Néhány hónap múlva húsz éve annak, hogy Török Richárd szobrász úgy döntött, nem akar élni. Meghalt. Emléke, akár híres művei, híres élete, híres barátságai, híres hölgyismerősei szépsége, híres baráti összejövetelei az Üllői út eleji műteremlakásában ma is itt-ott vannak, beleégtek mindazokba, akik ismerték.

Török Richárd szobrászművész 1954-ben született Budapesten, 1972-ben érettségizett a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, majd 1972-73-ban a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál díszítő szobrászként, 1973-74-ben pedig kőfaragóként dolgozott. Az anyag tisztelete, a szakmai fogások elsajátítása és a szobrászat iránti szakmai alázata istenadta tehetséggel járt együtt. A Képzőművészeti Főiskolán 1975-ben kezdte meg tanulmányait, Somogyi József tanítványaként 1979-ben diplomázott.

1993-ig 39 évet élt, teljes életművet hagyott itt. Szobrászati hagyatéka Vasváron, a Helytörténeti Múzeum Sárkány-tornyában van.

A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turulszobor Európa legnagyobb madara: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága 15 méteres. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatoplukot. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992- ben felújították és ennek az évnek novemberében, annak   is 28. napján Göncz Árpád egykori író, akkori köztársasági elnök újra felavatta. Húsz évvel ezelőtt tehát.

Húsz évvel korábban, még kifényesítetlen korában a Turul szívesen hallgatta a rockzenét. Mondják, ha nagyon tetszett neki valami, meglebbentette a szárnyát, Ilyenkor Vértesszőlősön erős szél söpört át. Rock bőven volt Tatabányán: a Puskin Művelődési Házban gyakori vendég volt a fővárosi Scampolo, Bontovics Kati énekelt velük, a helyi zenekarokban meg ott volt a későbbi évtizedek jeles magyar rockzenészeinek színe –java. Fekete Tibor Samu például, aki később a Korálban basszusgitározott, még később pedig mindenhol feltűnt, ahol minőségi koncert volt, az egykor koromhajú tatai fiúból mára ősz bácsi lett, de tépi fegyelmezetten a húrokat, mert ebben a világban ez a dolga. A tatabányai Népházban is sok zenekar verődött össze, vijjogtak a gitárok, a turul meg helyeslően bólogatott fent a hegyen: mindjárt vége a kommunizmusnak.

A Turulnak mindig igaza van – ezt már Faludi Ádám, a később országos hírnevet szerző irodalmi szerző mondogatta.1972-ben még zen-buddhista koanokat adott elő a Scampoló koncertek szüneteiben. További nevezetessége volt, hogy fellépésein fehér lepedőkbe öltözött. Aztán ő is megszelidült, akár az indiánok, tanárrá vált, és rengeteg könyvet írt. Mind jó. Sokan meglepődtek, amikor megtudták, Faludi eredeti neve Freisinger Ede.
Ő rendezte be a magyar irodalom fellegvárát a tatabányai bányászmúzeumban.Sokat bicikliztek ebben bizonyos Lois Viktor szentendrei illetőségű képzőművész furcsa járműveivel: a szöcske biciklivel, az úthenger biciklivel, meg a többi eszement találmánnyal. Lois később nagyon felkapott avantgárd zenésszé vált, mosógépekből rakott össze hangszereket, koncertjeinek óriási sikere volt Bécsben.

1992-ben a már idősödő rockerek is ott voltak a turulavatón. Göncz Árpád ugyan nem értette, miért nem rá, hanem két lófarkas fazonra kacsint a nagy madár, de aki elnök, az ne törődjön a részletekkel. Göncz avatott, Freisinger és Lois Viktor meg kacsintgatott ott, Tatabánya felett.

Nem mindennapi kiállítás látogatható január 20-ig a Vasarely Múzeumban. Egyik legjelesebb kiállítóhelyünk leányvállalata a hely szelleméhez (Victor Vasarely munkássága) hűen a festészetet szinte nullára redukáló alkotókat párosított össze nekünk ajándékul a nyúlós, ködös novemberre. A fiatal magyar „festő” gyakorlatilag szürke felé tendáló egyszínűre mázol be közel négyzet alakú vásznakat, osztrák kollégája viszont többnyire színes köröket, korongokat fest szakmányban. Jól mutatnak egymás mellett, az már biztos.

A magyarországi filmbemutatás, forgalmazás és filmkészítés 1896-ban veszi kezdetét. A magyar-osztrák kiegyezést követően, a hosszú békekor gazdasági fellendülést hoz. Az 1896-os millenniumi ünnepségek egyrészt kiváló eseménynek számítottak megörökítésre, másrészt kitűnő alkalom volt az új csodának, a mozgó képnek a bemutatására.

