1899. február 23-án született Drezdában a 20. századi német irodalom egyik legjelentősebb alakja, Erich Kästner. A család élete, ahol egyetlen fiúgyerekként nevelkedett, tele volt feszültségekkel. Emil Kästner, az apa, a bőriparban dolgozott, anyját, Ida Kästnert későbbi korokban háztartásbelinek mondanánk, de később fodrásszá képezte magát. Az a különlegesen szoros kapcsolat, ami a későbbi író és édesanyja életét végigkísérte, nagy-nagy titokra épült: Erich valódi apja a család háziorvosa, egy bizonyos Zimmermann nevű úr volt.

Erich Kästner igen eszes gyerek volt. Erre többek között az is bizonyíték, hogy már tizenhárom éves korában felvették a tanítóképzőbe. Képzelhetni, micsoda örömöt jelentett ez anyjának, fiából, aki élete egyetlen fontos szereplője volt, értelmiségi lehet. Az első világháború azonban közbeszólt, Kästnert 1917-ben behívták katonának, a nehéztüzérségnél teljesített szolgálatot. Későbbi műveiből kiderül, hogy meglehetősen utálta a katonaságot. Leszerelése után kitüntetéssel érettségizett, szülővárosa arany ösztöndíjával mehetett Lipcsébe egyetemi tanulmányait elkezdeni.
Erich Kästner érdeklődése rendkívül szerteágazó volt. Nagy lelkesedéssel folytatta történelmi, filozófiai, germanisztikai, színházi és színháztudományi tanulmányait. Közben munkát vállalt a Neue Leipziger Zeitung című lapnál, egyforma tehetséggel írta cikkeit és végezte szerkesztői munkáját.
Erich Kästnert a művelt nagyközönség leginkább úgynevezett ifjúsági regényei által ismeri. Azt már kevesebben tudják, hogy több verseskötete és nagyregénye is megjelent. 1927-ben éppen egy erotikus költeménye miatt dobták ki a lipcsei laptól.
Berlinbe költözött, üstökösként robbant be az akkori világ egyik legnagyobb művészeti központjába. Azt a tényt, hogy az irodalomban valójában nincsen ifjúsági és felnőtt művészet, sok mindenki más mellett Kästner pályája bizonyítja. A jó író mindent tud írni. Verset, elbeszélést, kisregényt, nagyregényt, glosszát, riportot, műelemzést és akár még szórakoztató, ismeretterjesztő cikkeket is. Mikor, mit rendelnek tőle, vagy mikor, mit súgnak a múzsák. Aztán hogy a műkritikusok hova rakják, az általában minden korban divatkérdés.

Erich Kästner mindenesetre rendkívüli módon divatba jött a talán legismertebb gyerekkönyve, az Emil és a detektívek 1928-as megjelenése után. Németországban kétmilliónál is több fogyott el a regényből, és ötvenkilenc nyelvre fordították le. A finomkodó, akkoriban megszokott úgynevezett gyermekirodalomtól erősen különbözött ez a történet. Írója minden addig megszerzett élettapasztalata érzékletesen megjelenhetett a történet szereplőinek kiformálásában. Azóta is kevesen tudnak ilyen mesteri krimit megírni. A sikert csak fokozta az öt évvel később kiadott A repülő osztály című Kästner-regény. Mindkét művet Walter Trier illusztrálta.
Kästnernek volt egy hasonló módon gondolkodó magyar kortársa, bizonyos Karinthy Frigyes. Az irodalomtudomány őt sem kezelte és kezeli tehetségéhez méltó módon, művei mégis Kästneréhez hasonlóan ott vannak a valódi irodalom élvonalában.
A náci hatalomátvétel után Erich Kästner nem hagyta el hazáját. Azt mondta, marad, hogy az események hiteles krónikása lehessen. Természetesen édesanyját sem hagyhatta egyedül. Többször elvitte a Gestapo – az író meglehetősen nagy bátorságról tanúságot téve – nyíltan bírálta a náci rendszert, ezért művei a német szellemmel ellentétesnek minősítéssel a hírhedt könyvégetésekben pusztultak el. Kästnerre jellemző, hogy az első nagy könyvégető akciónál ott volt a helyszínen. Nézte, ahogy könyvei lángra kapnak. Azt mondták rá, hogy kultúrbolsevista. Ami egyben azt is jelentette, hogy Németországban nem publikálhatott. Németországnak azonban szüksége volt Kästner tehetségére, 1942-ben Berthold Bürger álnéven megírta a Münchhausen című film forgatókönyvét. Az alkotás azóta is népszerű, kétségbevonhatatlan világsiker. Akárcsak Kästner egy szintén gyerekkönyvnek számító regénye, A két Lotti és az ebből készült filmek sokasága. A történet filmes megjelenítésével napjainkban is sokan kísérleteznek.
