A kamalduli szerzetesség, az egyik korai bencés megújulási mozgalom gyümölcse, 1012-ben jött létre. Az első nemzedékek rögtön felvirágoztatták a monachus remetemozgalmat. Közéjük tartozott a bolognai Szent Félix kolostorban Gratianus is, akinek életéről kevés adat maradt fenn. Munkássága azonban egy egész új tudomány alapját teremtette meg: Gratianus volt az első, aki a teológián belül elkülönítette az egyházjogot.  Az eltérő jogszabályok összhangja (Concordia discordantium canonum) című munkája vagy nyolcszáz éven keresztül volt megkerülhetetlen forrás, bár Gratianus skolasztikus magyarázatai és a könyv szerkezetében tükröződő munkamódszere már a XVI. században is komoly ellenérzést szültek. Olyannyira, hogy Luther a Decretum Gratianival kezdte a könyvégetést a hitújítás mozgalmas időszakában. Pedig csak sok évtizeddel később, 1582-ben készült el a mű javított és hivatalosan is elfogadott változata – írja a kitűnő Fáy Zoltán a Mandán.

Sokan vannak, akik ma szívesen lennének Gratianus helyében. Nem feltétlenül a szívdobogtató kánonjog miatt, hanem a nyugalomért. A kamalduliak a lelki tökéletességre törekedtek, ezért magányban éltek. Sem egymással, sem a külvilággal nem érintkeztek. Akkora csendet szereztek maguknak, amekkorát csak a Teremtő adhatott.  A csend, akár a tiszta levegő vagy a víz, mindenkinek kell. Minél tisztább, annál teljesebb, jobb. Teremtésre késztet. Amikor ránk ereszkedik a csend, valaki diktálni kezdi, mit is kell tenni azért, hogy teljesebben éljünk. Ezt a zajban nem hallani. Talán ezért van ennyi kerge és idegbajos ember mostanában erre.

Nem ártana néha beállni kamaldulinak. Kell az az isteni kuss.