1874–77 között építették meg a Nyugati pályaudvart. Az épületet August de Serres építész, a csarnok vasszerkezetét pedig Gustave Eiffel és irodája tervezte. A kivitelezést Eiffel irányította. A 146 m hosszú, 42 m széles és 25 m magas csarnok vasszerkezetével és hatalmas üvegfelületével technikai bravúrnak számított abban az időben. Kezdetben Budapest pályaudvarnak nevezték, majd 1891-ben megkapta a Nyugati nevet, amely a vasúttársaságra utalt, nem pedig földrajzi helyzetére.
Szerencsés kimenetelű vasúti szerencsétlenség. Magyar Filmhíradó, 1962. október
Az is bravúros volt, ahogy 1962-ben egy vasúti kocsi kiszaladt a körútra, ami akkoriban Lenin nevét viselte. A szemközti sarkon sportbolt állt, ennek üvegében nézte magát a nyolc éves fiú, kisebbségi érzései voltak, bár ezt így nem forgatta az agyában. Vidéki volt, másféle ruhát viselt, mint a pestiek, sötétkék svájci sapkájának pöckét lyukas kétfilléresen dugta át. Ilyet a városiak nem hordtak. Csak a falubeli mozdonyvezető, a fiú szomszédja. A fiú nem kapta hátra a fejét a csattanáskor, a sportbolt kirakatában nem csak magát, hanem a Nyugati üvegfalát is látta. Látta a nagyon lassan a Lenin körútra mászó hatalmas vasúti kocsit, a szétrebbenő embereket, az októberi napfény megcsillant az üvegszilánkokon. Hangtalan volt minden, némafilm. A fiú legalábbis így emlékezett vissza később az esetre. Arra, ahogy aztán hirtelen felrobbant mellette a pesti utca, gumicsikorgás, villamoskerék-csikorgás, lónyihogás – még elég sok jeges meg söröskocsit húztak akkoriban a lovak -, hallatszott már az üvegdarabok csörömpölése, a kiabálás, sikoltozás, a óriási fekete vashernyó meg csak csúszott kifele a Lenin körútra.
Eddig van meg az emlékdarab. A fiú anyja futni kezdett, szaladt utána, mama, miért rohanunk? – kérdezte, mert baj van, és ahol baj van, onnan futni kell, válaszolt az anyja, és már sírva tette hozzá: Ezt a háború óta tudom.
Amikor ötven évvel később az egykori kisfiú és Gustave Eiffel találkozott a Nyugati előtt, újra kibújt egy vasúti kocsi a körútra. Látod, intett körbe Eiffel, már nem érdekel senkit. Így volt, az élet egy pillanatra sem állt meg. Talán jól is van ez így, bólintott az egykori kisfiú. Nem szaladtak el, álltak, és nézték a falba lassan visszahúzódó vagont. Ha akarod, énekelhetünk is, mondta Eiffel, például azt, hogy ez a vonat most van indulóban. A belseje sárgára, leszerelő öreg bakák számára – csatlakozott a valamikori kisfiú, és azóta ott énekelnek.
