110 évvel ezelőtt, 1904. május 1-én Prágában meghalt az egyik legnevesebb cseh zeneszerző, Antonín Leopold Dvořák. A romantikus zene nagy alakja, az áradó érzelmek dallamokká formálója Prága mellett, Nelahozevesben született, élete jelentős részét is itt töltötte.
A szakirodalom különösebb magyarázat nélkül hagyja azt a tényt, hogy Dvořák már tizenegy éves korában otthagyta iskoláját, és beállt hentesinasnak. Egy komolyabb tanulmány talán majd egyszer megvilágítja, hogy miként juthat el valaki a nyers hústól a lehető legfinomabb dallamokig. Bár a cseheknél soha semmi nem úgy van, ahogy az lenni szokott, gondoljunk csak Švejk alakjára, vagy a háztetőkön író Bohumil Hrabalra. És persze gondoljunk az esetleges devianciákat előhozó kitűnő cseh sörökre.
Pályafutásának kezdeti kanyarjai után Dvořák azonban hamar megtalálta az egyenes utat. Ráállt erre, aztán élete végéig ott is maradt. Ez pedig a zene útja volt. Ehhez először is bizonyos hangszeres tudást kellett megszereznie, orgonálni és zongorázni tanult. 1857-ben például Prágába járt egy egyházi orgona iskolába. Aztán villámgyorsan hegedűmesterré vált. Akit érdekel a zene, az gyakran jár koncertre, így volt ez Dvořákkal is, rendkívüli figyelmet mutatott Wagner és Schumann művei iránt. Élni is kellett azonban valamiből, elszegődött a Bohémiai Ideiglenes Színház zenekarához brácsásnak. De még ebből sem tudott elég pénzt összeszedni, jövedelmét zenetanításból igyekezett kiegészíteni. Ez nem sikerült neki, 1871-ben abbahagyta zenekari munkáját, és életét ezután teljes egészében a zeneszerzésnek szentelte.
Furcsa közjáték Dvořák életében, hogy első szerelme, aki tanítványa volt, visszautasította. Dvořák bánatát zenébe fojtotta, megszületett a Ciklusok című dalsor. Aztán villámgyorsan feleségül vette szerelme húgát, Anna Čermákovát.
Térjünk vissza azonban röviden Dvořák zenekari szereplésére. A zenekarvezető nem volt más, mint Bedřich Smetana, akit a cseh zene atyjának titulálnak. Az eladott mennyasszony című operája és otthonának történetét, legendavilágát és tájait bemutató Hazám ciklus világszerte ismertté tette. Ez utóbbiról Smetana nevének hallatán mindenkinek a Moldva című tétel varázslatos dallama jut az eszébe. Az csak keveseknek, hogy a külföldi szakirodalom Dvořákot sokkal jelentősebb alkotónak tartja Smetanánál.
Dvořák ezután elképesztő mennyiségben komponálta műveit. 1874-ben például tizenöt darabot - köztük a harmadik szimfóniát – készítette el az osztrák állami ösztöndíjpályázatra. Jelentős pénzdíjjal nyerte meg a pályázatot, ám ennél talán sokkal fontosabb, hogy az egyik zsűritag, Johannes Brahms barátságát is megszerezte. A siker után sem volt megállás sorra-rendre születtek az új művek, melyeket 1878-tól már a saját vezényletével mutatott be. Rendkívüli népszerűségre tett szert szerte a világban, a Szláv táncok című darabja Amerikában is zajos sikert aratott.
1890-ben a Prágai Konzervatórium kompozíciótanárává nevezték ki. Egy évig maradt ebben a pozícióban, mert három évre Amerikába utazott, ahol New Yorki Nemzeti Zenei Konzervatórium igazgatója lett. Érdeklődését rendkívüli módon foglalkoztatta az indián folklór, tüzetesen tanulmányozta az indián népdalokat. Ennek hatása az Amerikában írt kilencedik szimfóniájában és az Amerikai vonósnégyesben figyelhető meg. 1895-ben készítette el népszerű gordonkaversenyét. Az anyagi gondok egész életében végig kísérték, így volt ez amerikai munkája végén is. Visszaköltözött Prágába, és visszafoglalta konzervatóriumi állását. 1901-ben aztán, halála előtt a konzervatórium igazgatójává nevezték ki.
Néhány művének címét leírva sok mindenkinek fülébe úszhatnak Antonin Dvořák érzelmekkel, szenvedélyekkel telített lélekáradó dallamai: Az aranyrokka (1896), Hősi ének (1897), szimfonikus költeményei, a Mazurek hegedűverseny (1879), A keményfejűek (1874), A ravasz paraszt (1877), Ruszolka (1900). Operák, Szláv táncok (1877, 1878), A cseh szvit darabjai, a Stabat Mater (1877), a Szent Ludmilla (1886), a D-dúr mise (1887, 1892).
Antonín Dvořák viszonylag rövid élete egy óriási életmű megteremtésére volt elegendő. A nemzeti romantikusoknak harmadik generációjához sorolt cseh zeneszerző Grieg, Balakirev, Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov és Kjui társaságában, közvetlenül Liszt Ferenc, Wagner, Verdi és Brahms mögött áll – az időben legalábbis. Azt tette, amit a romantika stílusának összes nagy alakja, művészetét a szabadság eszméje és vágya, az önkifejezés szabadsága irányította. Érzelmeit soha nem az önzés, sokkal inkább a szűkebb-tágabb közössége, legfőképpen nemzetének szolgálata irányította.
Dippold Pál
