1899. február 23-án született Drezdában a 20. századi német irodalom egyik legjelentősebb alakja, Erich Kästner. A család élete, ahol egyetlen fiúgyerekként nevelkedett, tele volt feszültségekkel. Emil Kästner, az apa, a bőriparban dolgozott, anyját, Ida Kästnert későbbi korokban háztartásbelinek mondanánk, de később fodrásszá képezte magát. Az a különlegesen szoros kapcsolat, ami a későbbi író és édesanyja életét végigkísérte, nagy-nagy titokra épült: Erich valódi apja a család háziorvosa, egy bizonyos Zimmermann nevű úr volt.

Erich Kästner igen eszes gyerek volt. Erre többek között az is bizonyíték, hogy már tizenhárom éves korában felvették a tanítóképzőbe. Képzelhetni, micsoda örömöt jelentett ez anyjának, fiából, aki élete egyetlen fontos szereplője volt, értelmiségi lehet. Az első világháború azonban közbeszólt, Kästnert 1917-ben behívták katonának, a nehéztüzérségnél teljesített szolgálatot. Későbbi műveiből kiderül, hogy meglehetősen utálta a katonaságot. Leszerelése után kitüntetéssel érettségizett, szülővárosa arany ösztöndíjával mehetett Lipcsébe egyetemi tanulmányait elkezdeni.

Erich Kästner érdeklődése rendkívül szerteágazó volt. Nagy lelkesedéssel folytatta történelmi, filozófiai, germanisztikai, színházi és színháztudományi tanulmányait. Közben munkát vállalt a Neue Leipziger Zeitung című lapnál, egyforma tehetséggel írta cikkeit és végezte szerkesztői munkáját.

Erich Kästnert a művelt nagyközönség leginkább úgynevezett ifjúsági regényei által ismeri. Azt már kevesebben tudják, hogy több verseskötete és nagyregénye is megjelent. 1927-ben éppen egy erotikus költeménye miatt dobták ki a lipcsei laptól.

Berlinbe költözött, üstökösként robbant be az akkori világ egyik legnagyobb művészeti központjába. Azt a tényt, hogy az irodalomban valójában nincsen ifjúsági és felnőtt művészet, sok mindenki más mellett Kästner pályája bizonyítja. A jó író mindent tud írni. Verset, elbeszélést, kisregényt, nagyregényt, glosszát, riportot, műelemzést és akár még szórakoztató, ismeretterjesztő cikkeket is. Mikor, mit rendelnek tőle, vagy mikor, mit súgnak a múzsák. Aztán hogy a műkritikusok hova rakják, az általában minden korban divatkérdés.

Erich Kästner mindenesetre rendkívüli módon divatba jött a talán legismertebb gyerekkönyve, az Emil és a detektívek 1928-as megjelenése után. Németországban kétmilliónál is több fogyott el a regényből, és ötvenkilenc nyelvre fordították le. A finomkodó, akkoriban megszokott úgynevezett gyermekirodalomtól erősen különbözött ez a történet. Írója minden addig megszerzett élettapasztalata érzékletesen megjelenhetett a történet szereplőinek kiformálásában. Azóta is kevesen tudnak ilyen mesteri krimit megírni. A sikert csak fokozta az öt évvel később kiadott A repülő osztály című Kästner-regény. Mindkét művet Walter Trier illusztrálta.

Kästnernek volt egy hasonló módon gondolkodó magyar kortársa, bizonyos Karinthy Frigyes. Az irodalomtudomány őt sem kezelte és kezeli tehetségéhez méltó módon, művei mégis Kästneréhez hasonlóan ott vannak a valódi irodalom élvonalában.

A náci hatalomátvétel után Erich Kästner nem hagyta el hazáját. Azt mondta, marad, hogy az események hiteles krónikása lehessen. Természetesen édesanyját sem hagyhatta egyedül. Többször elvitte a Gestapo – az író meglehetősen nagy bátorságról tanúságot téve – nyíltan bírálta a náci rendszert, ezért művei a német szellemmel ellentétesnek minősítéssel a hírhedt könyvégetésekben pusztultak el. Kästnerre jellemző, hogy az első nagy könyvégető akciónál ott volt a helyszínen. Nézte, ahogy könyvei lángra kapnak. Azt mondták rá, hogy kultúrbolsevista. Ami egyben azt is jelentette, hogy Németországban nem publikálhatott. Németországnak azonban szüksége volt Kästner tehetségére, 1942-ben Berthold Bürger álnéven megírta a Münchhausen című film forgatókönyvét. Az alkotás azóta is népszerű, kétségbevonhatatlan világsiker. Akárcsak Kästner egy szintén gyerekkönyvnek számító regénye, A két Lotti és az ebből készült filmek sokasága. A történet filmes megjelenítésével napjainkban is sokan kísérleteznek.

A második világháború vége Münchenben érte az írót. A háború utáni német társadalmat egy máig tartó önelemzés, mondhatni önmarcangolás emészti: bűnös-e minden német? A német írók otthon maradt és emigráns csoportja között kirobbant vita egyik oldali szószólója Thomas Mann, az emigráns, aki azt mondja, hogy mindenki, akinek lehetősége lett volna Németországból menekülni, de mégsem tette, a nácizmus bűnrészese. Kästner felháborodik ezt hallván: nem elég, hogy könyveit elégették, karrierjét tönkretették, most még bűnösnek is kikiáltják. Jól beolvasott a fennkölt írófejedelemnek.

Ugyanakkor Erich Kästner nagyobb összefüggéseiben is pontosan látja a második világháború utáni helyzet lényegét. Felháborítja a kollektív bűnösség elve. Nevetségesnek tartja a győztes nagyhatalmak magabiztos önbíráskodását. „Ki paktált le Hitlerrel? Ki kötötte meg a konkordátumokat? Ki írta alá a kereskedelmi megállapodásokat? Ki küldte a diplomatáit a berlini fogadásokra, atlétáit az olimpiára, nem mi párizsi uraim!”

A vita aztán lassan elcsendesedett. Erich Kästner is megtalálta helyét az új rendszerben. Írt, felolvasó esteket tartott, irodalmi díjakat kapott, anyagi gondjai nem voltak, jólétben élt. Ám mindezek nem békítették meg a háborúban és az emigráns vitában szerzett sérült lelkét. Élete alkonyán elkezdte utálni a világot. 1974-ben, hetvenöt éves korában halt meg.

Erich Kästner azok közé a nagy írók közé tartozik, akiknek írásait bárki, bárhol és bármikor előveheti, el- vagy újraolvashatja. Egészen biztos, hogy értéket kap.