Mezőkövesden 2012. október 24-én kezdetét vette a MaNDA támogatásával a Digitalizációs Közfoglalkoztatás mintaprogram. Jelenleg 40 fővel 6 helyszínen zajlik a munka. Elsőként a Városi Galériában folyó munkálatokat szeretném bemutatni.

A mezőkövesdi Városi Galéria az idei évben kapott új impozáns külsőt és belsőt. Az itt dolgozó munkatársak Takács István (1901 – 1985) festőművész rajzait, festményeit digitalizálják. Nemes feladat egy híres művész életmunkáját összegyűjteni és elérhetővé tenni az egész világ számára.

Takács István matyó parasztcsaládból származott, mely magyarázatul szolgál egyéni művészetére, témaválasztására. A festészet minden területén bizonyította rátermettségét és tehetségét. Matyóföld és népe iránti szeretete érződik azokon a képeken, melyeken a matyóságot örökítette meg, ahogy fiatalon ő ismerte, és ahogy látta.

Művészetének egyik meghatározó oldala az egyházi festészet volt. Mély vallásossága, áhítata és technikai készsége emelte őt a legnagyobb egyházművészek közé, kiváló folytatója volt a legnagyobb barokk mestereknek. Mennyezetképei látványos gazdagsága, égbenyúló távlatok és a föld lágy, könnyed összekapcsolása jellemzik. Ha valaki szeretné megismerni mind a kétszáz templomot, ahol a munkái megtalálhatók, annak az egész országot kellene bejárnia. Takács művészetét nem vitte külföldre, mert szerinte „A feladat nem az, hogy Magyarországra a művészetet behozzák, hanem, hogy itt művészetet, éspedig magyar művészetet kell teremteni.”

Talán nincs is olyan alkotása, melyben ne lenne valami jellegzetesen matyó. Kiemelkedő szerepet vállalt a matyó hagyományok megőrzésében, életük, környezetük hiteles bemutatásában - így megmentve azt a színpompás világot, melyek ma már csak múzeumi látványosságok.

A művész nem vágyott soha sikerre, azt szerette volna érezni, tudni, hogy szükség van a munkájára, megértik a munkáit, és freskói prédikációként hatnak az emberekre. Arra vágyott, hogy képei áhítatot váltsanak ki az emberekből, és reménységgel töltsék el az emberek lelkét.

Lázár Anita

Takács István gyűjteményes kiállítás december 17-től látogatható Mezőkövesden, a Városi Galériában (Szent László tér 23.).

Bizony, a címben jelzett pofátlan dolog is megtörtént, mégpedig Budapest egyik legforgalmasabb útján, ami egyben a világörökség része is. Megjelent itt vagy 30 markos legény egy nyugalmazott rendőrtábornokokat referenciaként felvonultató biztonsági cégtől, aztán a galériás és a két nyápic alkalmazott hiába reménykedett, nem kapott támogatást a kiérkező járőrtől. A kopasz, szteroidokkal felpumpált emberpéldányok pedig szuszogva teherautóra pakolták az 50 milliós készletet. Még csak arra sem volt szükség, hogy valami papírt felmutassanak.

 Az egész ott kezdődött, hogy volt egy lendületes magyar cég, jókora banki hitelből megvett egy Budapest környéki „centert” és kiadta bérbe igényes portékákkal kereskedő cégeknek üzleteit. Mondjuk ilyen-olyan műkereskedőknek. Ezután magyar gyakorlatnak megfelelő módon a bérleti díjat készpénzben kezdték szedni, a banknak pedig elfelejtettek törleszteni. (Vagy nem is akartak, mert a viharfelhők láttán jó magyar szokás szerint gyorsan offshorosodtak, ciprusi címre költöztek.) A pénze után futó bank persze levelet írt a center bérlőinek, hogy felmondták a bérbeadó hitelét, az épület immár a banké, tessék csak nekik utalgatni ezután a bérleti díjakat. Az csak természetes, hogy a fejleményt mindenféle hiteles papírokkal is alátámasztották, mégis az járt rosszul, aki ezután nekik fizetett. Az ingatlanhasznosítók nem lacafacáztak, mint a bevetőben láthattuk, ha kellett, a bérlő másik üzletébe is elmentek jogosnak tartott bérleti díjakért.

A lendületes ingatlanhasznosítók persze pert is indítottak az elmaradt bérleti díjakért és emellett keresetet nyújtottak be a bank ellen a hitel felmondásának érvénytelenítéséért is. Ugyanakkor felmondták a bérleti szerződéseket, majd pedig egy sötét éjszakán megjelentek a tábornokreferenciás biztonsági cég 80 emberével az áruházban zálogjogot gyakorolni, és ismeretlen helyre vitték a festményeket, szobrokat, egyedi bútorokat és egyebeket. Volt olyan, akitől egy kétmilliós követelés fejében 13 milliós holmit vittek el, mivel nem maradt mit eladnia, banki B-listára került, mert nem tudta törleszteni a bevételből a felvett hiteleket.

