65 évvel ezelőtt 1948.október 24-én halt meg Lehár Ferenc, a magyar operett egyik nagymestere. Az Osztrák-magyar Monarchia egyik legkelendőbb kiviteli cikke az operett volt. Hogy legyen ezekből elegendő, arról rendkívüli tehetségű szerzőink, Lehár mellett például Kálmán Imre vagy Huszka Jenő gondoskodtak.
Mielőtt Lehár Ferenc életének meghatározó eseményeit felidéznénk, jöjjön egy kis gondolatkeringő. Hogy mi a könnyű és mi a komolyzene, arról évszázadok óta vitatkoznak. Leginkább olyan emberek, akik sem a zenéhez, sem a hangszerekhez, sem a komponáláshoz nem értenek. Nagyon szeretnének ők zenét szerezni, fülbemászót, sikert hozót, ám ez közülük senkinek nem adatik meg. Régi igazság, hogy aki bármit meg tud teremteni, az nem beszél róla, aki meg hülye hozzá, az akár könyveket is teleír az érdektelen vélemény-sorozatával. A művész alkot, a műértő műért. (Napjainkban megvalósult a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméje jegyében a korlátlan belebeszélés műfaja. Tessék tehát blogolni, posztolni, kommentelni, szabad a pálya.) Lehár Ferencet is nyilván jócskán leszólták annak idején. Mivel Lehár korában nem volt internet, így a közönség vagy a műértők először fütyültek, azután tapsoltak. De volt nevük. És volt arcuk.
1870. április 30-án Komáromban született meg jeles zeneszerzőnk, aki, mint írják, a keresztségben a Ferenc Kristóf nevet kapta. Édesapja egy katonai zenekar karmestere volt, ő még a Franz névváltozatot viselte. Első generációs értelmiséginek mondhatnánk az észak-morva származású apát, ősei ugyanis parasztok és üvegesek voltak. Nyilván nem kifejezetten ők voltak azok, akikre a szólás épül: ügyesek voltak, mindig talpon maradtak, nem estek hanyatt, mint kollégáik.
A katonazenész papa sok húron játszott: hegedűn, gordonkán, bőgőn, de tudott klarinétozni, trombitálni és dobolni is. Bécsbe kerülvén a színházban fuvolázott. Amikor katonának sorozták, beállt egy katonazenekarba, és elnyerte az ötvenedik gyalogezred katona karmesteri tisztségét. 1868-ban került ez az alakulat Komáromba, ahol Franz Lehár feleségül vette Neubrandt Krisztinát, egy igmándi, német származású kereskedő leányát.
Az ifjú párnak nem volt könnyű az élete, Franz nem tudott magyarul, Krisztina meg németül. Ide vezet az elmagyarosodás.
Első gyermekük, Lehár Ferenc nemzetiségi hovatartozásán máig vitatkoznak. Magyarországon született, tizenkét éves kora előtt csak magyarul beszélt. Élete nagy részét azonban később Ausztriában töltötte. Magyar? Osztrák? Morva? Mindegy, nagy zeneszerző. A Lehár család Komáromból Pozsonyba költözött, sorra jöttek a testvérek. 1880-ban Budapestre kerültek, Lehár itt a piarista gimnáziumban tanult. Apja mindent megtett azért, hogy fia zenei pályára kerüljön, de a gyerek nem volt szerencsés: magyar zeneiskolába nem vették fel, mert fiatal volt, Bécsbe sem, mert nem beszélt németül. Az apa azonban nem adta fel, elküldte Sternbergbe, a testvéreihez, azaz a fiú nagybátyjaihoz. Villámgyorsan megtanult németül.
Tizenkét éves korában mégis úgy döntött a család, hogy a prágai konzervatóriumba íratják be. Itt is gondban voltak kezdetben, hiszen csehül sem beszélt, ezért újra végigjárta az elemi iskolát. A prágai években leginkább a hegedűjáték iránt érdeklődött, ám a konzervatóriumban zeneszerzést tanító Antonin Dvořák azt mondta neki, hagyja a hegedűt, tanuljon inkább zeneszerzést. Ez azonban nem fért össze a konzervatórium házirendjével, majdnem kidobták az intézményből a fiatal zeneszerzőt. Időközben apja ezredét Prágába helyezték, így a fiatalember újra a család biztonságában élhetett. Apja támogatta a fiú zeneszerzői törekvéseit, egy szonátáját megmutatta Johannes Brahmsnak, ő volt a második, ma már klasszikusnak számító komponista, aki elismerte Lehár tehetségét. Lehár hat évet töltött Prágában, 1888-ban volt a vizsgahangversenye, nagy sikert aratott hegedűjátéka. A pályakezdés akkor sem volt könnyű mutatvány, nagy nehézségek után kapott első hegedűsi állást az elberfeldi színházban. Egy évvel később apja hazahívta Bécsbe, a zenekarába. Lehárt nem akarták elengedni, megszökött, az mentette meg a felelősségre vonástól, hogy besorozták. A fiatalember tehát katonaként húzta a hegedűvonót apja katonazenekarában. A maga szűk körében nagy sikere volt ám összekülönbözött apjával. Losoncba került, a 25. gyalogezred zenekarának karmesterévé vált.
A látszólag monoton élet igen erősen segítette zeneszerzői fejlődését: a katonazenekarral nem volt túl sok munka, Lehár tehát sok időt fordíthatott a zeneszerzésre. 1893-ban írta első színpadi művét, egy egyfelvonásos operát, Rodrigó volt a címe. 1894-ben a pólai tengerészzenekar karmestereként már magának a császárnak tarthatott előadást, aki nagyon élvezte a műsort. 1896-ban megszületett az első komolyabb operája, a Kukuska. Lipcsében mutatták be, nem volt hangos siker, ám a kritikusok nem bántották a fiatal zeneszerzőt. Lehár Ferenc visszaköltözött Budapestre, átvette beteg édesapjától karmesteri állását. Közben természetesen Budapesten is mindent megtett azért, hogy bemutassák a Kukuskát, 1898-ban elő is adták az Operaházban, itt is elmaradt a várt siker. Lehár Bécsbe költözött.