Dippold Pál

Nem is volt olyan régen az az időszak, amikor a világot még nem árasztották el a celebek, az álművészek, álhírességek. A tömegkommunikációs forradalom kitörése előtt, mondjuk 1989. február 19-én, éppen negyedszázaddal ezelőtt sokak szívébe költözött bánat, amikor hallották a hírt: meghalt Kálmán György magyar színész.

Az az ember, akinek hiányát máig érezzük, 1925-ben született Budapesten. Önéletrajza tanúsága szerint szegény, középpolgári családba. A Ráday utcában lakott szüleivel és testvérével. Apjának egy szerény kötőgép üzlete volt. Kálmán György az Ipar utcai polgári iskolába járt. Rossz tanuló volt. Az iskola után kesztyűs inasnak állt, négy évig dolgozott a bőrös műhelyben. 1943-ban, mire segédként, úgymond, felszabadult, a háborús fővárosban már nem volt kesztyűbőr. Kálmán György maradt azonban a bőrnél, cipőfelsőrész-készítőként folytatta ezt a pályát. Miután a felsőbőr is eltűnt asztalosnak állt, majd nyakkendő készítőnek. Kálmán Györgynek tehát fiatalkorában esze ágában sem volt bármiféle művészi foglalkozásra gondolni. Praktikus gondolkodásmódját az sem változtatta meg, hogy sok más sorstársához, például Radnóti Miklóshoz hasonlóan, munkaszolgálatra vitték Szerbiába, ahol, mint később leírta eszébe sem jutott, hogy meg is lehet halni. A vagány fiatalember erős volt. Haza is jött.

Munkát keresett, ám korábbi mesterségei egyikében sem talált. Felszámolták a kisipart. Kálmán György ekkor határozta el, hogy tanulni fog valamit. Szinte véletlenül került a Színiakadémiára. Ennek oka rendkívül egyszerű: a többi egyetem kerete megtelt. Így tehát Kálmán György nem mérnök, orvos vagy tanár lett, hanem színész. Szerencsénkre.

A magabiztos, saját erejében bízó fiatalember a Színiakadémia háború utáni első osztályában kezdte tanulmányait. Erősen hitt abban, mire elvégzi a főiskolát, olyanná válhat majd, mint a Nemzeti Színház általa is csodált nagyszerű és népszerű színészei. Tanárai különös figyelemmel segítették a valójában igen hézagos műveltségű fiatalember fejlődését. Mire 1950-ben lediplomázott nagy szellemi erőfeszítések árán, megszerezte az ehhez a pályához nélkülözhetetlen klasszikus műveltséget.

Pécsre, a Szendrő József igazgatta színházba szerződött. A pécsi színház tagjai nagyon szerették vezetőjüket. Joggal. Szendrő József kitűnő ízléssel és kedéllyel engedte kibontakozni társulata minden tagjának, így a pályakezdőknek is a tehetségét.

1953 és 1980 között aztán Kálmán György a Nemzeti Színház tagjaként vált az általa annyira tisztelt színészóriások között maga is nagy színésszé. Mint írta ezekben az években: „Megértettem, hogy a színészetem eszköz arra, hogy valakit vagy valamit – nálam jóval többet – szolgáljak. S ettől a felismeréstől kezdve eszerint éltem. Célom lett: legalább egy gondolatot vigyen haza az, aki lent ül: a közönség. Beleszólni a világ dolgába – így – gyönyörűség!”

Házy Erzsébettel a Felfelé a lejtőn című filmben

Kálmán György színpadi színészként a világirodalom legnagyobb darabjaiban szerepelhetett. Egyforma magabiztossággal játszotta a Shakespeare, az Arthur Miller vagy Friedrich Schiller megálmodta alakokat. Pályafutása talán legemlékezetesebb alakítása Madách Imre darabjának Az ember tragédiájának Lucifer szerepe volt. Ebben már a csak rá jellemző színészi eszköztár minden darabjának magabiztos birtokosaként tudott megmutatkozni. Fakó, látszólagos egyhangúságában, kicsit vontatott hanghordozásában is igen hatásos beszédmódja, a kételkedést, a gúnyt és a rossz erőit megidéző hangja hitelesen idézte meg az ördögöt.

A szakma és a közönség egyaránt szívesen fogadta Kálmán György filmes alakításait. Kollégái hihetetlen fegyelmét, pontosságát és beleélő képességét, a közönség pedig már-már színészeknél szokatlan természetességét kedvelte. Kevesen tudták, hogy kézművesként indult neki az életnek, ám ez a bizonyos körökben szégyellni való tény közel tudta őt hozni az úgynevezett egyszerű emberekhez. Márpedig a magyar film egyik hőskorában, a hatvanas-hetvenes években, persze előtte is meg utána is a nagyközönség nem sznob entellektüelekből állt. Akárcsak jeles kortársait a hozzá hasonlóan nagyon népszerű Darvas Ivánt és Sinkovits Imrét, őt is megtalálták a népszerű történelmi filmek nagy szerepei. Játszott a Kőszívű ember fiaiban, a Szerelmi álmokban és az Édes Annában.

A televíziózás elterjedésével még inkább ismertté válhatott, szenvtelen hangja, csak rá jellemző gesztustechnikája a krimik egyik népszerű figurájává tették.

Az iparos legényből egy egész ország által tisztelt, kitüntetésekkel és díjakkal megtisztelt népszerű színművésszé vált.

Őszinte, tiszta és sallangmentes életét nem kell megmagyarázni. Az maradt, aki volt. Ember. Hogy aztán bárki emberfia lehet-e egyszerű, az változatlanul nagy kérdés.

Dippold Pál

75 évvel ezelőtt, 1939. február 12-én született meg Chicagóban a Doors rockzenekar billentyűse, Ray Manzarek.  A neve mindenki számára nyilvánvalóvá teszi lengyel származását. Raymond Daniel Manczarek néven anyakönyvezték. A későbbi felvételek tanúsága szerint vitathatatlanul nagy tehetségű zenész pályája és a világhírnévig vezető útja lényegében egy sorsszerű találkozással kezdődött: a Los Angeles-i UCLA filmfőiskolán megismerkedett Jim Morrisonnal. Manzarek ekkorra már túl volt Orff Carmina Buránájának rock átíratásán, zenekari producerként működött, és több rockzenekarban is játszott. Így tehát semmi csodálnivaló nincs abban, hogy aztán a később legendává vált Morrison megmutatta Manzareknek költeményeit és dalszövegeit.

Villámgyorsan megalakították a Doorst. Nevüket William Blake, a nagy angol tigrisköltő verséből vették. A bejárat, kapu, ajtó szó esetükben az érzékelés ajtóit jelentette, mint majd a későbbi Morrison-költemények némelyikéből kiderül, ezek az ajtók maguk az emberek.

