40 évvel ezelőtt, 1974. május 28-án halt meg Svájcban Sztehlo Gábor. A kezdő mondat az idők természetéből adódóan keveseknek keveset mond. Lassan elfogynak azok az emberek, akik a név hallatán azonnal tudják, hogy kiről van szó. Még akkor sem világosodik ki a kép, ha hozzátesszük, hogy az 1909-ben született Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt, ahogy a családjában elődei közül többen. A kor egyik legszínvonalasabb iskolájában a Lónyai utcai református gimnáziumban érettségizett.

Emlékét, miként bárki igaz ember emlékét a történelemben nem elsősorban a neve, hanem tetteinek emléke őrzi.

Sztehlo Gábor bátor ember volt. A II. világháború idején több ezer zsidó gyereket és felnőttet mentett meg, majd a háború befejezése után öt éven át működtette az elhagyott gyerekeknek otthont, biztonságot, tudást és szeretetet adó Gaudiopolis - Örömváros nevű nevelőotthonát.

Az evangélikus lelkész értelemszerűen nem a gyerekmentés szakmájából szerezte diplomáját. 1931-ben Sopronban végzett az evangélikus teológián. Egy évvel rá szentelték lelkésszé. A közbülső időben Finnországban volt ösztöndíjas, itt ismerkedett meg az északi országokban kiválóan bevált népfőiskolai mozgalommal, amit aztán később itthon is nagy erőkkel támogatott. Sztehlo Gábor akárhová került építkezett. Templomot és iskolát. Nem helyezték messze a fővárostól, az új-hatvani és a nagytarcsai gyülekezetekben teljesített lelkészi szolgálatot.

A II. világháború eseményei minden magyar embert érintettek. 1944-ben azonban az addig csak lelkészi hivatásnak élő Sztehlo Gábor Raffay Sándor püspöktől különös megbízást kapott. Aminek nyilván az is oka lehetett, hogy már évekkel korábban arról tájékoztatta egyházi elöljáróit, hogy legszívesebben gyerekekkel foglalkozna, kérte is, hogy bízzák rá egy árvaház igazgatását, rákövetkező évben azt kérvényezte, hogy a hadiárvákat nevelhesse – egyik feladatot sem kapta meg.

A fordulópontot 1944 jelentette, a református egyház gyereksegítő egyesületének, a Jó Pásztornak lett a vezetője. A kezdet igen keserves volt, a gyereksegítő, azaz gyerekmentő szolgálat bázisa egy kis, bérházi lakásban volt. Sztehlo Gábor számára azonnali feladatként adódott: új otthonok kellenek az egyre nagyobb létszámú gyerekseregnek. Kezdetben hivatalos úton, tárgyalásokkal próbálkozott. Még a nyilasokkal is megbeszéléseket folytatott az otthontalan gyerekek megsegítése érdekében. Azt természetesen nem közölte velük, hogy zsidó gyerekekről van szó, de így is internálással fenyegették meg. Már majdnem odáig fajult a helyzet, hogy menekülnie kell Budapestről, amikor a Nemzetközi Vöröskereszt együttműködésével sikerült új gyerekmenedékhelyeket kialakítania a fővárosban. A Jó Pásztor akció végén már 30 új gyerekmentő otthon élt, bennük gyerekek ezreivel.

Sztehlo Gábor egészen különleges módszereket is elővett, ha a zsidó gyerekek megmentéséről volt szó. Jól ismerte a fővárosi elitet, ezért arisztokrata barátaihoz jó néhányszor beállított 10-15 gyerekkel. Sárközi Mátyás író, aki maga is Sztehlo-gyerek volt írja le azt az esetet, amikor Sztehlo a zsidó gyerekekkel a háta mögött azt mondta Vitéz Szenczy Aladárnak: „Bújtasd el őket és, ha jönnek a nyilasok, kérd ki magadnak, : miként merik feltételezni, hogy egy vitéznek zsidók bujkálnak a házában?” A megmentett gyerekek között ott volt Oláh György, a későbbi Nobel-díjas vegyész – erre a tényre minden visszaemlékező rendkívül büszke. Oláh Györgyre egyébként minden magyar ember büszke lehet. Az Egyesült Államokban élő idős tudós ma is gyönyörű magyarsággal beszél, ha kérdik életéről, rendkívüli érzelmi intelligenciáját jellemzi az a közvetlen, szeretettel teli derű, amivel beszélgetőtársai felé fordul. Ezt nyilván a középiskolában, piarista tanáraitól, aztán később az evangélikus Sztehlo Gábortól tanulta meg. Valahogy így működik az ökumenizmus, ha helyesen értelmezik. Oláh György még idős korában is gyakran jött vissza szülőhazájába, kitűnő barátja, Szántay Csaba vegyészprofesszor, többek között a Cavinton nevű világhódító gyógyszer feltalálója ma is igen szoros kapcsolatot ápol egykori osztálytársával.

Sztehlo Gábor 1945 tavaszán a külföldre menekült dúsgazdag gyáros, Weiss Manfréd felajánlotta területen megszervezte a Pax Gyerekotthont. A háború befejeztével sok Sztehlo gyereket vittek el a megmenekítő közösségekből szüleik, ám sokan árván ott maradtak. Nekik és velük együtt építette ki az evangélikus lelkész a Weiss család zugligeti villáiban ifjúsági államukat, Gaudiopolist. Céljukat így írták le: „Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszüntetve önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes és elméletileg képzett magyar embereket nevelni.” A gyerekek mögött mindig ott állt Sztehlo Gábor, észrevétlenül irányította őket. Egyfajta valódi népiskola-népfőiskola épült így ki. A gyerekek kedvük szerint választhattak a jól felszerelt műhelyekben tanulható szakmák közül, lehettek asztalosok, lakatosok, festők, szabók, cipészek. Munkájuk nyomán a létesítmény épületeinek felújítása és karbantartása is megoldódott. Gaudiopolisba nem csak a háború alatt megmenekített zsidó gyerekek élhettek, befogadtak minden, arra rászoruló árva gyereket. Sztehlo Gábornak ebből később komoly konfliktusai adódtak, nemet mondott arra a kérésre, hogy az otthon csak a zsidó misszió szolgálat gyerekeié legyen, de később azt is megtagadta, hogy csak evangélikus gyerekeket vegyenek fel. Ragaszkodott ahhoz, hogy tekintet nélkül vallási, faji, nemzeti különbözőségekre mindenkin segítsen.

Sztehlo Gáborról felnőtt korában egy gaudiopolisi tanítványa a következőket mondta: „Mi a titka ezeknél a gyerekeknél az életörömnek, a derűnek, a boldog alkotásnak? A titok Sztehlo Gábor. Az ő lendülete, meleg szeretete, megértése, mindent elfedő áldozatos jósága, terveket szívbe ültető nevelése. Gábor szigorú munkafegyelmet kívánt, ugyanakkor szeretetet, derűt, jókedvet árasztott. Ember volt. Ha hibázott, ha vétett be tudta ismerni, s ha megbántott valakit, bocsánatot tudott kérni, lett légyen az ápolt vagy beosztott, kolléga vagy takarítónő.”

A kommunista diktatúra 1950-ben államosította Gaudiopolist. Sztehlo Gábort nem bántották. Végkielégítést kapott, és még azt is felajánlották neki, hogy vezesse tovább az intézményt. Ezt azonban nem fogadta el, tudta, hogy módszereit nem vihetné tovább.

Visszatért lelkészi hivatásához. Kőbányán szolgált. Nem lett volna az, aki, ha a kommunista diktatúra áldozatain nem segített volna: ruhát gyűjtött, élelmet, gyógyszereket vásárolt a kitelepítetteknek, és minden fenyegetés ellenére el is juttatta hozzájuk. A bonyhádi árvaház államosítását úgy tudta megakadályozni, hogy szerződést kötött a hatóságokkal fogyatékos gyerekek gondozására. Ezzel Sztehlo Gábor megteremtette a mintát az árvaházak életben tartására. Több otthont szervezett szegény és fogyatékos gyerekeknek. Az állam ezt kénytelen volt elfogadni, hiszen neki nem voltak erre sem szakemberei, sem létesítményei.