A második világháború vége Münchenben érte az írót. A háború utáni német társadalmat egy máig tartó önelemzés, mondhatni önmarcangolás emészti: bűnös-e minden német? A német írók otthon maradt és emigráns csoportja között kirobbant vita egyik oldali szószólója Thomas Mann, az emigráns, aki azt mondja, hogy mindenki, akinek lehetősége lett volna Németországból menekülni, de mégsem tette, a nácizmus bűnrészese. Kästner felháborodik ezt hallván: nem elég, hogy könyveit elégették, karrierjét tönkretették, most még bűnösnek is kikiáltják. Jól beolvasott a fennkölt írófejedelemnek.

Ugyanakkor Erich Kästner nagyobb összefüggéseiben is pontosan látja a második világháború utáni helyzet lényegét. Felháborítja a kollektív bűnösség elve. Nevetségesnek tartja a győztes nagyhatalmak magabiztos önbíráskodását. „Ki paktált le Hitlerrel? Ki kötötte meg a konkordátumokat? Ki írta alá a kereskedelmi megállapodásokat? Ki küldte a diplomatáit a berlini fogadásokra, atlétáit az olimpiára, nem mi párizsi uraim!”
A vita aztán lassan elcsendesedett. Erich Kästner is megtalálta helyét az új rendszerben. Írt, felolvasó esteket tartott, irodalmi díjakat kapott, anyagi gondjai nem voltak, jólétben élt. Ám mindezek nem békítették meg a háborúban és az emigráns vitában szerzett sérült lelkét. Élete alkonyán elkezdte utálni a világot. 1974-ben, hetvenöt éves korában halt meg.
Erich Kästner azok közé a nagy írók közé tartozik, akiknek írásait bárki, bárhol és bármikor előveheti, el- vagy újraolvashatja. Egészen biztos, hogy értéket kap.
Dippold Pál
Az az ember, akinek hiányát máig érezzük, 1925-ben született Budapesten. Önéletrajza tanúsága szerint szegény, középpolgári családba. A Ráday utcában lakott szüleivel és testvérével. Apjának egy szerény kötőgép üzlete volt. Kálmán György az Ipar utcai polgári iskolába járt. Rossz tanuló volt. Az iskola után kesztyűs inasnak állt, négy évig dolgozott a bőrös műhelyben. 1943-ban, mire segédként, úgymond, felszabadult, a háborús fővárosban már nem volt kesztyűbőr. Kálmán György maradt azonban a bőrnél, cipőfelsőrész-készítőként folytatta ezt a pályát. Miután a felsőbőr is eltűnt asztalosnak állt, majd nyakkendő készítőnek. Kálmán Györgynek tehát fiatalkorában esze ágában sem volt bármiféle művészi foglalkozásra gondolni. Praktikus gondolkodásmódját az sem változtatta meg, hogy sok más sorstársához, például Radnóti Miklóshoz hasonlóan, munkaszolgálatra vitték Szerbiába, ahol, mint később leírta eszébe sem jutott, hogy meg is lehet halni. A vagány fiatalember erős volt. Haza is jött.
A magabiztos, saját erejében bízó fiatalember a Színiakadémia háború utáni első osztályában kezdte tanulmányait. Erősen hitt abban, mire elvégzi a főiskolát, olyanná válhat majd, mint a Nemzeti Színház általa is csodált nagyszerű és népszerű színészei. Tanárai különös figyelemmel segítették a valójában igen hézagos műveltségű fiatalember fejlődését. Mire 1950-ben lediplomázott nagy szellemi erőfeszítések árán, megszerezte az ehhez a pályához nélkülözhetetlen klasszikus műveltséget.
Házy Erzsébettel a Felfelé a lejtőn című filmben
Villámgyorsan megalakították a Doorst. Nevüket William Blake, a nagy angol tigrisköltő verséből vették. A bejárat, kapu, ajtó szó esetükben az érzékelés ajtóit jelentette, mint majd a későbbi Morrison-költemények némelyikéből kiderül, ezek az ajtók maguk az emberek.