Az ajtóemberek 1967-ben jelentették meg Light my fire című lemezüket, némely szakíró szerint ez kijelölte a zenekar helyét a kortárs és rendkívül népszerű többi együttes között. Azonnal a Jefferson Airplane és a The Grateful Dead magasságába emelkedett Manzarekék muzsikája. Ez utóbbi név a maga morbid jelentésével: hálás halottak vicces akart lenni, aztán amikor Jim Morrison néhány évvel később meghalt aligha tudható, hogy ő mennyire minősíthető hálás hullának a párizsi Père-Lachaise többi híres hallottja között. Sírja mindenesetre máig zarándokhelynek számít.

A fegyelmezett, rendkívül képzett, az intellektuális rock egyik legjelentősebb képviselőjének számító Ray Manzarek munkássága értelmezhetetlen a Doors és annak frontembere Jim Morrison nélkül. A lengyel származású billentyűs hallatlan odaadással tette a dolgát és vált néhány év alatt a világ egyik  legkiválóbb orgonavirtuózává. Mégsem belőle lett legenda, hanem Morrisonból. Gondolom, ezt a 2013-ban, 74 évesen meghalt Manzarek soha nem bánta. Tudta azt, amit minden normálisan gondolkodó ember, legenda azokból lesz, legenda azok életére építhető, akik rendkívüli tehetségükkel hatalmasan pazarló módon bánnak és önpusztító életüknek fiatal korukban vége szakad. Hogy csak a rocktörténetnél maradjunk Jim Morrison mellé azonnal oda rakhatjuk Janis Joplint és Jimmy Hendrixet. Aztán még sok mindenki más nagyfényű tehetség halála után a közelmúltunkból Amy Winehouse-t. A halál amúgy önmagában nem érdem.

A Doors fénykorában, mint a többi rockzenekar az 1968-as diáklázadások szellemi előkészítésének részesei voltak – akár tudták, akár nem. A zenekar egyedi, azonnal felismerhető és sokakat elvarázsoló stílusában nagy szerepe volt Ray Manzarek virtuóz billentyűzésének, kortársai közül senki nem volt képes például arra a mutatványra, hogy bal kezével egyik orgonáján a basszusgitár szólamait játszotta, miközben a másikon elementáris erejű jazz futamait robogtatta. Többek között ezért nem volt basszusgitárosa a Doorsnak.

Rockfrontember társaihoz hasonlóan Jim Morrison is szívesen táncolt a közönségben sikoltozó lányoknak, a szexuális forradalom egyik élharcosát is megjelölhetjük személyében. A róla áradozókat cseppet sem zavarja, hogy az összes többi rockénekesről ugyanez elmondható. Az sem egyedülálló, hogy a különböző drogok és az alkohol hatására Morrison – éppen Manzarek elmondása szerint – kifordult önmagából. Az őrültekre jellemző mozdulatokkal és gesztusrendszerrel sámáni mutatványokat adott elő. Ez az álsámánizmus aztán igen sok botrányt okozott. A kábítószer és az ital 1971-ben a magát költőnek tartó Morrison halálához vezetett.

A Doors azonban folytatta, Manzarek vette át az énekes szerepét. Két albumot is megjelentettek, ám igazi sikert nem értek el.

Hosszú idő után, 2002-ben Manzarekék újjáalakították a Doorst The Doors 21st Century néven. Ez egyenesen kudarctörténetnek mondható, csúnya veszekedések és pereskedések után a kitűnő zenészek abbahagyták a közös muzsikálást.

Morrison sámánista mutatványaiban semmi újdonság nincs. Több ezer évvel ezelőtt őseink, a magyar sámánok bekaptak néhány hallucinogén gombát, révületbe estek, villámgyorsan felkúsztak a jurta központi tartóoszlopára, és elkezdték közvetítésüket a felső világ és az emberek között. A régmúlt és a jelen között ezzel nagyjából megjelöltük a legfontosabb különbséget. Ezer évekkel ezelőtt csak a sámán drogozott, ma a sámán nem, a közönség igen.

A sámánrockot egyébként Morrisonnál sokkal hitelesebben, mélyebben képviselte a magyar Grandpierre Attila a Vágtázó Halottkémekkel. Drog nélkül.

Sajnos a mi mai sámánunk mögött nem játszott egy olyan rendkívüli tehetség, mint Manzarek. A lehető leghitelesebb rock and rollt vagy bluest olyan egyedi, csak rá jellemző módon jazzesítette, hogy azóta sem akadt utódja. Kortársai közül csak a Deep Purple alapítója, Jon Lord vagy a híres rocktrió az Emerson Lake and Palmer billentyűse Keith Emerson mérhető hozzá. A fegyelmezett muzsikusok, igaz, az utókor nem kiáltotta ki őket zseninek, szép kort éltek meg, vagy még meg sem haltak, mint Emerson.

Manzarek élete azt példázza, hogy értéket teremteni és megtartani a zenében is sokkal nehezebb, mint egyszer egy jó nagyot lázadni aztán itt hagyni mindent és belepusztulni a nagyotmondásba.

Ezen még az sem változtat, hogy a világon mindenhol Morrison-kultusza és nem Manzareké virágzik. A perbáli rockkocsmát Morrison Klubnak nevezték el. Ám amikor egy-egy Doors dalba belehasítanak és megtöltik szépséggel az ember lelkét a hatalmas Manzarek orgonafutamok, érdemes elgondolkodni azon, hogy ki is az igazi sámán.

Nem biztos, hogy a halott sámán a jó sámán.

Dippold Pál

A felújított képpel és hanggal megjelent Meteo című magyar film DVD-bemutatójára február 11-én kedden kerül sor az Örökmozgó Filmmúzeumban.

17:00 - A Meteo vetítése;

18:30 - beszélgetés az alkotókkal: Monori Mész András rendező, Szabó Gábor operatőr, Zsótér László díszlettervező és Kistamás László.

A Film vetítésére jegyek 990 Ft-os áron kaphatók a helyszínen. Ha veszel egy Meteo DVD-t (1990 Ft), akkor a belépés ingyenes. Mindenkit szeretettel várunk.

Kilencvenöt évvel ezelőtt, 1919. február 10-én született meg Hódmezővásárhelyen az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb magyar színésze, Bessenyei Ferenc. A hosszú és országra-világra szóló sikerekkel jellemezhető életút minden állomását szinte lehetetlen, de nem is kell felidézni. Bárki, aki a huszadik század magyar színház- és filmtörténetével kerül kapcsolatba, lépten-nyomon találkozhat Bessenyei Ferenccel.

A Nemzet Színésze kitüntető címet élete utolsó éveiben, minden morgása ellenére büszkén viselő színművész pályája 1940-ben, a szegedi színházban kezdődött. Aztán Miskolcon folytatódott, és kisebb kitérők után, 1950-től 2000-ig Budapesten, a Nemzeti Színházban játszott.

Bessenyei Ferenc monumentális életművét több részből építette fel. Első sikereit színpadi színészként aratta, ahogy mondani szokták, a világot jelentő deszkákhoz soha nem is lett hűtlen, emlékezetes alakítások kísérték életét. A színi irodalom magyar színházakban jelentősnek számító összes nagy szerepét eljátszotta. Volt Peer Gynt Ibsen darabjában, Tyrone O’Neil Hosszú út az éjszakába című művében, azóta is emlékezetesen formálta meg Bánk bán alakját Katona József művében. Ugyanilyen sikerrel alakította Kossuthot Illyés Gyula Fáklyalángjában, vagy Széchenyi Istvánt Németh László színművében. Az ember tragédiája Ádám szerepét nagynevű kortársaihoz hasonlóan, mesteri módon vitte közel a nézők lelkéhez.

A fentiekhez hasonlóan magabiztos és átütő erejű tehetségével-tudásával jelenítette meg aztán Shakespeare, Csehov, Dürenmatt, Weöres Sándor, Mikszáth Kálmán és Páskándi Géza darabjainak főszereplőit.

Még mindig a színházban maradva Bessenyei Ferenc a zenés darabok szerepeiben is remekelt. Kálmán Imre világhírű operettjeiben, vagy a hasonlóan, a világ szinte minden színházában bemutatott Hegedűs a háztetőn című zenés darabban hagyta ránk Tevje alakjának sokak véleménye szerint azóta is utolérhetetlen minőségű megjelenítését. Ugyanezt elmondhatjuk Bessenyei Ferenc Zorbájáról is.

A magyar színművészet óriását az 1950-es években arccal a film felé fordították. Játszott a Föltámadott a tenger című filmben vagy a Kiskrajcárban. Kapott is ezekben az években két Kossuth-díjat.

Aztán a hivatalos elismeréseknek 1956-ban vége szakadt, majd csak élete alkonyán, a kétezres években érik az újabb kitüntetések, így a Magyar Örökség-díj is.

Ennek pedig az szocialista államhatalom részéről igen komoly oka volt. A megfejtés az 1956-os szabadságharc egyik legjelentősebb színterén, egy emléktáblára vésve található. Ezen a következő szöveget olvashatjuk: „A magyar nép hálával és kegyelettel emlékezik azokra a színészekre, akik nemcsak művészetükkel tűntek ki, hanem az 1956-os szabadságharcunk hősei is voltak.” Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Mensáros László és Sinkovits Imre nagybetűs neve után ott a zárómondat: „Hűségük a hazához legyen példa a következő nemzedéknek.”

Bessenyei Ferenc az Egyetemi Színpadon 1971-ben. (Forrás: Fortepan)

1956 októberében mutatták be Németh László Galilei című darabját. Ez jelentette Bessenyei Ferenc visszaemlékezése szerint a forradalmi események egyik kiindulópontját. A darab története rendkívül izgalmas, Rákosiék évekig nem engedték a bemutatót. Okkal tartottak tőle, hiszen Bessenyei Ferenc úgy formálta meg Galilei alakját, hogy az az elnyomást képviselő egyház ellen fellépő tudós tüntetéséből a hatalommal szembeszálló hős tragédiájává jelent meg a színen. Az pedig, hogy a forradalom kitörésének napján Bessenyei Ferenc elszavalta a tömeg előtt a Szózatot, mindennél többet mond a nagy színész jelleméről és természetes bátorságáról. Szinte ráadásként a Kossuth Rádióban 1956. október 30-án 20 órakor hangzott el a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságának Felhívása, melyet Bessenyei Ferenc olvasott fel.

Bessenyei Ferenc túl nagy név volt ahhoz, hogy mellőzni merjék a forradalom eltiprása után. Sorra jöttek a jobbnál jobb filmek, már 1957-ben Láz címmel forgatott, 1960-ban a több nemzedék számára meghatározó Móricz-regényéből készült Légy jó mindhalálig című film került a mozikba, mellette még három másik. A következő évben öt filmben is szerepelt, ezek közül a Tatay Sándor regényéből készült Puskák és galambok című film maradt emlékezetes. Már csak annak a rejtélynek a megfejtése miatt is, hogy milyen csalafintán lehetett bírálni a kommunizmust egy Tanácsköztársaságról szóló regényben és filmben.

Hosszú elméleteket lehet gyártani arról, hogy miként találták meg Jókai Mór nagyregényei Bessenyei Ferencet, a Kőszívű ember fiai és az Egy magyar nábob máig siker. Ugyanez elmondható a Kosztolányi-művekből készült filmjeiről is, nyilván nem véletlenül érték el a Pacsirtával és az Aranysárkánnyal a nagy történetek a nagy színészt.

1968-ban aztán jött Várkonyi Zoltán Gárdonyi-adaptációja, az Egri csillagok Török Bálint szerepével. Mindezek mellett cseppet sem megalkuvás és árulás, hogy 1972-ben játszott a Ságvári Endre életéről készült Harminckét nevem volt című filmben.

Bessenyei Ferenc népszerűségét már-már az egekig emelte a televíziós filmekben eljátszott szerepeinek sokasága. Szinte a tévézés kezdeteitől megjelent alakja a filmekben. Csak néhány jellemző címet idézünk: A koppányi aga testamentuma, a Mikszáth-féle Fekete város, a Beszterce ostroma, a Különös házasság, és a kicsit munkásmozgalmi jellegű az Egy óra múlva itt vagyok. Ezt aztán a rendkívül népszerű Rózsa Sándor sorozat mesélőjeként jócskán ellensúlyozhatta.

Bessenyei Ferenc emlékét többek között egy rendkívül színvonalas honlap őrzi. Ezen pályája minden fontos állomásáról hiteles adatokat találunk, és utolsó felesége (a nagy színész négyszer nősült), Élthes Eszter Férjem, a komédiás című könyvéből találunk érdekes kulisszatitkokra fényt derítő részleteket.

Dippold Pál

1934. február 8-án szeretett városában, Szegeden halt meg Móra Ferenc magyar író. 54 évet élt. Kiskunfélegyházán született, apja Móra Márton szűcsmester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony volt. A kitűnő tanuló fiú, majd fiatalember – a Kincskereső kisködmönből ismert – meglehetősen nehéz körülmények között folytatta tanulmányait. Budapesten szerzett földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát. Igen hamar elhagyta a pályát, egy évig tanított csak.

A 20. század elején a Szegedi Napló munkatársaként került a Tisza-parti városba, azaz újságíróként kereste kenyerét. 1913 és 1919 között a lap főszerkesztője volt, de leköszönése után sem maradt hűtlen, haláláig írt ide. 1904-ben a Somogyi Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, feladata a természetrajzi tár rendezése. Szerteágazó érdeklődése és tehetsége azonban másfelé is elvitte. Az intézmény igazgatója, a jó nevű prózaíró, Tömörkény István volt, aki az addigra már egy régészeti tanfolyamot is maga mögött tudó Móra Ferencet ásatásokra küldte ki. Ha még ez sem elég, Móra a néprajzi gyűjtőmunkában is részt vett. Tömörkény István 1917-ben meghalt, utóda a múzeum élén Móra Ferenc lett. A szegedi múzeum ma már az ő nevét viseli.

Az Alföldön, az őskori településeken folytatott ásatásokról komoly tanulmányokat tett közzé. Múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen dolgozott és 12 régészeti témájú cikke látott napvilágot. A legnagyobb érdeklődést az 1926-ban megjelent A kunágotai sírok című dolgozata váltotta ki.

Fotó: OSZK

Móra Ferenc nagyon tudott írni, ehhez kitűnő gyakorlóterepet adtak a napilapok oldalai. Ideírt cikkei, muzeológusi pontossággal megszerkesztett és nem egyszer zseniálisnak mondható stílusban megírt tárcái gyorsan a magyar irodalom élvonalába emelték. Ott van ma is. Két szegedi társával, Tömörkény Istvánnal és Temesi Ferenccel együtt. Mórára nagy hatással volt Tömörkény, Temesi prózájára pedig Móra Ferenc.

Minden valamirevaló író, pályája kezdetén legalábbis, megpróbálkozik a költészettel. Mórával is így volt. Megírta Az aranyszőrű bárány című elbeszélő költeményt, majd 1905-ben megjelent a Szegénysoron című versgyűjteménye.  Szerencsénkre ebben az évben azonban megismerkedett Pósa Lajossal, a kor vezető gyerekolvasmánya, Az Én Újságom című lap főszerkesztőjével. A tekintélyes irodalmár – így írják – Móra Ferencet az ifjúsági irodalom művelésére biztatta. Nagy jót tett ezzel a következő nemzedékekkel.

Móra Ferenc gyerekeknek szánt írásai közül talán a Kincskereső kisködmön című kötetbe foglalt történetek a legismertebbek. Minden iskolában tanítják, túlzás nélkül állítható, hogy általa találkozhatnak akár a mai gyerekek is először a szó legkomolyabb értelmében vett szépirodalommal. Móra történetei természetes egyszerűséggel, megértő humorral, világos, közérthető stílusban ütik meg olvasói szívét. Azaz a szerző az érzelmeket sem szégyelli megmutatni. A Kincskereső kisködmön megható, ám az érzelgősségtől igen messze álló elbeszélései éppen úgy beleépültek a magyar közműveltségbe, mint A cinege cipője című vers. Ez utóbbit az idősebbek még kórusban ordították a fáradt olajjal felöntött padlójú tantermekben. Talán csak a minden számtanfüzet hátoldalára nyomtatott szorzótábla lehetett népszerűbb ebben a műfajban. Azt is hangos kórusban kellett elmondaniuk a tanulóknak oktatójukat várván.

Jelenet a Szőts István által rendezett Ének a búzamezőkről című filmből

Az írónak akkor is a legnagyobbak között van a helye, ha nem maradt volna utána más csak versei és rövid elbeszélései. Móra Ferenc azonban kivárta azt az időt, amikor az írói mesterség minden fogását megismerte. Ekkor írta meg élete fő művét Ének a búzamezőkről címmel. 1927-ben jelent meg a magyar falu lírai finomságú, érzelmeket érzékletesen megjelenítő regénye. Senki, későbbi népi író vagy szociográfus nem vonhatta ki magát hatása alól, Veres Péter éppen úgy Móra eszköztárát használta, mint Szabó Pál vagy a prózában is maradandót alkotó Sinka István. Már-már népköltészeti egyszerűségű, ám éppen ezért fölemelő és pontos lélekábrázolásra módot adó mű Móra Ferencé.

Pár évvel később, 1932-ben újabb terjedelmes írással jelentkezett. Ekkor került az olvasók elé az Aranykoporsó című történelmi regénye. Móra régészeti munkásságának tapasztalatai jelennek meg az Attila, hun fejedelem uralkodásának utolsó éveiben játszódó történetben. Furcsa nyelvében, stílusában mindvégig a figyelmet ébren tartó, lendületes elbeszélésében szinte megelevenednek a Móra- regény szereplői. A szórakoztató ismeretterjesztés és a teremtő irodalom elegyét alkotta meg ebben a művében Móra Ferenc.

Ha társakat kellene találnunk Móra Ferencnek a magyar irodalom történetében, három, hozzá hasonlóan változatos pályát befutott igen komoly írót állíthatunk mellé. Gárdonyi Gézát, Fekete Istvánt és Lázár Ervint. Sokan legyintenek a nevek hallatán, integessenek csak. A magyar irodalom kiemelkedő alakjairól van szó, akik látszólag a gyerek- és ifjúsági irodalmat művelték. A valóságban azonban, akik rájuk így gondolnak, nem ismerik a világot. A teremtett világban ugyanis rend van. A jó író akkor is jó, ha a komolykodó irodalomtudomány nem felnőtt íróként könyveli el.

Egyébként a fiatalemberek számára a legnehezebb bármilyen szöveget készíteni. Ha hazudsz nekik, kinevetnek és otthagynak. A fiatalok nem alakoskodnak, és nem csinálnak vegyi vagy matematikai laboratóriumot az úgynevezett irodalomtudományból.

Az megmarad mindenkor a fonnyadt lelkű fanyalgóknak.

Dippold Pál

1919. február 5-én írta alá a kor négy meghatározó filmművésze a United Artists névre keresztelt filmstúdió alapító okiratát. Az alapítás pillanatát fénykép őrzi. Rajta gondosan beállítva a szereplők. Már akkoriban azok a művészek számítottak valóban híresnek és ismertnek, akik sokak számára láthatóak voltak. Azóta sincs ez másként, a híresség legfontosabb kelléke a láthatóság. A láthatóság pedig igazából a mozgókép megjelenésével terjedt el a világban, a korábbi időszak fényképei, rajzai, festményei csak jóval szűkebb körben hirdethették a híres emberek hírességét.

A United Artists stúdiót tehát négy közismert filmművész – Mary Pickford, Douglas Fairbanks, Charles Chaplin és D. W. Griffith - hozta létre azért, hogy az egyre inkább a filmiparra telepedő, nagyüzemként működő, és az alapítók művészi szándékait többnyire korlátozó mamutstúdióktól megszabadulhassanak. Saját gyártású filmeket akartak.

Fairbanks, Pickford, Chaplin, Griffith (Forrás: Wikipedia)

A kor leghíresebb filmcsillagai fellázadtak a filmiparban uralkodó üzletemberek ellen. A filmkészítés tehát már a kezdetekben a gazdaság egyéb iparágaihoz hasonló módon működött, s ahogy mostanában, a válság közepette láthatjuk, a monopóliumok kialakulása könnyen víz alá nyomhatja a piac civil szereplőit is.   

A filmipar hatalmi összefonódásai, annak merev és központosított rendszere ellen léptek fel Chaplinék. A két legnagyobb filmcég, a Paramount és a First National, azt beszélték, egyesülésre készül. Céljuk mindenki számára egyértelmű volt: teljesen ellenőrzésük alá akarták vonni a filmipar minden összetevőjét: a gyártást, a forgalmazást és a bemutatást. Az úgynevezett független filmes törekvések megvalósításához egy furcsa ellentmondás vezette el a United Artists létrehozóit. Felismerték, hogy sztárságuk önálló hatalmat is jelent a filmiparban. A filmcsillagokat a mamutstúdiók futtatták, s mire kiderült, hogy a sztárkultuszban hatalmas üzleti erő rejlik, alaposan kihasználták azt. A sztárkultusz azóta is ugyanúgy működik, az úgynevezett húzónevek ma is beszippantják a nézők tömegét a mozikba. Most nem teszünk kitérőt a jelen álsztár kultuszához, a minősíthetetlenül alacsony színvonalú celebvilágba.

A filmcsillagok tehát amikor tudatára ébredtek annak, hogy a nagy stúdiók óriási hasznot kaszálnak az ő sztárságuk révén, rájöttek arra, hogy ők nem bábok, ezért művészi önállóságot és a nagy bevételből nagyobb részesedést követeltek. Ez nem tetszett a filmipar nagyjainak.

A United Artists stúdiót az első független filmes műhelyként tartják számon. Független, mert nem a filmipar nagy stúdióinak gazdasági érdekeit szolgálja, és segíti színészei, filmes szakemberei szakmai kibontakozását.

A United Artists alapítói, mivel elegendő pénzük erre a stúdióalapításra nemigen volt, először csak egy nyilatkozatot tettek közzé szándékukról, hogy megakadályozzák a mozimamut-monopólium létrejöttét: „úgy gondoljuk, hogy ez a lépés teljeséggel elkerülhetetlen ahhoz, hogy megvédjük a mozgókép népes közönségét azoktól a fenyegető szövetkezésektől és trösztöktől, melyek középszerű produkciókat és futószalagon gyártott szórakoztatást kényszerítenének rájuk.”

Erre válaszolta a Metro egyik producere: „szóval, az őrültek átveszik az uralmat a diliházban.” Talán ez a mondat néhány évvel később a mi Rejtő Jenőnket is megihlette, aki e tárgykörben egy kitűnő regénnyel állt a magyar olvasóközönség elé.

Az első és a jelenleg használt logó

A filmgyártáshoz, akár a háborúkhoz sem kell más csak pénz, pénz, pénz. Ez pedig a frissen alakult United Artistsnak az induláskor nagy gondot jelentett. Nem volt stúdiójuk. Hiába foglalták kontraktusba, hogy minden alapító tagnak évi öt filmet kell készítenie, a sztárokat még évekre szóló szerződések kötötték más filmgyártókhoz. Kezdetben valójában a sztárházaspár, Mary Pickford és Douglas Fairbanks munkája éltette az első független filmstúdiót. Fairbanks óriási sikereket ért el kalandfilmjeivel, elsőként az 1920-as Zorróval. És jöttek tovább a kalandfilmek: A három testőr, A bagdadi tolvaj, A fekete kalóz. A sikerfilmek ellenére a United Artists veszteséges volt. Az anyagi biztonságot végül egy kitűnő producer, Joseph Schenck szerződtetése teremtette meg. Schenck világsztárok egész sorát hozta a United Artisthoz: Howard Hughes, Buster Keaton, Rudolf Valentino és Walt Disney. A korábbi kötelezettségeitől megszabadult Chaplin ebben az időben készítette el stúdiójának két nagy filmjét, Az aranylázat és A cirkuszt. A United Artists története igencsak hullámzott a sikerek és a kudarcok között. Hol szünetelt a filmgyártás, hol csak filmforgalmazással foglalkoztak, máskor, például 1962-ben elkészítették a Dr. No című filmet, a James Bond sorozat első darabjaként.

A United Artists története a látható függetlenség története. Az elmúlt évtizedekben itt készült filmek százai, ha külön-külön, egyenként nem is, de néhány darabjukban példamutató módon képviselik a művészet lényegét: a szabadságot. Aminek, ugyebár, van némi köze a függetlenséghez.

Akárhonnan is nézzük, a United Artists alapítói értékes emberek voltak, ezért értékes filmeket tudtak teremteni.

Dippold Pál

160 évvel ezelőtt, 1854. február 1-én halt meg Pesten – ekkor ugyebár még nem beszélhetünk Budapestről – Landerer Lajos nyomdász, akinek nevét leginkább egy másik nyomdász nevéhez kötve idézi meg az emlékezet: a Landerer és Heckenast nyomda az 1848-as magyar forradalom talán legfontosabb kiindulópontja volt. Landerer Lajos 1800-ban született Pozsonyban, nem mondható hosszú életű embernek. Titkokban, kalandokban és máig kiderítetlen politikai háttérmozgásokban azonban igen gazdag pályafutást mondhatott magáénak.

A Landerer család nélkül nincs magyar nyomdatörténet. 1724-ben bizonyos Landerer János Sebestyén nyitott nyomdát Budán, ez egyben kijelölte a család helyét a hazai iparban: másfél évszázadig vezető szerepük volt a magyar könyvnyomtatásban. A kezdetekre jellemző, hogy a török pusztította magyar királyság területén mindössze tizenegy nyomda működött – soroljuk fel telephelyeiket: Brassó, Kolozsvár, Debrecen, Szeged, Nagyszombat, Kassa, Pozsony, Lőcse, Sopron, Csík és Zágráb. Mindebből következik, hogy Landererék megjelenése az ország szívében, Budán azt is jelentette, hogy addig nem működött ott nyomda. A következő évtizedekben többféle bonyodalom közepette zajlott a nyomda élete. Egy alkalommal ki is került a Landererek birtokából, bizonyos Nottenstein György működtette. Ám Landerer Ferenc Lipót visszaszerezte, majd a fia Landerer Lipót Ferenc irányította az üzemet. 1779-től Landerer Katalin lépett a nyomda élére, akiről később egy betűtípust is elneveztek. Landerer Katalintól Landerer Mihály vette át a nyomdát, aki kitűnően felhasználta a kalapos király cenzúrát enyhítő rendeletét, és jó érzékkel használta ki az országban fellendülő könyvkiadás adta lehetőségeket.