Sztehlo Gábor szobra a Deák téren

1956 Sztehlo Gábor életében jelentős fordulatot hozott. Felesége és két gyereke Svájcba ment. A gyerekeknek tovább kellett tanulniuk. A döntést Sztehlo helyeselte, ő azonban nem volt hajlandó elhagyni Magyarországot. Amikor megkérdezték, miért nem ment el, körbe mutatott a fogyatékos otthonban: „Ezek itt mind szeretnek engem. Ezt a szeretetet nem szabad megcsúfolni!” Hosszú ideig nem tudta meglátogatni családját, mert a kommunista hatóságok csak kitelepedési útlevelet akartak neki adni, ez pedig azt jelentette, hogy nem jöhetett volna vissza. Végül 1961-ben kezébe vehette a látogató útlevelet, és kiment a családjához. Közben azonban beteg lett, infarktust kapott, és felgyógyulása után Svájcban folytatta lelkészi tevékenységét. Az útlevele lejárt, így tehát mégsem jöhetett vissza akárcsak egy látogatásra is Magyarországra.

Sztehlo Gábor alakját egyébként a köztudatban leginkább Radványi Géza Valahol Európában című filmje őrzi. És természetesen tanítványai, neveltjei, öntudatos polgárrá vált fiai. Mint Horváth Ádám, a jeles rendező, aki a következőket vallotta nevelőjéről: „Az én tudatomban, bármilyen nagyra tartom Wallenberg hősi tevékenységét, Sztehlo Gábor előbbre van. Wallenberget, amíg nem jöttek az oroszok, védte diplomáciai védettsége. Sztehlot semmi más nem védte, mint a saját bátorsága, önfeláldozása. Mindenét, ami vagyon, elvesztette, az otthonát elvesztette, aztán a családját is elvesztette. Aztán mi elvesztettük őt, személyes kapcsolatban. Nem találkozhattunk vele azóta.”

a Gaudiopolis melletti utca Sztehlo Gábor nevét viseli

Sztehlo Gábor ugyanis csak a svájci állampolgárság elnyerése után, amit tíz éves várakozás előzött meg, térhetett volna vissza Magyarországra. A tíz év két hónap híján lepergett. Ennyi választotta el Sztehlo Gábort visszatértétől, amikor elérte a halál.

Dippold Pál

A nemrégiben elhunyt kitűnő költő, Kiss Dénes írta le a rendszerváltozás után: kimentek a tankok, bejöttek a bankok. Az igazságtalan és megrázó új világrend beköszöntével sokan valamiféle mitikus gonoszt látnak minden bankban. Pedig nem kellene. A 90 évvel ezelőtt, 1924. május 24-én megalakult Magyar Nemzeti Bank története is erről tanúskodik.

Az önálló magyar jegybank egy hónappal később, június 24-én részvénytársasági formában indult neki a jövőnek. Első elnöke, Popovics Sándor vezetésével véghez vitte a világháborús inflációt megsínylett korona stabilizációját. Ám ennél nem állt meg, új pénzt vezetett be, a pengőt. Az állami számlák vezetése és az államadósság kezelése szintén a bank feladata volt. A magyar bankrendszer működését kamat és hitelpolitikájával vonta befolyása alá. Ugyanígy felügyelete alá került a devizagazdálkodás is.

A Magyar Nemzeti Bank története természetesen nem előzmények nélküli. A 19. század elejétől Magyarország a Habsburg Birodalom része volt, ahol a jegybanki feladatokat a század elején alapított Osztrák Nemzeti Bank, majd 1878-tól a paritásos alapon dolgozó Osztrák-Magyar Bank teljesítette. Egy közjáték szakította csak meg ezt a kettősséget. 1848-49-ben az első független magyar kormány a jegybanki szerepet a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankra testálta.

Miután 1918-ban az Osztrák-Magyar Monarchiát szétverték, felszámolták az Osztrák-Magyar Bankot is. A központi banki szerepet 1921 és 1924 között a Magyar Királyi Állami Jegyintézet vette át, és tette a dolgát egészen a Magyar Nemzeti Bank megalakulásáig.

Az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság, ami egyben hatalmas pénzügyi válságot is jelentett, 1931-ben érte el Magyarországot. A Magyar Nemzeti Bank ettől kezdve egészen az 1990-es rendszerváltozásig a kötött devizagazdálkodás kivitelezője, ebben ellátja a hatósági feladatokat, gazdaságpolitikai felelősséggel és hatáskörrel rendelkező központi bank.

A II. világháború után a pengő értékvesztése világrekordot döntött. A Magyar Nemzeti Bank vezényletével 1946-ban sikerült stabilizálni az ország pénzügyi helyzetét, ekkora alkották meg új pénzünket, az azóta is élő forintot.

A kommunista diktatúra kezdete többek között a magángazdaság teljes felszámolását jelentette. A bankokat is államosították. A kereskedelmi bankokat és a takarékpénztárakat felszámolták. Kialakult az egyszintű bankrendszer. A Magyar Nemzeti Bank irányítása a kormány kezébe került.

A rendszerváltást megelőző években visszaállt a kétszintű bankrendszer. Új kereskedelmi bankokat hoztak létre, ezek személyzete, fiókhálózata és ügyfélköre legnagyobb részt a Magyar Nemzeti Bankból szakadt ki. Az 1991-ben elfogadott törvény aztán visszaállította a jegybank függetlenségét. Napjainkban a 2013. évi CXXXIX. törvény szabályozza rendkívül aprólékos módon a jegybank működését. Ennek leglényegesebb elemei a monetáris – azaz pénzügyi - politika következetes képviselete az árstabilitás fenntartása, a pénzügyi rendszer biztonságának megteremtése, védelme és a devizatartalékok kezelése.

A Magyar Nemzeti Bank a pénzkibocsájtás kizárólagos jogosultja. Működésének egyik leglátványosabb eleme a készpénz előállítása és forgalomba hozatala. A törvény előírja, hogy a készpénzforgalom csak biztonságos, korszerű, minőségi és szép bankjegyekkel, érmékkel történhet. Ezért a Magyar Nemzeti Bank 1993-ban új érmesort, majd 1997 és 2001 között új bankjegysorozatot bocsájtott ki.

Budapest egyik legszebb épülete a Magyar Nemzeti Bank Szabadság téri központja. 1900-ban, az akkor még Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézetének székházára írtak ki pályázatot, melyet Alpár Ignác, a késői historizmus nagy tekintélyű építésze nyert meg. A Budapest több meghatározó középületét tervező Alpár Ignác komoly szerepet vállalt a ma is jellemző városkép kialakításában. Ő álmodta meg az Anker-házat, a Tőzsdepalotát és a városligeti Vajdahunyad várat.

A jegybank három évig épült, 1902-ben kezdték, és 1905-ben fejezték be. Hatalmas, palotahomlokzatú házat emeltek a pénznek, meghökkentően gazdag külső és belső díszítő elemekkel. A homlokzaton a kor jeles szobrászának, Róna Józsefnek az alkotása ékeskedik, bent pedig a remek mívű ajtók és kovácsoltvas korlátok mellett Róth Miksa rózsaablakai uralják a tereket.

Érdekes előszedni, hogy a bank átépítése előtt eredetileg hogyan tagolták annak belső tereit. Az első emeleten zajlottak a bankügyletek nagyrészt kis irodákban. A másodikon voltak a bank vezetőinek irodái, lakásai és a tanácsterem. A harmadik emeleten helyezték el a személyzet lakásait.

A pompás épület ma is ott csillog-villog Budapest szívében, a benne dolgozók pedig azon munkálkodnak, hogy hivatásának megfelelően a Magyar Nemzeti Bank meg tudja védeni az ország pénzügyi biztonságát.

