Az operett zenei műfaja nem akárkitől, Mozarttól kapta a nevét. Az operett jelentése: operácska. A művészet, bármelyik kultúrkorszakot is kezdjük el alaposabban megvizsgálni, minden esetben két nagy irányzatra osztható. Van és volt az úgynevezett komoly, mély, magas és a népszerű könnyű, azaz sokakhoz szóló, közérthető művészet. Az előbbi képviselői közé nagyon sok világtehetség tartozik, de ugyanez elmondható az utóbbiról is. A valódi művész, leginkább arról ismerhető fel, hogy egész életében kötéltáncol a kettő véglet között. Úgy komoly, hogy közben nevet a néző, az olvasó, a hallgató lelke, és úgy könnyű, hogy a magas művészet eszköztárával meg tudja barátkoztatni a közönséget. Ha valaki azt hirdeti magáról, hogy ő kizárólag az egyik vagy másik művészetfajtában tud alkotni, az vagy nagyképű idióta, komolykodó álművész, vagy pedig ripacskodó pojáca. A kultúra tömegkultúrává válása idején nehéz eligazodni az értéktelenséget hirdető világban, nem könnyű megtalálni a sok szemét között az értéket. Hogy csak a zenénél maradjunk, a teljesen érthetetlen és értelmezhetetlen, úgynevezett kísérleti muzsika, ha jobban megnézzük, nem más, mint zagyva macskazene. Művelői mégis gondosan fodrászolt hosszú hajjal és szenvedő tekintettel járják a világot, és telepanaszkodják azt: nem értik meg őket.
Az operetthez visszatérve, arról már tudjuk, érték. Hiába gyalázták a gyászhuszár zenekritikusok, az idő rostáján nem az operett, hanem a gyomorbeteg és rosszkedvű esztéták bucskáztak le. Az operácska általában humoros, könnyed, jól megjegyezhető, slágerszerű dallamokkal feldíszített történet, amelyben a humor uralkodik. Mitől mástól lenne vicces egy történet, mint a vidám, komikus, szatirikus összetevőktől. A sosem túlbonyolított cselekmény, színpadi műről van szó, prózai monológokban és dialógusokban halad előre, melyekhez a rendkívül változatos zenei tételek: nyitány, közjáték, áriák, dalok, kuplék, duettek, kórusok kötődnek, és mindezt mozgalmas és izgalmas táncjelenetek teszik teljessé. Ha a díszletművészetet is az operácskához tartozónak mondjuk, azaz a képzőművészet is jelen van, előttünk egy-egy összművészeti alkotás.
Az operett a XIX. század elején lett azzá, ami ma, a nagyközönséghez is eljutó, szórakoztató színpadi műfaj. Párizsból indult, az első nagy operett komponistának Jacques Offenbachot tartják. Első egész estés darabja, amelyet az első, igazi operettnek mondanak, az Orfeusz az alvilágban volt. A műben pontosan megfigyelhető az operett lényegében máig változatlan szerkezete: az arányosan megosztott párbeszéd és zene, a színpompás táncelemek, és a katarzisba repítő finálék. A klasszikus operett szerepkörei: a primadonna, a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus.
A magyar operett a híres bécsi operetten keresztül, Johann Strauss, a bécsi keringőkirály által köthető Offenbachhoz, aki Strausst tanácsaival világhírűvé tette. Némileg később a bécsi operett új, leghíresebb korszakát már magyar szerzők művei jelentik. Lehár Ferenc és Kálmán Imre operettjei villámgyorsan hódították meg a világ minden jelentősebb színpadát és közönségét. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétverése után sem állt meg a magyar operett diadalmenete, Kacsóh Pongrác, Huszka Jenő, Eisemann Mihály, Farkas Ferenc és Fényes Szabolcs művei folyamatosan a világ zeneművészetének élvonalában tartották.
