Egyesek szerint elég szomorú, hogy az emberiség két legnagyobb ellenségének, az atombombának és a televíziónak a megalkotásában is elévülhetetlen érdemeket szereztek magyar tudósok és feltalálók. Bár mint tudjuk, minden relatív, az atomenergia és Paks nélkül a teljes magyar áramfelhasználás 40 százalékát külföldről kellene beszereznünk.
A televíziót pedig egészen jól fel lehetne használni a béke, az együttműködés és a fejlődés céljaira – legalább egy napig. Mint ahogyan azt az ENSZ Televíziós Világfórumán 1996. november 21-én el is határozták.
November 21-e a televíziózás világnapja lett és a világfórum televíziós vezetőkből álló résztvevői vélhetően a bőséges ebéd, a kávék és gusztusos aprósütemények elfogyasztása után arra jutottak, hogy a 365-ből legalább egy napra az legyen munkahelyük, amelynek igazából az év legnagyobb részében lennie kellene. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy az emberiség miért nem fogékony annyira az értéket közvetítő komoly tartalmakra, és miért van a bulvárra, a vérre és az erőszakra jóval nagyobb igény. Talán azért is, mert az emberek 8–10 óra megfeszített munka után már nem nagyon akarnak odafigyelni és gondolkodni. Mások pedig azt vallják, hogy éppen az igénytelen kínálat az, ami egy (alacsony) nívóra hozza a tévénézők hatalmas táborát.
Azt is gyakran szokták emlegetni, hogy a mérések szerint az amerikaiak után a magyarok következnek a sorban a készülék előtt eltöltött időt tekintve. Ez most már több, mint 4,5 óra naponta, tehát nem nagyon lehet arra hivatkozni, hogy csak a munka és az otthoni esti teendők elvégzése után dőlnek oda a megfáradt hazánkfiai a készülékek elé kikapcsolódni. Nagyobb itt a baj, valószínűleg szenvedéllyé vált a dolog olyan korcsoportoknál, élethelyzeteknél is, ahol nincsenek már meg a munkahelyen, vagy munkával töltött órák. Így többek között a nyugdíjasok elmagányosodásához is vélhetően köze lehet a televíziózás elterjedésének. Míg korábban ezek a rétegek baráti, vagy esetleg szakmai alapon szerveződő társaságokba jártak, aktív társasági életet éltek, addig mostanra a városokban, de a falvakban is egyre több ablakban jelenik meg a kísérteties kékes villódzás.
A másik veszélyeztetett korosztály a gyermekeké, akik a kutatások szerint a tévével kelnek és fekszenek. Az még csak hagyján, ha a gyermekcsatornák igen csak kaotikus és értékek szempontjából egyenetlenül teljesítő világába vesznek bele, de tényleges szülői kontroll nélkül veszélyesebb vizekre is kerülhetnek, és kerülnek is, hiszen életkorukból adódóan kíváncsiak, ezek a tartalmak pedig csak néhány gombnyomásnyira vannak az uncsi Bogyó és Babócától. A tévéből áradó információhalmaz kritikátlan elfogadóivá és a reklámok áldozataivá válhatnak ők is amellett, hogy mozgásigényük is kielégítetlen marad, amit fizikai teljesítőképességük bánhat a későbbiekben.
No de tudjuk, hogy ez másképp is alakulhatott volna, mert Mihály Dénes és Tihanyi Kálmán (Barta István, Czukor Károly Oklicsányi Ferenc, Terebesi Pál, Nemes Tihamér és a színes technikával a CBS-nél 1940-ben megjelenő Goldmark Péter Károly) találmányai még ma is óriási lehetőségeket rejtenek. Az, hogy a Gellért Szállóban 1936-ban már 30 méterre adást közvetítettek, a magyar tudomány hírnevét öregbíti. A hazai tévéadás végül 1957 februárjában indult el hódító útjára, és hogy nem véletlen e szóösszetétel használata, arra bizonyítékul ott van az a 2012-ben naponta magyar ember által a tévé előtt töltött 4 óra 46 perc. A műfajban örök bajnoknak tűnő Egyesült Államokban 1995 óta egyre nagyobb népszerűségnek örvend a tévémentes hét mozgalma. Nálunk még nincs nagyon ilyen, mint ahogy a Televíziós Világfórum által elhatározott célok sem ismerhetők fel az országos csatornák november 21-i műsorában.
Pálffy Lajos