Dippold Pál

A MaNDA két korszakos jelentőségű alkotás DVD-kiadásával emlékezik a holokauszt 70. évfordulójára. Május 22-én 17.00 órától az Örökmozgó Filmmúzeumban kerül sor a kiadványok bemutatójára, amelyen a filmek vetítése előtt neves szakemberek beszélgetnek a holokauszt ábrázolásáról a magyar filmben.

Máriássy Félix Budapesti tavasz című, 1955-ben készült munkája az első magyar játékfilm, amely nemcsak tematizálja, hanem ábrázolja is a holokausztot; Fábri Zoltán 1976-ban bemutatott, Az ötödik pecsét című műve pedig, mint Fábri többi filmje is a lelkiismeret kérdését felvetve ábrázolja a vészkorszakot.

Budapesti tavasz

Noha a Budapesti tavasz a világháború befejezésének 10. évfordulójára rendelt film volt, a film több ponton felrúgta a háborús film kötelező kliséit. A kor ábrázolásmódjától eltérően itt nem egyszerűen nyilas banditák és antifasiszta ellenállók állnak szemben egymással, hanem az ostrom alá zárt bérház történetében Máriássy Félix apró részletekből építkezve, először ábrázolta az egyén nézőpontjából a háborút, a félelem légkörét, az árulásokat és a pálfordulásokat. Mint ahogy a kételkedő főhős alakja sem a korszellem mintapéldája. A magyar holokausztnak emléket állító döbbenetes Duna-parti képsorok pedig tárgyszerűen, lírai szépséggel jelennek meg.

A barátjával együtt menekülő katonaszökevény, Zoltán megismerkedik a bujdosó zsidó Jutkával, ám hiába az ellenállók által kiállított hamis menlevél, nem tudja megmenteni a lányt. A keserű csalódás és düh miatt végül korábbi szándékát megváltoztatva ő is fegyvert fog a nyilasok elleni harcban. Az Illés György által gyönyörűen fényképezett alkotás nagytörténelem és intim szerelmi szál sajátos keveréke. A filmes tankönyvekbe illő kulcsjelenetben párhuzamos montázs köti össze a fehér zászlós orosz parlamenterek meggyilkolását a jövőt félve, mégis reménykedve tervező szerelmespárral.

Máriássy Félix filmjének legismertebb jelenete mégis a befejező képsor. A Szabadság című lapot alkalmi rikkancsként osztogató Ruttkai Éva a felszabadulás jelképévé vált, így enyhítette a nézőkben a duna-parti áldozatok, a hiány szintén szimbolikusan továbbélő képeit.

A kiadvány extrájában Varga Balázs filmtörténész és Zombory Máté szociológus beszélget a film újszerűségéről, a holokauszt és az emlékezet viszonyáról.

Az ötödik pecsét

Fábri Zoltán filozofikus parabolája a hetvenes évek egyik legfontosabb magyar filmje. A Sánta Ferenc regényéből készült alkotást a rendező több helyen is átértelmezte, aktualizálta. Így kapott kiemelt jelentőséget a filmben Bosch apokaliptikus festménye, mely a hatvanas-hetvenes években vált közismertté és népszerűvé. A festmény részletei törik meg a pesti kocsmában beszélgető, az élet dolgain merengő asztaltársaság gondolatait. A zárt térben játszódó jelenet bő háromnegyed órás időtartamával a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb teljesítménye.

A jól összeszokott társaság ezen az estén kiegészül egy, a háborúban rokkanttá váló katonával. Az asztal körül ülök - a cinikus órás, Gyuricza felvetésére - azon tanakodnak, milyen sorsot választanának, ha lehetőség nyílna erre feltámadásuk után: a becsületes, ám megalázott kisember sorsát, vagy a gonosz és kegyetlen, ám saját erkölcsei szerint bűntelen nagyúr életét. Hőseink hazafelé is ezen töprengenek, kivéve a kérdést felvető Gyuriczát, aki otthonában zsidó gyerekeket bújtat. Másnap rendszerellenes kijelentések vádjával a nyilasok börtönében találják magukat, és csak úgy menekülhetnek meg, ha felpofoznak egy félholtra kínzott ellenállót…

Őze Lajos és Márkus László briliáns alakításánál talán csak az utolsó filmszerepében nyilas ideológust megformáló Latinovits Zoltán játéka emlékezetesebb.

A film mellett a kiadványon Barabás Klára Fábri-szakértő és Sándor Tibor filmtörténész beszélgetése látható, mely kiegészül a rendezővel készült beszélgetések részleteivel, illetve Fábri festményeivel is.

 DVD-bemutató

Május 22-én 17.00 órai kezdettel Magyar film – magyar holokauszt címmel az Örökmozgó Filmmúzeumban kerül sor a két kiadvány bemutatására. Az egyórásra tervezett beszélgetésen az extrákon szereplő szakértők – Barabás Klára, Sándor Tibor, Varga Balázs filmtörténészek, Zombory Máté szociológus – mellett részt vesz a Budapesti tavasz felújításában jelentős szerepet vállaló Moldován Márton is. A beszélgetést Fazekas Eszter, a MaNDA munkatársa, a kiadványok szerkesztője vezeti.

A beszélgetést követően mindkét filmet levetítjük.

 A MaNDA összes DVD-kiadványát megtalálja ezen az oldalon.

 A MaNDA honlapja: www.mandarchiv.hu

A világban minden az idő törvényei szerint működik. Furcsa leírni, hogy a május 20-án 70. születésnapját ünneplő Joe Cocker idősebb a rock and rollnál. Pontosan tíz évvel. A rock and roll születését ugyanis 1954 májusára datálják, arra az időre, amikor az éter hullámai rálökték világhódító útjára Bill Haley Rock around the clock című dalát.

Az angliai Sheffieldben felnőtt angol kisfiú, John Robert Cocker munkáscsaládban nőtt fel. Semmi különös jel nem mutatott arra, hogy valamikor is világhírű blues- és rockénekesként jegyzik majd. Élte a munkások hétköznapi életét, dolgozott lakatosként, gázszerelőként és a benzinkutasságba is belekóstolt. Közben Ray Charles zenéjét hallgatta. Aztán a már fiatalember Cocker érdeklődése egyre inkább a zene felé fordult, együttest alapított. A kezdeti időkben semmire nem ment, egy volt a sok lázadó, hosszú hajú, hippi küllemű gyerek közül.

1968-ban figyelt fel rá az angol rockzene egyik legképzettebb és legeredetibb zenekarának, a Procol Harumnak a menedzsere. Joe Cocker első lemezén nem akárkikkel zenélt együtt. A társaságban ott volt Jimmy Page és John Paul Jones, a Led Zeppelin későbbi tagjai.

A Procol Harum a progresszív és szimfonikus rock legjellemzőbb képviselője. Zenész kortársaikhoz hasonlóan, akik többsége klasszikus muzsikát is tanult, igen magas színvonalon tudták hangszereiket kezelni és ötvözni a régi zene tisztaságát, méltóságát a lázadó rock stíluselemeivel. A Whiter shade of pale című 1967-es számuk minden idők legtöbbször lejátszott darabja lett. Az emelkedett ám mégis kőkemény rock szám egy Bach-kantáta elemeiből építkezik. Szerkezete, dinamikája erősen hasonlítható a Led Zeppelin Stairway to heaven című megrendítő erejű rockballadájához. A Procol Harum nagy dalát egyébként néhány évvel később Joe Cocker is elkezdte koncertjein szerepeltetni. Majdnem olyan jó, mint az eredeti.

A világhírnevet 1969-ben a Woodstocki fesztivál hozta el Cockernek. Ekkor énekelte el máig legismertebb számát. A Beatles With a little help from my friends című dalának hosszú és rendkívül erőteljes interpretációja, Cocker sajátos előadói stílusa, furcsa színpadi mozgása és sok whiskyn edzett hangja villámgyorsan a világ egyik legnépszerűbb előadójává tette. A következő évtizedben sorra jelentek meg lemezei.

Joe Cocker a nyolcvanas évek közepén került ismét a figyelem középpontjába. Szokásának megfelelően erősen átalakított feldolgozásai segítették ehhez. Ray Charles Unchain my heart-ja emelte újra az élvonalba. 1986-ban pedig egy másik sokak által dúdolt dal következett, a 9 és fél hét című filmből a You can leave your hat on, a Kim Basinger vetkőzését kísérő blues, igazi mestermű.

Joe Cocker azóta sem áll meg. Koncert koncertet, lemez lemezt, filmzene filmzenét követ azóta is. Senki nem csodálkozik, amikor a színpadon magától értetődő természetességgel megjelenik mögötte Eric Clapton, Brian May, Paul McCartney, Bono vagy a teljes Pink Floyd.

Egy magyar rock zenész húsz évvel ezelőtt azt kiabálta bele a világba, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Ez az állítás némiképp túlzó és meglehetősen buta lózung, ám, ha Joe Cocker pályafutását nézzük, van benne valami.

Isten éltesse 70. születésnapján a világ zenei életének egyik legnagyobb alakját!

Dippold Pál

110 évvel ezelőtt, 1904. május 17-én született Budapesten a 20. század magyar képzőművészetének egyik meghatározó alakja, Hincz Gyula. A festő tehetségét többek között az is igazolja, hogy már 18 éves korában, 1922-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanulhatott. Itt is maradt és fejezte be tanulmányait 1929-re. A modern magyar festészet két nagy alakja, Rudnay Gyula és Vaszary János voltak a mesterei.

Hincz Gyula számára már 1928-ban kinyílt a világ, Berlinben járt tanulmányúton, ahol aztán a következő évben Moholy-Nagy László, a Bauhaus vezető embere segítségével a Sturm Galériában szerepelhetett egy kiállításon. Észak után délnek vette útját, 1930-31-ben Rómában dolgozott ösztöndíjasként, aztán 1943 már Erdélyben találja. Egy meglepően szokatlan korszakban, a régi és az új világ között billegő 1947-es és 1948-as évben a Távol-Keleten járt, Koreában, Kínában és Vietnámban. Hazatérvén a Magyar Iparművészeti Főiskola, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanáraként adta át tudását a következő művésznemzedéknek. 1958 és 1960 között a Magyar Iparművészeti Főiskola igazgatói székét kapta meg.

Hincz Gyula begyűjtötte a korszak összes művészeti díját: 1952, 1957 Munkácsy-díj, 1958 Kossuth-díj, 1964 Érdemes művész, 1968 Kiváló művész.

Önarckép - 1926; Magyar Képzőművészeti Egyetem

Tanulmányai, a világjárása közben szerzett tapasztalatok összetéveszthetetlen nyomokat hagytak művészetén. Azt írják a szakértők, hogy Hincz Gyula munkásságát nyitottság, vitalitás és expresszív erő jellemezte. Bravúros technikai tudása és különlegesen fejlett integráló képessége nyomán a lehető legkülönbözőbb stílusok és irányzatok elemeit tudta műveibe szervíteni. Korai rajzain sok kubista formanyelvre jellemző motívum található, néhány évvel később már a Párizsból hazahozott szürrealista világlátás elemei uralkodnak. Természetesen Hincz Gyula képeit a rá rendkívül erős hatást gyakorló távol-keleti tusképek alapvetően meghatározták. Hasonlóan erős hatást csak Pablo Picasso megismerése jelentett számára. A Hincz-képek, bármilyen technikával készültek is - tus, pasztell, tempera – rendkívül dekoratívak voltak, és egy vissza-visszatérő motívumokkal átszőtt álomvilágról adtak hírt. Azt is mondják korai műveire, hogy már-már kozmikus látomásokat jelenítenek meg. Biomorf kompozícióit a művész amőbaizmusnak nevezte.

Akt - 1970-es évek; Tragór Ignác Múzeum, Vác

Az 1930-as évek végén többek között könyvillusztrációi segítségével a megújuló expresszív magyar rajzművészet vezető mesterévé vált. A II. világháború árnyékában komor Balaton-képeket festett. Aztán erdélyi utazásán élénk színekkel jelezte, hogy visszanyerte jó kedélyét, rendkívül hatásos színkezelésű képein megjelentek az erdélyi, közelebbről a szász családi hagyományok nyomán feltörő erős érzelmei. A távol-keleti vonalkultúrát megismerve élete végéig nem tudott, nyilván nem is akart, megszabadulni azok hatásától.

Hincz Gyula egyetlen művészeti irányzathoz sem kötődött. Állandóan kísérletezett, minden hatást műveibe engedett. Ez tette lehetővé, hogy például az ötvenes években kötelező szocialista realizmus időszakában is nagy kedvvel dolgozott. Ekkor született meg a Május 1. című képe, vagy a Béke ciklus. Igazságérzete azonban nem tűrte a politikai és esztétikai dogmákat, ezek erőszakossága ellen például népi motívumokat örökített meg. Megfestette a különböző magyar tájak népviseleteit.

Hincz Gyula életművének rendkívül fontos része könyvillusztrációinak sora. Minőségérzékét soha nem adta fel, ennek igazolására elég felsorolni azoknak az íróknak a nevét, akiknek a könyveit Hincz Gyula rajzai ékesítik: Márai Sándor, Herczeg Ferenc, Karinthy Frigyes, Anatole France, Heltai Jenő, Krúdy Gyula, József Attila, Radnóti Miklós és Lev Tolsztoj. Egyetlen esetben gyanakodhatunk arra, hogy nem kifejezetten szabad akaratából illusztrált egy verses kötetet: bizonyos Mao Ce Tung nevű kínai illető költeményeit ékesítette képeivel egy Milánóban 1959-ben megjelent kötetben. Cseppet sem vigasztaló tény, hogy ebben az évben magyarul is megjelentek a kínai diktátor versei, melyeket a magyar irodalom jelesei fordítottak magyarra: Weöres Sándor, Károlyi Amy, Hegedűs Géza, Csanádi Imre. Akkortájt ilyen korban éltünk.

Hincz Gyula apró, bensőséges grafikái mellett monumentális darabok megalkotására is vállalkozott. A Fészek Klub gobelinjei az ő tervei alapján készültek el, így került a művészklub falaira a Népek barátsága és a Martinász. A hatvanas években a textilművekben teljesítette ki művészetét, 1967-re a debreceni Agrártudományi Egyetem impozáns gobelinje is elkészült. Aztán következtek a mozaikok, a legjellemzőbb a szocialista nagyipar egyik jelképére, Inotára. Monumentális olajképek is születtek ezekben az években, a soha el nem hagyott, Picassótól örökölt motívumokkal, de akár az ősi indián művészet elemeit sem volt rest felhasználni műveiben. 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem 16 részes üvegmozaikján a tudomány és a technika lényegét fogalmazta meg a maga sajátos képalkotó módszerével. Még két hatalmas műve jelzi Hincz Gyula ezekre az évekre jellemző alkotókedvét: a Gödöllői agráregyetem több emelet magasságú óriás mozaikja és a budapesti orvosegyetem impozáns üvegablaka.

SOTE Nagyvárad téri aulája (forrás: olomuveg.blog.hu)

Hincz Gyula 1980-ban, halála előtt hat évvel 107 alkotását Vácnak ajándékozta. A város állandó kiállítást épített ezekből. A művész halála után az örökösök jóvoltából a gyűjtemény további több száz alkotással bővült, ma 1700 festményt, grafikát és kisplasztikát foglal magába.

Dippold Pál

Száznyolcvanöt évvel ezelőtt, 1829. május 14-én született Pesten Kamermayer Károly, a későbbi Budapest első polgármestere. Édesapja, Kamermayer József tehetős ember volt, gyárigazgatóként élte életét. A pesti polgárcsalád körültekintően gondoskodott fiúk taníttatásáról, ám az 1848-as forradalom őt is kiszakította a hétköznapokból. Kamermayer Károly, szinte későbbi tevékenységét megelőlegezendő, a szabadságharcban a tavaszi hadjárat nagy csatáinak volt részese, utászként hidakat épített. A főhadnagyi rangig jutott. Gazdag családjának köszönhetően a bukás után külföldön folytathatta és fejezhette be jogi tanulmányait. Arra is volt ideje és pénze, hogy bejárja Európát.

Kamermayer Károly, Györgyi Giergl Lajos festménye, 1861 (Forrás: OSZK)

Az 1850-es évek végén visszatért a magyar fővárosba, és a közigazgatásban kezdett dolgozni. A pesti dologházban napidíjas tisztviselői állást kapott, ám egy-két év elteltével tehetsége, távlatos gondolkodása és munkabírása elindította karrierjét: 1861-ben már Buda főjegyzője, 1867-től Pest tanácsnoka. Ebbéli tisztségében a közegészségügyi és köztisztasági ügyekért felelt. A ma is álló impozáns közvágóhíd megépítését is ő kezdeményezte.

Kamermayer Károly életművének legfontosabb állomása a magyar főváros, Budapest három városból – Pest, Buda, Óbuda – történt egyesítéséhez vezető út lépéseinek kidolgozása, és a városi közigazgatás korszerűsítése volt.

A három város egyesítésének 1872. december 23-i hivatalos kihirdetésével hatályba lépett az az évi XXXVI. törvény, azaz megszületett Budapest. Ennek előzményei azonban már évtizedekkel korábban megfogalmazódtak. Széchenyi István például 1831-ben a Világ című művében már Budapestnek nevezte Magyarország leendő fővárosát. Kossuth Lajos sem maradt le, az 1841-ben elindult Pesti Hírlapban következetesen használta a szót. A reformkorban megjelenő lapok címei következetesen hirdették a Budapest-gondolatot: Budapesti Szemle, Budapesti Divatlap és Budapesti Híradó. 1849 júniusára már odáig fejlődött a szándék, hogy a Batthyány Lajos lemondása utáni miniszterelnök, Szemere Bertalan elrendelte a városegyesítést: „Miután a főváros csak úgy lesz hatalmas, ha benne egy igazgató hatalom lesz, csak úgy lesz létében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy akarat által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, ha a külön érdekek egy közös érdekbe olvadnak fel.”

A szabadságharc bukása után, ha lassan is, de a magyar reformpolitikusok elképzelései valóra váltak. Különös, hogy éppen a Habsburg hatalom egyesítette már 1849 novemberében Budát és Óbudát, majd egy évvel később Pestet és Budát egy közigazgatási egységgé tették. 1853-ban pedig Pestet, Budát és Óbudát közös pénzügyigazgatási egységként határozták meg.

1870-ben Buda és Pest közeledése folytatódott, külön tankerületet alkottak ugyan, de egy közös iskolatanács felügyelete alá tartoztak. Ebben az évben születtek meg azok a törvények, melyek a magyar állam közigazgatásának korszerűsítését szolgálták. Ennek egyik fontos eleme volt a magyar főváros kialakítását szolgáló városegyesítési törvényjavaslat képviselőházi tárgyalásának megkezdése. 1872. november végén indultak a viták, december közepén a főrendiház elfogadta a törvényjavaslatot, öt napra rá Ferenc József aláírta, és másnap, december 23-án hatályba lépett.

1873-ban következett a törvény gyakorlati megvalósítása. Egy harmincnégy tagú bizottság dolgozott azon, hogy a városegyesítés részproblémáit is megoldják. A három város alkalmanként összeülő közös közgyűlésein kialakították a főváros közigazgatási kerületeit, megalkották a közös törvényhatósági bizottság megválasztásának szabályait és a közgyűlés szerveit. Lényegében kialakult a főváros teljes közigazgatási szervezete.

1873. október 25-én a pesti Vigadó nagytermében tartották az első közgyűlést, ahol a főváros első polgármesterévé az akkorra már rendkívül népszerű várospolitikust, Kamermayer Károly választották meg, azaz rábízták a főváros gyakorlati vezetését. Ugyanekkor szavazták meg főpolgármesternek Ráth Károlyt – neki főként reprezentatív és ellenőrző szerepe volt.

Kamermayer Károly városvezetői tehetségét és népszerűségé bizonyítja, hogy ezután még háromszor – 1879-ben, 1885-ben és 1891-ben – újraválasztották. A polgármester mintaszerűen működő magyar nyelvű közigazgatást és kerületi elöljáróságokat szervezett, minden posztra megtalálta a megfelelő képzettséggel rendelkező munkatársakat.

A történelem, a jogtörténet kevéssé kézzelfogható emlékeinél mindennél többet mondanak azok az épületek, létesítmények, a Budapest új városképét meghatározó épületek, melyek Kamermayer Károly városvezetése idején épültek. Az Andrássy út, a Nagykörút, a Szabadság híd, a Déli Összekötő Vasúti híd, a Parlament, a Mátyás templom, kulturális intézmények sokasága, és a talán az erre az időszakra legjellemzőbb épület, a Fővám téri nagycsarnok mind-mind rá is emlékeztethetik az utókort. A főváros működésének kevésbé látványos, ám rendkívül fontos intézményeinek, létesítményeinek kialakítása szintén a főváros első polgármesterének nevéhez kötődik. Egy modern városhoz korszerű út-, víz- és csatornahálózat, szemétszállítás, tömegközlekedés kell – el is készültek.

Az 1897-ben elhunyt első fővárosi polgármester, Kamermayer Károly emlékét Budapest belvárosában, a róla elnevezett téren egy bronzszobor őrzi.

Dippold Pál

85 évvel ezelőtt, 1929. május 10-én a Hargita megyei Nagygalambfalván született Kányádi Sándor, a közelmúlt magyar irodalmának legjelentősebb alakja.

Édesapja Kányádi Miklós, édesanyja László Julianna volt. A költő szülőfalujában végezte elemi iskoláit. Az érettségiig változatos helyszíneken töltötte középiskolás éveit, volt református kollégista, tanult római katolikus főgimnáziumban, végül egy fémipari középiskolában kötött ki. 1950-ben beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, ám végül 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát. Tanulmányai befejezése után minden erejét a szépirodalmi teremtő munkának szentelhette. Ebből amúgy az ötvenes évek elején sem lehetett tisztességgel megélni, ezért Kányádi Sándor újságíróként és lapszerkesztőként is dolgozott. Volt az irodalmi Almanach segédszerkesztője, az Utunk című irodalmi lap és a Dolgozó Nő munkatársa. 1960-tól három évtizeden át a kolozsvári Napsugár című gyereklapot szerkesztette. 1958-ban nősült meg, felesége Tichy Mária Magdolna tanár. Két fiút neveltek fel.

Első versét – Páskándi Géza segítségével – az Ifjúmunkás című lapban tették közzé. Első verseskötete 1955-ben jelent meg Virágzik a cseresznyefa címmel.

Kányádi Sándornál mozgékonyabb, állandóan ide-oda járkáló költőt keveset ismer a világ. Már fiatal korában egyik legjellemzőbb tulajdonsága a középkori vándorprédikátorokéhoz hasonlítható nyughatatlansága volt. Teremtő, értékőrző és értékmentő úti lázban égett, járta az iskolákat, könyvtárakat, művelődési házakat Romániában, Magyarországon és mindenhol a világban, ahol magyarok élnek. Ezt a szokását aztán egészen máig derűs elszántsággal folytatja, miközben egymás után jelentek meg legfontosabb művei: az Apokrifének, Fától fáig, Fekete-piros, Sirálytánc, Valaki jár a fák hegyén, Krónikás ének Illyés Gyulának – odaátra és a Nyergestető.

Kányádi Sándor költészetének lényegét sokan, sokféleképpen, némelykor rendkívül nyakatekerten igyekeznek elmagyarázni, pedig maga a költő mondja ki még pályája elején: „sokan azt mondják, hogy én Petőfi nyomdokain indultam: hát hol induljak, amikor semmi más nem volt otthon, mint a Biblia és egy Petőfi könyv és egy kalendárium… Én úgy szeretnék verset írni, hogy az én négy elemit végzett apám megértse.”

Aztán ahogy az évek elteltével kiteljesedett és hatalmassá nőtt a Kányádi-életmű, úgy tudott egyszerű maradni, hogy művészetébe a modern irodalom minden arra méltó elemét természetes módon beleépítette. Kányádi számára soha nem volt kérdés, hogy a költő kitüntetett szerepet kell játsszon szűkebb-tágabb közösségében. Hogy miért? A válasz itt is egyszerű, a költészet, az ő költészete legalábbis közösséget teremt. Minden hókuszpókusz nélkül, közérthetően mutatja meg a magyarság kultúrájának, hagyományainak értékeit.

Az irodalomtudósok azért vannak, hogy megmagyarázzák az írók és költők műveit, pályáját. Egy kedves és közérthető tanulmány Kányádi Sándor költészetét három nagy korszakra osztja. Az első a korai verseké, pályakezdésétől 1965-ig. Jellemzője a népies líra hatása, ihletője Petőfi Sándor és a népköltészet. A költői példakép pedig Arany János. A versek az élőbeszéd közvetlenségével szólnak. 1964-ben jelent meg a Harmat a csillagon című kötete, melynek darabjai a magyar irodalom élvonalába emelték szerzőjüket.

Második költői korszaka az 1970-es évek végéig tartott – a szakértő szerint legalábbis. Mint írja, Kányádi költészete összetettebbé, bonyolultabbá vált. Kimunkálta a csak rá jellemző nagy verskompozíciókat, melyek egybeolvasztják az archaikus és modern költészeti elemeket. Legtöbb művét a Forrás című folyóiratban tette közzé. Kányádi költészetének átalakulásához leginkább az anyaországi költőóriások, Nagy László és Juhász Ferenc munkái járultak hozzá.

A harmadik nagy korszak, mely szerencsére még napjainkban is megtermi a mesteri verseket, leginkább az 1979-ben megjelent Fekete-piros versek című kötet felől közelíthető meg. Itt találjuk a legnagyobb Kányádi-versként emlegetett Halottak napja Bécsben című elsodró, elemi erejű történelmi számvetést az erdélyi magyarság, egyben minden kisebbségi, minden kiszolgáltatott ember sorsáról.

Kányádi Sándor; Fotó: Thaler Tamás (forrás: wikipédia)

Kányádi Sándor klasszikus lírai műveinek megteremtésén túl a prózában és a gyerekversek terén is példátlanul nagy értékű remekműveket alkotott. Műfordítói munkássága hasonló, aztán hogy milyen csodadarabokkal gyarapította az esszéirodalmat, arról már ne is beszéljünk. Kányádi Sándor verseit mesteri módon segít megérteni a Kaláka együttes. Több lemezt is megjelentettek a megzenésített költeményekkel, a gyönyörű dalokat óvodástól nagymamákig több százezren énekelik. Kell-e nagyobb dicsőség egy költőnek? Nem. A magyar irodalom legszebb versét Kányádi Sándor írta, olvassák el vagy hallgassák meg.

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

(1994)

Isten éltesse születésnapján Kányádi Sándort!

Aligha van ma Magyarországon olyan ember, aki, ha bármiféle iskolába is járt, ne ismerné az 1904. május 5-én elhunyt Jókai Mór nevét. A 19. század egyik legtermékenyebb és legsikeresebb magyar írója, lényegében a magyar próza megteremtője, Petőfi Sándor barátja, a márciusi ifjak egyike, a század második felének itthon és világszerte ünnepelt írófejedelme napjainkban is rendkívül népszerű. Erre talán egyetlen tény is elegendő bizonyíték: az 1898-ban befejezett száz kötetes Jókai-összes díszkiadása és száz évvel későbbi utánnyomása is nagy példányszámban, pillanatok alatt elkelt.

Jókai Mór 1825-ben született Révkomáromban. Apja, ásvai Jókay József ügyvéd, édesanyja banai Pulai Mária. Az előnevek a család nemesi mivoltát jelzik. Jókai Mórnak, akkor még Móricznak egy bátyja és egy nővére volt. 1831-ben kezdte elemi iskoláit, több helyen megfordult, elsősorban nyelvtanulás céljából, végig kitűnően tanult. Nem volt ez másként a pápai református iskolában sem, ahol 1841-42-ben készült az életre, és ahol végül jeles eredménnyel érettségizett. Pápán találkozott a később fényes pályát befutó kortársaival, például Kerkapoly Károllyal, Petrich Somával, Kozma Sándorral és Petőfi Sándorral, akivel, ha nem is életre szóló – 1848-ban összevesztek –, de termékeny, bensőséges és igen szoros barátságot kötött.

A nagy írót Jókay Móricz néven anyakönyvezték. Egyes források szerint bizonyos Tóth Lőrinc címzett először egy levelet Jókay Mór úrnak. Ezen Jókai felmérgesítette magát, és válaszlevelére azt írta: Tóth Lőr úrnak. Az irodalomban Petőfi javaslatára kezdte a Jókay Mór nevet használni. 1848-ban az y-t i-re cserélte, amellyel mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy nincs szüksége a nemesi származás előnyeire.

Egy súlyosnak tűnő tüdőbetegség miatt édesanyja Kecskemétre küldte. A levegőváltozás teljesen meggyógyította mellbaját, és miközben jogot tanult, igen közelről megismerhette a magyar nép életének minden jellemzőjét.

Irodalmi pályafutása is itt kezdődött, 1842-ben megírta a Zsidó Fiú című darabját egy pályázatra. Petőfi segített barátjának a szoros határidejű mű elkészítésében, mivel feltétel volt, hogy a szöveget idegen kéz írja, Petőfi másolta le a pályázat végén dicséretet nyert darabot. Honoráriumot ezért a munkáért nagy költőnk nem fogadott el, Jókai – aki cseppet sem mellékesen tehetséges festőművész is volt – egy Petőfiről készített olajképpel hálálta azt meg.

Jókai Mór 1855-ben (forrás: OSZK)

Jókai Mór 1844-ben visszatért Komáromba, aztán Pestre költözött, ezekben a városokban végezte jogi gyakorlatait. Közben folyamatosan jelentek meg novellái. 1847-ben már az Életképek című lap szerkesztője lett. Ebben az évben, egészen szakításukig, Petőfiék lakásában lakott. Összekülönbözésük oka egyébként Petőfi Vörösmarty Mihályt igazságtalanul támadó írásának megjelenése volt. A lelkek mélyében azonban ennél lényegesen komolyabb ellenérzések munkáltak, Petőfi nem helyeselte Jókai Laborfalvi Rózával kötött házasságát. A kora leghíresebb színésznőjének számító hölgy jóval idősebb volt Jókainál, ráadásul a házasságba egy törvénytelen gyereket is hozott, Benke Rózát. Évtizedekkel később az akkor már Jókai Rózának nevezett leány Feszty Árpád festőművész feleségeként hosszú ideig adott otthont nevelőapjának.

Laborfalvi Róza

Jókai Mór az 1848-as márciusi ifjak talán legmeghatározóbb alakja. Március 15-én a Pilvaxból Petőfi Sándor Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával Jókai Mórhoz ment, ahol a sajtószabadság megszerzésének feltételeiről tanácskoztak. Megszületett a forradalom 12 pontja, melynek szövegezésében Jókaié volt a főszerep. A Pilvaxban ő olvasta fel a forradalmi követeléseket. Az orvosi egyetemen ismét ez történt, Petőfi is csatlakozott a Nemzeti dallal. Több hasonló, kisebb tömeggyűjtő és lelkesítő alkalom után, délután értek a Nemzeti Múzeum előtti térre, ahol Jókai nagyhatású beszédét követően, már a Városházán, a főváros polgármestere csatlakozott a forradalmárokhoz, és aláírta a 12 pontot. Jókai mindvégig a szellemi irányítók között volt. Főként az akkor is nagy hatású sajtó tartozott hozzá, az Esti Lapok és a Pesti Hírlap szerkesztését vállalta.

A szabadságharc bukása után regényeibe illő kalandossággal sikerült megmenekülnie, álruhában áthajtott az orosz csapatok vonalán, és Laborfalvi Rózával a Bükkben, egy Tardona nevű faluban rejtőzött hónapokig. Itt nem írt, hanem festett. Aztán felesége szerzett neki egy menlevelet, Pestre Kovács János néven tért vissza, de még itt is hónapokig rejtőzködnie kellett. Haynauék, utólag úgy tűnik, a forradalom irodalmár szereplőit nem bántották. Kevéssé ismert, hogy egy Hegyesi nevű császári alkalmazott harmincnégy írót, köztük Jókai Mórt is halálos ítélettel akart sújtani. Ám Kossalkó János államügyész védőirata hatásos volt, elfogadták tételét, mi szerint az irodalom nem vezette a forradalmat, csak visszhangja volt a közérzésnek.

Jókai az 1850-es évek elejétől minden erejével az irodalmi életet szolgálta. Írt, s mivel szerkesztői munkát nem kaphatott, főmunkatársként dolgozott a Vasárnapi Újságban, a Hölgyfutárban és a Pesti Naplóban. Ezek az évek jelentették Jókai irodalmi tevékenységének legtermékenyebb időszakát. Nem mellékes, ma is irigylendő tény, hogy ő volt az első magyar író, aki az írásaiért kapott pénzből gond nélkül, nagypolgárhoz méltó módon tudott élni.

A regények mellett arra is volt ideje, hogy két, hetente megjelenő vicclapot is alapítson: a Nagy Tükör és az Üstökös címűt.

Jókai Mór; Pollák Zsigmond metszete (forrás: OSZK)

1863-ban azonban, az alig öt hétig élő Hon című politikai napilap alapítójaként, összeütközésbe került a hatalommal. Egy cikk miatt perbe fogták, a katonai törvényszék csendháborítás címén a cikk szerkesztőjét, Jókai Mórt éppen úgy egy évi börtönre, nemessége és ezer forint biztosíték elvesztésére ítélte, mint Zichy Nándort, az írás szerzőjét. Együtt kerültek börtönbe, ahol meglepő körülmények fogadták őket, bilincsről szó sem volt, a parancsnok kirándulásokat szervezett nekik, olvastak, írtak, fejedelmi lakomákban volt részük, egy hónap múlva hazamehettek.

1886-ban meghalt felesége, Laborfalvi Róza.

A század végére Jókai Mór művei nemcsak itthon, hanem szerte Európában is rengeteg hívet szereztek maguknak. A külföldi kritikusok nagy elismeréssel dicsérték humorát, a magyar népet és társadalmat bemutató alkotásait. Jókai örömét lelte munkájában. Minden nap hajnaltól dolgozott, egyszerre akár több munkán is. Hatalmas regényeit rendkívüli szakmai magabiztossággal teremtette meg. Az írások stílusjegyeit vizsgálva a magyar irodalomtudósok arra jutottak, hogy Jókai a romantika és a realizmus közötti átmenet képviselője. Voltak hívei és ellenségei. Az utóbbiak szemére vetették, hogy nem szolgálja az irodalom haladását a romantika fekete-fehér ábrázolásmódjával, a csak jó és csak rossz tulajdonságokkal rendelkező hőseivel. Azt azonban ők is kénytelenek voltak elismerni, hogy tájleírásaiban, a magyar népszokásokat, csatajeleneteket megjelenítő regényrészletekben, a közönség figyelmét végig lekötő izgalmas cselekményszövésben szinte felülmúlhatatlan. Egyik fő kritikusa, Gyulai Pál a regények főszereplőinek kidolgozatlanságát, jellemük sablonosságát vetette szemére. Jókait azonban nem a kritikusok, hanem az egyre nagyobb számú olvasóközönsége minősítette.

Géppuskázzuk rá a kedves olvasóra azokat a regénycímeket, melyeket minden magyar ember ismer: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Szegény gazdagok, Az új földesúr, Mire megvénülünk, Szerelem bolondjai, A kőszívű ember fiai, Fekete gyémántok, Az aranyember, Egy az Isten, Rab Ráby, Szeretve mind a vérpadig, A lőcsei fehér asszony, A cigánybáró, Sárga rózsa.

Ezeket olvassuk, és nem Gyulai Pál „savanyú a szőlő” szövegeit.

Jókai Mór igen sokoldalú ember volt, mesteri-művészi alkotások kerültek ki a keze alól. Akár festett, akár rajzolt, akár csont- vagy fafaragványokat készített. Élénken érdeklődött a természettudományok iránt, ennek egyik következménye, hogy először Budán, a Svábhegyen, majd Balatonfüreden vásárolt házat, melyek körül gyönyörű kerteket alakított ki.

Jókai Mór, a nagy mesemondó, a magyar próza egyik legjelentősebb alakja is esendő ember volt. 1899-ben rokonsága és barátai minden rosszallása és tiltakozása ellenére feleségül vette a húszéves Grósz (Nagy) Bellát.

A kapuzárás utáni pánik, Jókai életének utolsó öt éve semmit sem változtat azon, hogy Jókai Mór nagy művész volt. A legnagyobbak közül való.

Dippold Pál

110 évvel ezelőtt, 1904. május 1-én Prágában meghalt az egyik legnevesebb cseh zeneszerző, Antonín Leopold Dvořák. A romantikus zene nagy alakja, az áradó érzelmek dallamokká formálója Prága mellett, Nelahozevesben született, élete jelentős részét is itt töltötte.

A szakirodalom különösebb magyarázat nélkül hagyja azt a tényt, hogy Dvořák már tizenegy éves korában otthagyta iskoláját, és beállt hentesinasnak. Egy komolyabb tanulmány talán majd egyszer megvilágítja, hogy miként juthat el valaki a nyers hústól a lehető legfinomabb dallamokig. Bár a cseheknél soha semmi nem úgy van, ahogy az lenni szokott, gondoljunk csak Švejk alakjára, vagy a háztetőkön író Bohumil Hrabalra. És persze gondoljunk az esetleges devianciákat előhozó kitűnő cseh sörökre.

Pályafutásának kezdeti kanyarjai után Dvořák azonban hamar megtalálta az egyenes utat. Ráállt erre, aztán élete végéig ott is maradt. Ez pedig a zene útja volt. Ehhez először is bizonyos hangszeres tudást kellett megszereznie, orgonálni és zongorázni tanult. 1857-ben például Prágába járt egy egyházi orgona iskolába. Aztán villámgyorsan hegedűmesterré vált. Akit érdekel a zene, az gyakran jár koncertre, így volt ez Dvořákkal is, rendkívüli figyelmet mutatott Wagner és Schumann művei iránt. Élni is kellett azonban valamiből, elszegődött a Bohémiai Ideiglenes Színház zenekarához brácsásnak. De még ebből sem tudott elég pénzt összeszedni, jövedelmét zenetanításból igyekezett kiegészíteni. Ez nem sikerült neki, 1871-ben abbahagyta zenekari munkáját, és életét ezután teljes egészében a zeneszerzésnek szentelte.

Furcsa közjáték Dvořák életében, hogy első szerelme, aki tanítványa volt, visszautasította. Dvořák bánatát zenébe fojtotta, megszületett a Ciklusok című dalsor. Aztán villámgyorsan feleségül vette szerelme húgát, Anna Čermákovát.

Térjünk vissza azonban röviden Dvořák zenekari szereplésére. A zenekarvezető nem volt más, mint Bedřich Smetana, akit a cseh zene atyjának titulálnak. Az eladott mennyasszony című operája és otthonának történetét, legendavilágát és tájait bemutató Hazám ciklus világszerte ismertté tette. Ez utóbbiról Smetana nevének hallatán mindenkinek a Moldva című tétel varázslatos dallama jut az eszébe. Az csak keveseknek, hogy a külföldi szakirodalom Dvořákot sokkal jelentősebb alkotónak tartja Smetanánál.