A birodalom fővárosában is katonakarmesterként dolgozott, de érdeklődése egyre inkább az akkor népszerű operettek felé fordult. 1902-ben végül Lehár Ferenc befutott: a báli szezon legnépszerűbb együttese az ő katonazenekara volt. Metternich Paulina hercegnő fedezte fel a bécsi előkelő társasági élet számára, meghívta Lehárt, hogy estélyein zenekarával lépjenek fel. Lehár megírta a Paulina keringőt, aztán az Arany és Ezüst keringőt, melyek a kor slágereivé váltak. Az egyre ismertebb zenész-zeneszerző otthagyta a hadsereget, a Bécsi Színházhoz (Theater an der Wien) szegődött.
Néhány év múlva megszületett az a mű, amely Lehárt a világhírnévig röptette. Ez volt A víg özvegy. Első külföldi előadása alig két hónappal a bécsi bemutató után Hamburgban volt. Két év múlva pedig már 3500 előadást jegyeztek Európa szerte. 1907-ben színre vitték Londonban, New Yorkban és Chicagóban, 1909-ben pedig Párizsban.
Lehár Ferenc megtalálta az operettben azt a formát, mellyel érzéseit át tudta adni a közönségnek. Így írt erről: „Az operettszerző nem írhat spekulatív, lélekmarcangoló zenét; egyszerűnek, népiesnek kell maradnia. Ez bizony nehéz – nehezebb, mint általában hinnők. Nem szabad többet akarnia, mint azt, hogy operettszerző legyen…”
A világsiker némiképp nyomasztóan hatott a zeneszerzőre, nehezen fogott új darab megírásába. Aztán 1908-ban két újabb, később hatalmas sikert hozó operettet is írt, a Luxemburg grófját és a Cigányszerelem címűt. A kritikusok természetesen beindultak, legtöbbjük azt firtatta, vajon egyáltalán Lehár írta-e, képes-e néhány év alatt három ilyen hatalmas sikerű művet megalkotni. A korabeli kommentelők rosszindulatát Lehár igen nehezen viselte.
Bad Ischl
1910-ben átköltözött Bad Ischlbe, amely akkortájt a bécsi zenészek kedvelt pihenőhelye volt. Lehár itt találkozhatott például a siófoki születésű, másik magyar operettfejedelemmel, Kálmán Imrével is. Ahogy folytak az évek, Lehár folyamatosan dolgozott, szinte minden évben írt egy-egy operettet. Ezek a művek meg sem közelítették a korábbiakat, az ok majdnem minden esetben a rendkívül gyenge szövegkönyvekben keresendő. Az első világháború idején Lehár alkotó kedve is csökkent, néhány indulót komponált. A háború után a zeneszerző hatalmas vagyonát igen gyorsan elvitte az infláció. Komolyan szóba jött, hogy Amerikába költözik. Közben azért kiszaladt kezei közül egy újabb sikeres darab, az 1908-ban bemutatott A pacsirta. Újabb világnagyság bukkant fel Lehár életében, Puccini. Az olasz mester elismeréssel nyilatkozott magyar kollégájáról, A pacsirtáról azt írta: „Bravó, maestro! Üdítően friss, zseniális, csupa ifjonti tűz!”
Lehár munkakedve és munkabírása változatlanul újabb és újabb művekkel futott át az éveken. Megszületett A kék mazur, A tangókirálynő, aztán 1923-ban A sárga kabát. Igen érdekes ez az osztrák nő és a kínai diplomata szerelméről szóló operett, melyben a bécsi keringő motívumai épülnek össze kínai zenei elemekkel. Ebből lett később A mosoly országa a híres dallal: Vágyom egy nő után…
Filmhíradók Online - Magyar Világhíradó 1935. január
A két világháború közötti időszak egyik legsikeresebb Lehár-darabja volt az 1926-ban bemutatott Paganini, amelyet A cárevics című követte – kirobbanó sikerrel. Ausztria német megszállásáig tartó időszak utazásokkal telt el, egyik bemutató követte a másikat, útjaira természetesen elkísérte felesége, Sophie Meth, akivel 1903-ban ismerkedett meg, de csak 1923-ban vette feleségül. Az asszonyt zsidó származása miatt 1939-ben el akarta vinni a Gestapo, Lehár politikai kapcsolatai azonban segítettek: megmentette feleségét. Ausztriában maradhattak, néhány forrás szerint Hermann Göring tette, úgymond, tiszteletbeli árjává Lehárnét.
Lehár Ferenc életének utolsó állomása Zürich volt. A világháborúban feleségével együtt mindketten súlyosan megbetegedtek, gyógyításukra csak Svájcban mutatkozott lehetőség, ahol mindketten felépültek. Lehárt sok helyre hívták a világ minden részéből, de nem ment. 1947 augusztusában meghalt Sophie Lehár. Felesége halála tovább súlyosbította a zeneszerző betegségeit, aki 1948 elején visszaköltözött Bad Ishlbe, ahol október 24-én meghalt.
Lehár Ferenc művei, a nehéz munkával komponált, könnyűnek mondott zene, a minden fanyalgás ellenére igazi értékeket megmutató operettek arra intik az utókort, hogy a tehetséget, a teremtő munkát akkor is tisztelni kell, ha az nem mindenben felel meg az ízlésünknek.
Dippold Pál
