1887. szeptember 13-án adta be a szabadalmi védelmet kérő okmányt Hannibal Williston Goodwin az Egyesült Államokban. A New Yersey Newark városában szolgáló pap nem éppen hivatásához köthető tárgyban fordult a találmányi hivatalhoz. Goodwin szenvedélyes fényképész volt, talán megunta a bíbelődést a korabeli gépek üveglapjaival, és egy nitrocellulózból készült filmtekercset talált fel, melynek segítségével aztán Thomas Edison később elkészíthette az első vetítőgépet, amit aztán a Lumiére fivérek fejlesztettek tovább, alkalmassá téve arra, hogy a mozgófilmet sok ember élvezhesse egyszerre. Így született meg a mozi.
Hannibal Goodwin (Forrás)
A derék tiszteletes sokáig kereste azt a nem törékeny átlátszó anyagot, amelynek segítségével képeket tudott vetíteni hittan óráin a bibliai jeleneteket bemutatva. Goodwin 1822-ben született és 1887-ben vonult vissza szolgálatából, életét igyekezett találmánya továbbfejlesztésére, és hasznosítására fordítani. 1900-ban megalapította filmvállalatát, de nem érte meg az ott folyó alkotómunka kezdetét, még abban az évben egy balesetben meghalt.
John Carbutt (Forrás)
A filmhistória kezdetét jelentő találmány története azonban nem egyszerű. A nitrocellulóz filmet 1888-ban sikerült először kollódiumból elkészíteni. Ez John Carbutt találmánya volt, Carbutt hajlékonyfilm néven került forgalomba. De közben, mint tudjuk Hannibal Goodwin is megcsinálta a filmet nitrocellulózból és kámforból. Perbe is fogta Carbuttot. Miközben ők egymással pereskedtek egy bizonyos George Eastman gyártani kezdte a filmtekercseket, melyek aztán villámgyorsan elkezdték világhódító útjukat.
A filmalapanyag műanyagok mesterséges úton előállított vagy átalakított óriás molekulájú anyagok. Műanyagok már az ókorban is ismertek voltak. Ilyen a sokféle természetes gyanta és a bitumen. Mesterséges úton csak a 19. század végén kezdték előállítani. A nem természetes alapú műanyagok 1908-ban Baekeland, a belga tudós találmányával indultak világhódító útjukra. Baekeland fenol, formaldehid kondenzációs alapú műgyantája volt a bakelit alapanyaga. A legfontosabb természetes alapú műanyagok a cellulóz származékok: ilyen a vulkánfiber, a viszkóz, amiből műselymet, fóliát vagy szivacsot készítenek és a celluloid, ez az átlátszó, igen tiszta, jól színezhető anyag.
Nézzük meg, hogy mi is ez a különös matéria, az az műanyag, a celluloid, melyet 1861-ben Alexander Parkes talált fel. A celluloidot cellulóz és egy különleges nitráló elegy – salétromsav és kénsav keveréke – segítségével állítják elő.
A filmet több formában hozták forgalomba síkfilmként, lemezek kiváltását szolgálták, az üvegnél könnyebbek voltak, nem törtek el és viszonylag olcsón hozzá lehetett férni. Hátrányuk a sérülékenységük volt. A csomagfilm darabjait papírvédőszalaghoz erősítették, melyek vége kiállt a tokból. A csomagban 12 negatív volt, ezeket folyamatosan használhatták, csupán a számozásukra kellett figyelni.
A tekercsfilm ennek továbbfejlesztése. Az alapanyag a cellulóznitrát, amit lőgyapot néven is ismertek, értelemszerűen rendkívül gyúlékony volt. Ennek ismeretében érthető, hogy miért volt annyi tűz a korabeli mozikban. Így is volt egészen az 1940-es évekig, amikor a hagyományos celluloidot kiváltották egy másféle anyaggal, de név megmaradt.
A mozgókép történetének első száz évét a celluloidra építették. Természetesen a film ez idő alatt folyamatosan fejlődött, némából hangossá, fekete-fehérből színessé. A 20. század végén azonban megjelentek a digitális képrögzítő technikai eszközök, melyek gyorsan kiszorítják a filmes világból a celluloidot. A celluloidra írt képtörténeteket kötelességünk megmenteni, hiszen nélkülük sokkal kevesebbet tudnánk az elmúlt időkről. A celluloid filmek anyagának digitalizálása az elmúlt években felgyorsult. Mentjük a menthetőt.
Dippold Pál

A művészek munkáinak értékét az idő méri meg. Berény Róbert képei ma több százezer forintért várják vásárlóikat az aukciókon. A talán legismertebb képét, a Csellózó nő címűt, a Magyar Nemzeti Galériában őrzik. A 130X100 cm-es olajfestmény már a posztimpresszionizmust mutatja meg. A kép igen erőteljes ritmusvilága, dinamikus szerkezete nagyrészt a színek játékából áll. A zenész vörös ruháját szinte kettévágja a hangszer sárga teste, és a nőalak krétafehér arca, keze, lába foglalja szinte szecessziós keretbe.
Eastman 1854-ben született Waterville-ben, az Egyesült Államokban, édesapját korán elvesztette, mivel ő maradt a család egyetlen férfitagja, már 14 évesen munkába állt. Biztosítási ügynökként dolgozott, majd úgy döntött, hogy még visszaül az iskolapadba, így néhány évvel később, 1874-ben már a Rochester Savings Bank alkalmazottja volt.
1883-ban véglegesítette a fotografikus filmet, miután három éven keresztül kísérletezett éjjel és nappal. Célja az volt, hogy az akkor használatban lévő nehéz és sérülékeny üveglemezeket más anyaggal váltsa ki, újféle hordozóanyagot és száraz lapot fejlesztett, utóbbit azért, hogy nagy mennyiségben készülhessenek képek. Szabadalmát bejegyeztette és céget alapított. Az anyagi hátteret Henry Strong biztosította és létrejött az Eastman Dry Plate Company, mely az első Kodak nevű kamera sikerének köszönhetően, később Eastman Kodak Company néven vált világhírűvé. Az első kis fotómasina Kodak Box néven került forgalomba, 25 dollárt kértek egy darabért, mellyel száz képet lehetett készíteni. Miután mind a száz kép elkészült, a fényképezőgépet vissza kellett küldeni Rochesterbe (New York államba), a Kodakhoz, itt előhívták a fotókat, és azokkal együtt visszapostázta a vállalat a feladónak az újra száz felvétel készítésére alkalmas fényképezőt.

Az 1970-80-as években a Kodak és a Polaroid között zajlott az egyik legkomolyabb, a fényképezést érintő per az Egyesült Államokban. A Kodak a Polaroidéhoz kísértetiesen hasonlító fényképezőgépet dobott piacra, így felmerült a lopás vádja. A Polaroid pert indított, melyet meg is nyert, így a Kodak kivonult az instant fényképezőgépek piacáról, a már megvásárolt eszközök tulajdonosait pedig különböző módokon kompenzálta.
A kép forrása: 
(Forrás:
(Forrás: 
A két kép készítése között hetven év telt el (Forrás:
Forrás: