Halála előtt egy évvel forgatott filmje, az Emlékezések Eva Rykerre a Santa Catalina-öbölben játszódott. A film egyik megrázó jelenete, amikor a fuldokló Natalie Woodot partnere, Robert Foxworth kimenti a vízből. Egy esztendővel később, 1981. november 29-én ugyanebben az öbölben férjével, Robert Wagnerrel és családi barátjukkal, Christopher Walkennel hajókáztak együtt, amikor feltehetően egy véletlen baleset következtében a világhírű színésznő vízbe fulladt.

Számos cikk, beszámoló jelent meg a tragikus baleset másnapján. Mindenki értetlenül állt az események előtt. Hogyan történt, hogy történhetett meg egyáltalán? Számtalan magyarázat, még több találgatás látott napvilágot a tragédia után. A vizsgálat megállapította, hogy miután a színésznő lebocsátotta a jacht mentőcsónakját, megpróbált beszállni, de megbotlott, beleesett a vízbe és a hullámok elsodorták. A boncolásnál 1,4 ezrelék véralkoholszintet mértek, és ezzel le is zárták az aktát. A törvényszéki orvos szakértő folyamatosan cáfolta a balesetet. Legfontosabb kérdése az volt, honnan eredtek a holttesten talált zúzódások, véraláfutások. A doktor bántalmazásra gyanakodott, de senki nem fogadta el érveit. Az akkor pályája csúcsán álló férj, Robert Wagner karrierjének végét jelenthette volna egy feljelentés, a stúdiónak pedig hatalmas anyagi veszteséget. Natalie és férje 1957-ben házasodtak össze, majd Natalie kezdeményezésére 1962-ben elváltak. Tíz évet éltek külön, mikor 1972-ben ismét házasságot kötöttek. Ennek a kapcsolatnak vetett véget Wood rejtélyes halála.

Natalie Wood soha nem volt olyan bálvány, mint Marylin Monroe; és nem volt szexbomba, mint Jayne Mansfield. Nem övezték botrányok, nem szerepelt bulvárlapok címoldalán. 1938. július 20-án született Natalja Nyikolájevna Zaharenko néven San Franciscóban orosz bevándorlók gyermekeként. Négyévesen már sztár volt, gyermekként tizennyolc filmben szerepelt olyan színészekkel játszott együtt, mint Claudette Colbert, Orson Welles, Barbara Stanwyck; később – többek között – Steve McQueen, Tony Curtis, Robert Redford partnere volt. Első jelentősebb szerepét az akkor már országosan ismertté vált James Dean mellett kapta 1955-ben, az Ok nélkül lázadó című filmben. Jim Stark és Judy az 50-es évek amerikai fiataljainak érzéseit személyesítette meg a filmvásznon, akik már nem szüleik és nagyszüleik hagyományos értékrendje szerint akarnak élni. 

Natalie Wood drámákban és vígjátékokban egyaránt megmutatta tehetségét. Sokan nem hittek benne, mindent a szépségének tulajdonítottak. Az egyik legismertebb szerepe Maria volt a West Side Storyban (1961), valamint az Elia Kazan által rendezett Ragyogás a fűben (1961) című film főszerepe. Volt időszak, hogy keveset filmezett, volt, hogy több évet kihagyott, amikor végre igazán visszatért volna, hogy megmutassa tehetségét, végérvényesen megszakadt a pályája.

Utolsó játékfilmjét, az Agyhalál című sci-fit már nem fejezte be. Natalie Wood halálát követően az MGM leállította a forgatást, és a film végét át kellett írni. A biztosító azonban nem volt hajlandó kifizetni a kártérítést a stúdiónak, mondván, hogy a színésznő nélkül is be lehet fejezni a filmet. De összeveszett és teljesen elmérgesedett a viszony a stúdió és a film rendezője, Douglas Trumbull között, olyannyira, hogy Trumbull soha többet nem rendezett Hollywoodban.

A Hunnia Filmstúdióban éppen 50 évvel ezelőtt, 1963. július 17-én fejezték be a Fotó Háber című bűnügyi játékfilm forgatását. Minden műfajnak megvannak a maga írott és íratlan szabályai. A kémfilmek egyik alapreceptjét Alfred Hitchcock vetette papírra, amit később – többek között – a James Bond-széria írt felül. A recept egyszerű és tökéletesen működő volt. Szupertitkos információk, jóképű kémek, bomba nők, ármány és szerelem. Bond legfeljebb a flegmaságával és a luxushoz való vonzódásával fűszerezte meg az eredeti alapot. A jó ügyet képviselő amerikai és angol kémek persze nem sűrűn fordultak elő az akkori magyar mozikban. A hidegháború éveiben semmi keresnivalójuk nem volt a keleti blokkban, még ha jó célért is küzdöttek.

A hatvanas évek enyhülést hozott a hazai kultúrpolitika területén, ez kevésbé szigorú ellenőrzést és liberálisabb irányítást jelentett a filmiparban. Az 1960-as évek a magyar film megújulásának időszaka volt, az új látásmóddal dolgozó rendezők alkotásai rangot szereztek a nemzetközi filmfesztiválokon. A hazai alkotókra hatással volt a Nyugat-Európában korábban indult modernizmus, de az újhullám egyes elemeit a kor politikai és kulturális háttere által meghatározva építették bele eszköztárukba. Az ötvenes évek sematikus szabotázsfilmjeit felváltották a bűnügyi filmek, amelyek lehettek krimik, kémfilmek, de készült szatirikus akciófilm is.

Az 1963-as Fotó Háber című filmben volt minden, amit a műfaj megkövetelt: lezüllött kémek, rettenthetetlen nyomozó, léha nők, rejtélyes Mata Hari, nyugodt és bölcs rendőrfőnök. Várkonyi Zoltán filmjét igazi közönségsikerként emlegették. A rendező mesteri kézzel irányította a munkát, dirigálta a színészeket, miközben néha maga is jelmezt öltött. Várkonyi egyébként ritkán tetszelgett pozitív szerepben, ebben a filmjében a kémszervezetet külföldről irányító üzletember karakterét játszotta el.

Partnerei a kor sztárjai voltak; Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Szakáts Miklós, Psota Irén, Sinkovits Imre. A forgatókönyvet hárman jegyzeték; Radványi Dezső, Erdődy János, Szemes Mariann. Az alkotók egykor azt nyilatkozták, hosszú vitasorozatok előzték meg a könyvet, mivel folyamatosan arra kellett vigyázniuk, hogy a nézők ne a kémekkel érezzenek együtt, hanem az elhárítókkal.

A film különlegességének számított, hogy a nyitójelenetet a Markó utcai fogház előtt forgatták. Számtalan kérvény, engedély, és persze Várkonyi Zoltán jól csengő neve kellett ahhoz, hogy az egykor fotózni tilos táblával ellátott épületnél forgatni lehessen.

A Hunnia Stúdió által készített film nem okozott csalódást, sem az alkotóknak, sem a közönségnek. Az izgalmas, fordulatos, számtalan logikai rejtvényt felvonultató filmet 1963. októberi bemutató után az 1987-es adatok szerint 3.881.000 néző látta. Az akkori 1-től 725-ig terjedő filmlistán a Fotó Háber a 87. helyet érte el.

1923. július 13-án, azaz 90 évvel ezelőtt állították fel Los Angeles egyik kopár hegyecskéjének, a Mount Lee-nek a tetején azokat a hatalmas betűket, melyekből összeállt a HOLLYWOOD felirat. Az azóta eltelt évtizedekben a hollywoodi filmgyártás lényegéből eredően virtuális valóságának urai minden erejükkel azon voltak, hogy a nagy betűk valamiféle jelképpé, emlékművé, ércnél maradandóbb nyommá váljanak a kultúrtörténetben. A film azonban, az úgynevezett filmművészet rendkívül illékony. Gyorsabban múlik, mint akár egy könnyű nyári slágerecske.

Az álomgyár, azaz az amerikai álmot mindenáron kiábrázolni akaró filmüzem feliratát eredetileg egy ingatlanügynökség szerelte a hegyre, hogy felhívja a figyelmet a környék beépítésének lehetőségeire. A betűsor hosszabb volt: HOLLYWOODLAND. Egy évig akarták otthagyni, ahol most van, aztán valahogy, nem is akárhogyan megmaradt. Mára már – 1973-ban - műemlékké nyilvánították, bekerítették és szigorúan őrzik a 14 méter magas betűket, melyek 116 méter hosszú helyen illegetik magukat a hegytetőn.

Forrás: http://ckck.tumblr.com/post/318402483/hollywoodland-los-angeles-california-1926

Igen sokan úgy emlegetik az óriásbetűket, mint Los Angeles jelképét. Ez enyhén szólva túlzás, bár nem idegen az amerikai gondolkodásmódtól. Pedig nem lehet itt másról szó, mint egy pár százezres filmüzemi negyed reklámjáról a közel 4 milliós lélekszámú városban. Ám az is igaz, hogy a város életét, nagyrészt gazdaságát is az óriási pénzeket mozgósító filmipar irányítja. A nagyvilág jórészt az itt készült filmekből ismeri az amerikai életformát. Innen indulnak el világhódító, legalábbis nyugativilág-hódító útjukra az úgynevezett világsztárok, akik képei és a róluk szóló hírek megtöltik a bulvársajtót.

Az álomgyárban előállított álomvilág aztán úgy összezavarja sokszor a nézőket, hogy nem tudják, hol is vannak. A valóságban vagy a virtuális térben. Az összezavart ember pedig olyan szeretne lenni, mint a filmbéli hősök, elveszíti egyéniségét és már klónozni sem kell, hogy több ezer hollywoodi sztár szaladgáljon az utcákon.

Most azonban mégiscsak a Hollywood-betűkről beszélünk, és soroljuk adataikat. 491 méter magasra szerelték a monumentális írásjeleket, felállításuk idején 15 méter magasak, 9 méter szélesek voltak és 4000 villanykörte világította meg őket. Külön gondnok tartotta karban a reklámot, a későbbi műemléket, ő őrizte a létesítményt, lakása az L betű mögött volt. Mégis a másik L betű vált híressé, ez egy öngyilkosságra kitűnően alkalmas szakadék fölött van. Igen sokan erről elrugaszkodva vetettek véget életüknek.

Forrás: http://waterandpower.org/museum/Mulholland_Dam_and_Hollywood_Reservoir.html

A 20. század közepére gazdátlanná vált a betűsor, lassan enyészetnek indult. 1949-ben az utolsó 4 betű, a LAND eltűnt, megszűnt a kivilágítás, megrepedt az egyik O betű, a másik O meg leesett a hegyről. Ráadásul a gondnok, vélhetően bánatában, berúgott és részegen nekiautózott a H betűnek. Úgy tűnt nem lesz jelkép a jelképnek szánt feliratból.

1978-ban azonban az ereklyének nevezett szerkezet megmentésére gyűjtést szerveztek. Nem is akárkik: Alice Cooper rockénekes és Hugh Hefner a Playboy tulajdonosa. Érdekes, ahogy a filmipar, az iparrá váló zeneművészet és a szexipar egyik zászlóshajója ereklyét ment, erre összeszedi a pénzt. Fel is avatták a rozsdamentes acélból és betonból megépített új betűkből összeállított szót. A betűk magassága 13,7 méter, szélessége 9-12 méteressé vált.

Néhány évvel ezelőtt, 2008-ban újra ledöntötték volna a filmesek ereklyeként tisztelt jelképét. Az ok igen egyszerű volt, házat akartak építeni a betűk helyére. Ismét színre lépett azonban Hugh Hefner a nyuszifüles cicikirálynők főnöke, és a Playboy több millió dollárt adott a jelkép megmentéséért létrejött alapítványnak. Amúgy egy chicagói vállalkozói csoport akart itt építkezni, 22 millió dollárt kértek a lelépésért, de a hollywoodi mozisok, például Tom Hanks vagy Steven Spielberg, de maga Kalifornia kormányzója Arnold Schwarzenegger is beszállt a mentőakcióba, az ügyes üzletemberek Hefnerrel az élükön 12,5 millió dollárra alkudták le az összeget.

A Hollywood felirat tehát új fényekben pompázik, Los Angeles lassan már mást sem jelent, mint amit a betűk mondanak. A történelmi emlékek nélküli amerikai kultúra pedig egyre hatékonyabban hiteti el magával, hogy egy 90 éves felirat is érhet annyit, mint a Notre Dame.

Dippold Pál

1873. július 10-én hunyt el Miskolcon Latabár Endre, a leghíresebb magyar színészdinasztia alapítója. Hamvai az avasi református temetőben, a családi sírboltban nyugszanak. Miskolc városa hálás mindazért, amit a jeles színházi ember a városért tett, nevét utca viseli, és nyolc évvel ezelőtt szobrot is kapott a miskolci színház parkjában.

Ha egy szóval kéne megmondani, hogy mivel is foglalkozott az 1811. november 16-án Kiskunhalason született Latabár Endre bajban lennénk. De szerencsére sok szót használhatunk, így leírhatjuk, hogy személyében jeles színészt, karnagyot, színi igazgatót, operett-fordítót, társulatépítőt, a magyar vidéki színjátszás megalapítóját és cseppet sem mellesleg az immáron hatodik nemzedékében élő színészdinasztia ősét tisztelhetjük.

Köznemesi családba született, jogi pályára szánták. Tanulmányait el is kezdte a debreceni jogakadémián, de egészen pontosan úgy járt, mint valamivel fiatalabb kortársa Petőfi Sándor. Csapot-papot otthagyott, és beállt vándorszínésznek Kilényi Dávid társulatába. Miután vándorszínész volt írhatjuk sorba a nagy magyar városok neveit, ahol színpadra lépett, főleg operák tenorjaként, de a prózai darabok komikus szerepeiben is: volt Kassán, Kolozsvárott és Pécsett. Későbbi pályafutása és a kortársak visszaemlékezéstöredékei alapján igen tehetséges ember volt. Nagyon igyekezett a színvonalas színjátszás folyamatos gyakorlatát elérni, ez nem várt következménnyel járt, túlerőltette hangszálait, ezért 1838-tól, mint korrepetitor, karmester és opera-rendező dolgozott. 1842-ben Nemzeti Színházhoz pályázott, nem járt sikerrel. Önálló társulatot alapított, ezután 31 éven át színi igazgatóként működött.

Forrás: wikipédia

1849 után ráhárult a nagy feladat, a vidéki színházi élet megépítése. Egymás után avatta fel társulatával Thália vidéki szentélyeit, 1854-ben Szabadkán, 1857-ben Miskolcon. Ez a város fogadta be a nagy mestert. Egymás után négyszer kapott itt színi direktori megbízást, ezért tudta elérni élete egyik nagy sikerét, azt nevezetesen, hogy a kiegyezéskori Magyarországon Kolozsvár és Nagyvárad mellett Miskolcon épült ki a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb központja. Közben Győrben, Szegeden és Kassán is kibérelte a színházat társulatának. Prózát, operát és operettet egyaránt magas szinten játszó együttese talán a legerősebb vidéki társulat volt akkortájt. A Latabár Endre keze alatt dolgozó híres színészek közül elég csak Szentgyörgyi István, Paulai Ede és Újházi Ede nevét megemlíteni. Utóbbi a tyúkhúsleveses emberünk.

Latabár Endrének mindezek közben még arra is maradt ideje, hogy esetenként karnagyként lépjen fel, zenét komponáljon és félszáz színpadi művet fordítson magyarra német, francia és olasz változatából.

Latabár Endre tehetsége tovább él utódaiban, amihez nyilván az 1841-ben feleségül vett Török Mária tulajdonságai is hozzájárulnak. A legismertebbek leszármazottak a 20. század óriási népszerűségre szert tevő táncos-komikus testvérpárja, Latabár Árpád és Kálmán. Ifj. Latabár Árpád – nyilván nem véletlenül tért haza – a miskolci színház táncos-komikusa. A legfiatalabb Latabár leszármazott, Kálmán pedig egyre nagyobb sikereket arat táncművészként.

A Latabár család története többek között azt példázza, hogy a tehetség, a szorgalom, a kitartás és az elődök tisztelete, a mesterség fogásainak tisztességes átvétele tovább élteti a megtartó hagyományokat.

Aki megtartja hagyományait, azt megtartják a hagyományok.

Dippold Pál

10. születésnapját ünnepli július 8-án a magyar Wikipédia. Alig 2 évvel később került a magyar internetezők szeme elé, mint az angol nyelvű változat. A Wikipédia a bizonyos Nupedia nevet viselő, a világhálón élő ingyenes, szabadon hozzáférhető – másként fogalmazva nyílt tartalmú enciklopédia volt. A Nupediat azonban szakértők szerkesztették, szócikkeit lektorálták és nem nyúlkálhatott beléjük akárki. Az Egyesült Államokban fejlesztették ki, méghozzá egy eszményi összeállítású páros, Larry Sanger filozófus és Jimmy Wales üzletember. A Nupedia elkészítésében és fenntartásában alkalmazott programot NupeCode-nak hívták. Érdekes adalék, hogy az elektronikus enciklopédia pénzügyi hátterét a Bomis című honlap adta, ez nagyjából jellemezte is a várható fejlődési irányt, a tömegkultúra jellemző műfajaival foglalkozott: sporttal, sci-fivel és erotikával.

Az ezredfordulón sokan úgy gondolták, hogy ideje még jobban begyorsítani az időt, és ehhez már lassúnak és körülményesnek bizonyult a szakszerűen szerkesztett, hiteles forrásként is felhasználható Nupedia.

A fejlesztés első lépéseként 2001-ben a szerkesztők elindították a Wikipédiát. A wiki szoftver tette lehetővé, hogy mindenki belenyúlhasson az egyre terjedelmesebb internetes lexikonba. A gyorsítás azzal járt, hogy nem ellenőrizték a közzétett anyagok hitelességét, bárki bármiről írhat. Akár névtelenül is. Akkor még úgy gondolták, hogy az így megírt anyagokból néhány hiteles és jó cikket is kinyerhetnek.

A szerkesztők azonban tévedtek, mert a Wikipédia elképesztő erővel és nagyságrendekben növekedett, a hasznos, használható hiteles szövegek aránya jóval nagyobb volt, mint amennyit vártak. Be is zárták a Nupediat. 2001 elején a Wikipédián 1000 cikk szerepelt, szeptemberben 10.000, az év végére pedig 20.000. A következő évben a wikicikkek száma elérte a 40 ezret. Jelentős fejlődést hozott a szintén 2001-ben elindult nem angol nyelvű Wikipédiák megjelenése. Az elsők között volt a katalán, a kínai, a holland, a német, az eszperantó, a héber, az olasz, a japán, a portugál, az orosz, a spanyol, a svéd és a nagyjából egyidőben csatlakozó arab és magyar nyelvű változat.

A 2003-as újraindulásig, a máig élő változat Gervai Péter informatikus által kidolgozott formájáig csak vergődött nemzeti Wikipédiánk. Az első például csak 5 lapot tartalmazott. Az új változat már csak technikai okokból sem tartotta meg ezt a sovány adatbázist. Az új, magyar Wikipédia első szócikke az Omega együttesről szólt.

Jellemzően lázadó módon mi magyarok nem ott kezdjük, ahol mások, nálunk az Omega az alfa.

Mára az internetes enciklopédia 300 szerkesztővel dolgozik. Néhány jellemző adat arról, hogy egyre több használható és figyelemfelkeltő szócikk készül és lapok látogatottsága villámgyorsan nő: 2007-ben 50 ezer, 2008-ban 100 ezer, 2009-ben 150 ezer, rá két évre pedig már 200 ezer szócikk forgott a világban magyarul. Ma 243.029-nél tartunk. A többi nemzeti wikipédiához hasonlóan a magyar felhasználók is kiválasztják a legjobbnak tartott cikkeket. Ezek kapják meg a kiemelt cikk titulust. Mára itthon már félezernél több ilyen van.

Egy 2008-as felmérés szerint a magyar Wikipédia a 20 leglátogatottabb weboldal között volt, a havi lapletöltések száma meghaladta a 10 milliót.

Elképesztő számokkal találkozunk, ha a Wikipédia fejlődését vizsgáljuk. 2008-ban írták meg a tízmilliomodik szócikket, nem kis büszkeséggel tölt el minket, hogy azt a szerző, Pataki Márta a magyar Wikipédiában tette közzé. Ekkor a Wikipédia már 250-nél több nyelven volt olvasható.

A kezdetben gyanús, felszínes és ellenőrizetlen kísérletből mára komoly, ha nem a legkomolyabb, mindenki számára elérhető adatbázis nőtt ki. Az ismét ellenőrzött tartalmak bátran használhatók forrásként bizonyos tanulmányok elkészítéséhez, ám a Wikipédián szereplő adatok helyességét nem árt más forrásból is ellenőrizni.

Ez egyébként minden forrásra igaz, egy forrás nem forrás.

Dippold Pál

Főleg a szokásjogban és a gyakorlatban keresendő a közlekedés iránya, mintsem általános szabályokban. Napjainkban az emberiség kétharmada jobb oldalon vezet, akárcsak mi, magyarok is 1941. július 6. óta. A fővárosban és az agglomerációban, csak negyedévvel később, november 9-én tértek át.

A jobb oldali vezetés azonban sokkal későbbi, mint vetélytársa. A „balra hajts” korábbi fölényét azzal szokás magyarázni, hogy főképp jobb kezesek vagyunk. Az őskorban és az ókorban a fegyverhasználatra vezethető vissza a balra tartás, hiszen az ember jobb kezében volt a bunkó, később a kard, amikor összeütközésre került sor a szembejövővel, így gyorsan tudott reagálni. A középkorban a hintók és szekerek vezetői szintén balra húzódtak. Ekkorra tehető az első írásos emlék a haladás irányáról: Bonifác pápa bullába foglalta, hogy a Rómába zarándoklók kardjukat jobb kézben tartva utazzanak, így könnyebben meg tudják védeni magukat. Ez a szokás évszázadokon keresztül nem változott, míg nem a francia forradalom idején szimbolikus jelentéssel bírt, hogy ki melyik oldalán halad az útnak: a szegényeké volt a jobb oldal, a forradalom ellenségeié a bal. Napóleon vetett véget ennek, miután elfoglalta Európa jelentős részét, elrendelte a jobboldali közlekedést a meghódított területeken. A XIX. században már voltak ugyan olyan vasúthálózatok, amelyek a „jobbra hajts” szerint épültek (például Magyarországon is 1855-ben), ám a francia seregek kivonulása után több területen visszatértek a baloldali közlekedéshez még egy évszázadra.

A századforduló után fokozatosan váltottak az országok a jobboldali közúti közlekedésre, elsőként Oroszország az első világháború után, majd az 1930-as évek második felére Európa számottevő része, többek közt Magyarország valamennyi szomszédja. 1939-ben határozott a közlekedési tárca a váltásról, ennek részben a német orientáció volt az oka, részben pedig az, hogy a bécsi döntések által visszacsatolt területeken már jobb oldali közlekedés volt és úgy vélték, komoly mértékben csökkenni fog a turizmus. A háború miatt azonban eltolták a megvalósítást, de a mérsékelt forgalom miatt is nagy előkészületekre (és persze hatalmas összegekre) volt szükség az átálláshoz: az új villamos vonalak megállói, rengeteg váltó, forgalmi berendezés és jelzőtábla átépítése és beállítása. Az iskolákban a gyerekeknek oktatást tartottak az új közlekedési rendről, a gyalogosok figyelmét elsősorban arra hívták fel, hogy az útra lépés előtt balra kell nézni. A járművezetők „jobbra hajts, balra előzz” feliratú táblákat kaptak szélvédőikre, illetve újságcikkek, falragaszok, rádióban elhangzó felhívások hirdették a változást, még a színházakban és a mozikban is sor került a témához kapcsolódó figyelmeztetésekre.

Egy 1941 júniusában rendelet született a két lépésben történő átállásról: Budapestet és környékét kivéve július 6-tól vált érvényessé a jobboldali közlekedés, a fővárosban pedig november 9-én.

Felmerül a kérdés, hogy Budapesten miért csak három hónappal később vezették be a jobbra tartást? A válasz egyszerű: itt sokkal több időre volt szükség az átálláshoz, például a villamos-, és a buszmegállók majdnem negyedét át kellett helyezni, akárcsak a közlekedési táblákat. Ugyan a Beszkárt villamosai rendelkeztek mindkét oldalon ajtókkal, a buszoknál más volt a helyzet, ezekre az utolsó pillanatokban szerelték fel az újonnan kivágott ajtókhoz a lépcsőket, ez nem kevesebb, mint 12 millió pengőt emésztett fel. (Viszonyításképpen: 1941-ben jó havi bérnek számított 200 pengő, de ennyibe került egy rádiókészülék, egy Ausztriában tett sítúra 150, míg egy bicikli 99 pengőbe került.)

November 9-én este 23 órakor a villamosok megálltak Budapesten és a hétfő reggeli fél 7-es indulásig volt idő a váltók átállítására és a vágányok összekötésére. Az építési és pályafenntartási osztályok valamennyi dolgozója készenlétben állt. A rendőrség a megszokottnál is jobban büntette a már mozgó járművekre való fel- és leugrálást, mert ezek óriási veszélyt jelentettek. Minden nagyobb kereszteződésben állt egy rendőr, aki elsősorban a gyalogosok biztonságára figyelt. A rendvédő szervek az első héten még nem szabtak ki büntetést a szabálytalanul hajtókra, csak figyelmeztettek. Az átállás összességében zökkenőmentesen zajlott, a legnagyobb baleset, amire sor került, egy székesfehérvári kalauz esete volt, aki nekitámaszkodott a busz bal oldalán lezárt ajtónak, amely kinyílt véletlenül és a kalauz kiesett rajta.

Egy héttel ezelőtt, amikor Magyarországon Péter -  Pál napot írtak, és a hagyományok szerint elkezdődött a búza aratása, útjára indították az ezeknél az eseményeknél sokkal ismertebb Tour de France-ot. Különleges számokkal állhatunk elő, 110 évvel ezelőtt, 1903-ban volt az első Tour, az idei pedig – 10-et a történelem viharai kisöpörtek a sorból – a 100. verseny.

A világ legismertebb biciklis körversenyén a 100. viadal első szakaszát egy busz nyerte meg. Néhány perccel a versenyzők beérkezése előtt ugyanis egy csapatbusz beszorult a célkapu alá. Nagy kapkodás kezdődött, ide nem futhattak be a versenyzők, a jármű nem akart mozdulni, a versenyzők meg csak jöttek-jöttek. Az új célt 3 kilométerrel az eredeti előtt jelölték ki.  A mezőnyben óriási helyezkedés kezdődött, majd néhány perc múlva, amikor az idétlen buszt végre sikerült kifaroltatni szorult helyzetéből, rádión közölték a versenyzőkkel, hogy a cél mégiscsak az eredeti helyen lesz. Ettől aztán újfent zavar támadt, hatalmas bukás sorozat kezdődött, az összes esélyes versenyző lemaradt. Annak a kis csapat tagjainak, melynek szerencséje volt,azaz nem bukott, sikerült besprintelniük a célba, győztest is hirdettek ám a különleges körülmények miatt minden versenyző neve mellé ugyanaz az idő került. Mintha mindenki ugyanakkor ért volna célba. A 100. Tour de France első napján tehát érdekes eseményeknek lehettek tanúi azok a 10-, sokak szerint 100 milliók, akik a televíziós közvetítéseket nézve vagy a helyszínen kísérik figyelemmel a világ leghíresebb bringakörét. A fentiek után az már csak apró mellékkörülménynek számít, hogy a viadal 100 éves történetében először Korzika szigetén tekernek három napig. Úgy tűnik, Korzika Napóleon előtt, de még ma is tud meglepetéseket adni a világnak.

A Tour de France-ot egy Henri Desgrange nevű ember találta ki új, L’Auto című lapja bevezetésére és népszerűsítésére a 20. század harmadik évében. A verseny július 1-étől 19-éig tartott, 6 szakaszból állt és 2428 km hosszú volt. 60-an indultak, bizonyos Maurice Garing győzőtt 25 km/h-ás átlagsebességgel. Sokan kiestek, a 21. helyen ért célba az utolsó versenyző 64 órás, azaz majdnem 3 napos hátránnyal. Desgrange nagy sikert könyvelhetett el, lapja példányszáma megugrott, a Tour pedig első napjától kezdve egyre nagyobb hírre tett szert. Érdekes az összefüggés az autógyártás és a biciklizés között, a későbbi nagy európai autómárkák általában kerékpárüzemekből nőttek ki, ilyen volt az Opel és a Peugeot. Az utóbbi cég nevét viselő bringákkal ma is gyakran találkozhatunk az utakon. A közelmúlt egyik érdekessége, hogy a luxusautókat gyártók is elkezdtek biciklifejlesztésekkel foglalkozni, akinek pénze van rá, sok kell, milliók, akár BMW vagy Mercedes biciklit is rendelhet magának.

A Tour de France első évei is tele voltak botránnyal. Igaz, akkor még nem doppingolás miatt, de többször kizárták az első helyezetteket, többnyire csalás miatt. Az akkor is szép számmal az utak mellett felsorakozott szurkolók is mindent bevetettek, hogy kedvenceik ellenfeleit bántsák. Fellökték őket, rugdosták, dobálták és a közelmúlt ismét divatba jött gumilukasztó szögszőnyegét is gyakran eléjük szórták. 1910-ben vezették először a mezőnyt a hegyek közé, és ettől teljesen megváltozott a verseny. Hegymászásra alkalmas alkatú versenyzők és technikailag jelentősen átalakított kerékpárok kellettek ehhez. Az első nagy hegy a Col de Tourmalet megmászása az összes induló közül egynek, Gustave Garrigounak sikerült – ő teljesítette ugyanis azt a feltételt, hogy menet közben nem szabad letenni a lábát az útra.

Az első világháború után a Tour népszerűsége egyre csak nőtt. 1919-ben, amikor Magyarországon a kommunisták a vörös diktatúrát erőszakolták rá a népre a Tour-on bevezették az összetettben vezető versenyzőnek járó sárga trikót – ez volt a színe a L’Auto újságpapírjának. Magyarországon is volt egy sárga újság, a rendszerváltás környékén az 1990-es években élt igen rövid ideig a Pesti Riport című bulvárlap, igaz ők nem szerveztek bringaversenyt maguknak és az is igaz, hogy nem ezért mentek tönkre. A Tour de France távja már-már embertelen hosszúságúra nőtt, 1926-ban például 5745 kilométert tekertek. 1930-ban rádióközvetítéssel kísérték a versenyt, néhány évvel később megtartották az első időfutamot. 1934-ben a mezőny elérte a 30 km/h-ás átlagot.

1944-ben megszűnt a L’Auto, helyét a L’Equipet sportnapilap vette át. A Tour ezentúl őt szolgálta. A második világháború után 1947-ben rendeztek újra Tourt. Ezekben az időkben tűnt fel az olasz biciklisport két nagy csillaga Fausto Coppi és  Gino Bartali. Csillagokból a későbbiekben sem volt hiány, legendás, 100 milliók által ismert sportolók arattak győzelmet sorra-rendre a Tour de France-on, hogy csak a három ötszörös győztes nevét írjuk le: Eddy Merckx, Bernard Hinault és Migual Indurian.

A legutóbbi két évtized jellemzője, sajnos a Tour de France-on is a fontoskodó okoskodás. Az a fajta tevékenység, amikor nagy, kövér kémikusok és biológusok előjönnek, és 15 évekkel ezelőtti vérmintákból megállapítják, hogy X meg Y és Z, akik mellesleg életüket tették a kerékpársportra tiltott szereket használt, azaz doppingolt. A tudományban nincs helye a feltételes módnak, így a doppingvádak nagy része is méltatlan, igazságtalan. Egy köhögéscsillapító vagy légzéskönnyebbítő tabletta bevétele, olyané ráadásul, ami akkoriban nem is szerepelhetett a tiltott szerek listáján, ma nagy garral bejelentett doppingvétséget jelent. Vagy nézzük a vércserés műveleteket, ki mondta, hogy ezt akkor, amikor a teljesítőképességet erősítendő alkalmazták tilos volt? Így aztán egymás után jönnek elő a mítoszrombolók. A csapból is a kisszerű, ronda és tudálékos doppingellenes harcosok karattyolása folyik. Így akarják elvenni például Lance Armstrong erőfeszítéseinek értékét, Jan Ullrich bajnokságait vagy napjaink sztárjának Alberto Contador-nak sikereit. A bajnoki címeket elvették. A versenyzőket hosszabb rövidebb időre Armstrongot örökre eltiltották a versenyzéstől.

A menet azonban megy tovább. A karaván halad, a doppingvadász kutyák ugatnak. A Tour de France idén júliusban is, ahogy tavaly is és jövőre meg azután is fogja, elkezdte több ezer kilométeres hősies körét. A kövér vegyészek a kémcsöveiket nézik, a sportszerető nagyközönség pedig azokat a remek biciklistákat, akik hegyekről völgyekbe zúdulva óriási erőfeszítésekkel mutatják meg a világnak, hogy botrányok ide vagy oda a kitartás, a bátorság, a tehetség és az erő akár egy bicikli segítségével is legyőzheti az emberi gyengeséget. És meggyőzheti a világot arról, hogy nem okoskodni, hanem élni kell. 

Dippold Pál

Száz évvel ezelőtt, 1913. július 4-én halt meg Budapesten Klösz György fényképész, akinek személyében a magyar városfotózás első kiválóságát tisztelhetjük.

Messziről került Budapestre. Darmstadtban született 1844-ben, Johann Justus Georg Kloess néven. Édesapja Paul Kloess , édesanyja Gratz Ernesztina volt. Kloess Georg még nem magyarosított Klösz Györgyre, amikor feleségül vette Zeller Karolinát. A német fiatalember gyógyszerészetet, vegyészetet és fényképészetet tanult. Érdekes tanulmány készülhetne arról, hogy a patikusok vajon miért vonzódnak annyira a művészet képpel megjeleníthető formái iránt. Csontváry Kosztka Tivadar is patikusként kezdte.

Klösz György bécsi évei után, huszonkét évesen, 1866-ban került Pestre. Két társával fényírdát nyitott a belvárosban, majd önállósult, később egy nagyobb műhelyt nyitott. A Magyar Fényképészek Egyletének alapító tagjaként a bécsi világkiállítás minden fotózási jogával rendelkező hatfős csoport tagja lehetett. Ebben az évben kezdte meg budapesti látképeinek készítését és forgalmazását. A fényképek és képeslapok fénykora volt ez az időszak. A polgári családok életében nagy eseménynek számított ellátogatni a fotós műtermébe, ahol impozáns díszletek között örökítette meg őket a mester. Ugyanezt a műveletet a falvakban – természetesen lényegesen rosszabb technikai feltételekkel – a vándorfotográfusok végezték el. Sokunk az ő munkáik nyomán ismerheti dédszülei, szépszülei arcát.

Klösz Györgyöt azonban egyre inkább lekötötte a városfényképezés. Alig van ma Magyarországon olyan történelmi, fotóművészeti album, amelyben ne találnánk meg mestermunkáit. A különleges kompozíciós érzékkel rendelkező fotóművész képei egyszerre józanok és érzelmekkel telítettek. A hétköznapi pillanatokat is ünnepivé tudta tenni.

Fotó: Klösz György (Forrás: Klösz album)

Érdekes, hogy Klösz György látásmódját, érdeklődését az épített környezet iránt annak elpusztítása lendítette teremtő működésbe. Az Ördögárok, majd a Duna áradása, néhány évvel később a miskolci, az egri árvizek, és a nagy szegedi árvízcsapás megörökítése mélyítette el azt a látásmódot, azt a stílust, ami minden képén azonnal felismerhető.

Klösz György az 1880-as években már tehetős emberként épített villát a Svábhegyen. 1885-ben mutatta be az Andrássy útról készített panoráma sorozatát. Egyre jelentősebb cégektől kapott megbízásokat, így a Simensnek fotózta az első pesti villamosokat. Hol máshol publikálta volna munkáit, mint a kor legjelentősebbnek tartott idegenforgalmi folyóiratában, a Budapesti Látogatók Lapjában, melynek egy ideig társtulajdonosa is volt? A 19. század végén ő és munkatársai voltak Kossuth Lajos temetési menetének hivatalos fényképészei. Megbízás megbízást ért, rengeteg képet készített a városrendezés miatt bontásra ítélt házakról. A millenniumi kiállításról hétszáz képet készített, ott önállóan is kiállított, a pavilonok szinte mindegyikében szerepelt tőle fotó. Az anyagi siker is utolérte, az előkelő Hunfalvy utcában építtetett villát, majd a még előkelőbb Városligeti fasorban műtermet, nyomdát és bérházat.

Fotó: Klösz György (Forrás: Magyar Digitális Képkönyvtár)

Klösz György a szecesszióval átitatott 1900-as párizsi világkiállításra száz magyar kastélyról készített felvételeket. Fia, a nagyapja nevét viselő Klösz Pál Bécsben végzett a grafikai főiskolán. Apja 1903-ban bevette nagynevű vállalkozásába, a céget ettől kezdve Klösz György és fia Udvari Fényképészeti, Térképészeti és Kőnyomdai Műintézetnek nevezték.

A vállalkozás irányítását fokozatosan átadta fiának, visszavonult. A fényképezést azonban nem hagyta abba, élete utolsó éveiből valók a távbeszélő hálózatról felvett képei.

Klösz György műveit rangos gyűjteményekben őrzik, a Budapesti Történeti Múzeumban, Budapest Főváros Levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, a Postamúzeumban és a Közlekedési Múzeumban. Klösz György Budapest-képeivel azonban nem csak a múzeumokban lehet találkozni. A megejtő szépségű felvételek gyakran szerepelnek a mai budapesti metróállomásokon és a kocsikban is.

Az Európa Kiadó nevű legendás underground zenekar akár Klösz Györgynek is ajánlhatja híres dalát „…Elmentek a fiúk , de itt maradt az idő.”

Klösz György megfogta nekünk a pillanatokat.

Dippold Pál

Ha kissé nagyvonalúan bánunk az idővel, főleg, ha az a bizonyos idő elég messze van tőlünk, egy év ide vagy oda nem sokat számít. Így tehát kimondhatjuk, hogy 145 évvel ezelőtt, 1868. július 1-én alakult meg az ország közlekedésében a talán legjelentősebb vállalkozás, a Magyar Királyi Államvasutak. Ha nem vagyunk ennyire nagyvonalúak, pontosíthatunk: ezen a napon vásárolta meg a magyar kormány a csődbe ment Pest-Salgótarján vasútvonalat, és ezzel indult meg az a folyamat, amely aztán egy évvel később, 1869-ben névadással zárult. Ezektől az időktől beszélhetünk MÁV-ról.

Fotó: Fortepan

A rengeteg embernek munkát adó állami cég aztán 1945-ig felvásárolta, majd államosította az összes magántulajdonú vasutat, és természetesen nagymértékben korszerűsítette és fejlesztette a vasúthálózatot. Ez 1949 után sem változott meg, a MÁV-ot nem kellett államosítani, hiszen eredendően állami kézen volt, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium alá tartozott. A következő jelentős dátum a magyar vasút életében 1993, amikor is létrehozták a Magyar Államvasutak Részvénytársaságot, a MÁV Rt.-t. Azt mondani sem kell, hogy a magyar állam ebben az alakulatban is száz százalékos tulajdoni hányaddal rendelkezett. A Magyar Államvasutak tehát egyfajta biztos folyamatosságot is jelentenek és jelképeznek a folyton változó világban.

A közelmúlt éveiben jelentős változások jellemzik a magyar közlekedést is. A vasúti személyszállítás szerepe egyre inkább csökken. Ahogy szaporodnak a közúti közlekedési eszközök, személyautók milliói, kamionok, ahogy egyre többet fordítanak a közúti hálózat fejlesztésére, úgy alakul át a vasút jellege. Nagy politikai viharok kísérték a gyenge forgalmú vasúti szárnyvonalak megszüntetését, majd egy részük visszaállítását. Ha a személyszállításban a közutakra került át a súlypont, az áruszállításban a vasút egyre nagyobb szerephez jut.

Napjaink egyik közlekedésfejlesztési fő iránya a kötött pályás formák fejlesztése. Mindenki számára jól ismert a japán szupervasutak példája nyomán Nyugat Európában forgalomba helyezett gyorsvasutak hatékonysága. Az óránként akár ötszáz kilométeres sebességgel is száguldó szerkezetek rövid idő múlva jelentősen átalakíthatják földrészünk közlekedési kultúráját. A francia és német szupervonatok a hírek szerint keletre tervezik fejlesztési irányukat. A most érvényes elképzelések szerint Pozsony a célpont. Onnan már csak egy ugrás, mondjuk, húszpercnyi út Budapest. És tódulhatnak százezer szám a rakétavonatokkal a turisták, mi meg tódulhatunk akár hasonló tömegben Európát nézni.

Nem is gondolnánk, hogy a magyarországi vasúttörténet a 16. században kezdődött azzal, hogy a német bányászok fából megépítették a csilléiket szállító lovas kocsi nyompályáját. A vasút elődje tehát a faút volt. Az 1800-as évek elején már egy sínpáron próbálkoztak a lóvasutazással, de ez nem járt sikerrel, drága volt. 1836-ban már vasútépítést segítő törvény született. 1844-ben elkezdték az első Pestről induló vasútvonal építését, amelyet Vácig készítettek el, és 1846-ban nyitották meg. Rá egy évre a Pest–Szolnok szakasz 99 kilométeres vonala is elkészült. A szabadságharc szereplői tehát akár vonaton is elindulhattak a csatákba.

A vasút Magyarország életében betöltött szerepéhez illően különleges szerepet kapott a magyar művészetben is. Számtalan népdallá vált katonadal, régi és új vers – így Petőfi Sándor Vasúton című költeménye:

"Száz vasútat, ezeret!

Csináljatok, csináljatok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek."

- vagy Nagy László Tűz című költeménye is őrzi emlékét. De ne menjünk ennyire vissza az időben, Cseh Tamás is megénekelte Bereményi Géza versével, hogy száll a 424-es.

Mert a mi apáink fűtők. Mind azok. Ádám is az volt a Paradicsomban.

1046. június 27-én született meg Lengyelországban Szent László királyunk. Az Árpád-kort jellemző trónviszályok az időközben nagy műveltségre és katonai tapasztalatokra szert tevő fiatal Lászlót sem kerülték el. Nem tehetett mást, elsősorban országa érdekében és mély keresztény hite védelmében megszerezte a hatalmat, és mondhatjuk, gyökeresen átalakította az ország életét.

De mik is voltak az előzmények? Első királyunk, Szent István halála után -- mivel Imre herceg vadászbalesetben meghalt -- nagy harc indult a magyar királyság trónjáért. Péter király (1038-1040,1044-1046) erős német támogatással sem tudta megtartani hatalmát. Kétszer is elbukott. I. András (1046-1060) királyunk keleti támogatással szerezte meg a koronát, és sikerrel védte meg az ország függetlenségét a német támadásokkal szemben. A királynak azonban nem csak a hódítókkal kellett megküzdenie, meg kellet védenie a fiatal magyar keresztény egyházat is, hiszen uralkodása idején lángoltak fel a régi magyar vallás híveinek pogánylázadásai. Ezeket a király leverte, de a keresztény papok nagy részét megölték, sokan elmenekültek. A nép körében nem túl népszerű, elkergetett német és itáliai papok helyett András király Lotharingiából és a vallon területekről hívott be egyházi embereket. András nevéhez fűződik legkorábbi nyelvemlékünk, az 1055-ös tihanyi alapítólevél. A korábban András királyt támogató öcs, Béla azonban a trónra tört. Nagy mozgolódás kezdődött gyerekeik kiházasításánál is. András Salamon nevű fiát 1058-ban eljegyezte a német császár lányával, Judittal. Ez egyben a német-magyar barátság helyreállítását is jelentette. Béla lengyel és orosz szövetségesekre támaszkodott. Lengyel felesége unokaöccsétől, II. Boleszláv lengyel királytól kapott csapatokkal támadt Andrásra. A testvérek összecsaptak, András súlyosan megsebesült, Zircen halt meg. Sírja ma is az általa alapított tihanyi apátságban van.

Béla királysága (1060-1063) rövid ideig tartott, furcsa halála volt, Dömösön rászakadt a trónusa teteje. Salamon uralkodása (1063-1074) következett. Béla fiai Lengyelországba menekültek, majd innen tértek vissza: újabb belháború fenyegetett.  Béla fia, Géza herceg serege Mogyoródnál megsemmisítő győzelmet aratott Salamon hadain. Géza (1074-1077) uralkodásának három éve következett.

Géza halála után László (1077-1095), a mogyoródi csata hőse lett a király. VII. Gergely pápa erősen támogatta Lászlót, már csak azért is, mert a pápa párti német ellenkirály, Rudolf sváb herceg lányát Adelhaidot feleségül véve hűen szolgálta a pápa érdekeit.

László rendkívüli diplomáciai tehetségét és előrelátását bizonyította, hogy gyerekei közül Piroskát János bizánci császárhoz adta feleségül. Az új hazájában az Irene nevet viselő leány – Szent László gyerekei közül egyedül az ő nevét ismerjük – példás élete is odavezetett, hogy a bizánci egyház szentjei között tartja számon. Nekünk ő is egy az Árpád-házi szentjeink közül, Szent Piroska néven tiszteljük.
Salamon látszólag behódolt Lászlónak, azonban titokban összeesküvést szőtt, a király ezért Visegrádon bezáratta.

László uralkodása alatt, nevezetesen 1092-ben a szabolcsi zsinat a kötelező magyarországi ünnepek között már felsorolja István, Imre és Gellért napját. A magyar egyház tehát megkapta saját nemzeti szentjeit, ami azzal, hogy ereklyéiket a tiszteletükre emelt templomokba vitték, olyan személyek vallási tiszteletét alapozta meg és mélyítette el, akik segítették a nemzeti keresztény hitélet fejlődését. László hatalmas egyházszervező tevékenységéhez sorolható a bihari püspökség áthelyezése Váradra, és a zágrábi püspökség megalapítása. Királysága alatt László Horvátországot Magyarországhoz csatolta – itt is maradt egészen 1918-ig. Összevonta a görög szertartású bácsi püspökséget a latin szertartású kalocsai érsekséggel. Az uralkodását megelőző belháborúk idején romba dőlt templomok újjáépítése is elkezdődött.

(A hermában található koponyát a Szegedi Tudományegyetem és a Magyar Természettudományi Múzeum antropológusai vizsgálták meg. A Kustár Ágnes antropológus (MTM) vezette arcrekonstrukciós csoport keltette életre a lovagkirály arcvonásait. Fotó: Kustár Ágnes)

Szigorú törvényekkel erősítette meg a magyarok hitéletét: a templomkerülőket botozással büntették meg. Az egyházi szervezet megerősítése egyben az ország erkölcsi megújulását, sőt az államigazgatás újjászervezését is jelentette. Kialakította a világi papokból megszervezett káptalanok intézményét, ezek a bencés kolostoroktól átvették az iskolai oktatás egy részét, később – egészen 1874-ig –, mint hiteles helyek, a közjegyzői funkciókat ellátó közhitelességi szervezet központjaivá váltak. A király Somogyvárott megalapította a francia Szent Egyed apátság itthoni rendházát.

László királyt unokaöccse, Könyves Kálmán (1095- 1116) követte a trónon. Az 1095. július 29-én meghalt László királyt, a kor lovageszményének megtestesülését már életében óriási tisztelet övezte. Kultuszát halála után igen gyorsan megteremtették. Lényegében népe avatta szentté, mielőtt az egyház ezt hivatalosan megtette volna. Rengetegen keresték fel sírját, érdekes, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást vágyók, hanem a vitában álló peres felek is. Sok csodás gyógyulást tulajdonítottak neki, ezek híre gyorsan terjedt. Az ereklyéi iránti bizalom egyre csak nőtt, szokássá vált például, hogy oltára előtt tegyenek esküt és ott döntsenek el nagyfontosságú pereket. Hivatalosan III. Celesztin pápa 1192-ben avatta szentté.

Szent László később a katonák védőszentjévé vált, nevének oltalma alatt vonultak csatába ezzel a kiáltással: Szent László, segíts! 1684-ben feljegyezték, hogy a törökök kiűzésére készülő katonák az esti tábortűznél – sokáig zenéltek és magyar vígdalokat mondottak szent László tiszteletére, kinek épp aznap ünnepe volt.
Prohászka Ottokár fogalmazta meg talán a legpontosabban Szent László jelentőségének lényegét: "A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté… A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett."

Dippold Pál