Persze, a magyar bíróság helyes döntést hozott a nem is annyira bonyolult ügyben, kötelezte az ingatlanhasznosítókat az elrabolt holmik visszaszolgáltatására. Ami természetesen a mai napig nem történt meg, pedig 150 millión felüli értéket gyűjtöttek össze valahova a marcona legények. És hiába a tekintetes bíróság végrehajtás foganatosítása, hiába itt minden, nem lehet mit kezdeni a NAV feketelistáján is előkelő helyen szereplő céggel.  Hogy aztán még cifrább legyen a történet, a szerencsétlen, vagyonuktól megfosztott bérlőktől most már a bank is kérheti a pénzt. Olyan ez, mint a peremterületeken török időkben, amikor a volt földesúr is visszaküldözgette fegyvereseit az adóért, no és a turbános defterdár is kíméletlenül beszedte a császárét, az adózók meg csak a fogukat tudták csikorgatni tehetetlen dühükben.

(A fentebb leírtaknak némi valóságalapja azért van, ilyenkor szokták a bevezetőben leírni azt, hogy mindennemű hasonlóság csak a véletlen műve lehet.) 

Azt a hírt kapta az ember, jobban jár a jövőjével-jövőjében, ha összeszedegeti múltjának darabkáit, és ezekből rakja ki történeteit. Az idősödésnek is vannak előnyei.

Megy most ez a Dögkeselyűzés, nagyon helyes. Jó film, jó rendező, jó főszereplő, jó író.

Ma még már azt sem tudják, milyen is volt az a mozi, ahol a vásznat szétzsigulizta Cserhalmi. Akkor még voltak mozik. Voltak színészek is, meg még voltak írók is, akik filmet írtak. A Kengurut Bertha Bulcsu, aki ordított azzal, aki keresztneve második u-ját hosszúra javította. Bertha Bulcsu is nagyon szeretett zsigulizni, tudott is vezetni, a Kenguruban mégis valami japán autóra vágyott. Lehet, japánkomplexusa volt, mert amikor hírét vette, hogy Yoko Ono Nemesvitán nyaral, dühösen kiabálta az Élet és Irodalom folyosóján: - mit keres itt ez a jappán kurva? Hosszú p-vel mondta, ebből sem engedett, mint ahogyan keresztneve rövid u-jából sem.

A Dögkeselyű írója, Munkácsi Miklós hasoló alkatú. Konok, kemény, kíméletlen. Szikepontos novellákat írt. Akkoriban, a késői Kádár-korban nem használták a kult szót úgy, mint mostanában. Ha használtuk volna, Munkácsi Miklós jó néhány írására rá lehetett volna mondani. A késdobáló című például a mai ötvenesek meghatározó olvasmányélménye. Már aki olvasott, és nem volt munkásőr.

Cserhalmi György pedig akkortájt sem volt más, mint ma: kitűnő színész, rendes ember.

A mozaikíró legközelebb azért arról is beszél majd, hogy milyen volt a mozi 1982-ben.

A nők akkor is, most is, mindenesetre, gyönyörűek.

Mi a közös A tolonc és a Casablanca című filmekben? A rendező, Kertész Mihály. Az Oscar-díjas filmrendező Kolozsvárott rendezte ezt a némafilmet 1914-ben. Különleges film, nem csupán a rendező miatt, hanem Jászai Mari miatt is, hiszen a korszak színészóriásának ez az egyetlen fennmaradt filmje. A főszerepeket az első magyar filmsztárok, Berky Lili, és a később világhírűvé vált Várkonyi Mihály játszották.

A forgatókönyvet Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója írta, rendezésre a fiatal Kertész Mihályt szerződtette, aki ekkor tért haza Dániából, a Nordinksnél tanult filmrendezést. A film Janovics Jenő cégénél, a Proja filmgyárban készült 1914-ben. A forgatás június elejétől július közepéig tartott Kolozsvárott, Torockón, a Torda-hasadékban és az Aranyos partján. Ez volt a kolozsvári filmgyártás második éve, a filmkészítés a színház melléküzemágaként, csak a nyári szünetekben folyt. Janovics öt nyáron hetvenkét játékfilmet gyártott. Irányítása alatt kezdte rendezői karrierjét Korda Sándor. Itt kapta első nagyszabású feladatait Kertész Mihály. Janovics megörökítette a kor legnagyobb színészegyéniségeinek, Blaha Lujzának, Jászai Marinak, Szentgyörgyi Istvánnak játékát. Ő volt az első Magyarországon, aki a filmet nem léha szórakoztatásnak, hanem művészetnek tekintette, s filmtémáit elsősorban a magyar drámairodalom és költészet klasszikusaiból merítette.

