Az alábbiakat a Szépművészeti amúgy vérprofi kiállításán látottak hatására voltam kénytelen papírra vetni. Egyszerűen nem tudtam benntartani, pedig megpróbáltam. Arról van szó, hogy a király meztelen, Cézanne a kipakolt munkáiból kiindulva egy tehetségtelen valaki volt, aki – bár erre irányuló iszonyatos erőfeszítéseket tett – élete végére sem tanult meg rajzolni és bizonyos értelemben festeni. A kiállítás központi elemeként szereplő másolatok és vázlatok egy magára valamit is adó rajztanártól azért kapnának csak közepest, mert ebből a tárgyból nem szoktak kettest és elégtelent osztogatni, no és értékelni kell azért a szorgalmat, a „darabszámot” is. Most 25 kiállított alkotásán keresztül mutatjuk meg, hogy nem beszélünk a levegőbe. Aki meg nem hisz nekünk, az járjon utána, olvassa el a sok kritikátlan hozsannázást és menjen el a kiállításra.

Aminek mindjárt az elején kirakták a nagy kedvencet, a Montagne Sainte-Victoire a nagy pineával című képet. Amin, mint állatorvosi lovon ott van Cézanne tájképeinek összes sutasága. Legelőször is azok az iszonyú, rossz kínai olajfestékekre emlékeztető zöldek, amiket nem átall ráadásul fehérrel keverni. Nem működik a levegőperspektíva és gondok vannak az ábrázolni szándékozott épületekkel is, amik bizonytalanok, rossz értelembe vetten jelzésszerűek. Más műveken (Az Hermitage Pontoise-ban, Tanyaudvar 1798 körül és a Jus de Bouffan, az örökölt és 40 éven át lakott birtok kiállított két ábrázolása) a sztenderden iszonyú zöldek mellett ott van még a befejezetlenség, az elvékonyodó festékréteg alól funkciótlanul kikandikál a fehér vászon.

Másolási próbálkozásainak egyik legelőször kirakott darabja egy ismeretlen festő alkotása után készült Őszibarackos tál, aminek erényéül említi a fali szöveg az átalakítást, egyszerűsítést, holott a „mester” valószínűleg egyszerűen képtelen volt a pontos visszaadásra.

Ugyanígy járt Félix Nicolas Frillié középszerű festményével A költő álmával is, az istennek sem sikerült lemásolni sem az arcot, sem az alakot, sem a drapériákat, a színekről már nem is beszélve.

A megatárlat tulajdonképpen sikertelen másolási próbálkozásainak gyűjteménye, melyből különösen kiemelendő az, amit Michelangelo (Krisztus feltámadása 1531-32) vagy Raffaelo csodálatos rajzaival művelt. Ugyanígy megkapja a magáét Rubens is. A IV. Henrik apoteózisában szereplő Bellonáról készült rajza előtt egy jólszituált hölgy meg is kérdezte deres halántékú párjától, hogy akkor most ez férfi-e, vagy nő. Aztán sorolhatnánk: Bernini Richelieu bíborosa rajzán leginkább Buffalo Billre hasonlít,  Houdon híres gunyoros mosolyú Voltaire szobrából pedig sikerül halálfejet rajzolnia. És ha már rajz, akkor egyetlen kiállított rézkarcáról (Fiatal lány 1873) csak annyit, hogy egy kisvárosi rajzszakkörben is megmosolyognák érte.

A Gyilkosság című  korai képe az emberi anatómia kivégzése is egyben, állítólag akkoriban Delacroix másolgatásával próbálkozott, talán innen jöhetnek a furcsa csavarodások, ami végül ehhez a rettenethez vezetnek.

Aztán a rettenet minden tekintetben tovább fokozódik a Boncolás című valamin, ami a fali szöveg szerint a legfelkavaróbb alkotása. Na, ez beteszi a kaput mindenikinél. Megint csak nulla anatómia, a hulla (Krisztus?) keze a térde alá lóg, a vélhetően önportrénak festett „boncoló” karjai Popeyt idézik és valahol az asztal alatt matatnak. A kissé hátrébb álló, piros ruhás vészbanya arca pedig elmond mindent a dilettantizmusról. A tolvajok és a szamár, vagy a Halászok (Fantasztikus jelenet) évekkel később kerültek ki a keze alól, de rájuk nézve csak a Bourbonok juthatnak eszünkbe, akik ugye semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Ugyanígy járt a Nőrablással (1867), vagy a Koncert a szabadbannal (1878), amik előtt állva csak arra tudtam gondolni: hogyan volt bátorsága valakinek is ezeket megmutatni. Azt meg nem is értem, hogy engedhette meg magának a Női akt (Léda II.) készítésénél, hogy a bal felső sarokban otthagyjon néhány fordított, óriási körtét egy korábbi csendéletből. Sok pénzt örökölt a papától, igazán telhetett volna belőle vászonra. Értehetetlen persze az is, hogy minek is erőzött a Fürdőzők sorozatával, mikor láthatóan iszonyú erőfeszítéssel sehová sem jutott. (Mások szerint ezek után jött Picasso az Avignoni kisasszonyokkal.)

Persze portrékkal is próbálkozott. Anthony Valabrégne 1869-70-es portréján megcsillan valami, de az is lehet, hogy csak véletlenül jött össze az a néhány jó helyre elhelyezett jó szín. Budapestre hozott egyik Önarcképén viszont már sikerült szájának megfestését zavaróan elmismásolnia, inkább szőrzetbe temette ezt a részt is. Feleségét 44-szer ültette modellnek, ezekből megint sikerült egy állatorvosi lovat Pestre hozni. Madame Cézanne a  vörös karosszékben (1877-körül) úgy ül szegény, hogy attól tartunk, bármelyik pillanatban leborul. Valahogy aztán nem sikerült megoldani az ülőalkalmatosság szimmetriáját sem és láthatóan nem csak a tapéta visszaadása közben kedvetlenedett el a „mester”, hanem a kedves feleség arcát is abbahagyta. És még erről a munkáról merték azt a falra írni, hogy a leggondosabban felépített, legbensőségesebb arcképe ez Cézanne-nak. Aztán hasonlóan űberciki az Ülő parasztnak a fejéhez képest óriásira növő kezei, annak ellenére, hogy ezt már az 1900-as évek elején festette (lásd Bourbonok). Aztán végül az sem semmi, hogy az egyetlen vásárlóját Ambroise Vollardot 115 alkalommal ültette le a székben, általában délelőtt. Sajnos a produktumot is elhozták Budapestre, és bizony erősen befejezetlennek tűnik, meg lehet nézni a tárlat végén, ha nem hiszik.

Végül itt vannak a csendéletek, amik úgy tetszenek mindenkinek. Szépek is, polgári szobákba valók ragyogó almáikkal és a narancsszín barackokkal. Igazán a kákán is csomót keres az, akit zavar, hogy majdnem minden palackja balra dől, néhány alma meg biztosan le volt a terítőre ragasztva, mert elgurult volna (A tálaló 1877-79).

Aztán legyünk könyörületesek és ne is keressünk több csomót ezen a szegény kákán, mert a végén még olyan dolgokat kell kimondanunk, amik miatt sokan haragszanak majd ránk, az meg nem jó senkinek.

Vidéki Lajos