Huszka Jenő
Az operett-művészet egyik nagynevű magyar zeneszerzője, Huszka Jenő 1875. április 24-én született Szegeden. Apja bíró volt, gyerekeinek nevelését a polgári értékek átadása jelentette, a műveltséghez hozzátartozott a muzsika is. A Huszka családban azért is, mert Huszka Jenő nagyapja Kiskunfélegyházán volt kántor. A jogász apa pedig gyakran zenélt otthon, a gyerekeknek természetes volt, hogy együtt énekeltek a családi dalárdában. A kisfiú Huszka Jenőt hegedülni tanították. A külön neki készíttetett kicsi hangszeren a fiú tökéletesen játszott. Elemi iskoláit kitűnő eredményekkel végezte el szülővárosában, a negyedik osztály után a Városi Zenede tanára, Szommer Endre felfedezte Huszka Jenő rendkívüli tehetségét. Kétség nem férhetett hozzá, hogy tanulmányait a zeneiskola hegedű tanszakán folytassa. A serdülőkorba lépve egyre komolyabban elmélyedt zenei tanulmányaiban, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ne tanuljon meg németül és franciául. Szorgalmasan gyakorolt fő hangszerén, a hegedűn, de egyre több időt töltött a zongora klaviatúrája fölött, ami többek között a zenei darabok komponálására is alkalmasabb, mint a hegedű. Színdarabokat is írt, leginkább szatirikus jeleneteket. Miután végzett iskoláival, apja ragaszkodott ahhoz, hogy valami polgári szakmát is szerezzen, ezért Budapestre költözött és beiratkozott a jogi egyetemre. Ez volt a feltétele annak, hogy felvételizzen a Zeneakadémiára is. Negyvenhat jelentkező közül egyedül őt vették fel Hubay Jenő mesteriskolájába. Nagy megterhelést jelentett mindkét iskolájában helytállni, ám Huszka Jenő ezt vállalta és becsülettel teljesítette is. A jogon jött össze Bakonyi Károllyal és Martos Ferenccel, akik verseket és novellákat írtak, melyeket Huszka megzenésített. Így tehát már egészen fiatal korában megtalálta azokat a szerzőtársakat, akiktől aztán később nagy sikerei idején sem vált meg, és akik nélkül nem is igen tudott komponálni. Arról nem is beszélve, hogy senki nem felejti el élete első komoly sikereit, Huszka Jenőnek és társainak ezt a jogászcsárdás bemutatója és az azt követő hangos siker jelentette 1895-ben. Martos Ferenc Bob herceg című költeményét a kor egyik legdivatosabb irodalmi lapja, a Hét tette közzé. Huszka Jenő megzenésítette, aztán kiadatta. A zenés darab egyre több emberhez eljutott. Huszka Jenő jogi és zenei tanulmányai befejeztével 1896-ban, 21 évesen az államtudományok doktorává vált, ám mégis a zenei pályát választotta. Igaz kinevezték tisztviselőnek a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, de Huszka egy év fizetés nélküli szabadságot kért párizsi tanulmányútra. Párizsban az egyik leghíresebb zenekarba szerződtették helyettes koncertmesternek. Rendkívül gazdag tapasztalatokat szerzett párizsi egy éve alatt, játszott Wágnert, járt a Folies Bergère-ben, megnézte Sarah Bernardot és Offenbach darabjait.
Budapestre visszakerülvén a minisztérium művészeti osztályán ügyintéző. Együtt dolgozott korábbi és későbbi jó barátjával, Martos Ferenccel. Hivatalában együttműködtek a gyógypedagógiai osztállyal, mint mondták: „Nem véletlen, hogy a művészek és a hülyék ügyeit közösen intézik…”
Fedák Sári Marcsa szerepében, 1916
Huszka Jenő és az első magyar sztárok egyike, Fedák Sári igen közel álltak egymáshoz. Szegeden találkoztak, majd másodszor Budapesten, amikor is egymásba szerettek. Már majdnem összeházasodtak, amikor mindketten rájöttek, hogy egybekelésük művészi pályájuk végét jelentené.