A fegyelmezett, rendkívül képzett, az intellektuális rock egyik legjelentősebb képviselőjének számító Ray Manzarek munkássága értelmezhetetlen a Doors és annak frontembere Jim Morrison nélkül. A lengyel származású billentyűs hallatlan odaadással tette a dolgát és vált néhány év alatt a világ egyik legkiválóbb orgonavirtuózává. Mégsem belőle lett legenda, hanem Morrisonból. Gondolom, ezt a 2013-ban, 74 évesen meghalt Manzarek soha nem bánta. Tudta azt, amit minden normálisan gondolkodó ember, legenda azokból lesz, legenda azok életére építhető, akik rendkívüli tehetségükkel hatalmasan pazarló módon bánnak és önpusztító életüknek fiatal korukban vége szakad. Hogy csak a rocktörténetnél maradjunk Jim Morrison mellé azonnal oda rakhatjuk Janis Joplint és Jimmy Hendrixet. Aztán még sok mindenki más nagyfényű tehetség halála után a közelmúltunkból Amy Winehouse-t. A halál amúgy önmagában nem érdem.
A sámánrockot egyébként Morrisonnál sokkal hitelesebben, mélyebben képviselte a magyar Grandpierre Attila a Vágtázó Halottkémekkel. Drog nélkül.
Ezen még az sem változtat, hogy a világon mindenhol Morrison-kultusza és nem Manzareké virágzik. A perbáli rockkocsmát Morrison Klubnak nevezték el. Ám amikor egy-egy Doors dalba belehasítanak és megtöltik szépséggel az ember lelkét a hatalmas Manzarek orgonafutamok, érdemes elgondolkodni azon, hogy ki is az igazi sámán.
A Nemzet Színésze kitüntető címet élete utolsó éveiben, minden morgása ellenére büszkén viselő színművész pályája 1940-ben, a szegedi színházban kezdődött. Aztán Miskolcon folytatódott, és kisebb kitérők után, 1950-től 2000-ig Budapesten, a Nemzeti Színházban játszott.
Bessenyei Ferenc az Egyetemi Színpadon 1971-ben. (Forrás:
Bessenyei Ferenc népszerűségét már-már az egekig emelte a televíziós filmekben eljátszott szerepeinek sokasága. Szinte a tévézés kezdeteitől megjelent alakja a filmekben. Csak néhány jellemző címet idézünk: A koppányi aga testamentuma, a Mikszáth-féle Fekete város, a Beszterce ostroma, a Különös házasság, és a kicsit munkásmozgalmi jellegű az Egy óra múlva itt vagyok. Ezt aztán a rendkívül népszerű Rózsa Sándor sorozat mesélőjeként jócskán ellensúlyozhatta.
Fotó: OSZK
Jelenet a Szőts István által rendezett Ének a búzamezőkről című filmből
Fairbanks, Pickford, Chaplin, Griffith (Forrás: Wikipedia)
Az első és a jelenleg használt logó
A Landerer család nélkül nincs magyar nyomdatörténet. 1724-ben bizonyos Landerer János Sebestyén nyitott nyomdát Budán, ez egyben kijelölte a család helyét a hazai iparban: másfél évszázadig vezető szerepük volt a magyar könyvnyomtatásban. A kezdetekre jellemző, hogy a török pusztította magyar királyság területén mindössze tizenegy nyomda működött – soroljuk fel telephelyeiket: Brassó, Kolozsvár, Debrecen, Szeged, Nagyszombat, Kassa, Pozsony, Lőcse, Sopron, Csík és Zágráb. Mindebből következik, hogy Landererék megjelenése az ország szívében, Budán azt is jelentette, hogy addig nem működött ott nyomda. A következő évtizedekben többféle bonyodalom közepette zajlott a nyomda élete. Egy alkalommal ki is került a Landererek birtokából, bizonyos Nottenstein György működtette. Ám Landerer Ferenc Lipót visszaszerezte, majd a fia Landerer Lipót Ferenc irányította az üzemet. 1779-től Landerer Katalin lépett a nyomda élére, akiről később egy betűtípust is elneveztek. Landerer Katalintól Landerer Mihály vette át a nyomdát, aki kitűnően felhasználta a kalapos király cenzúrát enyhítő rendeletét, és jó érzékkel használta ki az országban fellendülő könyvkiadás adta lehetőségeket.