A történetbe már itt bekapcsolódik a titkosszolgálati vonal, Landerer Mihály az úgynevezett haladó gondolkodású értelmiségiek mozgalmába bekerülve, azaz a később jakobinus összeesküvésnek titulált mozgalom tagjaként segítette például Laczkovics János és Martinovics Ignác Szabadság, Egyenlőség, Társaság, Ember és Polgár Oktató Könyvecskéje című kiadványának megjelenését. Minderre volt egy titkos nyomdája is. Aztán amikor a császár lecsapott a lázadókra, – amúgy Martinovics Ignác hatékonynak minősíthető besúgói munkája alapján – Landerert letartóztatták, előbb halálra majd tíz év börtönre ítélték. Nyomorékként szabadult, azt írják, hogy félőrülten halt meg 1807-ben.

Landerer Katalin közben a hivatalos nyomdát zavartalanul vihette, mert a jakobinus perben sikerült bebizonyítania, hogy semmi köze nem volt az összeesküvéshez. Itt jelentették meg a Batsányi János, Kazinczy Ferenc és Baróti Szabó Dávid szerkesztette Magyar Múzeumot, az Orpheust és a Magyar Könyvházat.

A szerencsétlen sorsú Landerer Mihály fia, Lajos 1810-ben örökölte a család pesti és pozsonyi nyomdáját. Nem hiába forogtak elődei a jeles magyar művészek társaságában, tudták, a tudás hatalom. Landerer Lajos tehát komoly bölcsészeti tanulmányokat folytatott, szolgált katonaként, és Bécsben megtanulta a kőnyomtatás fortélyait. Hiába volt már 1810 óta tulajdonosa a családi nyomdáknak, a vezetést igazából már felnőttként, 1824-ben vette kezébe. Okos emberként igen sok lehetőséget látott Pest, a főváros fejlődésében, ezért leginkább az itteni nyomdáját fejlesztette. Magyarországon elsőként az ő nyomdájában készült színes nyomat 1833-ban. Az 1838-as pesti árvíz idején nem csak az arisztokrácia – például Wesselényi Miklós – hanem az iparosok vezetői közül is sokan működtek árvízi hajósként. Landerer Lajos igen sok ember életét megmentette, Pest díszpolgárává választották.

Az egyre forrongóbb Európában 1840-ben csak az erős vállalkozások maradhattak talpon, ezért Landerer Lajos Heckenast Gusztávval társult, és megalapították Magyarország első nagy teljesítményekre alkalmas nyomdaipari vállalkozását Landerer és Heckenast névvel.

A nyomdaipari kémvonal nem szakadt meg a Martinovics ügynél. Landerer Lajos kitűnő kapcsolatban állt a bécsi udvarral és az osztrák titkosrendőrséggel. Vélhetően komoly megrendelésekhez juthatott ezen az úton. Landerer vállalkozása 1841-ben indította el a Pesti Hírlapot. A nyomdatulajdonos a magyar arisztokráciával egyébként kitűnő kapcsolatban álló, abba családilag is beépült Metternich herceg javaslatára a Pesti Hírlap szerkesztésére a börtönből éppen kiszabadult Kossuth Lajost kérte fel. Metternichnek egyébként hatalmas birtoka volt a magyar főváros mellett, Bia központtal. Micsoda véletlen, a szomszédos bajnai központú másik óriás uradalom Metternich vejéé, gróf Sándor Móriczé, az ördöglovasé volt. A Metternich-vő mutatványai helyet kaptak a sajtóban, ám a nagy hatalmú herceg nem ezért manipulálta úgy az ügyeket, hogy Kossuth legyen a Pesti Hírlap főszerkesztője. Arra számítottak, hogy a Béccsel hadakozó Kossuth így szorosabb ellenőrzés alá kerülhet, hiszen a lapban az jelenhet meg, amit a tulajdonos – Landerer enged. Ez nem jött be nekik. Ezért 1844-ben Landerer Lajos addig mesterkedett, míg Kossuth Lajos lemondott: „Landerer és Heckenast uraknak minden mértéket meghaladó szennyes piszkosságát tovább tűrnöm lehetetlen. Dolgozom, mint a barom, kérkedés nélkül mondhatom, lelke, fenntartója vagyok a Pesti Hírlapnak… Sok ember mondotta már, hogy valósággal bolond vagyok az ő igavonó marhájuk lenni, s az örökös munkával, örökös bosszúsággal életemet, egészségemet érettük felemészteni…” írta ekkor a későbbi kormányzó.

1848. március 15-én fordult a kocka. Landerer Lajos készségesen együttműködött a magyar forradalmárokkal. Minden tankönyvben ott van, és ez a valóságban is így volt, hogy az ő üzemében nyomtatták ki a 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Ezt mondták sajtószabadságnak. Az előzmények ismeretében nem csodálkoznánk, ha kiderülne, hogy Bécsben előbb olvasták volna ezeket, mint a pesti utcákon. Néhány hónappal később Landerer Lajos bankjegynyomdát szervezett, ahol a Kossuth-bankókat készítették. Érdekes fordulat. A kidobott szerkesztő feltétlen hívévé vált Landerer Lajos. Aztán, ahogy az osztrákok keletre szorították a forradalom kormányát. a bankjegynyomda mindenhova követte. A bukás után Landerer Lajos nem térhetett azonnal vissza, bujdosott és később sem kerülhetett régi pozíciójába.

Landerer Lajos halála után a nyomda Landerer és Heckenast néven működött, 1863-tól már csak Heckenast Gusztáv nevét viselte. 1873-ban ebből alakult meg a Franklin Társulat.

A vasárnapi újság Landerer Lajos halálakor a következőket írta: „Landerer Lajossal kihalt e híres család azon ága, melynek kilenc férfi két nő tagja Budán 108, Pozsonyban 95, Pesten 78, Kassán mintegy 30 évig terjesztette a műveltséget és irodalmat. Bátran elmondhatjuk, hogy ez volt eddig a legnagyobb és leghíresebb hazai könyvnyomdász-család.”

Dippold Pál

Életének 93. évében elhunyt Jancsó Miklós filmrendező, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész. Első nagyjátékfilmjét A harangok Rómába mentek címűt 1958-ban, 37 éves korában rendezte. Ekkoriban ismerkedett meg Hernádi Gyulával, akihez nem csupán munkakapcsolat, hanem barátság is fűzte.

