Nyirő József 125 évvel ezelőtt, 1889. július 28-án született az erdélyi Székely-zsomboron. A székelyudvarhelyi katolikus gimnázium elvégzése után a Gyulafehérvárra került papi szemináriumba, ekkoriban láttak napvilágot első írásai és elbeszélései. Bécsben folytatta tanulmányait, majd 1912-ben szentelték pappá. Először Nagyszebenbe költözött, ahol hitoktató volt az állami gimnáziumban, három év múlva pedig plébános lett a Kolozs megyei Kide községben.
Az I. világháború tapasztalatai után - és az összeomlott Magyarország problémáit látva - hosszú lelki vívódást követően, amikor 1919 őszén Erdélyt Romániához csatolták, Nyírő kilépett az egyházból és feleségül vette Bedő Ilonát. Kezdetben molnárként dolgozott, és erről az időszakról az Isten igájában (1930) című önéletrajzi regényében írt. 1920-ban a Haldoklik a székely című novellájával megnyerte a Zord Idő pályázatát, majd az Ellenzék novella-pályázatán első díjat kapott az Értelek virág és a Rapsonné rózsája című elbeszélése. Ez utóbbi sikerének köszönhetően bekerült az éppen akkor alakuló erdélyi kisebbségi irodalmárok társaságába, valamint újságírói munkát vállalhatott. 1923-ban családjával Kolozsvárra költözött, ahol az Újság című lapot szerkesztette. Szerkesztőtársaival megalapította az erdélyi irodalmi műhelyt, az Erdélyi Szépmíves Céhet, írótársaival 1926-ban pedig a Helikon Íróközösséget. Közben kiadták első önálló novelláskötetét, a Jézusfaragó embert (1924), aminek Erdélyben és Magyarországon is hatalmas sikere volt. Balladai hangvételű történeteinek cselekménye nagyrészt a hegyekben, erdőkben, a székely falvakban játszódik. Kitüntetett figyelmet szentelt a táj és a természet aprólékos leírásának; s ugyanilyen részletesen mutatja be a szereplőket körülvevő állat- és növényvilágot, évszakok jellegzetességeit sőt, annak az emberben keltett érzéseit is.
1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa lett. Kacsó Sándorral, Szentimrei Jenővel, Tamási Áronnal együtt bekapcsolódtak a Benedek Elek körül tömörülő székely irodalmi körbe, melynek célja, hogy a falvakba is eljuttassák a friss erdélyi magyar irodalmat. 1931-ben visszavonult gazdálkodni a Nagy-Küküllő megyei Alsórákos községbe, ahol nyolc hold földet örökölt. Csak több év múlva tért vissza a Keleti Újsághoz, amelynek 1939-42 között felelős szerkesztője volt.
1940 őszén a magyar közigazgatás visszaállítása után tagja lett annak az erdélyi képviselőcsoportnak, melyet Teleki Pál hívott az országgyűlésbe, és ahol több ízben felszólalt az erdélyi magyarság, különösen a székelyek oktatási ügyeinek rendezésében. Mind sikeresebb és megbecsültebb íróvá vált, érdemeit Corvin-koszorúval, a korszak egyik fontos kitüntetésével ismerték el. Ahogy közeledett a háború vége, Nyirő politikai beállítottsága mindinkább a jobbszélre tolódott. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő című képes hetilapot szerkesztette, 1944-ben a szintén jobboldali Magyar Ünnep főmunkatársa volt. Valamint nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy 1944-ben részt vett a soproni nyilas parlament munkájában, majd 1945-ben együtt hagyta el az országot Szálasi leghűségesebb követőivel, családját, barátait is hátrahagyta. Németország nyugati megszállt területére menekült, majd 1950-ben Franco tábornok Spanyolországa fogadta be és Madridban telepedett le.
Nyirő József szobra Székelyzsomboron (Forrás: wikipédia)
Nyirő József valahol utat tévesztett, hiszen a nyilas-hungarista eszméktől élete végéig nem tudott szabadulni. Eredeti világnézetéből nem következett a nácik és a nyilasok ájult csodálata, de az sem, ahogy 1941-ben Joseph Goebbelsről áradozott a Keleti Újság hasábjain. 1953-ban immár újra katolikus papként hunyt el Madridban. Személyének megítélése a mai napig vitatott, bár kétségtelen, hogy a rendszerváltást követően árnyaltabb kép alakult ki az íróról. 2013. szeptember 1-től a Nemzeti alaptanterv része lett írói munkássága.
Két művét is megfilmesítették: Csepreghy Jenő 1938-ban rendezte az Uz Bence című filmet. Nyírő első novellás kötetét 1941-ben Szőts István dolgozta fel, ebből született az Emberek a havason. Ez utóbbi páratlan szépségű filmalkotás volt az első magyar film, amit nem stúdióban, hanem a szabadban forgattak. A film 1942-ben Velencében művészeti díjat nyert, majd 2000-ben titkos szavazással a magyar filmkritikusok az évszázad 12 legjobb magyar filmje közé választották.
Szüts Etele