Dvořák ezután elképesztő mennyiségben komponálta műveit. 1874-ben például tizenöt darabot - köztük a harmadik szimfóniát – készítette el az osztrák állami ösztöndíjpályázatra. Jelentős pénzdíjjal nyerte meg a pályázatot, ám ennél talán sokkal fontosabb, hogy az egyik zsűritag, Johannes Brahms barátságát is megszerezte. A siker után sem volt megállás sorra-rendre születtek az új művek, melyeket 1878-tól már a saját vezényletével mutatott be. Rendkívüli népszerűségre tett szert szerte a világban, a Szláv táncok című darabja Amerikában is zajos sikert aratott.

1890-ben a Prágai Konzervatórium kompozíciótanárává nevezték ki. Egy évig maradt ebben a pozícióban, mert három évre Amerikába utazott, ahol New Yorki Nemzeti Zenei Konzervatórium igazgatója lett. Érdeklődését rendkívüli módon foglalkoztatta az indián folklór, tüzetesen tanulmányozta az indián népdalokat. Ennek hatása az Amerikában írt kilencedik szimfóniájában és az Amerikai vonósnégyesben figyelhető meg. 1895-ben készítette el népszerű gordonkaversenyét. Az anyagi gondok egész életében végig kísérték, így volt ez amerikai munkája végén is. Visszaköltözött Prágába, és visszafoglalta konzervatóriumi állását. 1901-ben aztán, halála előtt a konzervatórium igazgatójává nevezték ki.

Néhány művének címét leírva sok mindenkinek fülébe úszhatnak Antonin Dvořák érzelmekkel, szenvedélyekkel telített lélekáradó dallamai: Az aranyrokka (1896), Hősi ének (1897), szimfonikus költeményei, a Mazurek hegedűverseny (1879), A keményfejűek (1874), A ravasz paraszt (1877), Ruszolka (1900). Operák, Szláv táncok (1877, 1878), A cseh szvit darabjai, a Stabat Mater (1877), a Szent Ludmilla (1886), a D-dúr mise (1887, 1892).

Antonín Dvořák viszonylag rövid élete egy óriási életmű megteremtésére volt elegendő. A nemzeti romantikusoknak harmadik generációjához sorolt cseh zeneszerző Grieg, Balakirev, Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov és Kjui társaságában, közvetlenül Liszt Ferenc, Wagner, Verdi és Brahms mögött áll – az időben legalábbis. Azt tette, amit a romantika stílusának összes nagy alakja, művészetét a szabadság eszméje és vágya, az önkifejezés szabadsága irányította. Érzelmeit soha nem az önzés, sokkal inkább a szűkebb-tágabb közössége, legfőképpen nemzetének szolgálata irányította.

Dippold Pál

115 évvel ezelőtt, 1899. április 29-én született Washingtonban Duke Ellington, az amerikai zene egyik világszerte ismert nagyhatású szereplője. Zenekarvezetőként, virtuóz zongoristaként és komponistaként ott munkálkodott a jazz születése körül.

De hogyan is teremtették meg és éltetik ma is a világ vezető zenészei közül rengetegen a fekete muzsikát, vagyis a jazzt? Az új zenei irányzat létrejötte évre pontosan Duke Ellington születésének idejére esik. A századfordulóra. Egy olyan előadásmódot jelent, amely a néger rabszolgák hagyományait vegyíti az európai szórakoztató-, induló és népzenével. Egyes szófejtések szerint a név a francia jaser szóból ered, ennek jelentése csevegés, pletyka, a hangulatfestő szó a korai jazz rögtönzéseihez, kötetlen-közvetlenségéhez jól illik. Amerika elfoglalása után a hódítók 16 millió négert hurcoltak rabszolgának a kontinensre. Számuk azóta nőtt, ma már minden ötödik Amerikában élő ember színesbőrű. Korábbi kényszerű együttélésük a fehérekkel többek között gondosan őrzött zenei hagyományaik vegyülését is magával hozta. A fehérek átvették a néger zene elemeit, a feketék pedig az európai népzenék vallásos és világi formáit. Kialakult tehát a teljesen önálló amerikai népzene. Ez aztán később két jellemző ágra szakadt, az északi folklór darabjaira, ide tartozott a munkadal, a ballada, a spirituálé, a blues és a jazz. Közülük csak a jazz a hangszeres, a többi énekes előadásmódú. Észak-Amerika déli részén máig a latin kultúrára és a római katolikus vallásra épülő stílus az uralkodó. Ott például a rabszolgák saját hagyományaikhoz alakították új vallásukat, és ennek keretében például ősi dob improvizációkkal is formálhatták új zenéjüket.

A jazz alapeleme az improvizáció, ez az ember legősibb önkifejezési formáihoz tartozik. Az ősember azt próbálta a kezdetleges eszközeivel zenévé formálni, amit a legerősebben érzett. Ezek az ősi érzelmek kerültek újra az úgynevezett civilizált zenébe, a századfordulón, Duke Ellington születése idején, amikor a négerek énekét és zenéjét végre a nem színesek is meghallották.  Zenéjükben az adott pillanatban elhangzó dallam vagy ritmus akkor és ott él, egyszerű és megismételhetetlen. Lényegében ez adja elsősorban a jazz varázsát.

Kialakulása idején a fehérek Amerikában utálták a jazzt. A négerek másodrendű állampolgárok voltak. A hivatalos vélemény szerint a jazz durva, civilizálatlan és erkölcstelen zene. Igen ám, de erősen vonzotta a fehéreket is. Hogy más példát ne szedjünk elő, az I. világháború után divatba jött táncokat szerte a világban a jazz ihlette. Aztán amikor a fehér muzsikusok is beálltak jazz zenésznek ez túl azon, hogy jelentősen megváltoztatta, megszelídítette a jazzt, egyben annak hivatalos elismerését is jelentette, és a szving megszületéséhez vezetett.

Duke Ellington családjából hozta magával azt az eleganciát, ami küllemét és gondolkodásmódját élete végéig jellemezte. Nem máshol laktak ugyanis, mint a Fehér Házban. Édesapja itt dolgozott komornyikként. Családját mintaszerűen nevelte. A hivatalosan Edward Kennedy Ellington névre keresztelt Duke-t zongoraórákra járatta. A fiú zene iránti érdeklődése komoly és önkéntes tanulmányokat hozott magával: kottaolvasást, összhangzattant tanult. Alig nőtt ki a gyerekkorból már a Washington környéki klubokban lépett fel zongoristaként, aztán a barátaival alakított zenekarral bálokon és követségi ünnepségeken zenéltek.

Hiába volt rendkívül sikeres szülővárosában és környékén, elment hazulról, és 1923-ban már New York-ban játszott, ahol rövid időn belül már egy neves zenekar vezetője is volt. 1927-re az Egyesült Államok egész keleti partján nagy népszerűségre tettek szert. A híres harlemi Cotton Club zenekarának szegődtek, egészen 1931-ig itt dolgoztak. Ez adta a valódi kiugrási lehetőséget Ellingtonnak és zenekarának, hiszen a legbefolyásosabb fehér közönség hallgatta zenéjüket a klubban, ráadásul minden héten szerepeltek a rádióban.

Az 1950-es években átmenetileg háttérbe szorultak az Ellington képviselte zenei stílus képviselői. 1954-ben megszületett a rock and roll, amiről azért annyit érdemes megjegyezni, hogy alapelemei elsősorban éppen az Ellington képviselte fekete zenéből, a rythm and blues-ból, és a jazzból merítette.

Duke Ellington nem állt meg. Komponált, lemezeket készített, koncerteket adott, aztán az 1956-os newporti jazzfesztiválon egy rendkívüli koncerttel visszaszerezték népszerűségüket. Egészen 1974-ben bekövetkezett haláláig Ellington mindig változatlan tűzzel élt hivatásának, a zenének. Koncertjeivel bejárta a világot. A műfajban kiemelkedő kitüntetésnek számító Grammy- díjból neki 11 volt.

A fekete-fehér szembenállást meg úgy elmosta az idő, hogy az Egyesült Államok elnöke ma egy B. Obama nevű fekete ember. És ez így van rendjén.

Dippold Pál