A nyomdaipari kémvonal nem szakadt meg a Martinovics ügynél. Landerer Lajos kitűnő kapcsolatban állt a bécsi udvarral és az osztrák titkosrendőrséggel. Vélhetően komoly megrendelésekhez juthatott ezen az úton. Landerer vállalkozása 1841-ben indította el a Pesti Hírlapot. A nyomdatulajdonos a magyar arisztokráciával egyébként kitűnő kapcsolatban álló, abba családilag is beépült Metternich herceg javaslatára a Pesti Hírlap szerkesztésére a börtönből éppen kiszabadult Kossuth Lajost kérte fel. Metternichnek egyébként hatalmas birtoka volt a magyar főváros mellett, Bia központtal. Micsoda véletlen, a szomszédos bajnai központú másik óriás uradalom Metternich vejéé, gróf Sándor Móriczé, az ördöglovasé volt. A Metternich-vő mutatványai helyet kaptak a sajtóban, ám a nagy hatalmú herceg nem ezért manipulálta úgy az ügyeket, hogy Kossuth legyen a Pesti Hírlap főszerkesztője. Arra számítottak, hogy a Béccsel hadakozó Kossuth így szorosabb ellenőrzés alá kerülhet, hiszen a lapban az jelenhet meg, amit a tulajdonos – Landerer enged. Ez nem jött be nekik. Ezért 1844-ben Landerer Lajos addig mesterkedett, míg Kossuth Lajos lemondott: „Landerer és Heckenast uraknak minden mértéket meghaladó szennyes piszkosságát tovább tűrnöm lehetetlen. Dolgozom, mint a barom, kérkedés nélkül mondhatom, lelke, fenntartója vagyok a Pesti Hírlapnak… Sok ember mondotta már, hogy valósággal bolond vagyok az ő igavonó marhájuk lenni, s az örökös munkával, örökös bosszúsággal életemet, egészségemet érettük felemészteni…” írta ekkor a későbbi kormányzó.
1848. március 15-én fordult a kocka. Landerer Lajos készségesen együttműködött a magyar forradalmárokkal. Minden tankönyvben ott van, és ez a valóságban is így volt, hogy az ő üzemében nyomtatták ki a 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Ezt mondták sajtószabadságnak. Az előzmények ismeretében nem csodálkoznánk, ha kiderülne, hogy Bécsben előbb olvasták volna ezeket, mint a pesti utcákon. Néhány hónappal később Landerer Lajos bankjegynyomdát szervezett, ahol a Kossuth-bankókat készítették. Érdekes fordulat. A kidobott szerkesztő feltétlen hívévé vált Landerer Lajos. Aztán, ahogy az osztrákok keletre szorították a forradalom kormányát. a bankjegynyomda mindenhova követte. A bukás után Landerer Lajos nem térhetett azonnal vissza, bujdosott és később sem kerülhetett régi pozíciójába.
Fotó: Molnár Rita
Születésekor még édesapja nevét írták rá keresztlevelére, aki nem volt más, mint Pekker László, egy neves szombathelyi polgárcsalád jogászként szolgáló tagja. 1925-ben a Pekker család úgy döntött, mivel a leendő nyelvész nagyszüleit rendkívüli módon tisztelték, felveszik a nevüket. Így lettek Pekkerék Országhék. Így is lehetett tehát magyarosítani.
A bölcsészet talán leginkább materiális, tényekkel dolgozó fajtája a nyelvészet, hiszen ebben kaphatja a lehető legkisebb szerepet a feltételezések, értelmezési lehetőségek sokasága. Különösebb szakmai tolvajnyelvre sincs szükség, a nyelvészet vizsgálódási terepe az emberi gondolatok kifejező eszközeinek rendszerezése. A szavak, mondatok, és az ezek segítségével megfogalmazott hosszabb-rövidebb gondolatok értelmezése. Így tehát – sokak számára bizonyára elég meghökkentő módon - állíthatom, hogy a nyelvészet inkább sorolható a természettudományokhoz, mint a bölcsészettudományokhoz. Ez a gondolat egyébként másoktól sem idegen, nagy íróink közül akár elismerték, akár nem, igen sokan nagy nyelvészek is voltak. Finomkodva: nyelvművészek. Kell-e nekünk nevesebb nyelvész, szó és mondatszerkesztő, mint Arany János, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor, Oravecz Imre vagy Lázár Ervin?