Első jelentős játékfilmje az 1963-as Oldás és kötés, amely a generációk örök harcáról, apák és fiúk őrségváltásáról szól. 1965-ben leforgatja a Szegénylegényeket, amit bemutattak Cannes-ban, életművében különösen fontos helyet foglal el. A hetvenes években forgatott filmjei közül a Még kér a nép című a legjobb rendezés díját kapta Cannes-ban, 1972-ben. Egy olasz újságírónőbe beleszeretve a hetvenes évek végéig Olaszországban élt és alkotott. Miután hazatért új alkotói korszak kezdődött életében - ebből az időszakból a legjelentősebb filmek: Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja. A rendszerváltás után, a kilencvenes évek végén kezdődött a Kapa-Pepe filmek sorozata, amelyek görbetükröt tartottak a rendszerváltás utáni Magyarország elé, szatirikusan, bohóctréfák sorozatával mulattatták és gondolkodtatták el a mozi nézőit.

Fotó: Molnár Rita

Jancsó Miklós művészetét több rangos díjjal jutalmazták: kétszer kapott Kossuth-díjat (1973, 2006), 1966-ban elnyerte a Balázs Béla-díjat, 1970-ben érdemes, 1980-ban kiváló művész lett, több rangos fesztivál – Cannes (1979), Velence (1990), Split – életműdíjasa, Budapest díszpolgára, és elnyerte a Magyar Mozgókép Mestere címet is. 2012-ben Jubileumi Prima Primissima Díjat vehetett át.

***
Jancsó Miklós művészete előtt adózik az Örökmozgó. A mai napon két Jancsó-filmet vetítünk le ingyenesen. Este 18 órakor az 1970-ben készült Égi bárány, majd azt követően, 20 órakor az 1965-ben készült Szegénylegények című filmek kerülnek bemutatásra.

Mindenkit szeretettel várunk. 

30 évvel ezelőtt, 1984. január 27-én halt meg Országh László nyelvész és irodalomtörténész, akinek fő művein, az először 1948-ban megjelent angol-magyar és a magyar-angol kéziszótáron honfitársaink százezrei nőttek fel. Az Országh László neve alatt kiadott, tanítványai által időről időre frissített változatainak száma mára már jóval több az egy milliónál. Némi túlzással azt is leírhatjuk, hogy Országh László az egyike annak a két embernek, aki a legtöbbet tett a kelet-nyugati kapcsolatokért Szombathelyről. A másik egy bizonyos, valamikor Savariában szolgált katonatiszt volt, akit a világ később Szent Mártonként tisztelt és tisztel ma is. Országh László nem volt szent, de egész élete és nagy tehetséggel felépített életműve a teljesség felé mutat.

Születésekor még édesapja nevét írták rá keresztlevelére, aki nem volt más, mint Pekker László, egy neves szombathelyi polgárcsalád jogászként szolgáló tagja. 1925-ben a Pekker család úgy döntött, mivel a leendő nyelvész nagyszüleit rendkívüli módon tisztelték, felveszik a nevüket. Így lettek Pekkerék Országhék. Így is lehetett tehát magyarosítani.

Országh László tanulmányainak sorát ha áttekintjük, egy tiszta céltudatos eseménysort vehetünk szemügyre, melyben már a kezdeti időkben ott volt a tudományos munkássághoz nélkülözhetetlen fegyelem, türelem, alázat és a teremtés vágya. Szombathelyen, a Premontrei Gimnáziumban érettségizett. Az egyetemet Budapesten Eötvös Kollégistaként kezdte, innen került az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a Rollins College-ban fejezte be. 1935-ben bölcsészdoktor, 1937-től az Eötvös Kollégium tanára. 1942-től Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem angol irodalmi tanszékén dolgozott. A világháború után pedig 1947-től 1969-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem angol nyelv és irodalom tanszékvezetője volt.

Országh László legismertebb műve két nagy angol-magyar szótára, de őt tartják, teljes joggal, a magyarországi amerikanisztika megalapítójának, hiszen igen sok tanulmányt publikált az amerikai irodalomról és irodalomtörténetről. Talán legismertebb, e tárgyban 1967-ben közzétett műve Az amerikai irodalom története. A nagy műgonddal elkészített tanulmánykötet mindmáig az egyetlen magyar nyelvű összefoglaló az amerikai irodalom négy évszázados történetéről.

Ha mindez nem lenne elég a fényes tudományos karrierhez – márpedig akárhonnan nézzük, bőven elég – Országh Lászlót 1950-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében megtették a szótári osztály vezetőjének. Nagy nevű nyelvész kollégájával, Bárczi Gézával innen szervezték és szerkesztették A magyar nyelv értelmező szótárának hét kötetet megtöltő hatalmas munkáját.

A bölcsészet talán leginkább materiális, tényekkel dolgozó fajtája a nyelvészet, hiszen ebben kaphatja a lehető legkisebb szerepet a feltételezések, értelmezési lehetőségek sokasága. Különösebb szakmai tolvajnyelvre sincs szükség, a nyelvészet vizsgálódási terepe az emberi gondolatok kifejező eszközeinek rendszerezése. A szavak, mondatok, és az ezek segítségével megfogalmazott hosszabb-rövidebb gondolatok értelmezése. Így tehát – sokak számára bizonyára elég meghökkentő módon - állíthatom, hogy a nyelvészet inkább sorolható a természettudományokhoz, mint a bölcsészettudományokhoz. Ez a gondolat egyébként másoktól sem idegen, nagy íróink közül akár elismerték, akár nem, igen sokan nagy nyelvészek is voltak. Finomkodva: nyelvművészek. Kell-e nekünk nevesebb nyelvész, szó és mondatszerkesztő, mint Arany János, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor, Oravecz Imre vagy Lázár Ervin?

Országh Lászlót hosszú tanári pályáján végig elkísérte tanítványai tisztelő szeretete. Szigorú emberként emlékeznek rá, de ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna mindig őszinte, értékközpontú, és tiszteletet parancsoló udvariasságával, érvelő készségével ne adta volna át hallgatóinak egy jó tudós valódi fegyvertárát. Az okos érvelés, a következetes kíváncsiság és a titkokat felfedő kitartó munka módszereit.

Országh László 1984-ben halt meg. Hamvai végakarata szerint a szombathelyi szalézi templomban családi kriptájukban nyugszanak. Emlékét szülővárosában tábla őrzi, Debrecenben sétányt neveztek el róla.

Ám Országh László igazából szótáraiban, tanulmányaiban és tanítványai lelkében él tovább.

Dippold Pál