadták, úgy értelmezték, hogy a körlevél a náci Németország ellen készült.
Még napjainkban is óriási viták és vádak kavarognak XII. Piusz második világháborús szerepe körül. Igen sokan azzal vádolják, hogy nem védte meg például a zsidókat. Igaz, hogy a Vatikán második világháborúban a diplomácia terén eredménytelen volt, a pápa azonban igen sokat tudott segíteni a háború áldozatain. Zsidó történészek tesznek tanúságot arról, hogy több tízezer üldözöttet bujtattak a katolikus intézmények és a katolikus hívek a világ szinte minden veszélyeztetett térségében. Hogy mennyire bölcs döntés volt a pápától, hogy nem tiltakozott nyíltan, teátrálisan a nácizmus ellen – jól tudván, hogy ezzel csak még nagyobb üldöztetésnek tenné ki emberek sokaságát – azt például a holland püspöki kar fellépésére adott német válasz igazolja. A németalföldi főpapok zsidómentőnek vélt fellépését a Gestapo ezer zsidó származású keresztény megölésével bosszulta meg. Arról most már úgy mellesleg tegyünk említést, hogy később például Golda Meir, Izrael miniszterelnöke hálájának adott hangot XII. Piusz második világháborús politikáját minősítvén. Tény, hogy a pápa vezetésével a katolikus egyház csaknem egymillió zsidót mentett meg a haláltól.
A második világháború után, éppen úgy, ahogy tette az első nagy világégés befejeztével, XII. Piusz teljes erejével a béke újbóli megteremtésén és megőrzésén munkálkodott. Kimondta – abban a korban, amikor némelyek egész népek kollektív bűnösségéről szónokoltak –, hogy az igazságosság és a jog a legyőzöttekre is érvényes. Felismerte, hogy a nácizmus után egy új totalitárius rendszer pusztíthatja tovább a világot, a kommunizmus. A pápánál keményebben és következetesebben kevesen utasították el a kommunizmust.
Mindezek közben megújította a római katolikus egyház belső életét is. Jézus Krisztus édesanyja, Szűz Mária tisztelete állt figyelme középpontjában. Ő mondta ki Mária mennybemenetelének dogmáját. A modern tömegkommunikációs eszközöket tudatosan és nagy hatékonysággal használta. Pártolta a katolikus egyház felépítését a harmadik világ országaiban, több nem európai bíborost nevezett ki.
A történészek tényként kezelik, hogy XII. Piusznak nagy szerepe volt abban, hogy a mi 1956-os forradalmunk után nem volt sokkal nagyobb a megtorlás. Három enciklikát adott ki a magyarok miatt és mellett, rádióbeszédet is mondott a magyarokért. Nem rajta múlott, hogy ezek a szavai, ebben a világban legalábbis, nem hallgattattak meg.
XII. Piusz 1958-ban halt meg. A pápai trónon Angelo Giuseppe Roncalli, azaz XXIII. János pápa követte.
Dippold Pál
