A művész mindig magányos. Mesterlövész. Aki a névjegyére ráíratja a művész titulust, az egészen biztosan nem az. Az avantgárd művészekre különösen jellemző ez. Magányosak, mert valamilyen módon sikerül kilépniük saját korukból, megelőzik azt, előtte járnak, ám az is lehet, hogy kiderül, magabiztosan tudnak akár visszafelé is lépkedni az időben. Éppen magányosságuk, bármiféle vegyülésre alkalmatlanságuk miatt terjedt el az avantgárdokról, hogy kiállhatatlan, mogorva alakok, akikkel nem lehet mit kezdeni.

Aztán, amikor az ember találkozik a száz évvel ezelőtt, 1915. március 8-án Pécsett született Gyarmathy Tihamér képeivel, csak kapkodja a fejét. Vagyis éppenséggel nem kapkodja, dermedten áll, és rádöbben, hogy Gyarmathy a mindenséget mutatja meg neki.

Ki is tehát ez a kalandos sorsúnak nemigen mondható, és csak hosszú élete utolsó évtizedeiben közismertté vált, vitathatatlan tehetségű festőművész?

Az élete szabályosan indult, 1933-tól Vaszary János tanítványaként ismerte meg a festészet alapfogásait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. 1937 és 39 között Olaszországban, Franciaországban és Németországban folytatott tanulmányokat. Ebben az időben ismerte meg a hozzá hasonló érdeklődésű kortárs művészeket: Piet Mondriant, Beöthy Istvánt, Hans Arpot és André Bretont. Első önálló kiállítása 1938-ban Párizsban volt, a második pedig Zürichben. Miután hazatért Magyarországra, kapcsolatba került a hazai avantgárd két jeles képviselőjével, Kassák Lajossal és Kállai Ernővel. 1946-ban alapító tagja volt az Elvont Művészek Csoportjának. A rákövetkező években volt kiállítása Párizsban majd Budapesten. Ez utóbbi 1948-ban, abban az évben, amelyik a művészetben a fordulat éve volt, az Elvont Művészek Csoportját feloszlatták, tagjai nem állíthattak ki.

Gyarmathy Tihamér

Gyarmathy Tihamér kiszállt a hivatalos művészetből. Húsz éven át fizikai munkásként dolgozott – el kellett tartania családját. Súlyos betegsége miatt nyugdíjazták, ami ugyan lehetővé tette, hogy újra a festészetnek élhessen, ám még a korábbi évekénél is rosszabb anyagi körülmények között.

Gyarmathy Tihamér képeit a hatvanas években külföldön is, itthon is újra kiállították. 1971-től többször volt Nyugat-Európában, 1973-ban körutazást tett Afrikában. Sok külföldi kitüntetése mellett 1991-ben a Magyar Művészeti Akadémia 1993-ban pedig a Széchenyi Művészeti Akadémia tagjává vált.

Gyarmathy Tihamér

Gyarmathy Tihamér életmű kiállítását 1995-ben rendezték meg a Fővárosi Képtárban. A megnyitón két nagy tekintélyű és okos ember világította meg a festő világszínvonalú művészetének alapelemeit. Mészöly Miklós író többek között azt mondta: „Gyarmathy életpályája… nem szűkölködött keserű históriában, barbár kirekesztésekben és szellemi megaláztatásokban… A Bartókok, Szilárd Leók osztályrésze ez. Egy teljes életet kell megélnünk, hogy a hazai rezervátumban is némi lámpa gyulladjon a mű, a teljesítmény körül.”

Gyarmathy Tihamér művészete eredeti és nagy elhivatottsággal életre hívott művek sora. Különös módon találkozik nála saját korunk képzőművészete és természettudománya, melyek mélyén ott van a minden valamire való műre jellemző archaikus üzenet. Gyarmathy művészetének talán legjellemzőbb eleme az, hogy természetes. Mentes mindenféle mesterkéltségtől. Valójában semmiféle izmus dobozába nem tudja berakni őt a művészettörténet, mint ahogyan például Kassákot sem tudták. A magyarázók magyaráznak és skatulyáznak, a művészek pedig természetes módon ragyogtatják meg nekünk mindazt a mozgást, erőt és fényt, amelyet a mindenség mindenkoron adhat nekünk.

Játék emlékek, 1955; Magyar Nemzeti Galéria

Várkonyi György ugyanezen alkalommal művészettörténészként értelmezte Gyarmathy Tihamér életművét. Az eddig nem látott képekre rácsodálkozva fogalmazza meg a hatalmas festői életmű lényegi elemeit: következetesség, folyamatosság, egységesség és a mindezek jellemezte organikus szemléletmód.

Gyarmathy Tihamér ugyan 2005-ben itt hagyta ezt a világot, ám abban benne maradtak mesteri festményei. Ezek üzennek általa múltba és múltból, de ugyanígy a jövőből a mába.

Dippold Pál