Gyulai Líviusz grafikusművész életművéből 60 alkotást  november 19-ig nézhetnek meg az érdeklődők a Budafok-Tétényi Művelődési Központban.

Az életműkiállítást azért rendezték meg itt, mert a Kossuth-díjas művész szülővárosa, az erdélyi Barót Budafokkal ápol testvérvárosi kapcsolatot.

A művészt bravúros, archaizáló, ironikus tollrajzai, kongeniális illusztrációi (Weöres Sándor: Psyché, Lawrence Sterne: Érzékeny utazások) tették híressé. A kiállításon láthatjuk néhány egyedi tollrajzát, válogatást több száz könyvillusztrációjából, animációs filmterveit. Emellett folyamatosan vetítik rövidfilmjeit, köztük Az én kis városom és a Szuvenír címűeket- írja a Manda.

A művészetben nincs demokrácia. A műalkotás vagy jó, vagy rossz. Nem a múlandó műítészek állapítják ezt meg, hanem a múlhatatlan idő.

A Nagy rostamester.

Meg természetesen a más művészeti ágakban dolgozó komolyabb alakok. Hasonló a hasonlónak, így Weöres Sándor Gyulai Líviusznak örült.

A gagyiművészek is kitűnően egymásra találnak, tessenek csak tévét nézni! A mulatós, nótás adásokat. Annyira rosszak, hogy már jók. Ha szabad még ilyesmit politikailag correcten megfogalmazni.

Gyulai Líviusz nincs egyedül. Egyre többen lépnek a hagyományos technikák és témák hatalmas terére, ma már nem ciki embert ábrázolni, amikor a modell ember. Vagy orrszarvút ha éppen azt kell bemutatni – ez Ábrahám Rafael szakterülete. Az élet a képzőművészetben is újra éledt, Gross Arnold, Filep Sándor, Párkányi Rab Péter, Varga Imre és Török Richárd sokat tett azért, hogy ne kelljen a nagy rostamestert megvárnunk.

Tessenek Budafokra menni, Gyulai Líviusz rajzai most ott élnek.

Pest megér egy estet, avagy Városfilmlub az Örökmozgóban. A félévi program harmadik előadásához érkeztünk kedden este. A filmklub küldetése és egyik fő célja, hogy meginduljon egy valós diskurzus Budapestről, ennek a városnak az arculatáról, építészetéről, lakóépületeiről, illetve olyan múltbéli, valamint jelenkori kultuszhelyekről meséljen, amelyeket csak a beavatottak szűk köre ismer.

Tegnap a város jelenlegi közlekedése és a közlekedés jövője került terítékre. De még mielőtt a moderált beszélgetésre sor került volna, levetítették először a Hajtás című rövidfilmet, ami Török Feri első munkája, utána pedig a Dögkeselyű című 1982-ben készült krimit. Utóbbi a maga idejében igazi kultuszfilm volt, valóban kiállta az idő próbáját, hiszen ugyanúgy rajonganak érte a mai huszonévesek, és azok, akik még széles vásznon látták a Vörös Csillagban. A film alapvetően egy bűnügyi történet, itt-ott némi rendszerkritikát is felfedezhettünk benne (a mérnöknek taxisnak kell állnia, mert a mérnöki fizetéséből nem tudná eltartani a családját), de van egy másik érdekessége is: negyven éves kényszerszünet és kihagyás után Perczel Zita ezzel a filmmel tért vissza a magyar filmművészetbe. Sőt, „kettős” szerepben láthattuk, hiszen a film egyik jelenetében a tévében éppen egy régi magyar film megy, talán éppen a Meseautó, amiben a fiatal Perczel Zita volt a főszereplő.

A filmet követően egy izgalmas beszélgetés indult, aminek Hegyi György volt a moderátora, két résztvevője pedig Sinya, a Critical Mass-től, és Vitézy Dávid, a Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatója. Kiderült, hogy a film jeleneteiben látott tömegközlekedési eszközök sajnos még mindig jelen vannak az életünkben, Vitézy Dávid gyors fejszámolása eredményeként megdöbbentő számokat hallottunk, mai használatban nem ritka az ötven éves tömegközlekedési jármű. Sajnos bizonyos beruházások nem történtek meg, hogy Budapest élhetőbbé váljék. Többször szóba került a levegő minősége, ezzel párhuzamosan a kevésbé környezetszennyező közlekedési alternatívák, mint például a kerékpár. Budapest közlekedésének átalakítása azonban áldozatokkal jár, hiszen képtelenség olyan terveket készíteni, amelyek minden társadalmi csoportnak, és minden közlekedési eszközt használónak megfeleljen.

Kifejezetten izgalmas és informatív beszélgetés tanúja lehetett a késői időpont ellenére is szép számmal megjelent hallgatóság. A mozi ajtaját éjfélkor zárták be mögöttünk.