A minisztériumban aktaírás ürügyén Martos és Huszka előszedték régi melodrámájukat, a Bob herceget, operettet faragtak belőle, méghozzá Bakonyi Károlyt is bevonva. 1902. december 20-án volt a Bob herceg premierje a budapesti Népszínházban. Óriási sikert aratott. A színháztól sokszor a Rókus kápolnáig állt a sor a jegyért. Két fiatal, óriási tehetségű ember, Huszka Jenő és Fedák Sári ritkán látott sikerre vitte a darabot. 1905-ben már Bécsben is bemutatták, és egészen meglepő az adat, hogy még a kottakiadók is hatalmasat kaszáltak az operetten, rövid idő alatt nyolcvan kiadást nyomtattak a Bob hercegből. Arra sem volt nagyon példa, hogy egy kottát rikkancsok árulták volna, mint Huszka Jenő „Londonban, hej, van számos utca” kezdetű daláét.
Huszka Jenő nagylelkű ember volt, ennek köszönhető az újkori magyar zeneirodalom egyik kitűnő darabja, Kacsóh Pongrác-Bakonyi Károly János vitéze. Bakonyi tudniillik operetté írta át Petőfi művét, a zeneszerzést pedig Huszkára akarta bízni. Ő azonban elfoglalt volt, ám eszébe jutott Kacsóh Pongrác, akit még Szegedről ismert. Őt ajánlotta Bakonyinak, és a mesteri darab villámgyorsan el is készült.
Mindezek közben azért Huszka Jenő érzelmi élete nem mondható kiegyensúlyozottnak, fájdalmas és hosszú folyamat volt végleges szakítása szerelmével, Fedák Sárival. Ráadásul Fedák Sáriért rajongtak a mágnások, legfőképpen gróf Degenfeld, aki, mivel nem vehette feleségül a polgári származású színésznőt – azt csak az operettben lehet –, bánatában morfinista lett, megőrült, szanatóriumban végezte. Huszka Jenő pedig szintén a tilosban járt, egy férjes asszonnyal volt viszonya, aztán végül a nála sokkal fiatalabb Lippich Leonát vette feleségül 1906-ban. A hölgy apja nem más, mint Huszka minisztériumi főnöke. Igen rossz házasság volt ez, két kislányuk született, de a feleség kifejezetten hűtlen alkatú hölgy volt, külön szobába költözött, ahol egy külön ágyat tartott szeretőinek. Az első világháború végén elváltak. Huszka Jenő a munkába menekült, és bár nem volt szerencséje a házasságában, Tündérszerelem címmel 1908-ban nagy sikerrel mutatták be legújabb operettjét. A Lili bárónő című Huszka operett a szerző talán legtöbbet játszott, legismertebb műve. A korábbiakhoz képest sokáig, két évig készült, ennek fő oka az volt, hogy szerzőtársa a háború elől Svájcba menekült. A librettó hosszú levelezés után kapta meg végleges formáját. A darab társadalmi szatíra, az operett ironikus líraiságával kinevetteti a háborús újgazdagokat és a törtetőket. A Lili bárónő kirobbanó siker lett. Kortalan, örök darab, ma is él. A zeneszerző 1928-ban feleségül vette az öntudatos, modern gondolkodású asszonyt, Arányi Máriát – aki élete végéig mellette maradt –, 1930-ban fiuk született.
Huszka Jenő hosszú, egészen 1960. február 2-ig tartó életének Lili bárónő utáni szakaszát most nem taglaljuk, bár a Mária főhadnagy vagy a Gyergyói bál című darabjainak bemutatója, vagy a magyar zenei közéletben vállalt óriási megterheléssel járó, de sikerrel vállalt feladatai bőségesen megérdemelnék. Hát még az a tény, hogy 1958-ban a moszkvai operettszínházban is műsorra tűzték a Lili bárónőt.
Huszka Jenő életútja mindenesetre arra igen jó példa, hogy egy rendkívüli tehetségű, sokoldalú, humanista művész bátran és jól tud kötéltáncolni a komoly és a könnyű művészet között. Egészen pontosan mindez neki eszébe sem jutott. Már csak azért sem, mert ilyen az élet.
Dippold Pál
