Fél évszázaddal ezelőtt, 1963. november 22-én halt meg Aldous Leonard Huxley angol író, akinek legismertebb műve a Szép új világ. A 19. század végén, 1894-ben született Huxley, családjáról a világ sokat tudhat. Teli van híres emberekkel. Az író nagypapája Thomas Huxley Oxfordban tanított, maga Darwin mondta róla, hogy benne az élettan legnagyobb tudósát tisztelhetjük. A tudománytörténet kettejüket – Darwint és Thomas nagypapát – a modern biológia megalapítójaként tartja számon. A biológus egyébként az irodalom iránt is élénken érdeklődött, prózát is, verset is írt, ráadásul nem is rosszakat. A család tele volt tudósokkal, nagy tekintélyű tanárokkal és írókkal. Unokája, Julian Sorell Huxley szintén Oxfordban tanított, a 20. század egyik legjelentékenyebb biológusaként tisztelik. Nagyapjához hasonlóan kitűnően írt, olvasmányos ismeretterjesztő írások, útirajzok és két verses kötet is maradt utána. A másik unokája pedig Andrew Fielding Huxley Nobel-díjas (1963) biofizikus-fiziológus volt.
A biológus Julian és a későbbi orvosi Nobel-díjas biofizikus Andrew öccse volt Aldous Huxley, aki már egészen fiatal korában nagy népszerűséget és ismertséget szerzett magának verseivel, aztán biológiai tanulmányokba kezdett. Úgy tűnt, hogy követi bátyja és nagyapja példáját. Igen ám, de 1911-ben Huxley egy súlyos és fájdalmas betegségbe esett, aminek egyik következménye az volt, hogy majdnem négy évig szinte teljesen vak emberként kellett élnie. A bajban a szerencse, hogy betegsége megmentette az első világháborús katonáskodástól. Gyógyulása után aztán végre sínre tette későbbi magát, irodalmat tanult Oxfordban. Az irodalom érdekes világba sodorta a fiatalembert, aki folyamatosan írt. Londonba kerülvén irodalmi, zenei és művészeti kritikákat tett közzé újságíróként. Első regénye 1921-ben jelent meg A nyár a kastélyban címmel. Ez a szatíra nagy sikert hozott, ami végre megengedte Huxleynak, hogy csak az írásnak éljen. És ő nem tétlenkedett, írt. 1929-ig 12 regényt, ezekben a nagypolgárság gondolkodásmódját és életvitelét tette gúny tárgyává. Az 1928-ban jelent Pont és ellenpont című regénye röpítette a világhírnévig. Huxley azonban – kizárólag szépirodalomból, ugyebár, akkortájt sem lehetett megélni – igen sok szerelmes és bűnügyi regényt is elkészített ezekben az időkben.
Az 30-as években Franciaországban, a Toulon melletti Sanary-ban élt. Itt készült el legjelentősebbnek tartott regénye a Szép új világ, ami aztán 1931-ben meg is jelent. A borúlátó, az emberiség számára szomorú jövőt megfestő szatíra lényege, hogy az emberi társadalmat a túlhajtott műszaki fejlődés természetes fejlődésének útjáról eltérítheti. A Szép új világ lényege a rettegés az önjáróvá vált műszaki fejlődés következményeitől. A regény úgynevezett negatív utópia.
A nagyközönség, legyen az olvasó, mozinéző vagy zenehallgató minden korban vonzódott a rettegés élményéhez. A rémtörténetek, horrorfilmek és napjainkban például a zombimetált ordító rockzenekarok termékeire mindig is nagy volt a kereslet. Igaz, korábban a társadalmak talán egészségesebben működtek, mint manapság, így a rettegés nem önthette el a tömegeket. Ugyanakkor az emberi képzelet szárnyalását semmi nem akadályozta, és remek művek születtek az emberiség jövőjéről, többek között a technikai eszközök fejlődéséről is. Az úgynevezett tudományos fantasztikus irodalom korai képviselői azonban közel sem voltak olyan egyhangúan borúlátóak, mint Aldous Huxley. Ráadásul Jules Verne például legtöbb utódjánál jóval pontosabban jövendölte meg például a technikai fejlődés irányát. Elég talán a Hold-utazásra utalni . Jókai Mór több száz egyéb írása mellett, ránk hagyta az első magyar sci-fit, A jövő század regényét. A magyarok egyébként a legújabb korban is igazi sci-fi mesterművekkel álltak elő. A szocializmusban szocializálódott honfitársaink igen sok ismeretre tehettek szert Kuczka Péter, Fehér Klára, Zsoldos Péter vagy Szentmihályi Szabó Péter remekbe szabott történeteiből. Nagy részük ezeknek nyilván a kincstári optimizmussal volt tele, ám mégis, vagy talán éppen ezért nagyobb élmény volt olvasni, mint az aprólékosan rosszkedvű, nagy szorongásokat keltő Huxley, vagy Orwell-műveket. Az utóbbi író műveit egyébként be is tiltották.
Nyilván sok olyan embertársunk van, akinek a világ legjobb írója Aldous Huxley. Sok oka lehet ennek, az egyik, hogy az író élete alkonyán, amikor már Hollywoodban élt, kitüntető érdeklődéssel fordult a misztikus tanok felé. Huxley nem volt istenhívő. A keleti vallások közül – nagy divat volt ez akkor, arrafelé – a buddhizmus foglalkoztatta. Érdeklődésének másik, meghatározott iránya a kábítószerek tudatmódosító hatására összpontosult. 1953-tól nagy kedvvel vesz részt azokban a vizsgálatokban, melyeket az indiánok által már régóta ismert és használt meszkalinkaktusz gyökeréből kinyert droggal végeztek. 1954-ben megírta Az érzékelés kapui című tanulmányát, majd rá öt évvel a Menny és pokol című értekezését a szer tudattágító hatásáról. Közben, ugyebár eltelt öt év, Huxley pedig vidáman meszkalinozgatott. A Huxley-féle életformának az ezekben az években induló beat költészet műveiben számtalan részletét megismerhetjük: Alen Ginsberg, Jack Kerouac, Norman Mailer és a többiek bibliaként forgatták Huxley meszkalin-ügyi dolgozatait.
Nincs tehát abban semmi csodálkozni való, hogy az Oxfordból Kaliforniába került tudós palántából bohém művésszé átvedlett Huxley hippi példaképpé vált. Halála után nem sokkal a lázadó fiatalok szétverték apáik és nagyapáik rendjét és elkezdték a maguk új világának felépítését. Aztán, hogy ez sem szép, sem új nem lett, azon sem kell csodálkozni. A hippik megöregedtek, fodrászhoz járnak, vagy kihullt a hajuk, a huxley-i, és orwelli látomások pedig csak részleteikben valósulnak meg. Mondjuk abban, hogy ma már szinte természetes, hogy a Nagy Testvér mindenkit figyel.
Dippold Pál
